etnomobil

Etnomobil 2.0 - új évad

2011-07-17T23:19:00.004+02:00

KEDVES OLVASÓK!

FIGYELEM! FIGYELEM! ÚJ HELYEN FOLYTATJUK!

Az EtnoMobil kampány egy lakókocsiban megrendezett kiállítás formájában 2011-ben is folytatódik. Az utazó kiállítás blogja itt olvasható: EtnoMobil_2.0

Nyomtatásban is!

2011-07-17T20:24:00.001+02:00

Megjelent a 2009-es EtnoMobil kampány teljes anyagát bemutató könyv! Kapható a Néprajzi Múzeum boltjában.

a busz

2010-06-08T23:18:00.001+02:00

Az animált dokumentumfilmről még itt lehet olvasgatni!

Szupernyolc

2009-11-24T08:08:00.004+01:00

Megtudtam, hogy blogíró vagyok. Zavarba is jöttem; már megint egy identitás, amivel kezdeni kéne valamit. Meg aztán a közvetlenség illúziója – amikor első találkozásunkkor a szerzőtársnak úgy nyújtom a kezem, hogy arra számítok, pontosan úgy szólunk egymáshoz, ahogy és amennyire a szövegeink. De nem. A távolság zsugorodik és visszanő közénk, másodpercenként oda-vissza, nem bemérhetően. De azért, ha mosolyog, valahogyan ismerős.

Mint ez a város, Pécs, amit gyerekként lehetett utálni (Kaposvár felől), aztán meg beleszeretni Csontváryjába, Áfiumába, Tettyéjébe, és minden utamból megőrizni egy szeletnyit belőle, sosem belakva, csak ráérezve, összefüggéstelenül.

A Misina IC-t sikerült 7 perccel lekésni, a Mecsekre felférek, ráérősen olvasok az úton. Időre mennék, de a vasútállomáson furcsán mosolyog a néni, aki útba igazít. Meggyőzően bonyolultan magyarázza, miért ne menjek mégse a harmincassal. Taxiba ülök, a sofőr dörmög és szidja a várost. Lassan megértem - a Széchenyi tér feltúrva, a mélygarázsépítés tetőzik, hajóvonták találkozása tilos, pallókon egyensúlyozom át az Irodalom és Művészetek Házába.
Embermeleg van. Egy dunai matróz családi videóját vetítik épp odalenn. Vibrál a vásznon a szupernyolcas, ahogy Brahms ötödik magyar táncára szökdel pingvinjelmezben a felismerhetetlen családtag már vagy negyven éve.

Nem így, csak ilyen boldogan.

Fisli Éva, Pécs-Budapest
2009. november 23.

A zebra, a tevekaraván és a kerékpáros

2009-11-14T20:21:00.002+01:00

Szoktak Londonba járni? Na, én most voltam először, és biztos ezért történt, ami történt. Érkezésem napján avatták ugyanis az Oxford Circus gyalogátkelőt. De ez nem ám csak egy sima zebra, hanem szuper-zebra: amikor zöld van, akkor az egész kereszteződés a gyalogosoké, száguldozhatnak keresztbe kasul, nem kell a taxikra és a buszkaravánra figyelni, csak menni doszt. Középen még egy rövid találkozóra is van idő, zavartalanul, aztán a továbbsodródás. Az ügyes kis készség London egyik legforgalmasabb útszakaszán készült, az Oxford és a Regent Street sarkán, japán mintára, a megnyitót pedig Boris Johnson a város kerékpáros polgármestere és egy japán zenekar celebrálta a népnek: cintányércsattanással. Erről sajnos lemaradtam, mert csak este olvastam róla, de a bő egy hét alatt kétszer is kipróbáltam. Gyalogosnézetből nem olyan látványos, mint a média madártávlatából, ellenben a járdaszinten élőknek így is roppant hasznos (itt egy szép videó a Guardian Bike Blogjáról). Eljátszottam a gondolattal, hogy működne egy ilyen x-crossing például a Blahán, az Astorián vagy az Andrássy-Bajcsy kereszteződésben.
Johnson épp csak felavatta az Oxford Circust, másnap újra címlapra került. Este, amikor hazafelé tekert kerékpárján, figyelmes lett egy utcai csetepatéra, amiről később kiderült, hogy fiatal nők támadtak Franny Armstrongra, A hülyeség kora rendezőjére, kapucniban, nem kis hévvel és valami fémcsővel (biztos nem hisznek a globális felmelegedés bejövetelében, pedig már rég átlépte a küszöböt). De a konzervatív szöszi polgi leugrott a bringáról, leállította a csetepatét, majd hazakísérte a rendezőt. Nos, ezen is elgondolkodtam. Vajon budapesti történetként melyik epizód lenne a leghihetetlenebb? Hogy a polgármester hazafelé bringára kap? Vagy az, hogy észrevesz valamit az utcán, és ezért meg is áll? Esetleg az, hogy a konfliktust határozott fellépésével rendezi? Utána önszántából, gyalog hazakísér egy filmrendezőt (anélkül, hogy a média a sarkukban lihegne)? De aztán rájöttem, hogy mindez nem fordítható le, ezért belegondolni sem érdemes.
Innen nézve furcsa érzés, amikor az ember azt látja, hogy egy nagyon sűrű városban a gyalogos és a kerékpáros fontos közlekedési tényező, olyan, akiért tesznek, akinek a komfortérzet növeléséért és biztonságáért fontos döntéseket hoznak. Pedig London elsősorban motorizált nagyváros, ahol a reggeli és az esti csúcsforgalomban lassan hömpölyög a forgalom, türelemre és figyelemre van szükség a haladáshoz. Turistaként mindegy, de hazaigyekvő háziasszonyként azért nem lehet egyszerű. Persze nagyon-nagyon vicces, ahogy a piros emeletes buszok imbolygó tevekaravánba szerveződnek és billegnek egymás után. A sofőrök elképesztően manővereznek a dugókban, szinte helyben megfordulnak – na jó, ezt a busz tudja, nem a sofőr. Utasként a kis pirosokon persze felül a tuti: nagyszerű kilátás, pompás buszozás. De sietni nem nagyon lehet vele. Arra ott a metró, a tubus – a tube, ahogy a londoniak mondják. És tényleg úgy jön ki az alagútból a kocsi, mint fogkrém a tubusból: kanyarog, pont akkora, mint a luk, vagy csak centikkel kisebb. Mind the gap – visszhangozzák a férfi és női hangok, kocsin kívül is belül – between the train and the platform. A londoni metró szlogenné vált fordulata a kanyarodó peron és a metró kocsi ajtaja közötti távolságra figyelmeztet, fáradhatatlanul. (Van belőle póló, táska, nyakkendő, és persze minderre vásárló is akad.)
Minden bringáskampány ellenére viszont London ma még nem ideális bringás főváros (ahogy Berlin például tagadhatatlanul az, és akkor most hagyjuk Koppenhágát, mert az túl magas labda lenne). Ez persze változhat, mint ahogy a magánautók használatát is drasztikusan szabályozták néhány éve, nem eredményetelenül. Bringautak szinte mindenhol fel vannak festve (első lépés), de nagyon élelmesnek kell lenni a kerékpározáshoz. Vannak kitartó próbálkozók, nem is kis számban, de sok a baleset, és láthatóan inkább a kis robogók terjednek. A keleti városrészek és a campusok környéke azért kerékpáros, de kevés a parkoló, sok a kerítéshez kötést tiltó tábla, mégis érzékelhető a pozitív hozzáállás, a támogatás és a figyelem. Mindezek élén nyeregben teker a nemzetközi és a helyi média szerint is különc Boris Johnson polgármester, aki láthatóan járdaszintről is ismeri városát.
Azt hiszem, fogok még Londonba menni. Még az is lehet, hogy rákapok. Mert amit múzeumról és kiállításról tudnak, az lélegzetelállító. De erről majd máskor és máshol.

Frazon Zsófia, London
2009. november 2-10.

Utcazene

2009-11-12T20:21:00.002+01:00

Fisli Éva, Athén
2009. november 10.

Bumlizás a Szigetre

2009-11-11T23:08:00.000+01:00

Lipótvárosi lakosként bensőséges viszony fűz a Szigethez. A gyereklegeltetős idők elmúltával is gyakran járok oda, mégpedig a Sportuszodába. Békeidőkben ez nem nagy vállalkozás – gyalog (ugyan hogyan máshogy) a Falkmiksán, majd egy rövid megálló Combinóval a Margit-híd töréséig, onnan megint gyalog. Lusták számára ennél egyszerűbb megoldás is kínálkozik: a 26-os busz a Szent István körúti postától éppen a „házig” visz. A híd felújítása azonban ezt a rutint nem engedi működni, próbák sorának teljesítésével juthatunk el az uszodába. Persze a rozsdás, korhadt korlátok és az állandósult morajlás, ami azt a szörnyű, régi novemberi napot idézi, amikor az utasokkal teli villamosok és a járókelők a kettévált hídról egyenesen a jéghideg folyóba csúsztak…szóval éppen itt volt a felújítás ideje! A gyalogosok a híd bal oldalán rendelkezésükre bocsátott szűk sávon közlekedhetnek, miközben a villamos lépésben, áthelyezett vágányán furcsán közel halad mellettük. De még itt sem érezhetjük magunkat biztonságban, a biciklik hangtalanul surrannak a hátunk mögött, vagy jönnek nyílegyenesen szembe! Igyekszem minél gyorsabban végigmenni a buckás, meggyötört úton. De a neheze, az átkelés a túloldalra még hátravan. Mintha a pokolba ereszkednénk le a csúszós, csorba lépcsőkön! Odalenn hatalmas tócsák, szemét, fejünk felett táskás, megereszkedett vakolat és korlátok mindenütt. Az aluljáró egykor vidám piros csempéi – vajon megmaradnak-e? – elkoszolódva, összefirkálva várják a szebb jövőt. A kézenfekvő, balkéz felőli feljáró, az uszoda oldala persze szintén le van zárva, le és a felfelé haladók a máskülönben kevésbé használt pestfelőli lépcsőn néznek egymással farkasszemet. Fent már csak egy rövid feltúrt szakasz következik, majd végre átmehetünk a „helyes” útra. Hát így jut el az ember a pesti hídfőtől a Sportuszodába. De megéri, mindig megéri!

Sedlmayr Krisztina, Budapest
2009. november 11.

Nagyképernyős

2009-11-11T20:40:00.004+01:00

Frazon Zsófia, London

emeletes busz felső szintje, 11 to Fulham Broadway

2009. november 2.

Alternatív(a)

2009-11-10T22:13:00.003+01:00

Ferenczi Attila, Róma, Trastevere

2009. augusztus

Áldás és rontás. Apró élmények a tömegközlekedésben

2009-11-10T19:11:00.003+01:00

Áldás
Terhes voltam. Ültem a Clark Ádám téren a buszmegállóban és vártam a százötöst. Leült mellém egy idős bácsi és mesélni kezdett. Elmondta, hogy annakidején az ő hatáskörébe tartozott a hidak műszaki állapotának ellenőrzése. Mintha azt mondta volna, hogy az alagútban található irodák valamelyikében dolgozott. Legalább 20 percet vártunk együtt, mire megjött a busz. Felálltam és intettem neki, hogy jöjjön, de kiderült, hogy ő nem is a buszra várt csak velem beszélgetett. Búcsúzóul azt mondta: „Virágeső hulljon reád, így kísérje lépted nyomát!” Azon a nyáron többször megáldottak buszon és villamoson is, de azóta semmi. Nem felejtem el.

Rontás
El volt törve a kezem, gipszem volt. A Clark Ádám tér felé mentem a 105-ös busszal. Tömeg volt, nehezen kapaszkodtam. A budai partot elérve megkérdeztem a jelző gomb mellett álló férfit, aki közvetlen a gomb alatt fogta a kapaszkodót, hogy jelezne-e nekem, ha megkérem rá? Nemes egyszerűséggel annyit válaszolt, hogy: „NEM”. Nem felejtem el.

Közjáték
Arról most nem írok, hogy babakocsival hányszor csukta rám a busz- és villamosvezető az ajtót. Ki tudja miért?

Áldás a vonaton
Nagyon régen történt, a Budapest-Pécs vonalon. Fülkés vonat. Kinyílik az ajtó és egy fogatlan pasi megkérdezi, hogy kérek-e valamit a büféből. Döbbentem néztem rá és mondtam, hogy semmit. Bedobott egy doboz Marlborot, hogy amíg visszajön, gyújtsak rá. Visszajött. Elmondta, hogy azért ült vonatra, mert 3-4 helyre is elígérkezett aznap, és ezt csak úgy tudja elrendezni, hogy sehova sem megy, de alibiből felszállt egy vonatra. Kiderült, hogy azért nincs foga, mert tengerész volt. Egyébként a hajón unalmukban nyelvészkedtek, ezért tagja egy magyar nyelvtannal foglalkozó társaságnak is. Fele úton nyelvtani fejtörőket oldottunk meg és szabályokon vitatkoztunk. Megkérdezte, hogy szerintem hány isten van, mert szerinte kettő. Egy nem tud így kibaszni egy emberrel, mint vele – mondta. Megérkeztünk Pécsre és sírva búcsúzott el. Megköszönte, hogy meghallgattam, és azt mondta: „Áldjon meg az ég! ” Ezt sem felejtem el.

Vonat még
Szintén Budapest-Pécs. Buliból mentem, ezért álmos voltam reggel. Akkor még le lehetett feküdni az ülésekre, mert valahogy nem volt ilyen tömeg, mint mostanában. Elaludtam. Kinyitottam a szemem, és láttam, ahogy egy pufi család a fülke ablakából, kintről bámul. Visszaaludtam. Zörgésre ébredtem. A pufi család beült hozzám és hurkát, kolbászt, kakaós csigát, meg hasonlókat ettek a szemközti ülésen. Visszaaludtam. Mire felébredtem sehol senki. Először azt hittem csak álmodtam az egészet, de az ülések morzsásak és szemetesek voltak. Nem felejtem el.

Biciklis
A szerencsétlen biciklis rontás matricája.
Biciklivel menni általában jó de van amikor nem és az tanulságos. Egyszer mentem a Lánchídon át. Nem voltam túlságosan kiegyensúlyozott és nehezen vettem be a pilléreknél kialakított kanyarokat. Az egyiknél ott állt egy sportos biciklista. Meglátta, hogy bénázom, és közölte, hogy szerencsétlen vagyok. Onnantól kezdve, amíg a hídon át nem értem azt üvöltötte utánam, hogy: Szerencsétlen vaagy! TEE szeereencséétleeen vaaaagy! Mintha a hátamra ragasztotta volna, mint egy matricát, és húztam magam után a szerencsétlenség kondenzcsíkját. Egyre gyorsabban tekertem, hogy ne halljam a hangját. Nem felejtem el.

Szabó Eszter Ágnes, Budapest

NEM ÁLLUNK LE!

2009-11-01T19:09:00.005+01:00

Kedves Olvasók,
az EtnoMobil kampány ugyan véget ért, de mégsem hagyjuk abba a pörgést. Szusszanunk egyet, és hamarosan újra jelentkezünk lélegzetelállító városi történetekkel. Akinek közben írhatnékja támad, ne fogja vissza magát, írjon és küldje, ahogy eddig! November 10-én újra mozgásba lendülünk! A szerk.

Kreativitás és fiatalság

2009-10-31T10:01:00.000+01:00

Már középiskola óta utazom, az otthonom egy kisváros és Pécs között, busszal. A két órányi út sok mindenre jó, az ember elgondolkodik, versek, ötletek születtek meg az utazások alatt, gondolom nem egyedül vagyok így. Akkoriban még heti egyszer jártam haza. Aztán az egyetemet is a mediterrán városban végeztem és az útjaim egyre ritkábban vezettek haza. Most meg, mivel a kedvesem Budapesten él, Budapestre járok és a buszt vonatra cseréltem. Gyakrabban megyek sínen, mint úton. A több mint tíz év alatt már az otthonom és Pécs közötti távon minden fát és bokrot ismerek, most új táj nyűgöz le a vonatból. Új színtéren új ötletek születnek, remélem ez megújulást, új kreativitást is hoz számomra. Persze akkor ötletelek, ha nincs beszélgetőtársam. Egy ismerős, vagy egy idegen… Az egyik úton az egyik ismerősöm mesélte, hogy aki sokat utazik, annak másképpen telik az idő, azok fiatalabbak, mint a nem utazók. Ha ebből indulok ki, mivel én most minden hétvégén utazom vagy a szerelmemhez, vagy a szüleimhez, vagy barátokhoz, így akkor lassan már az örök fiatalságot is elérem. Kedves olvasók, mindenkit arra biztatok, hogy utazzon, és így megtalálhatja az örök fiatalság titkát. Erre bizonyíték, hogy a mai napig elkérik a személyimet, ha bort veszek.

Kakasy Detti, Pécs

Ismétlés

2009-10-31T09:53:00.000+01:00

Az embereken utcák mennek.
Egek felhőkön lebegnek.
Ledöntöm lábáról a szelet.
A város a nyakába vehet.
(Ulman Kowalsky Pelinkovacz: Versfordítás)

Én minden reggel ismételek megismétlem a tegnapi napot reggel hétkor ébredek fel panelmémmel: egy panelban lakom. A szemben feszülő betonsort nézem a ház felett károgó varjúhad támad a lakók már motoznak ez egy ismételt reggel a felgyújtott lámpák szinte kiabálnak. A folyosókra kivert nyugdíjas bácsik dideregve szívják a talpas dekkeket én meg amíg a vezeték ásít folyatom magamra a forró cseppeket. A lépcsőházban is csak ismétlést látok ahogy a muskátli dzsungel az ablakban telel a meglocsolt citrom a harmadik emelettel egy tegnapról ismerős sárdarabnak felel. És kilépek a térbe hol a levélforgatagban a panelek tüskéi a szelekbe vegyül egyetlen sétáló eb sem veszi észre hogy ismétlés a fűbe a fara hogy feszül. A betonházak közt vár a kitaposott ösvény egy eldobott üveg a megfagyott füvön két perc és ott vagyok a busz megvár míg kialszik bennem a reggeli közöny. Ismétlést látok de nekem ez öröm. A tegnapról ismert kínai parkol pont oda ahova tegnap előtt botjára görnyed szörnyen lehangolt bemegy hol az előbb egy kissrác kijött.

A szürke kocsinál a reggel fénypontja a dudások macája éppen diskurál hosszú zsinórról lóg a mobilja dzsoggingja susog a sminkje friss akár a kislány ki beszáll hatalmas táskát préselve a hátsó ülésre vidám miért is ne az anyjára ütött kinek a frizurája friss akár a reggeli ködök. Ez tökéletes idő zsebürítésre taknyos zsebkendők reszkessetek a narancssárga kuka se veszi észre de én látom itt tegnap csikket keresett valami ősember-bunkó a hamuhegyektől nem látni egyebet hát nem kiborogatta hogy rohadna meg. És itt a buszom expresszre szállok a BKV pontos mint az óramű gumifelszínén masszívan állok minden utasunk álomszerű. Ismerős arcok hét negyvenötkor ismétlik önmaguk s az én reggelem sikolt a motor a párás üvegben tegnapi a táj de én élvezem. Rengeteg kisdiák a fülük betömve szól benne a diszkó nagyon morcosak most nincs kedvük heccelni még nem megy a cécó át nem adnák helyük kótyagosak hajuk akár a seprű nagyon zabosak ki volt az a tetű aki miatt ilyen korán kell kelni az iskola miatt. A Kada utca sarkán a Szépségszalon alján fújják már a fodrász csajok szájukból kihabzó vattapamacson át a hosszú pelmelles egy milligrammot. Ismétlés ez is de rá se bagózzatok. A Sörgyárnak faláról régen lekopott már kedvencem mitől errefelé jártamban-keltemben mindig felvidultam mindig hátba veregetett egy pirossal felfújt apró kis szöveg KITARTÁS hirdette éveken át egy jobbító szándékú elvtársi öreg. Ma csak a sör folyik erre meg a hülye szöveg. Egymást taposó óriásplakátok leértékelt só mindjárt behányok nem látni mást csak városimázst ahogy egyik cég a másiknak felel ezt vegyem azt költsem el s közben nem zavarja hogy agyam a falat vakarja s hogy ez engem kurvára nem érdekel. Az éles saroknál lassú a tömeg a kocsikba belátni ahol részletekből próbálom kitalálni a sofőr ki lehet. Nem látni egyebet csak egy jobb kezet ami jobb térdet lapogat vagy cigaretta után kutat a sebváltót rángatva a zakóját húzgálja s oly lényegre törő hogy ültében is jól látsszon az aranykarkötő. Közben cseppet sem bánja hogy puccos kocsijában üres ülésekkel egyedül tesped a csúcsforgalomnál nem látott szebbet. De hiába.

Az ismétlésnek is van ám határa mert ahogy a buszom az Örsre ér úgy szökik ki arcomból a vér az ismerős arcok ugyanis leszállnak megszokott lépteik vígan kalimpálnak s helyüket átveszi az ember folyam hol munkába rohan boldog boldogtalan ebben sodródom tovább egymagam. Ez a város az ember malátája a tésztaként szétnyúló tömeg ecetet öntve az életsalátára a gyufaként rázkódó reggelit majszoló porhüvelyek minden arca egy életnek regénye a születés harca halálért cserébe hol senkit nem látsz újra így van elintézve. Gondolod. Mégis folytatod ott hagyva csapot és papot hogy megismételhesd a tegnapi napot.

Mészáros Péter Moha, Budapest
2009. október 29.
rajzoszer.blogspot.com

Összehasonlító utazástörténet

2009-10-28T22:40:00.002+01:00

Nyolcadik kerület. Eljutni A-ból B-be, egymástól alig két és fél kilométer távolba – ez a két választott pont. Több lehetőség kínálkozik: tiszta módszerrel, úgymint gyalog, kerékpárral (ha lemegyek érte a pincébe), autóval, avagy kombinált módon: gyaloglás plussz villamos (24-es, majd 28-as), avagy gyalog és busz (99-es). A kék metró és a 4-6-os villamos verzió túl bonyolult, de városnézősre véve, ez is lehetséges. Szinte a választás korlátlan szabadsága, csak az időpont, az időjárás, a reggeli kedélyállapot s hasonlók szabják meg, hogy mit válasszak. De leginkább az dönti el a kérdést, ismerjük be – s itt kezdődik a valódi komparativisztika –, hogy hova, és miért kell mennünk.

A ma reggeli feladat egy csapásra eldöntötte a megoldást: autó. A családtag vérvételre kísérése munka előtt valószínűleg általában is erre sarkallja azt, aki teheti, ám az adott helyzetben voltaképpen szó sem lehetett szabad választásról. A város két viszonylag közeli pontja, a Tisztviselőtelep és az Auróra utcai rendelő között beteg lábbal, gerincbántalmakkal, éhgyomorral csak a legelszántabbak, vagy a legelesettebbek gondolhatnak arra, hogy a tömegközlekedést vegyék igénybe.

A 99-es busz kaland- vagy túlélő túrának jó, de mint hogy már nem egyszer sodorta szinte (élet)veszélybe a beteg láb gazdáját, jobb elkerülni. A villamosos megoldás lassú, reggel rendszerint egymásba érnek a szerelvények és emiatt nagy a torlódás a Salgótarjáni útnál, ráadásul tetemes gyalogidőt is rá kell szánni, amit egészségesen vidám tavaszi, nyári reggel még élvezetesnek is találunk. De nem most, és így. A-ból B-be busszal, villamossal az út fél óra annak, aki gyorsan jár, jól bírja a gyaloglást, és szerencséje van a csatlakozásokkal.

Autóval ma reggel 10-12 perc alatt odaértem, igaz, bejáratott útról van szó, mellékutcákon át a Teleki téri piac felé (gyakori szombati célhelyem), majd balra a Mátyás téren át. A máskor szokásos akadályok, úgy mint a kocsisor a Diószegi utcában, a Kálvária térnél, de még inkább a Karácsony Sándor utcában szinte végig, ezúttal meglepő módon elmaradtak. Talán az időpont miatt, de ez sem biztos. Fél nyolcra mentünk, máskor szinte ugyanebben az időben, vagy nyolc körül csak araszol az ember. Lehet ez a 10-12 perc bőven a duplája, de volt már háromszor annyi is. De ma a szerencse napja volt: a kukásautót is már csak épp a rendelő előtt értem utol, és láss csodát: a bejárattal szemben még parkolni is lehetett, nem kellett körözve lesni-várni, hogy ki távozik a közelben, vagy beállni a rendelő oly’ betegbarát fizető parkolójába (miközben a kerületben itt még díjmentes az utcai parkolás).

Mindez láthatóan nagyon egyszerű; akkor, ha szerencsénk van, ha egészségesek vagyunk és ha pénztárcánk lehetővé teszi az autós közlekedést. Ám az élhető, kiszámítható, emberies városi létnek talán nem okvetlenül ezek a feltételei. És (a netes útvonaltervező szerint) mindössze valami 2400 méterről van szó.

Fejős Zoltán, Budapest
2009. október 28.

1NAP – 1KÉP: földalatti

2009-10-28T21:38:00.003+01:00

Sarnyai Krisztina, Budapest, M1-es földalatti , Széchenyi fürdő, este hét
2009. október 28.

Cetlik, napok

2009-10-28T08:42:00.007+01:00

Most akkor gyorsan megpróbálom behozni a behozhatót. Amióta megy az EtnoMobil, szerettem volna megírni ezeket a kis cetliket, amelyek aztán nem lettek megírva. Így most az van, ami van, benne a fejembe, ami maradt. Hát igen, kevesebb mint ami lehetett volna.

Volt egy nap, amikor gyalog avagy babakocsival mentem egy szép friss, napsütéses reggelen a Klauzál utcából a Clark Ádám térre, no és vissza. Szép új cipőben, szívtam is a fogam visszafelé, mert, hogy kábé a Clark Ádám térig volt kapacitálva a lábam a lábbeli szorításának ellenállására. Ott feladta. Mármint a lábam az ellenkezést. Amit viszont láttam: lecsupaszítva a Vígadót belülről, leszintezve pincékig – gondolom a szokásos mélygarázs miatt, s gondolkodtam azon, hogy (1) fogalmam sincs milyen új hasznosítási elképzelések születtek erre az épületre (2) és, hogy nekem igen csak tetszene, ha a csupasz falrészletet itt-ott lehetne használni. No, de lássuk mit találtam:

„Kedves Közönségünk!
A Pesti Vigadóban 2004 januárjától felújítási munkálatok kezdődtek, ezért az épületben a munkálatok befejezéséig nem lesznek programok. A Vigadó Galéria a felújítás teljes ideje alatt zárva tart.
Még 2002 októberében kötött megállapodást a Művészeti és Szabadművelődési Alapítvány és az ING Ingatlanfejlesztő Kft a Vörösmarty téri irodaház közös újjáépítéséről, amely 2004 februárjában kezdődött el. A megállapodás részeként az ING anyagilag hozzájárul az állami tulajdonú és az MSZA által működtetett Pesti Vigadó műemléki épület felújításához is.
Terveink szerint az épület homlokzata, szobrai, díszítései teljesen megújulnak, a hangversenyterem új berendezést, színpadot kap, korszerűsítjük hang- és világítástechnikáját. Teljesen új építésű lesz a kiszolgáló terület: több és korszerűbb mosdó áll majd a közönség rendelkezésére, a művészek számára is több öltöző lesz a jelenleginél. Konferenciák rendezése estén szekciótermek alakíthatók majd ki és korszerűsödik a kiszolgálásuk is. Ugyancsak megújul, a Vígadó Galéria is, a kiállítások követelményeinek jobban megfelelő világítást kap, és megoldódik a régóta hiányolt légkondicionálása is.
A Vörösmarty téren teljesen új épület épül, amely négy funkciót kap majd. Legalul mélygarázs lesz, az alsó három szinten üzletek és vendéglátás kap helyet, a középső emeleteken irodák lesznek, melyeket az MSZA hasznosít majd, az épület tetején pedig luxus apartmanok alakulnak ki. [szerintem: alakítanak ki, bocs!] Az épület tervezett átadása 2007. augusztus 31. [Most 2009.10.28. van, de ezt már megszoktuk. Vagy sose fogjuk megszokni?] A terveket a magyar Fazakas György építészirodája készíti, a homlokzat kialakításában közreműködik Jean-Paul Vigieur, a Francia Építészeti Akadémia elnöke(…)” Forrás: Vígadó

Most itt az éjszakában már nem nagyon találok más infót. Lassan őrölnek a malmok, de legalább láthattam a csupasz falakat.

Aztán volt egy olyan idegesítő reggel, amikor a barátnőm érkezett Kaposvárról, én meg lemerítettem a kocsi aksiját, és persze pontosan akkor kellett a kocsiért menni, amikor ő megérkezett. Tehát elindultam, gondoltam gyorsan, gyorsan Klauzál utcából a XI. kerületbe az Ecsedi utcába, mondjuk 4-es villamossal majd gyalog. Ami rossz volt (1), hogy a bankautomata akkor van üzemen kívüli állapotban, amikor nekem épp szükségem lenne rá, (2), hogy villamosjegyet kell venni. A Wesselényi utca és a körút sarkán mindkét oldalon volt egy-egy újságos pavilon, ahol lehetett villamosjegyet vásárolni. A pavilonok megszűntek. A pénztárcámban meg nem volt apraja a pénznek. Mentem hát az új SPAR Áruházba (a környéken a negyedik, egyre szűkebb a választék az áruház-láncolatok között). Már tudtam, pontosan tudtam, hogy bosszankodásom folytatódik, ugyanis úgy építették meg a belső teret, hogyha csak húst szeretnék venni például, a húspult hiába van elöl, be kell járnom a jó hosszú felvezető folyosót (gondolják, tán vásárolok majd, de nem), kacsintanom egyet a pénztárosra, hogy Én nem, és majdnem kint vagyok, de még nem, mert a pékárúnál gondoltam, majd Ő felváltja, de Ő sem, mert, hogy a GÉP csak akkor nyílik ki, ha Én kifizetek valamit. Ej Te Gép! Mondom, kérek egy tepertős pogácsát közel 100 pengőért, és már van is apróm a villamos jegyre, csak a pogácsában nem találtam a tepertőt és mimást sem. A jegyváltó automata üzemel, van jegyem, villamoson vagyok, leülök. A következőn, vagy azután felszállt egy cigányleány és egy cigány fiú a villamosra, Hej, az istenadta roma gyerek, de szép egy legény! Leülnek velem szemben (én éppen gondterhelt voltam, ugye). De milyen jó is volt látni ezt a vidámságot, azt a könnyedséget, hogy a még a hideget is úgy viselték, mintha bunda lenne rajtuk, pedig nem, csak hosszú ujjú pulóver és sál (a fiún). Az egész villamos olyan volt, mint Én, csak Ők nem, egyetemre mentek, legalábbis ott szálltak le. Azon gondolkodtam, mi is hiányzik itt mindenből, ami bennük megvolt. Könnyedség?, Gondtalanság? Egyszerűség? Mi? Megmondja valaki? Leszállok a volt Skála Áruháznál, ma már van ott egy jó nagy irodaház. Ki fog ide beköltözni? Az irodák nagy részét már nem lehet kiadni Budapesten. Így építünk mi! Ecsediig gyalog, vissza kocsival, barátnőm haza.

Aztán mentem kocsival Dóra-majorba (Üllö és Ócsa között). Az üllői úton (mert, hogy én balga nem a gyorsforgalmit választottam) egy könyvelőiroda nem az ügyfeleket fogadja, hanem a feleket. Nagybetűkkel írták ki azt, hogy FÉLFOGADÁS – tól-ig. Vajon melyik felet fogadják? Egyébként pedig, soha ne menj be oda, ha messzebb mész, mint Budapest! Hacsak nem sétakocsikázol. Merthogy semmi se szép ott, pedig kerestem. Ellentétben Dóra-majorral: de ez más növények és állatok, ugye más?

Meg táblaproblémák is vannak. Például voltam, voltunk Győrött is, onnan meg mentünk Bábolnára, Bábolnáról meg vissza Győrbe. Bábolnán az arborétumban voltunk, csak „előszőrre” nem találtuk, mert, hogy a jobb oldalon nem volt kitáblázva. Tehát ha bárki megy, a kastéllyal szemben van egy út merőlegesen (a kastélyra merőlegesen) balra, ha Győr felől jövünk, ott kell menni az arborétumba. Az arborétum az rendben van. De a táblák ott is hiányoznak: például a térkép, hogy hol milyen állatot simogathat meg a gyerekem. Én szeretek felfedezni, csak most épp nem volt annyi időm. Pedig vélhetőleg pályázati pénzből készítették a pár információs táblát, ami kint van a kapunál – no térkép nem fért bele – szóval még ez a „látogatóbarát” mint fogalom, sok helyen nem teljesedik ki, avagy nem teljesíti ki az, akinek kellene. De szeretem! Látogatóbarát múzeumainkat és műemlékeinket, ügyfélbarát ügyfélszolgálatainkat és munkahelyeinket, utasbarát közlekedésieszközeinket és útjainkat (MÁV, BKV). Sicc!

Aztán, ha valaki esetleg jönne visszafele Bábolnáról Győrbe, az legyen résen:

mert csak Budapest felé mutató útjelző tábla van az autópálya előtt. De ha résen vagy, rájössz, hogy a másik út hová is vezet.

Egyébként meg mindennap az van, hogy a házunk előtt nagy kocsik parkolnak (audik és bmw-k), és mindnek rokkantigazolványa van. Nekem is nagy autóm van, de nincs rokkant igazolványom.

További szépeket!

Kovarszki Andrea, Budapest
2009. októberi napok

Felhőtenger, avagy miért nem utaztam ma

2009-10-27T21:48:00.001+01:00

Ma azért nem utaztam, mert a felhőtenger megette a várost. Igen, ott a felhőtenger helyén tegnap még Pécs feküdt, kicsi utcák, házak, játékautók és aprócska emberek, de most reggel csak ez felhőtenger, és ki tudja, mi van alatta. Lehet, hogy ott lapul a város, és várja, hogy én aláereszkedve bebújjak a felhőpaplan alá, de az is lehet, hogy ez nem puha paplan, hanem a garabonciás hatalmas sárkánya, aki féktelen éhségében felfalta az utcákat, házakat, aprócska embereket. Akkor meg minek menjek oda, nem igaz? Így történt hát, hogy ma inkább ma nem utaztam.

Farkas Judit, Pécs
2009. október 26.

Napi kecske

2009-10-27T21:42:00.002+01:00

Kecske, van még aki így hívja, a drótszamarat, a bringát, ütődött szinonímák, de valahogy mégis a mélyükön a bujkáló, tulajdonképpen szégyellni való szeretet egy tárgy, mit tárgy, a mozduló mozgató eszköz iránt, a kedves, jóravaló hűséges domesztikált pajtás felé, akit ha kikötsz mindig oly rendes és megvár, főleg, ha el nem lopják, bosszantó az itt maradás élménye, hiszen ő egy családtag, együtt lakunk, laktunk, aki elment, ráadásul vitték, minden vidéki cowboy egyszer kiköti, vagy elköti, a számzár önszivatás, ki is ment a divatból, senkinek nem jó, a felismerésekhez idő kell, aztán a végén, kifelé a helyről, a tulajdonképpeni állomásról, valaha a Végállomásról, egy pillanatra egyszer csak átérzed a hűséget, örülhetsz neki, legalább ekkor, az életben igazi kocsmaélmény sincs enélkül, mármint bicikli nélkül, persze kisvárosban simán tíz után a buliba is, buliból is, szombaton, este, moziba naná, így, vele, de tényleg, vagy koncertre, vagy éjszaka bármihez, bárkihez, nonstop tízig, tíz az ott van mindenhol, elég vicces, főleg hazafelé, korhatár az nincs, minek, hiszen távolságok sincsenek, akkor mit szarozzunk az idővel, együtt tekerni még jobb, a sötétben, kivilágítatlanul, aki nem kockáztat nem is nyer, mit, minden pillanatot, a suhanást, a racsnit hátra lefelé gyorsuláskor, az együtt röhögést, a cikázást az úttest közepén, ami keményebb, mint a Jedi visszatérben az erdős scene, vagy mi, csak ne jöjjön egy száguldó baszott nagy BMW, de ez a nyugati oldal, itt több a Volkswagen, még élünk, bocs, aztán meccsre sem akárhogy, biciklivel a frankó, a végén el lehet tekerni, tolni a bringát, úgy is kikapunk, itthon is, otthon is, überall, na persze a falco kc mostanában tényleg halad, szurkolás az élet, aztán hétköz, nappal meg munkába, suliba, boltba, cimbikhez, randira, akármikor, akárhova, most már akár színházba is, ha kő, ha nem, vele, rajta, itt még külön rendőri őrizet is jár érte, annyira lopják, hát ez érték, helyi érték, ez van, tömegközlekedés az nincs, ami van maya fátyla, meg az őszi köd, a kis magyar Dublin, Joyce (asz)fal(t)ban, nem messze egy bicikliút a sétatéren, ami a fő, WS hol Csöngén hol egy padon, inkább leült, ez köbüki ókora, tuti Savaria, reggel hétkor délután háromkor a Zanatin Peking, vagy Amszterdam vagy Oberwart, de biztos nem Zalaegerszeg, sem Sopron, tekerik százak, ezrek, ezerrel hátizsákkal, magas sarkúban és öltönyben a nyugati szél(b)en, alul a felüljáróban, a tömeg itt kritikátlan, Szombathely, létezni benne naponta, hetente, havonta, évente (bi)ciklikus.

Western!, Szombathely/Sambotel/Steinamanger
2009.október 26.

Egy októberi hétfő

2009-10-26T18:35:00.008+01:00

Csörgés, szundi, csörgés, szundi, csörgés, kapkodás.

Ázik a fléksz, gyerekkeltés, zoknikeresés, öltözőverseny, függönyhúzás.

Szakad. Elkéstem.

Bringázni télen is jó, de a körítés mint egy űrsétánál. Plusz 5 perc a szkafanderbe bújás, 5 perc a levetkőzés, 5 perccel hosszabb az út, de erről egy bringás aktivista sírig hallgat. Nadrágra esőnadrág, cipőre kamásli, végül esőkabát, esőkesztyű, bukósisakhuzat. Kilövés az Ovi bolygóra.

Lerohanunk a tárolóba, kitolom a bringát és az utánfutót. Összerakom. Beni közben rászúrja a zászlót, beül, beköti magát. Hideg profizmus, én csak a pokrócot tekerem rá. Újpest végéről 20 perc az első etap. Sajnos bringasávok nincsenek, így inkább a kertvároson húzom keresztül egyetlen fiamat. Az eső rég elállt, túlöltözve izzadok.

Déjá vu. Kutyák, cicák, nénik, bácsik, láblógatva cigiző tetőfedők. Ugyanazok az arcok, méterre ugyanott. Átvágunk a lakótelepen. Ugyanaz a kutya kerget pórázvégig, a gazdi ma is kedvesen mosolyog, de már mi sem izgulunk.

Beni ismét lassan öltözik, közben majomkodik a többiekkel. Türelmetlen vagyok. Ma helikoptert, autót és füldugót hozott. Ki a zsebekből, be a zsebekbe, puszi, szia, jó legyél.

Még nedves a járda, mikor kilépek, de már időre fut a hétfői osztály a szemben lévő iskola körül. Száguldok a Pajtába, kerülgetem az autókat, hasítom a Béke utat. Beéréshez szükséges idő per kettő. A minden reggel megpróbált lehetetlen. Az Izabella utcához közelítve már messziről számolom a lámpaváltást. Többen is csináljuk reggelente, ebből statisztika készül (minden reggel ugyanakkor, egy lámpaciklus alatt hány kerékpáros halad át ugyanazokon a budapesti kereszteződéseken). Itt és ma: négy. A Király utcai irodánál villámlakatolás, berohanás, öltözködés.

Csak százötvenet kell aludni, és újra itt a nyár.

Kürti Gábor Kükü, Budapest
2009. október 26.

Aszfalt Jani - egy másik macska

2009-10-26T18:35:00.007+01:00

Fotó: Agócs Írisz

- Ez teljesen olyan, mintha tejföllel rajzolták volna!
- Lehet, hogy tejföl, de akkor jófajta, mert már jóideje ott van a Moszkvánál. Ez is etnomobilság?
- Igen, igen, szupermobil! A soha el nem múló gyalogló flasztermacska – vagy valami ilyen.
- Felteszem a pacabuszra és elviszi hozzád.

Grafika: Agócs Írisz

Agócs Írisz, Budapest
2009. október 25.

Egy, kettő, három

2009-10-25T22:19:00.007+01:00

Egy

Tegyük fel, hogy dobozban utazom. Aztán a dobozt tegyük fel a buszra, a metróra, aztán megint buszra, majd vonatra. A ritmus a nevezett járművek szerint változik – én is mozgok a dobozban. Nincs sok hely, de az egyik oldalamról átfordulhatok a másikra. Meg vissza is. A doboz nem teljesen zárt, a világot rácsok szabdalják elém.

A doboz tartó óriás – megnyugtatásomra – néha bedugja az ujjait a lyukakon. Ez eleinte működik. Aztán nem. A dobozból leginkább lábakat látok, meg az óriás fejét, amikor oldalról besandít, hogy mi van velem.

Utálok utazni. A vonatot a kocsinál is jobban utálom. Élőállat lévén, a kalauz felveti, hogy talán pótjegy kellene, de az óriásom juszt is kézipoggyásznak titulál. Nyilván nem pórázon hoznak macskát – mondja a kalauz és vigyorog. Ezt éppen lehetne, gondolja az óriás és a piros pórázomra gondol. Hülye óriás.

Tatabányán fényképez is, mert a szomszéd sínen Oroszlány feliratú vonatot lát, és azt hiszi, hogy ez most nekünk vicces. He-he.

Kezdem elveszíteni a türelmemet, és mostmár rázendítek. Pocok akadjon a gigádon, száradjon el a kitekatod, és egyáltalán, azt a jó büdös schopenhauer-i értelemben vett nyaút…

Namostmeg beszél hozzám. Rácson át simogat. Hagyom. Aztán leszállunk. Végigcaplatunk egy zajos utcán, de itt én már ugrálok a dobozban, és rángatom a rácsokat. Az óriás magához szorítja a dobozt. Meg engem. Megállunk a víznél, letesz: nézd, cica! Víz! – aztán visz tovább. Amikor már kezdem megint feladni, megérkezünk. Letesz az előszobában, kinyitja a dobozt, kisurranok. És itt egyszerre jó. Nedves kutyaorr szaglász végig, persze, ismerem, megsimítanak, terül az asztal, mintha már megint hazaértem volna.

Azért egy darabig még utálom kicsit.

Kettő

Győr és a hidak. A folyókba állandóan belegabalyodom, de a hidakat kezdem megjegyezni. A Kis Böske a kedvencem, aminek a rendes nevét nem is tudom. Most egy ideiglenes gyaloghíd is van itt, amíg a nagy elkészül.
Sétálunk a Radón, szürkületkor néhány horgász a maga rendületlen optimizmusával halra les.

A csónakházak körül szombat esti csönd van – már és még nyugalom.

Három

A vonat tele. Vasárnap van, a hosszú hétvége után egyetemisták lepik el a peronokat. Akinek nem jut hely a gyorson, áll. A kerékpárszállító kocsiba ülök le – egyetlen bicikli sincs. Kelenföldre érve látom az elsőt – egy friss festékszagú farostlemezen.

Fisli Éva, Budapest – Győr – Budapest
2009. október 25.

Stetl

2009-10-25T17:47:00.002+01:00

Stílusosak vagyunk. Késő ősszel, de gyönyörű napfényben Tokajba utazunk. Föl sem merül, hogy ne autóval menjünk, pedig – mint utóbb megtudjuk – kényelmesen, két és fél óra alatt, IC-minőségben oda lehet vonatozni. Az is igaz, hogy szeretnénk körülnézni kicsit a tágabb környéken, ezt viszont autó nélkül nem lehet.

Zsidó kulturális fesztivál egy kisvárosban, amelynek felvirágoztatói zsidó borkereskedők voltak. Palit meghívták, én vele tartok. Sosem jártunk erre. A táj összetorlódik Tokajnál, vagy inkább Tokajt telepítették erre az összetorlódásra: a Tisza, éppen ott, ahol a kis Bodrog siet beléje; s ráadásként a szőlősdomb, amely a Kopasz-hegyről lehordott löszből összetorlódott kúp. Ettől zugos Tokaj, és ettől zsúfolt is kicsit. A két folyó, a Tisza-híd és a domb találkozásában éppen csak egy körforgalom fér el. De úgy látom, ezen a – forgalomtechnikai és közlekedésbiztonsági szempontból – nem túl szerencsés helyen érvényesül David Engwicht „városszelídítő” modellje. A szőlőhegy közvetlen közelsége, a körforgalom tőszomszédságába telepített falatozók, a Tisza-Bodrog-háromszög elbűvölő látványa, és a történelmi városka-mag felbukkanó főutcája annyi izgalmas látnivalót kínál, hogy az autósok önkéntelenül lelassítanak. Fesztivál is van, hosszú hétvége is, meg a halottak napja is közeleg, úgyhogy a forgalom nagy. Mégsincs zaj, tülekedés, ráérősen zsilipelnek a kocsik.

Délután úgy, ahogy vagyok, kulturális programra öltözötten, elindulok a piros jelzésű kirándulóösvényen. Magas sarkú cipőben. Ilyet se csináltam még. Nem bánom meg. Igaz, az előző napi eső miatt csúszós a szurgyikban a nedves lombszőnyeg, lefelé még nehezebb jönni, mint fölfelé, de megéri a fáradságot. Lenézek a városkára, és megállapítom, hogy a zsinagóga a legnagyobb épület.

Nagy a forgalom a szurgyikban, ez örvendetes. Kisgyerekes kirándulók. Apa szól rá lustácska fiára: Gózzá’ má’!

Fönt a hegyen ér a telefon, hogy találkozzunk félóra múlva. Evickélek lefelé, előttem Ágoston Béla dúdolja az Ej uhnyemet (nagyon náthás, momentán utál kirándulni, ráadásul este két fellépés várja: rabszolgasors).

Kézenfekvő találkozási pont a katolikus templom előtti terecske: igazi középpont itt is. Amikor leérek, Pali megosztja velem egy megfigyelését. Noha a zsinagóga valószínűleg a legnagyobb épület Tokajban (megerősíthetem), sikerült úgy építeni, hogy csak az utolsó pillanatban vegyék észre. Először is Tokaj legalacsonyabb pontjára építették. Aztán: ahogy az ember végigmegy a főutcán és beles a mellékutcákba, nem látja meg sehol. Mert még csak nem is sarokra építették. Akkor bukkan fel, amikor az ember már ott áll előtte. És célzottan kell keresni. Félelem vagy exkluzivitás van ebben a rejtőzködésben? Mennyire másképpen gondolkodtak a zsidók a templomépítésnél, mint a keresztények: a templomot a maguk számára tekintették központi helynek, nem látványelemként.

Koncert a felújított, sterilen fehérre festett, hideg fényekkel megvilágított zsinagógában. Darvas Ferenc zongorázik, Oravecz Mari énekel. Az Állami áruház két híres betétdala közül az egyik: Egy boldog nyár Budapesten. Kicsit értetlenkedem, hogy jön ez ide, egy előadóteremmé alakított kisvárosi imaházba? Aztán meglátom magam mellett az idős asszonyt, aki a különbuszos csoporttal érkezett Pestről. Tizenéves lehetett, amikor ezt a filmet forgatták. Lepereg előttem egy lehetséges élettörténet, és értem, miért sír, értem, miért kell ide ez a dal, holott talán Feri sem gondolt az összefüggésre. „Nézd, értünk szép ez a város, és nékünk csillog a fény. Csupa boldogság, ami vár itt ránk…” Úgy érezhették akkor, hogy nekik szól a dal.

Másnap délelőtt autós kirándulás Sárospatakra. Mellékutat ajánlok, Pali örül, hogy így még többet láthatunk a tájból. Olaszliszka határában érzem a riadalmát, rálép a fékre. Látjuk az emlékhelyet, ahol a múlt héten tartottak legutóbb demonstratív megemlékezést. Három kisgyerek készülődik átkelni az úttesten. Lelassítunk, de nem mennek át. Minket néznek. Nézzük egymást. Szorongás.

Nádori Lídia, Budapest-Tokaj-Budapest
2009. október 25.

EtnoMobil - meghívó

2009-10-23T14:35:00.002+02:00

(KLIKK A KÉPRE NAGYOBBÉRT)

Történet mankóval

2009-10-22T22:17:00.001+02:00

A Nagymezőtől a Királyig egy megálló, épp csak az érzés kedvéért. A hetvenes troli hátulján különös Ganz-Skoda felirat. Csillog, mintha nem volna története sem.

Mintha a házak nem volnának szavaktól súlyosak. Mintha csak enyhe októberi este volna, kontextustalan, amibe beleharangoznak 7 órakor, és ahol a legfőbb gondom, hogy ezt észrevegyem.

A Király utcán a Deák tér felé végig öltönyös emberek jönnek szembe. Mint a szürke urak a Momóból, csak ezek itt feketében és kalaptalanul. De veszettül fontosak.

Az egyik kapualjból csapzott, szakállas férfi szól: – Fogd meg a kezem! – továbbmegyek. Utánam kiált: állítsál már fel! – visszalépek, nem szólok, csak nyújtom a kezem. Megkapaszkodik, felhúzom, a mankójáért nyúl, kitámasztja magát. Hallom, hogy bosszús: hát ez kell? – kérdi – hát kiáltania kell, hogy fölsegítsék? Anélkül, hogy ránéznék, vagy mondanék valamit, indulok tovább. Aztán elbiceg ő is valamerre. Így megy ez – mondaná Vonnegut. Így megyünk.

Fisli Éva, Budapest
2009. október 22.

Indulhat a nap

2009-10-22T21:13:00.003+02:00

Reggel munkába menet. A leggyakoribb napi közlekedési rutin, az esetek többségében dolgozni megyek, mint ma is. Gyalogjáró vagyok, leginkább gyalogolni szeretek reggel – különösen, mivel a reggelek általában morcosak, ilyenkor a zsúfolt tömegközlekedést nem viselem el. Így választottam az itteni lakhelyemet is, szerencsére 20-25 perc gyalogút az irodámtól. A mai reggel sajnos kivétel, mert az irodát útba ejtve kell továbbmennem egy megbeszélésre, így korán kell indulnom és tömegközlekednem, marad a busz, majd a metró. Nem szeretem a metrót.

Kilépek az ajtón, a Grand Sablon mindkét, az enyémmel szomszédos utcájában egy-egy buszmegálló pár lépésre, mindkét busz elvisz ugyanoda. Az utca végén rövid gondolkodás, na legyen akkor a 95-ös. Jó választás, egyszerre érünk a megállóba a busszal. Brüsszelben tréfás szokás, hogy a buszmegállóban állva inteni kell a sofőrnek, hogy megálljon. Ez persze tapasztalatból tudom, miután a mellettem lassan elguruló, majd pár lépésre egy piros lámpánál megálló busz sofőrjét egyszer utolértem, és bekopogva magam, számon kértem. Szerencsére itt már integettek, felszállunk. Az errefelé korai időpont miatt kevés az ember, egyedül ülök egy négyes ülésen. Újabb szerencse, új típusú a busz, leér az ülésről a lábam. A másik típusú buszon nem ez a helyzet, nagyon vicces tapasztalat, mikor az embernek kalimpál a lába, ha kényelmesen próbál ülni, mint a gyerekeknek.

Ma reggel gyönyörű őszi idő van, süt a nap, ez itt nem jellemző az évszakra. Mindezt már a buszablakból látom, mert a kaputól a felszállásig tartó 2 perces szakaszon nem vettem észre. Megbánom, hogy nem gyalog vagyok, menet közben kiszámolom, hogy 10 perc lehet a különbség a menetidőnkben. Na, de már késő. Nézek ki az ablakon, aranysárgák a Notre Dame du Sablon csipkés tornyai, csillog a Palais de Justice arany kupolája is. A Place Royale-nál jönnek a kedvenc ablakaim, szerintem a sok borult idő miatt, 3 ablakra azúrkék, kövér felhős, nappal is fluoreszkálva fénylő tapétaszerűséget ragasztottak. Tényleg hat, legalábbis rám, ha ködös-szemerkélős időben látom. Kanyarodunk tovább, itt bukkannék ki, ha gyalog jöttem volna.

Átvágunk az óvárost övező forgalmas körúton. Korán van itt még, tényleg, simán átjutunk, a soksávos útrendszer forgalmát a rengeteg közlekedési lámpa ellenére kézzel irányító, autók között lavírozó rendőrök sincsenek még szolgálatban. Ezek szerint az igazi csúcsforgalom itt mintegy fél óra lehet. Esetleg valami iskolaszünet van, mert már tegnap is mintha kevesebben lettek volna. Kiszállok a Trone-nál, még egy rövid séta a kis parkocska mellett, be a kapun, gyaloglás híján nem lifttel megyek, két emelet a szép art deco csigalépcsőn, megérkeztem.

Aztán fél óra múlva jön a következő, sokkal kellemetlenebb szakasz, metróval. Mivel időre megyek, nem merem bevállalni ismét a buszt, hátha már nagy a forgalom. Elképesztően lassan tudnak menni itt a buszok, buszsáv sehol, nem szeretnék buszsofőr lenni. Meg közlekedési rendőr se. Utálom a metrót, hacsak tehetem, nem avval megyek. Hát most nem tehetem, lemegyek a sötét föld alá, fintorgok. Szerencsére itt sincs nagy forgalom, a tömött metró a legrosszabb. Beszállás, kiszállás, átszállás, metrópofa. Kevés a mobiltelefonáló is, hallgatom a megállóneveket soroló hangot. Aztán felhangzik mellettem egy hosszú röhögés, amilyet az ember nem bír abbahagyni, a hang nem kellemes és anakronisztikusan hangzik a csöndes kocsiban. Oldalpillantás, jé, ez egy nőé, de jó neki, vihog rendületlenül. Merode, ez a megállóm, kiszállok. Megkeresem a helyes irányba vezető patkányjáratot és elindulok a mozgólépcsőn felfelé a földfölé. Fent mellbe vág a napfény. Nézek körbe-körbe, nem tudom, persze, a hosszú úton melyik oldalon és irányban is van a keresett házszám, nem jártam még ott. Nagyon rosszul tájékozódom, metróból kijövet pedig jellemzően a rossz irányba indulok el. Halványan rémlik a googlemaps térkép, elindulok a vélt irányba, sebaj, majd pár lépés után kiderül, helyes-e. Lámpa, épp piros. Megállok és elönti az arcom a langyos napfény.

Becsukom a szemem, jaj, de jó. Élvezkedem, remélem, sokáig tart a piros. Két magyar hang rám köszön, szem kinyit, itteni gyakornokok, egy helyre megyünk, ezek szerint a jó irányba indultam. Szem visszacsuk, a jó ki piros még tart, nem akarok megmozdulni, iszom a fényt, mint a gyíkok. Nem vagyok itt. Mondom a két lánynak, menjenek csak, majd délben, visszafelé menet szedjenek fel a kereszteződésben, én ugyan nem mozdulok. De nem vesznek komolyan, ők különben is fáznak. Én, ha a nap süt, nem fázom, pedig tényleg maximum 10 fok lehet.

Zöld lett, mehetünk, egy kolléga a túloldalon már várja a gyakornokait, sétálunk négyen a Terveurenen, a kapu előtt belefutunk az ötödik kollégába, mi van itt, mindenki itt nyüzsög ma. Beérünk a terembe, jó meleg van, szerencsére olasz régió a házigazda, így a bejáratnál finom, olasz kávé fogad, szintén ritka kincs errefelé. Rávetem magam, indulhat a nap.

Derjanecz Anita, Brüsszel
2009. október 20.

Ost-romolj meg

2009-10-22T20:48:00.003+02:00

Ma délután fél négykor ért véget az a munkahét, amely a múlt hétfőn kezdődött. Tizenegy napig levegőt venni se volt időm, milyen szerencse, nem is lett volna hol és miből.

Ezúttal a Vásárcsarnoktól a hídig tartó járdaszakasz hiányzik a város szövetéből, rakják a járdát. Rakjátok csak, fiúk, rakjátok. Én élvezem ezt az ostromállapotot itt a Kálvin téren és a Vámház-körúton. Habár most nem nagyon értem, miért kellett a híd északi oldalát, annak is a pesti hídfőjét járhatatlanná tenni (ott is rakják). Meg a zebrát is kivonták a forgalomból – igaz, ha se délen, se északon nincs járda, akkor nem is kell átmenni, nem ugrálunk.

Alig várom a Gellérthegy szagát, legutóbb még szárazság volt odafönt és por, most rendes ősz van. Egy forraltbor-árus is kitelepült a miépes kápolnához vezető sétány elejére. Istókuccse megkóstolnám a borát, de okom van rá számos, hogy mégse tegyem. A billenős padok egyikére székiruhás néni települ. Ezek a billenős padok itt vannak, amióta az eszemet tudom: a pad a sétányra néz, billentek rajta egyet, már a Gellért-szállóra néz. Megint billentek: sétányra néz. Csak ugye, ha rajta ülök, akkor nem működik a dolog annyira flottul.

Mindig az Európa kiadó slágere jut eszembe, amikor fönt vagyok a Centenáriumi parkban (nem Millenniumi!, rosszul írtam a múltkor). Alattunk morajlik a város: kicsi és jelentéktelen. Nem annyira jelentéktelen, inkább félelmetes ez a morajlás, nem tudom kiiktatni a várost, ahhoz jóval messzebb kéne mennem. Azért nagyon örülök a napfénynek, meg hogy még mindig tudok mezítlábazni.

A Gellért szálló előtti kijelző felváltva mutatja hol a pontos időt, hol a pontos fokot. Fél öt van, tizenkilenc fok. Mihez igazították a váltások ritmusát? Nem sietek, de sűrűn oda kell pillognom, hogy mikor vált már a kijelző, mikor tudom meg a tizenkilenc fokomban, hogy hány óra van. Az autósok esélytelenek.
A sétány aljában hirdetőoszlop, Karátson Gábor úgy véli, ugyanott vagyunk, mint ötvenhatban. (Forradalom, elszámoltatás, a harmadikra nem emlékszem.) A holnapi napot itt kell töltenünk a városban, van viszont hátra húsz oldalam a regényből, amit fordítok. Azzal jól be lehet zárkózni.

Visszafelé a Vámház körút északi oldalán megyek. Már fölfestették a biciklisávot, a járda jóval szélesebb (hasonló kővel kirakva, mint az Ötpacsirta utcában – ez mikor kezd kaffogni?), így az autóknak csak egy-egy sáv jut mindkét irányba. Nem lesz tehát autóverseny, a bütykök miatt a villamossínre sem lehet majd ráhajtani. Csendesebb lesz a Vámház körút. A Kálvin téren legalább akkora még a kupleráj, mint a Vásárcsarnok előtt, de a legnagyobb zajt egy locsolókocsi okozza. Szinte békebeli a hangulat. Már meg is jelent az első fecske: a Charlotte cukrászda három tenyérnyi asztalt tett ki, székekkel. Nemsokára kedvünk is lesz kiülni oda. A Charlotte egyébként nemrég nyílt, nem az én ízlésem, de a maga módján igényes. És a kávéjuk is jó.

A közlekedési lámpák nem működnek, a Lónyay utca eleje is fel van túrva, ráadásul pénteki forgalom van, tekintettel a holnapi ünnepnapra. De azért nem mondanám, hogy hisztisek lennénk – persze én könnyen beszélek, most jövök a hegyről.

Estére várjuk a barátainkat, csirke a sütőben, saláta a hűtőben. Azután csak nekünk szól majd Varga Orsi fűmuzsikája.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 22.

Varázslók, boszorkányok

2009-10-22T20:38:00.003+02:00

Na nem azért, mert néprajzos vagyok, nem-nem, ezek hétköznapi varázslók és boszorkányok, az egyiktől nagyon megijedtem, ezt akarom kiírni magamból. Etnomobil-írásterápia.

Ma nem kell dolgozni menni (őszi szünet, hurrá!), de lemegyünk a városba ügyintézni. Autóval. Tehát ez egy autós utazás-történet lesz.

Az autó – természetesen francia! – olyan, mint egy nagy hajó, ülése kényelmes fotel. Rettentően kicsi vagyok benne. A terep (meredek és szűk parkolóhely, keskeny, meredek út beláthatatlan szurdokkal a végén) másokra a frászt hozza, R. viszont magabiztosan és nagyon jól vezet, hajózunk lefelé a keskeny úttesten. A kutya (Szandi) szabadon, de bibibí, most nem tud megtámadni. A buszmegállóban (emlékeznek: kék víztartály, nemlétező telefonfülke) nem várakozik senki, csak a Bolond Mari néhány széthagyott cucca hever a földön. A Bolond Mari négy éve még egy tip-top kis nő volt, ötvenes évei és alkoholizmusa elején. Akkor még néha megverte a gyerekeket, akik csúfolták, ha részegen battyogott haza – szépen kifestve, kiskosztümben. Ma már csak verbálisan goromba, egy lepattant, ijesztő alkesz, aki az utcákon kóborol, buszmegállóban alszik a padon, és aki már nem bírna el a gyerekekkel. Esténként hallom, ahogy a szemben lévő hegyen ordít valakivel (talán saját magával?). A szeme viszont mindig megfog: nagy barna, figyelő szemek. Múlt héten odaült mellém, és elkezdett mesélni (igen, ő is mesélhetne csudás történeteket) arról, hogy a szobájában villanykörtén fekete valamik vannak, amiktől nem bír aludni. Rettentően kíváncsi lettem volna a folytatásra, de jött a busz, és mivel erre másfél óránként van járat, az ember meggondolja, hogy kihagyjon-e egyet. Ennek a történetnek lőttek, sajnos.

Na, de most nem ül ott a padon, csak néhány sáros, színevesztett póló (ruhagyűjtő mániás) és üres műanyag palack (korábban asztali bor, most már padalatti bor) mutatja, hogy arra járt.
Az úton szembejön Zolipostás, kérdezzük, hozott-e valamit, nem, ma nem hozott semmit. Zolipostást nem tudja megzavarni az utca két neve, mindent kihord, ami kihordásra vár, mindig a megfelelő helyre, és még az sem fog ki rajta, ha a szemben lévő hegyre címezve jön a levelünk. Ilyenkor – úgy képzelem – kuncog egyet magában, „hm, hm, nem tudtok kifogni rajtam barátocskáim, kedves gépírókisasszonyok, hivatalnok urak, tudom én, hogy hol lakik F.J. és H.R., jobban tudom, mint Ti, és el is viszem nekik ezt a levelet”, és már mászik is fel a mi hegyünkre, lépeget is keresztül egy kertvégi, keskeny ösvényen, leereszkedik a rozsdás kapunkhoz, és bedobja a levelet a kopott postaládánkba. Így ni! (Micsoda közlekedés-történetet írhatna!: busszal fel a hegy aljára, aztán onnan gyalog úttesten, dűlőn, ösvényen, kutyafogak között télen-nyáron, forróságban-fagyban).

Zolipostás tegnap nem talált itthon minket, értesítőt dobott be, ezért ma autózunk, lefelé a hegyen, be a városba, el a postára.

A posta előtt parkoló, abban sok-sok parkoló autó, de!: „egy hely mindig van”. Ezt mondja R., és amint kimondja, tényleg, mint egy varázslat, egy hely mindig van. Az lesz a miénk. Én nem megyek be, kint várakozom. És ez nagy hiba volt, mert bent várakozni mégiscsak jobb lett volna, mint idekint a magát fehér boszinak nevező, de szerintem fekete boszorkány karmai közé keveredni. Nagydarab asszony, piros melegítőben, botorkál a parkolóban, meglát, felragyog a szeme, rám mosolyog, kedvesen, tényleg kedvesnek látom a mosolyát, és elkezd felém kacsázni. Azt hiszem, hogy ismerem, hogy ő az az asszony, aki múltkor megszólított a buszmegállóban, és elmesélte a fél életét. Leengedem az ablakot és akkor látom, hogy nem ő az, de már bent is van a keze az ablakon belül, nem tudom felhúzni. Le akarja venni rólam az átkot, hiába mondogatom, hogy nem kell, köszi, jól jön az nekem még valamire, de ő félt engem, mert hatalmas veszedelem, halálos átok ül rajtam, és nagy bajban vagyok, és meg akar menteni. Mert ő egy fehér boszi. Azt, hogy nagy bajban vagyok, már én is érzem, és hogy átkozottul nagy marha voltam, hogy leengedtem az ablakot, azt is, de szétlapítani mégsem akarom, miafenét csináljak. Nyomul be derékból az autóba, nyújtja a kezét, hogy majd úgy leveszi az átkot, és furamód szívesen odaadnám neki, szívesen megfognám a kezét, mi ez?, mégiscsak boszorkány vagy mi?, megbabonázott?, de végülis nem adom a kezem. Na jó, akkor legalább pénzt adjak. Adok neki egy ötszázast, de már közben, ahogy keresem a pénztárcámban, mondja, hogy ezrest kér. Nyújtom az ötszázast, nemigen akarja elvenni, kéri az ezrest, nehéz eltartani a családot. Meglátom R.-t közeledni az autóhoz, na hálaistennek!, döbbenten nézi a hatalmas testet, ami lóg ki az autóból, aztán meglátja a rémült tekintetemet is, elkezdi szaporázni a lépteit. Közben meglátja őt az asszony, elveszi az ötszázast, amit én megbűvölve nyújtok felé, már ki is szuszakolja magát az én térfelemről, meglódul R. felé, de az hirtelen beugrik a kocsiba, indít és csikorogva elhajtunk.

Most veszem észre, hogy reszketek. Mi volt ez? MI VOLT EZ? Balfékségem (egyik) története, tudom.

Hazafelé még két helyen megállunk, veszünk bort, felszaladok a tanszékre egy könyvért, hazaérünk. Valahol félúton felfelé elhagyom a feszültséget, süt a nap, kimegyek a kertbe. Átok ellen legjobb a kertészkedés. Ma már inkább nem megyek sehova. Műveljük kertjeinket.

Farkas Judit, Pécs
2009. október 22.

Alul, felül

2009-10-22T07:48:00.001+02:00

Kovarszki Andrea, Budapest (Wesselényi u.)

2009. október 21.

Utcafront

2009-10-21T18:44:00.003+02:00

Az okmányiroda márpedig jó dolog. Az ügyintézők emberből vannak, a rendszer ki van találva, nincs anyázás, fogaknak csikorgatása, óh, áldom én az okmányirodákat.

Megint tíz évig érvényes vagyok. Azt veszem észre, hogy nyilvánosan megszagolom az új személyimet. Minden könyvvel ezt csinálom, és biztosan nem illik, de elemi a késztetés, hogy megtudjam, milyen illata van, ha régi, ha új. Ez itt persze csak egy kártyalap, mégis beindulnak a reflexeim. Az ügyintéző nem nevet ki, sőt, velem nevet – óh, áldom én megint az okmányirodákat.

A kerületben avarégetés van. A családi házak kertjeiből terjengő füstszag. Befordulok, az egyik utcában félig leszakadt redőnyt veszek észre.

Át kell vágnom a könyvtár felé, rendezni tartozásomat; ráültem Moholy-Nagyra, tetemes késedelmi díj. Hazafelé juszt is a vaskos Látás mozgásban a hónom alatt. Diákok vágnak át a parkon, egy darabig velük ballagok. Amott fa hétvezérek, emitt kő Petőfi, aztán Szécsi Margit.

A villamossal csak egy megálló, aztán megint sétálok. Tacskókölyköt vezet pórázon egy kisfiú. A kutyán narancsszínű anorák; egy számmal nagyobb, mint az eb. Azért a mozgásuk egyenes vonalú, egyenletes, ámbár… szaggatott kicsit. Tipitipitipi placccs – valahogy így képzeljük el.

A lakótelepre érve észreveszek egy megállapíthatatlan korú férfit, kempingbiciklivel. Lábán csizma, fején sapka, szájából pipa lóg, úgy biciklizik a házak között, lassan, nyugodtan. Néha megáll, beletúr az utcai szemetesekbe. Az ő kondenzcsíkja dohányszagú.

A ház előtt a Közterületfenntartó munkásai gereblyéznek, talpig zöldben. Az utcán talicska, vasvilla (Zselicben: vazsvella), rajta száraz levelek nyársra húzva, ennek is szaga van.
Nagyot szippantok belőle, mielőtt lépcsőzni kezdenék.

Fisli Éva, Budapest

2009. október 21.

Négy kiflis nap

2009-10-20T22:06:00.002+02:00

Hétköznapokon minden reggel pontosan fél 8-kor ébredek. Nem csörgőórára, telefonra vagy kávéillatra (az is van, csak kicsit később), hanem öt pár talp heves csattogására, ahogyan rohannak lefelé a hegyen. Először három pár, hallhatóan kicsi talp, majd két pár zömökebb, szuszogósabb csattogás az aszfalton. És az elmaradhatatlan ordítás, persze. Ordítással kombinált rohanás – erre ébredek minden reggel: a hegy tetején lakó család rohan a buszhoz, fél 8-kor a fél nyolcashoz természetesen.

Felkelés, fürdő, kávé, mithúzzak, indulás. A hegyről a városba. Két külön világ, útközben átlépek faluból városba, múltból jelenbe, kertészből tanárba, satöbbi satöbbi. Most más nem jut eszembe.

De még előtte megetetem a macskákat: Cilut, aki egy ártatlan pofájú vadállat, és elkergeti az udvarról a rókát (láttam!). És Matut, aki azért lett Matu, mert éppen Umberto Eco Loana királynőjét olvastam, azt a részt, amikor váratlanul megjelenik a főszereplő előtt egy macska, akit elnevez Matunak, nos, a mi Matunk pont ennél a résznél jelent meg az udvaron, és vett birtokba minket, nyilvánvalóan nem lehetett neki más nevet adni. Egyetek, aztán menjek már, mert a végén én is rohanhatok lefelé, csattogó 37-es talpak, piros cipőben, naná!

Indulás – lefelé. Az utam otthonról a munkahelyemig folyamatos lefelé haladás. Először az udvarban, a fák, bokrok között, lefelé a sok-sok lépcsőn. Felemelt kezem az arcom előtt (ez messziről elég hülyén nézhet ki, hiszen nincs is mögöttem senki pisztollyal), de így is belegabalyodok egy, a bokrok közé kifeszített pókhálóba. Körbetapogatom a fejem – nem ül rajtam egy pók sem, jól van. És ha már így a szemem előtt van a kezem, leellenőrzöm a körmömet is. Tiszta. Tegnap dolgoztam a kertben, eltartott egy ideig, amíg fekete körmű földművesből rendes tanárnénit varázsoltam.

Kulcs, kapu ki, kapu be, kulcs el. Még leszedek néhány érett fügét, és befalom. Az őszi, másodérésű füge egészen más ízű, mint a nyári, első érés. Aszalt íz, bágyadt nap íz. No, akkor itt az utca. Ilonka néni eteti a kutyákat. Itt hadd álljak meg, jó? Ilonka néniék háza, bár egynek látszik, mégiscsak kettő. Vagyis egy, csak két utcában van. Az utcánknak ugyanis két neve van, és a házak hol ezen, hol azon a néven szerepelnek a nyilvántartásban (Földhivatal vagy miafene). Így lehetséges az, hogy a közvetlen szomszédunk egy másik utcában lakik, és így lehetséges, hogy Ilonka néni külön utcában lakik a vele egy házban lakó unokáitól! Amikor ideköltöztünk és először kellett taxit hívnom, a taxis körbejárt két hegyet is, mire megtalált, mert ő pont a másik utcanevet tudta, mint amit én bemondtam. Ő tanított meg arra, hogy azt kell mondanom: a víztartálynál és a telefonfülkénél balra. És tényleg, ez működik. Egyáltalán nem hozza zavarba őket, hogy évek óta nincs is ott telefonfülke.

Kanyarog lefelé az út, sáros hátú kígyó. Az Öreg házánál kicsit lassítok, figyelem, hogy megkötötte-e a kutyáját. Szandokán, alias Szandi nincs jóban velem, néha nekem jön. Olyankor ordítok (így derült ki, hogy tudok) és félek rettenetesen a térdemtől 3 centiméterre vicsorgó pofától. Sose értem, hogy miért is nem harapott meg, és mitől adja fel egyszercsak. De most megúszom, megkötötte. Az Öreg egyébként grófi származék, az övék volt az egész környék, három hegy, le egészen a városig. Most egymaga éldegél itt.

Van még két kutya-veszélyes szakasz, de mindkét kutya bezárva, lejutok épségben. Elmegyek a kék víztartály és a nemlétező telefonfülke mellett. Itt van a buszmegálló – ja még nem mondtam, én tömegközlekedős fajta vagyok. Buszozni azért is jó, mert itt tanulom a környéket. Az embereket, a hegyet, a lokális történelmet. Mindig megszólít valaki, akár ismeretlenek is, és mesélnek-mesélnek. Csudás történeteket hallok itt, amiket majd egyszer megírok. De nem most, mert menni kell dolgozni.

A buszmegállóban már ott várakozik Irénke, a gyönyörű ellenőr-asszonyka. Szociálismunkás diplomája van, szociálismunkás állása viszont nincs, ezért ellenőr. Ott van Ó.V. is, akinek könnycsepp van tetoválva a szeme alá – ez a börtön-tetoválások szimbolikájában azt jelenti, hogy már ölt embert. Vagy hogy meghalt egy barátja a börtönben. Én az előbbit képzelem hozzá, de csakis azért, mert így szép az a jelenet, amikor Ó.V., aki párjával virágárusításból él, tavasszal hatalmas, illatos orgona, tulipán és nárcisz-csokrokkal várakozik a buszmegállóban. Egy szomorú szemű gyilkos könnycseppel az arcán illat- és színfelhőben áll a buszmegállóban.

Béla bácsi ma sincs itt, aggódom érte, mi van, ha megint belevágott a villám (ezt is elmesélem majd), ellenben János utolért a botjával, Kezét csókolom Juditka!, a fülében fejhallgató, de kihallatszik, hogy a híreket hallgatja, közben elkezd beszélgetni egy utcabéli asszonnyal, de a füldugókat és a híreket nem veszi ki a füléből, ezért ordítani kell, hogy hallja a választ, persze ő is ordít.

Megjött a busz, ma reggel a Sanyi van, aki nem nagyon kedves, viszont pontos. Errefelé mindig ugyanaz a 3-4 sofőr jár, ismerik a terepet, és télen is bevállalják a feljövést, ameddig csak lehet, sőt egy kicsit utána is. Mindenkit ismernek, őket is ismerik – falu a városban. Buszozni azért is jó, mert sok kerti praktikát hallok: az idősek, akik feljárnak a hegyre a kertjükbe, cipelik lefelé a zöldséget meg a jótanácsokat. Szapulják a szárazságot, szapulják a jeget, ami elvert mindent, és szidják ezeket a fránya modern gombákat, amik elviszik a termést. A sok szapulás között vannak jó ötletek is, azokat kihallgatom és elrakom a fejembe. Hallgatózni persze csúnya dolog, de ez igazából nem az, mert ezt úgy tessék elképzelni, mint egy kis, buszon mozgó kerti klubot, ahol mindenki mondja a magáét, és mindenki hallja, ha akarja, ha nem. Én akarom.

Nem tudom pontosan megmondani, hol veszti el falusi jellegét a busz, de a magyarürögin már sokan vagyunk, eltűnik a kerti-klub jelleg és a falusias fíling. Én is már inkább csak bámulok kifelé, aztán zavarba jövök, mert meglátom magam a tükröződő ablaküvegben, Te jóég, milyen savanyú képet vágok! Megbámulom a hatalmas fehér Volgát a templom előtt, és a házszámot is, ami fából faragott kismagyarország-táblába van belekarcolva. Bekászálódik velem szemben az ülésre egy kisgyerek, néha rugdalja a lábamat, nem vészes, de az anyja aggódik, Ne koszold össze a néni nadrágját! A néni, aki én vagyok, próbálok megnyugtatóan mosolyogni, semmi baj.

Beérünk az uránvárosi végállomásra, van 10 percem a csatlakozásig. Megnézem, hogy ott van-e az idős házaspár, aki mindig. Igen ott vannak, mindig ugyanott állnak, és mindig ugyanúgy. A bácsi nagyon magas, a néni nagyon kicsi, szinte törpe. Nem beszélnek egymással, és nem is néznek egymásra. Bámulják az embereket, és várják a buszt. Most jut eszembe, hogy a buszon sosem látom őket. Hova lesznek? Legközelebb meg kell néznem. Beáll a busz, rajta a város legkedvesebb sofőrje (ezt szavazás mondta ki, és tényleg az!), mindenkinek egyenként köszön és mosolyog. A második megállóban egyetemisták hada száll fel, közöttük a mi hallgatóink is – ha van kedvem, figyelem, hogy ki köszön, és ki próbál elsunnyogni úgy, mintha nem venne észre. Jó játék. Nem haragszom rájuk, ha nem köszönnek, akkor sem. Vizsgaidőszakban majd megnő a köszönési kedv. Mire az egyetemhez érünk, már rengeteg az ember, jobb is, hogy le kell szállni. Még beugrok a pékségbe, ma 4 kiflis nap lesz (este 6-ig bent leszek), befordulok a portán, aztán nekivágok a 3. emeletnek. Megérkeztem.

Farkas Judit, Pécs
2009. október 16.

Gyalogbusz

2009-10-20T18:08:00.005+02:00

Megint közlekedem. Tegnap is utaztam, és terveztem, hogy leírom, mert nem minden nap járok a nyolcadik kerületben, főleg nem sötétedés után, de aztán olyan simán megúsztam minden különösebb esemény nélkül, hogy elmaradt a beszámoló.

Ma nem csak úgy mentem valahova, hanem az egyre halmozódó elintéznivalók egy részét összegyűjtve megterveztem egy körutat, amivel jópár apró-cseprő ügyet kipipálhattam. Amióta a bringát időjárási és térdsérülési okok miatt kénytelen voltam letenni, maradt a gyaloglás és a BKV. Gyalogolni kifejezetten szeretek, ez az a közlekedési forma, ami mindennek ellene megy, ami ma jellemzi a nagyvárosi nyüzsgő életet. Lassú, csöndes, teljesen ösztönös és nagyon meditatív. Ilyenkor lehet elmélkedni, álmodozni, ötletelni, vagy csak megfigyelni.

Jóval többet gyalogolok, mint amennyit egy átlag közlekedő logikusnak vagy értelmesnek tartana, de tényleg szeretem csinálni. Így az utazásaimat nagyon lazán tervezem, első helyen semmiképp sem a hatékonyság, a praktikusság és a háztól házig elvek állnak. A BKV-t megpróbálom úgy használni, hogy ne sokat sérüljek lelkileg. Nehéz ezt megoldani, de kis odafigyeléssel jól megúszható. A metrót egyértelműen kihagyom, az számomra a legkiábrándítóbb, kőkemény valóság, némi rémálommal az aluljárókban.

A mai első úticél a Lónyai utca volt. Kettőtizenkettővel mentem a Boráros térig, onnan gyalog. Egy rövid megbeszélés után továbbindultam a Királyi Pál utcába. Tudtam, hogy ez lesz a kedvenc része a mai napomnak. Már az utca neve is kicsit mesébe, vagy valami fura álomba illik, hát még a két kis hely, ahova készültem betérni. Bár át kellett verekednem magam a Kálvin téri akadálypályán, de amint ez sikerült, bejutottam az utcába, kisimult a terep is, és a kedvem is.

Először a nagyon szép nevű Utas és Holdvilág antikváriumba léptem be. Apró kis üzlet, középen asztallal és székekkel, otthonos hangulatú könyvespolcok, a gyerekkoromból ismerős könyvgerincekkel, halk zongorazenével. Nagyon szeretem az ilyen helyeket. A falakon csupa klasszikus illusztrátor munkái, Reich Károly metszetek, és hasonló csemegék. Itt sem időzőm sokat, továbbállok.

Csak pár házszámmal arrébb kell sétálnom, és máris felbukkan a csodákkal teli Rózsavölgyi Csokoládé Bolt. Gyönyörű bonbonok, rájuk sem merek nézni, mert elhatároztam, hogy táblás csokoládét választok. Közben kardamomos és repcemézes kóstolóval kínál a kedves leányzó a pult túloldaláról. Nem utasítom vissza. Kiválasztom a két legcsalogatóbb feliratú táblát, és nehéz szívvel innen is kilépek.

Újabb akadálypálya vár, amin keresztül a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz jutok. Itt kiderül, hogy a kiállítás, amit szerettem volna megnézni, leginkább csak az én elképzeléseimben élt, és valami hasonló, de messze nem olyan érdekes, ami a valóságban hatszáz forintért megtekinthető. Most akkor inkább ezt nem.

A Vásárcsarnok a következő helyszín. Séta visszafelé. Útközben találok egy nagyon kellemes hangulatú kis kerámiaműhelyt, amiről szeretem azt gondolni, hogy ez csak most nekem termett itt. Ha egy öltönyös üzletember sétált volna erre, akkor egy bank állt volna a helyén. Ha már így megszólított, bementem és körülnéztem, nem is csalódtam. Jól megjegyzem a helyet, lesz még itt dolgom. A Vásárcsarnok pincerészlegében sushi kellékek után kutatok. Bár mindent lehet kapni a kis ázsiás szaküzletben, taszít a hely, így igyekszem gyorsan meglátni a szükséges elemeket, és menni innen elfele.

Elérkezem a leghosszabb szakasz megtételéhez, a Szépvölgyi útra kell eljutnom. A terv: villamos a Jászaiig, séta a Margit hídon, majd újabb villamos a Kolosy térig. Totális káosznak tűnik számomra a feltúrt szakasz, a Szabadság híd pesti hídfőjénél. Próbálom az elketrecezett és ledeszkázott területeken keresztül meglátni, hogy mi is a helyzet a villamossal. Járkálok egy picit, miközben pont érkezik egy villamospótló feliratú busz, ahhoz a megállóhoz, ahol épp tanácstalankodom. Rendkívül megörülök, hogy milyen egyszerűen megoldódott a helyzet, így gyorsan felugrom rá, és az sem keserít el nagyon, hogy az ellenkező irányba haladó buszra. Na persze, akinek van bérlete, nem aggódik! Sőt, kifejezetten szeretem, amikor még eggyel többször használom. Rendkívül aránytalannak és igazságtalannak érzem az árát, ezért mintha ez valami bosszú lenne, kárörvendően boldog vagyok, hogy még kevesebbet nyertek rajtam. De aki nem elég vagány a blicceléshez, annak ez marad.

Az első megállónál leugrom a pótlóbuszról, át a túloldalra, és várom a visszabuszt. Villamossal kellemesebb lenne ez a szakasz, már csak azért is, mert a villamos jóval alkalmasabb a síneken való közlekedéshez, másrészt alaphelyzetben (ha van ilyen) nincs szétütve az egész vonalon a kilátás. Betongerendák, állványok, mindenféle óriás – leginkább romboló, kevésbé építő – eszközök. Cigarettázva unatkozó munkások. Voltak dolgozó munkások is: a teljes szakaszon összesen ketten. A villamossínek mellett szuper védőfelszerelésben és szemüvegben gyártották az eszméletlen fehér színű és csillogós szikrákat, a buszon ülő védőszemüveg nélküli utasok szórakoztatására. Nekem nem fájt a szemem, szép volt. Kicsit arrébb történt, hogy az útburkolati romokon megállt egy rendőrautó, és egy bilincsbe vert rabot vittek sétálni a rendőrök. Csupa kaland!

A Margit hídhoz közeledve rájöttem, hogy ott sem lesz akkora élmény a séta, hiszen a Margit híd helyett is valami szürreális ketreces labirintus üzemel jelenleg. Így bár csak egy megállóról volt szó, a kombinót választottam. Csak legyünk túl rajta gyorsan. Margit hídtól villamos a Kolosy térig. Utolsó része az utamnak, innen már közeledem haza, és ezt kicsit sem bánom. Nagyon fárasztó közlekedni.

A Kolosy tértől séta a borzalmas nevű Montevideó iroda utcáig, ott villámgyors ügyintézés, és visszaindulás. A Szépvölgyi út ezen szakaszát nehéz elhagyni úgy, hogy be ne térjen az ember a híresneves Daubnerbe, ez most részemről nem is marad el. A sor mindig hosszú, de mindenki türelmes, mert a végén úgyis jól jár. Tíz darab meleg tökmagos pogácsa a jutalmam. Egyet rögtön meg is kóstolok, szükségem van az erőre a hazaúthoz.

86-os busszal jövök el a Clark Ádám térig, majd onnan a százöttel hazáig. Az alagút előtt nagyon rossz a buszra várni, olyan mintha egyáltalán nem is levegőt szívna az ember, hanem csak mérget, és az addig tartalékolt oxigén segítségével maradhatna csak életben. A százötről a Királyhágó téren szállok le, mert nem sokkal többet kell gyalogolnom hazáig, mint az Alkotás úton, viszont a díszlet sokkal szebb az Ugocsán hazáig.

Agócs Írisz, Budapest
2009. október 20.

Látod-e, babám

2009-10-20T07:51:00.002+02:00

Vonattal utaztam Debrecenbe. Visszamenőleg is evett a sárga irigység: míg Pécsre és Pécsről továbbra is ritkán és hosszan járnak a vonatok, az északkeleti irányba óránként indul IC a Nyugatiból, és a menetidő is rövidebb, mint Pécsre. A párhuzam tényleg nem az EKF miatt jutott eszembe, hanem mert Pécsett éltem 12 évig.

Az ablakon felirat: „A légjavító-berendezés csak zárt ablakok mellett üzemel jól.” Amúgy a kedvenc feliratom szintén vonatról származik – a pécsiről. Az egyik WC-ajtón virított, pontosabban narancssárgállott, és így szólt: „NEM HASZNÁLHATÓ! Szíveskedjék másikat keresni! Köszönjük.” Fölötte még egy rejtélyes szó: „Y-bárca”. Le is téptem, haza is hoztam, megvan még, természetesen a WC-ben.

Asztalnál kapok helyet, menetiránnyal szemben, ablak mellett. Igazán tutkeráj, csakhogy velem szemben hosszú lábú fiú ül, az ülésemről veszi le a lábát, amikor megérkezem. Az első húsz percben hallgatólagos egyezséget kötünk: én nem nyújtóztatom a lábam, ő nem rúg belém. Az egyezséget úgy tízpercenként felrúgja (bocs). Lehet, hogy mégis meg kellett volna beszélni.
Szajol: eszembe jut az, ami a legtöbb embernek eszébe jut erről a helységnévről. Ha az a vasúti átjáró volt a szerencsétlenség színhelye, ami mellett elsuhanunk, akkor megállapítható, hogy sorompó még mindig nincs, csak lámpa.

A közlekedési eszközökön való mobiltelefonálásról szerintem külön blogot kéne indítani. Emlékszünk a régi időkre, és anyáink kedvelt fordulatára: Nem telefontéma? Milyen régen hallottuk ezt a mondatot, igaz? Persze, ma már nem hallgatják le a telefonbeszélgetéseket (dehogynem). De nem is azért. Bármiről, bárhol, bármikor képesek vagyunk telefonon beszélgetni, ugyan már, mi lehet az, ami nem telefontéma manapság?

A mellettem ülő férfinak valami fontos változtatást kell végrehajtania egy megbízásán. Többször, többekkel beszél arról, hogy mégsem kéne erőltetni azt a csillapítóaknát („ha beleengedünk három bár nyomást, orrán-száján jön kifele”). Ha jól hallom az ügyfélt is igyekszik meggyőzni ugyanerről. Másvalakinek pedig tagoltan, többször is elmondja, milyen kóddal lehet belépni a mailboxába.

A büfékocsiban eszem valamit, amit az étlap milánói erőlevesnek titulál. Kalandos vállalkozás: porleves, amelybe gondos kezek gépsonkát aprítottak – utána viszont igazi, finom Lavazza-kávé jön. Itt egy úgynevezett rév-vám-típusú fiú telefonál. Azokat hívom így, akik rettenetesen gyorsan beszélnek, viszont telenyomják a beszédüket kötőszavakkal, sőt, képesek egész mondatokat alkotni úgy, hogy kizárólag redundáns elemek legyenek bennük. Így aztán pontosan annyi ideig tart a mondanivalójuk, mintha valamivel lassabban mondanák, és csak azt, ami kell. Ha jól értem, éppen elhajt valakit, aki jelentkezett náluk munkára. Na jó, lehet, hogy hasonló helyzetben én is így beszélnék. Utána hosszan, duruzsolva diskurál, évődik, tessék, a torokhang is eltűnik.
A jegyvizsgáló megismer a büfében, nem kéri a jegyemet, csak mosolyogva biccent. Két eset lehetséges: vagy osztályon felüli az arcmemóriája, vagy le tudja olvasni az arcokról, ki az, aki már előjött a farbával. Mindkettő tanulható, de mindkettőre születni kell.

Másnap, már hazafelé, a debreceni állomáson ér a felismerés.

Ki tudja, mióta van az a bizonyos IC-szignál, ami úgy tud vibrálni a Déli-pályaudvar visszhangos csarnokában? Szóóó-dóóó-rééé-szóóó? Megvan? Mindig is négy hosszú, kitartott hangnak hallottam. Most, ki tudja (?), hány év után, a debreceni állomáson hallom meg, hogy az IC szignálja valójában a „Látod-e, babám” kezdetű magyar népdal első sora.

Gyors slágermagyarázat fejben. Mert hát valamiért választották ezt a nótát. Nézzük csak.

Látod-e, babám, látod-e, babám
Amott azt a nagy hegyet?
Míg azt látod, míg azt látod,
Én a tied nem leszek.
Azt a hegyet a zsebkendőmnek a
Négy sarkában is elhordom.
Mégis a tiéd, mégis a tiéd
Leszek, édes galambom.

Talán arra utal, hogy mennyivel egyszerűbb vonattal átkelni a hegyen, mint elhordani azt, zsebkendőnek a négy sarkában. Szóval hogy becsüljük meg magunkat, és ne panaszkodjunk, ha olyasmi történik, mint amiről még az odafelé úton mesélt egy lány a vele szemben ülő néninek: hogy a barátjának a legutóbb ki kellett szállnia, és sokadmagával eltávolítani a sínről egy fát, amelyet a vihar döntött oda. Mégiscsak könnyebb, mint elhordani a fél Keleti-Mecseket.

Nádori Lídia, Budapest-Debrecen-Budapest
2009. október 19.

Vakablak

2009-10-19T07:47:00.000+02:00

Fisli Éva

2009. október 18.

A társas lény és a szombati flört

2009-10-18T17:38:00.005+02:00

Na jó, akkor ezt a mait kezdjük egy vallomással: feltartóztathatatlanul hiszek a szocializációban. De ez egy nagyon összetett hit. Most csak egyetlen részével foglalkozom: a fizikai környezet és a viselkedés összefüggéseivel. Empirikus példa segítségével. És roppant egyszerű leszek.

Ugye ismerős az intelem: vonatutazáshoz csak sötét színű nadrágot és felsőt húzz, ne egyél, és lehetőleg ne igyál utazás közben (egyrészt minden csülökig mocskos, másrészt érdemes megúszni a toalettnek nevezett aromás kis izét). A hosszú évek alatt a szülői jótanácsot a hétköznapi tapasztalatok megerősítették. Ráadásul nagyon erősen belém ívódtak, annyira, hogy reflexként még ma is működnek. (És imádom a Magyar Kétfarkú Kutya „Direkt nem takarítjuk a vonatokat. MÁV” feliratú matricáját. Mert egyszerűen igaz.)

Szombat reggel Győrbe kellett utaznom. A vonatválasztásnál általában azt veszem figyelembe, hogy melyik járat menetideje a legrövidebb. Szombaton mégsem ezt történt. Ennek több oka is van. Győr felé a Keletiből vagy a Déliből lehet indulni. Miután a Déli nagyjából 10 perc séta (ez a szempont 8 óra előtt akár perdöntő is lehetett volna), a Déli felé kezdett húzni a szívem. Igen ám, de a Déliből induló vonatok menetideje fél órával hosszabb, mint a Keletiből startoló IC-é. Gyors mérlegelés: ha a Keletihez el kell metrózni (ami reggel várakozással együtt legalább húsz perc), akkor majdnem ugyanott vagyok, ráadásul a metróhoz alá kell szállni, a Keleti pedig az egyik legreménytelenebb és legelképesztőbb pályaudvar (ehhez elég csak a pénztárakra, az aluljáróra és a peronra gondolni), az IC-n van pótjegy (ami, ha minőségi szolgáltatással is összefügg, bánja a fene), aztán a vonat újra átjön Budára (teljesen illogikus). De ez csak a játék része volt, hiszen pontosan tudtam, hogy azért akarok a Déliből indulni, (a félórával hosszabb utazás ellenére), mert a csuklós és áramvonalas francia vonaton akarok utazni, és kész. (Németországban a Regional Bahn közlekedtet hasonló szerelvényeket, és azok még emeletesek is, egy fél évig használtam napi rendszerességgel, és imádtam. Még ma is el tudom dúdolni a megállók előtti szignált. Mindig úgy képzeltem, hogy bőrnadrágos mackók táncolnak rá.)

Háromnegyed hét, indulás otthonról, kint még szinte sötét van, és valami pára is esik. A kis utcákban még mindenki alszik, de az Alkotás úton már elég élénk az autóforgalom. Azért döntök a gyaloglás mellett, mert az 59-es villamos szombat reggel csak 20 percenként jár. Álmosan álldogálni pedig legrosszabb a világon. Muszáj éreznem, hogy haladok.

A jegypénztárnál alig állnak, a pénztáros gyors, normális, még arra is figyelmeztet, hogy majd visszafelé hova kell tenni a pecsétet a félárú igazolványban. Újságvásárlás (Magyar Narancs; a címlapon Elliot Aronson, A társas lény szerzője, kedves, békés az arca, de a beszélgetés nem túl izgalmas), a peronon jegyellenőrzés, készségesen együttműködöm, jó utat kívánnak, majd felszállok. Kevesen vannak a vonaton. Válogathatok az üres boxok között, végül a páholy mellett döntök (kis nosztalgiával gondolok a Regional Bahn emeletére). Szép a vonat.

Az utazás egyben időutazás is. Ilyesmi lehet, amikor betör a „civilizáció” egy „primitív” kultúrába. Persze minden fronton nincs áttörés. Például elképesztő a szakadék a vonat és a Győr felé vezető út vasútállomásai között. Egyik ufó leszállópálya a másik után: Biatorbágy, Bicske, Szárliget, Alsógalla, Tatabánya, Vértesszőlős, Almásfüzitő felső, Szőny, Ács, Győrszentiván – most ennyi jut eszembe. Töredezett betonkockák, a repedésekben térdig érő gaz, rozsdás korlátok, lepukkant beállók, általában plexi nélkül, szemetes sehol, a bokrok alja viszont csupa mocsok, általános a szürkeség (pedig már majdnem kisüt a nap). A MÁV az országimázs építésben láthatóan élen jár (holtversenyben a BKV-val).

De a vonaton belül minden nagyon más. A kanyargó hosszú cső belseje tiszta, akárcsak az üléshuzatok, az ablakok alatti gumiperem is rendben. A rozsdamentes acél szemetesben kiszedhető nejlontasak. Alacsony padlós, így könnyű a felszállás, kerekeskocsis biztonsági öv, kerékpárszállítás, mindenhol tilos a dohányzás. Az egésznek szolgáltatás szaga van (sehol a vécébűz). Egyelőre úgy tűnik, ez az utasokra is hatással van. Nincsenek elszórt cuccok, firkálás, rongálás, a csendben gyorsuló, halk vonatban a beszélgetések is egészen halkak (bár kevesen vagyunk). A fel- és leszállás gyors, Komárom kivételével sehol nem állunk egy percnél többet, az ajtók gombnyomásra műkörnek, nem kell rángatni, cibálni, kászálódni. Egyszerűen nem érzed, hogy expedíción vagy, csak egyszerűen és normálisan utazol. A komfort a legjobb szó minderre. Egyre határozottabban áltatom magam azzal, hogy ebben a korrekt kapszulában mi utasok is lényegesen normálisabbak vagyunk, és a személyzet is nyugodtabb. Hiszen ki ne dolgozna kulturált munkahelyen! (Ugyanerre a következtetésre jutottam, amikor megnyílt a Szabó Ervin Könyvtár felújított központi könyvtára: a könyvtárosok elviselhetetlen, puffogó, megnemértettzseni serege egyszerre normális és segítőkész kiszolgáló személyzetté változott. Nekem se ártana egy rendes asztal végre a múzeumban.)

Nem éreztem soknak a két órát, és arra gondoltam, ha valaki Győr irányból naponta jár be dolgozni Budapestre, akkor méltán érezheti, hogy korszerű, európai minőségű szolgáltatást vesz igénybe. Aztán, ha Budapestre ér, akkor ez úgyis hamar elmúlik.

Még este hazajöttem, és egyetlen reggeli megállapításom sem veszítette érvényét. Megmagyarázhatatlan elégedettség és jóérzés uralkodott el rajtam. Most már biztos vagyok benne, hogy a fizikai környezet ilyen minőségű javulása észrevehető hatásokat eredményez. De arra továbbra is kíváncsi vagyok, hogy ez mikor éri el a vasútállomásokat és a Balaton irányába közlekedő marhavagonokat. Hogy mikor váltja fel a civilizáció a primitív kultúrát. (Pláne, hogy legtöbb helyen csak néhány doboz festékről, forró, mosószeres vízről és erős keféről lenne szó.)

Frazon Zsófia, Budapest-Győr-Budapest
2009. október 17.

Kissé elmosódva

2009-10-16T22:40:00.002+02:00

Reggel busz-metró-villamos a LUMU-hoz. Üres vitrinekért jöttünk, életemben először (így), próbálok nem zavarba jönni. Nem jövök. Az ablakból a Dunára látni, persze, kétszer ugyanabba a folyóba sose, a kulissza apad, asztali tárlók, üres csigaházak a fehér falak között. Kissé elmosódva én is itt vagyok.

Visszafelé a Duna-parton a Közraktárak csonkolt falai. Szemerkél az eső. A Vásárcsarnokban rétest veszek, aztán meg teát, kell a meleg ebben a cudar őszben. Az utca nem áll össze egésszé.

A Kálvin téri aluljáróban harminc sebtapaszt kínálnak kétszázötvenért. A férfi monoton kántálása hirtelen keserű káromkodásba fordul, mert senki se néz rá. Két másodperc és folytatja: harminc sebtapaszt kétszázötvenért.

A délután bomlott ejtőernyő a városon; szenzációs és borzalmas hírek találkoznak. Régi képeket nézünk, a spanyol királyt egy lóversenyen, ahol a fehér ló éppen elesik. Munka után metró-villamos, aztán gyalog az esőben hazáig. Az egyik ablakban fekete macska ül, de mire lefényképezném, elugrik.

„A valóságot megírni mindig nagyon nehéz, így hát az igazság kedvéért megengedtem magamnak, hogy néha egy kicsit túllépjek rajta vagy egy kicsit eloldalazzak mellette.”

Fisli Éva, Budapest
2009. október 16.

Közlekedőfolyosó

2009-10-14T22:48:00.002+02:00

Hát, kérem szépen, a mai hideg, esős-szeles időre való tekintettel úgy döntöttem, hogy fedettpályán fogok közlekedni. A Városházán, bizony. Persze, odáig el is kellett jutni valahogy, de a kevésbé izgis részeket ki fogom hagyni.

Az van, hogy felújítjuk a lakást, abból sitt lesz, konténer kell. A konténerhez pedig területfoglalási engedély. Vagy mi a szösz. Nem mondom el, hány telefont bonyolítottam, hogy bebiztosítsam magam (nem közlekedéstéma, illetve átvitt értelemben az, bizonyos Pusch Lászlóval kommunikáltam, ti ismeritek?, abszurdba illő volt, genderszempontból főleg, vö. Geschlechtsverkehr). Gyalog mentem a Ráday utcából a Városház utcába, egyes szakaszokon az esernyőmet néztem minden más helyett, magam elé tartottam ugyanis a jószágot. Gondoltam, majd csak kitérnek előlem a szembejövők, nekik ugyanis hátszelük van. Nem szaladt bele senki az ernyőmbe, ez jó.

Megérkeztem a Városház utcai címre, két kapu is volt, bementem az elsőn. Kaján mosollyal fogadott a portás, és még vidámabb lett attól, amit előadtam neki. Első emelet, aztán balra, 101-es szoba. Hát én elindultam. Elmentem Demszky Gábor, John Emese, Hagyó Miklós, meg még jónéhány többé-kevésbé ismerős név előtt. Csavarhúzós embereket nem láttam a névtábláknál, csak úgy mondom.

Mint az erdőben a kék jelzésen: ahányszor elbizonytalanodtam, annyi tájékoztató tábla, rajtuk a szobaszámok és az irányok. El is jutottam a célhoz számos kanyar után. A 101-es szoba ajtaján hevenyészett felirat: konténerelhelyezés ügyében fáradjak a 168-172. számú szobákhoz. Nem tudom, miért nem csodálkoztam. Vissza a folyosókon. Nem tréfálok: eljutottam a 167-es ajtóig, ahol más világ, másik épület fogadott, és elölről kezdődtek a számozások. Visszafordultam, mégis megtaláltam a titkos kanyart, ahol folytatódott a számozás.

Most nem akarok jönni ezekkel az elcsépelt képekkel, Kafkával, meg a kísérleti fehér patkánnyal. De hát ők tehetnek róla, tetszettek volna kicsit kevésbé sablonosak lenni.

Megérkezem! A XI. kerület illetékese csapzott fiatalember, nem sokkal előttem eshetett be az irodájába. (Még jó, hogy itt van, más kerületek illetékesei biztosan nem végezték volna el a munkáját.) Amikor előadom a kérésemet, váratlan riposzttal jön: Tetszett hozni rajzot? Hogy mit?, kérdem. Rajzot. És már olyan elgyötört az arca, szinte megsajnálom. Mert azt az ügyfélnek kell elkészíteni. A rajzot, hogy hová kerüljön. Értitek, a konténer a Bartók Béla úti járdán.
De hát én vagyok az ügyfél, felelem. Tényleg ezt az idiótaságot mondom, annyira képtelen a helyzet. Olyan rajzot úgyse tudnék készíteni, ami nekik jó. De ezt már nem mondom, látom a fiatalemberen, hogy vigasztalhatatlan. Nagyot sóhajt, nem küld haza (ez is jó), kinyit egy szekrényt, elővesz egy lepedő nagyságú, többszörösen összehajtogatott papírt, hajtogat még rajta kicsit. Fénymásol, ráír valamit, lepecsételi, kezembe nyomja. Tessék parancsolni. Készen vagyunk? Készen vagyunk.

Csak utóbb kezdek gyanakodni, hogy talán nem is ilyen papír kellene, nem is ilyen pecséttel. Ránézek az A4-es rajzra. Ilyet tényleg nem tudtam volna készíteni: a Bartók Béla út egy szelete a Bertalan Lajos utca elejével, berajzolva a sávok, az irányok, a villamossín, minden egyes közlekedési tábla, zebra, lámpa. Mik azok a kis pöttyöcskék a járdaszélen, csak nem a Demszky-karók? Beikszelt négyszög jelöli, hová tegyük a konténert. Fölötte a szomorú fiatalember kézírásával: „A konténer elhelyezése ellen forgalomtechnikai szempontból kifogást nem emelünk.” Erről a papírról azért felelősen nem merném kijelenteni, hogy területfoglalási engedély. Ekkor már úton vagyok a folyosókon kifelé. És mivel az Ökotárs alapítvány munkatársával beszélgetek telefonon, nem tudok figyelni az irányokra és az ajtók fölötti számokra. Patkányösztönömben bízom, és nem kell csalódnom: pillanatok alatt a portához érek. A beszélgetést ott folytatom a belső udvarra néző nagy ablaknál, nézem az esőben pompázó egynyáriakat. Annyira időn belül vagyok, hogy meg tudom venni előre a vonatjegyemet holnapra, Debrecenbe.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 14.

Elnézést – köszönöm

2009-10-14T21:42:00.009+02:00

Ma este ezt az egyszerű kérdést kaptam e-mailben Sugár Jánostól:

„Erről neked nem jutott eszedbe semmi???”

Majd alatta bemásolva Nádori Lídia október 11-i bejegyzésének részlete (a helyszín Marosvásárhely): „Később fölsétálunk a Bolyai utcán, hogy megnézzük a Teleki-tékát, és üldögéljünk kicsit a délelőtti fényben a Bolyaiak szobra előtt, a padon. A lejtős utcán, az első emeletek magasságában tábla. Olyan, mint egy közlekedési tábla. Csak a felirata különös. Lentről ezt látom: „scuzi”, és arra gondolok: noha a román is latin nyelv, biztosan nem azt írták ide, hogy „elnézést”. Fentről nézve, a tábla másik oldalán viszont vitathatatlanul ez áll: „elnézést”. Andrásnak mutatom, aki nevet, és azt mondja: a ház, amely elé a tábla rögzítve lett, régen a táblabíróság épülete volt, ma viszont műteremház és a rendszeres szombati kiállításmegnyitók helyszíne. Szóval street art, ahogy gondoltam.”

Kis gondolkodás után legalább az eszembe jutott, hogy mekkora hülye vagyok! Igen, megérdemeltem a három kérdőjelet. Meg még mellé egy kövér fekete pontot is. Hiszen egészen pontosan öt város utcáin (Budapest, Győr, Eger, Miskolc, Szombathely) és a Platán Galériában láttam az elnézést című alkotást 2004 óta, a tavalyi public art akcióról pedig írtam is. Nádori Lídia közlekedési naplójában szereplő táblák Sugár János marosvásárhelyi kiállításának részei, az elnézést táblák román-magyar változatai.

fotók: Fekete Zsolt

Sugár János Ha nem provokálod, a hatalom láthatatlan – Power Is Invisible Until You Provoke It (©GFK) című kiállítása október 18-ig látható a marosvásárhelyi ARTeast Alapítvány b5 studio galériájában, a táblák pedig a Bolyai utcán. Még egy gyors repülőút belefér!

Elnézést.
Köszönöm János!

A táblák magyar-szlovák párosa a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet Agents & Provocateurs című kiállításán lesz látható péntektől (2009. október 16. – november 20.; megnyitó: október 16. péntek, este hat.)

Rekordidő

2009-10-14T18:44:00.002+02:00

Bejönni Pestre. A rádióban reggel nem is említik a Szentendrei utat, ők már lemondtak róla, én nem tehetem, ez az egyetlen út. Lehet mondjuk kacskaringózni, Budakalászon át vagy a Duna felé, de azt csak vészhelyzetben. Tegnap meg azelőtt vészhelyzet volt. Ma viszont mintha elfújta volna az autókat a jeges szél, sehol senki. Lehet, hogy le se kell rakni a Rómainál. Tényleg nem kell. Így persze nincs meg a rendes polgár jóérzése, ami máskor, hogy én legalább nem szennyezem a levegőt, miattam nem kell kivágni a fákat, egy ezredmásodperccel tovább él a Föld stb. Most viszont beljebb lehet menni, este könnyebb lesz hazajutni. A Szépvölgyi útnál még parkoló is van, ráadásul a Hév is jön éppen, némi futás, nyolcszázas tempóban százötven méter, reggel ez sem esik jól, nochdazu ellenszél. Egyszer egy stoppos, akit hazafelé fölvettem, azt mondta, a Szépvölgyi útnál szállnak föl a legszebb csajok. Nem az utolsó kocsiba, ez biztos. Pedig ott vannak mindig a legkevesebben, nyolc után Aquincumtól is mindig van ülőhely. Zötyögés a Batthyányig. Régebben jobban bírtam az egész távot is, mostanában csak ritkán; valami jó könyv kéne, azzal könnyebb.

Az utolsó kocsiból lassabban lehet leérni a metróba, ez az egyetlen hátrány, de ez most nem számít, mert a rekordidő miatt sietni sem kell. Bérletem még egy napig jó, nem tudom, hogy ezt a huzatban didergő ellenőr pontosan látja-e a sasszemével; külön tanulmányt lehetne írni az aluljárói percepcióról. A mozgólépcsőn jut eszembe egy diplomamunka, amelyik arról szólt, miért nem állnak jobbra az emberek. Néha egyébként egész rendesen jobbra állnak, de ezt nem látni attól az egy-két deviánstól, aki akkor sem áll jobbra. Van, akit ez idegesít, engem nem. Babbage például azonnal megőrülne Pesten, ő külön tanulmányt írt a londoni utcai devianciákról. 165 felháborító dologról számolt be 80 nap leforgása alatt; a számok persze a mozgólépcsőn nincsenek a fejemben.

Lenn a mélyben egy képet nézek, rajta az látható, ami fenn van. Illetve fenn most épp nincs nyár, tehát a kép hazudik. Általában a Forum Hotelhez állok, előtte egy hajón ott a felírás: „Éterem”, mindig meg akarom nézni, tényleg így van-e kiírva, vagy csak a kép van rosszul ragasztva, mindig elfelejtem. Már jön is a metró, „elgázolják egymást a vonatok”, most csak egy perc tíz van köztük, szinte már veszélyes. Kossuth tér, a kedvenc kutyás szobrom, már soha nem rakják vissza a vak ember botját. A mozgólépcsőn szembejön egy jókedélyű turista, valamit énekelget magában. Szélsőjobbosok szoktak itt néha kurjongatni, azt Babbage is biztosan feljegyezné magának. A bal oldalon feltrappolok, egy deviáns félrehúzódik, így kerek a rekordidő, nagyjából 37 perc.

Mélyi József, Szentendre-Budapest
2009. október 14.

1NAP - 1KÉP: 8ker

2009-10-14T18:41:00.003+02:00

Sarnyai Krisztina, Budapest, 8. kerület, Diószeghy Sámuel utca

2009. október 14.

Szeretem

2009-10-14T18:25:00.002+02:00

Szeretem a városi közlekedést, nos ez így ebben a formában…, tehát úgy nagyjából két évvel ezelőttig nagyon szerettem, most már van mikor idegessé tesz, ez pedig lehangolttá, mert ha egy pók a konzekvenciák hálójába veti magát, annak bezony végtelen zuhanás lesz a következménye. De ma szerettem.

Mindig is tömegközlekedtem, meg gyalogoltam. A BKV-t is nagyon szeretem utálni, olyan meleg otthonossággal jár ez együtt, a csapathoz tartozás csalóka, de szép élménye, mert ugye mindenki így van ezzel, aki nem, arról nem veszünk tudomást, ez a csapat szépsége:-)

Tehát a mai nap… Szerencsémre távolabb költöztem a munkahelyemtől, egyfelől csapás mert tíz perc alvásért szinte bármit fel tudok áldozni, másfelől viszont van alkalmam megérkezni a napba míg utazom, nem a munkahelyemen kell az első egy órát mániákusan reflexív természetemnek áldozni. Szeretem, hogy ma sem jön pontosan a busz, meg soha nem jön, és akkor az ember tud mérgelődni, és mérgelődése olyan egységbe forrasztja a várossal, mint az első őszi, na jó téli napok kopott fényei a Duna körül, a szürke melankólia otthonossága. A busz most nem volt tele – meglepő és a dugó nem állt a Krisztina térig – ez nem meglepő, mert még soha nem sikerült rájönnöm, hogy mikor és mitől van. Ilyenkor ülve vagyok, fáj és kicsit zavar, hogy sietünk, és visszatükröződő arcom csak a kontúrokat adja meg kellemes eltűnésemhez, ami alatt már morajlik a rendszerezni hivatott munka-elme: mit, mikor, hogyan. Ennél nagyobb kérdésekre nem vágytam ma. Szeretem, hogy a miértet elnyomják az útfelújítások, az emberi szagok, a kihallgatott beszélgetések, a dugók és nem dugók.

Czékmány Anna, Budapest
2009. október 14.

Esős, szeles őszi nap

2009-10-14T18:25:00.001+02:00

Minden nap egy új történet, minden nap egy új indulás autóval, biciklivel, gyalog, vagy tömegközlekedéssel. És minden nap egy új érkezés, irodába, megbeszélésre, hivatalba vagy ki tudja hova. A reggeli járművet az úti cél, az időjárás, az öltözködés, valamint legritkább esetben a már az indulás pillanatában megjósolható késés mértéke határozza meg.

Nyáron és tavasszal nyerő a bicikli, hacsak nem kell áttekerni a budai lankákra, és nem kell utána csatakosan emberekkel találkozni. De az olyan esős, szeles őszi napokon, mint a mai, sokkal jobb autóval nekivágni a városnak, hacsak nem indult már el a barátnőm korábban a család egyetlen autójával. Ilyenkor nem marad számomra más, mint a trolizás, a sétálás, a villamosozás.

A laptop mellé a táskába mindig beteszem a HVG-t, hogy tömegközlekedés közben legyen mit olvasni, és kihasználjam a holtidőket. Séta közben olvasni nehézkes, rövid ideig tartanak a piros lámpák a zebránál, és a gyalogostársakkal sem akarok feltétlen összekoccanni. Tehát marad a nézelődés (csajokat vagy Ferrarit), vagy mp3, illetve 9:30 előtt rádióhallgatás. Zenés-gügyögős rádiókat nem hallgatok, évek óta Keljfeljancsi szól minden reggel zuhanyzás, fogmosás, öltözködés, reggelizés, autózás, gyaloglás közben. Fél tíz után vége a műsornak, akkor már általában kikapcsolom a rádiót, és csak az utazásra figyelek, a mielőbbi érkezésre.

Mielőtt kiléptem a házból az utcára, gyanúsan lengedezett a mázsás kapu a zsanérokon, furcsa volt, hogy nem csukódik be, előre vetítve a kint tomboló szélvihart. Legszívesebb visszafordultam volna, de kénytelen voltam tovább menni. Fülemben szólt a reggeli rádióműsor, és mikor a kb. ötszáz méterre lévő megállóba érkeztem, megállt mellettem a trolibusz is. Modern volt, csendes és suhanó. Kinyílt az ajtó, és hívogatott, nem tehettem meg vele, hogy nem szállok föl. A Ferdinánd hídon nem volt kedvem szélviharban átkelni, sapka nélkül, fájós torokkal. Nem kezeltem jegyet. Bármennyire is furdal a lelkiismeret, nem fizetek ki 300 forintot egy megállóra, még ilyen cudar időben sem. Pláne, hogy szinte nem tudom úgy kinyitni a HVG-t (a buszon), hogy ne találjak benne egy újabb BKV-s botrányt. Most kivételesen nem olvastam, mert még nem volt 9:30, és inkább rádiót hallgattam. Amúgy egy rövid megálló nem is elég egy cikkre.

Egy megálló után leszálltam és még volt fél órám, hogy megérkezzek célomhoz a Visegrádi utcába. Sétáltam a Váci úton, a Csanády, a Visegrádi, a Radnóti, a Hegedűs Gyula, a Katona József, a Kresz Géza és a Kádár utcában, hogy 10-re végre visszaérjek a Visegrádiba.

11 óra után a cudar időben elsétáltam a Jászaira, és a kettes villamossal elmentem a Roosevelt térig. Na, a villamoson már lyukasztottam jegyet, és végre újságot is olvastam. Meglepődtem, hogy mit tudnak ma már az okostelefonok! Nem is gondoltam. Elsétáltam a Vigadóig, ahol már kocsival várt a csajom, és bebumliztunk a Belvárosba. A rádiót kikapcsoltuk és beszélgettünk. Nem én vezettem. Aztán a nap többi közlekedéssel járó részét már kocsiban töltöttük. Beszélgettünk, és néha telefonáltunk, persze szigorúan a jobboldali ülésen. Délután utast cseréltem, és miután kitettem anyukámat a Keletinél, mert a dugó miatt esély sem volt a Blaha felé közeledni, újra rádiót hallgattam, és mentem vissza a barátnőmért az irodájába. Kis időzés után kocsival hazajöttünk, és útközben beszélgettünk. Már megint 7 óra volt, mire hazaértünk.

Hogy holnap mi lesz? Bicikli tavaszig már biztos nem, így vagy autó (ha együtt megyünk), vagy gyaloglás. Rosszabb esetben kapaszkodás. A buszon.

Kricó, Budapest
2009. október 13.

Őszi nap

2009-10-14T18:21:00.002+02:00

Reggelente 7 és negyed 8 körül beszállunk a kis Opes Astrába, a 4 éves lányom megpróbálja bekötni magát. Az eredmény attól függ, hogy mennyire álmos.

A szomszédunk, Erzsike tömegközlekedéssel jár dolgozni, gyakran csatlakozik hozzánk, és velünk jön a Moszkva térig. Ha a kislányom nem nagyon álmos, elmondjuk a Petőfi Arany Lacinak című versét, vagy éppen elénekli a legfrissebben tanult ovis dalt. Így érünk a Nyárs utcai óvodába.

A belvárosban, a Bajza utca felé, a Lánchíd előtt már az alagútban sűrűsödik a forgalom, egyre többen vagyunk. Később segítenek haladni a jelzőlámpák.

Délután fél 5 és 5 között hasonló a kép, csak most a pesti oldalról közelítve. Ha elhagyjuk a Moszkva teret, majdnem kiszámítható a haladás Hűvösvölgy felé.

Székely Péter, Budapest
2009. október 13.

Recikli-bicikli a YouTube-on

2009-10-14T18:16:00.003+02:00

Recikli-bicikli, Budapest, Néprajzi Múzeum

2009. október 10.

kapcsolódó írás: EtnoMobil a Design Héten

Ki gépen száll fölébe

2009-10-14T07:30:00.011+02:00

Most akkor ki mozog?

Ez nyilván álkérdés, a lényeg, hogy ma a repülésről fogok írni.

Visszafogott elokvanciával (v.ö. a Hófehér című magyar műremek királynője: I. avagy Egetverő Arrogancia) természetesen. Éspedig:

A terminálok közötti résben felfüggesztődnek a határok. Az ember utassá lényegül, ha a kapukon átengedték, csak a beszállókártyája száma különbözteti meg a többiektől. Egy darabig. Odafönn választhat: kávét vagy teát, csirkéset vagy sajtosat kér, netán hagyják békén testületileg, csak az övet, azt jól csatolja be.

Szeretem az elrugaszkodást. Már gyorsuláskor hátradőlök és átadom magam az emelkedésnek. (Képzeljük el, ahogy a történet elején Ikarosz fityiszt mutat a nehézkedésnek.)

Itt fenn fény van. Színből pedig kék és fehér, és persze pára, felhővatta, csupa anyagtalan, ritka holmi.

A Boeing 737-es Párizs-Budapest-járat repülési magassága: 12496 m, sebessége: 868 km/h, közben odakinn -59 celsiuson vattanyájak legelésznek az Alpok fölött.

Lenn a földön színes takaró hepehupái – valószerűtlenül sok lilával.

Igen, innen nézve valóban térkép a táj – gondolom, de a figyelem léptékváltásai nélkül hogy is venném észre?

Elalszom. A gép rángatózásaira ébredek. Zavar van az erőben a célállomás fölött.

Landoláskor már mindenki siet. Beizzanak a mobiltelefonok; hazaszólunk, megérkeztünk, a távoliak buksiját pedig megsimogatjuk egy sms-sel. A kék folyosó végén („Budapest üdvözöl”) a váróban tucatnyi Mr. és Ms. X-et vár valaki – alkalmasint Mr. vagy Ms. Y –, táblával, a „talán majd ő” fürkész tekintetével, valójában persze személyesség, a gyomorszáj izgalma nélkül. Van, aki napjában többször is fogad valakit; konferencia vagy cégvendégség, fogadás jobbról/balról – mosolyogj, a nevek átírhatók a papírlapon.

Kint a hideg szél majd’ kilöki a bőröndöt a kezemből. Nyárból mentem őszbe, máris itt a tél.

Fisli Éva, Párizs-Budapest
2009. október 13.

Delta

2009-10-13T23:25:00.001+02:00

Ma egyetlen élmény maradt meg erősen az emlékezetemben: ahogy reggel megyek szembe a széllel a Parlament előtt. Pont mint a Deltában. Menni erővel, érezni a szelet minden csontomban. Friss, ropogós reggel.

A többi lényegében olyan, mint tegnap, csak eső helyett napsütés van. (Kicsit elnagyoltam az összehasonlítást, elismerem.) Egyszerű nap, pont olyan indulás, pont olyan érkezés. Fontos eltérés még, hogy beadtam a derekam, és vettem egy harminc napos bérletet. Kicsit rá kell hangolódnom erre az időre, hogy újra nyeregbe pattanjak!

Frazon Zsófia, Budapest
2009. október 13.

Megúszom

2009-10-12T22:32:00.003+02:00

Reggel csak kémlelem az eget. Most akkor lesz eső, vagy nem lesz eső? Döntsék már el odafönt! Aztán az aggodalmamnál már csak lustaságom nagyobb. Legyen akkor a villamos, metró, gyaloglás együttállás – döntöm el nagy határozottan.

Hétfőn itthon szoktam dolgozni, de ma be kell mennem. Nagyon álmosan téblábolok a villamosmegállóban, és egyre mérgesebb vagyok, mert vagy már tíz perce egyik irányba sem ment el a kis nyikorgós sárga jármű. Aztán végre becsoszog, jó tele is van. Nem esik igazán, inkább csak szemerkél, fel sem húzom az ernyőt. Amikor felszállok megcsap a fedélzet naftalinos illata. Hát igen! Az első őszi nap. Előkerültek a szekrények mélyéről az őszi és télikabátok. Nem nagyon bírom ezt a szagot, mindig megcsavarja az orrom. Néha le is szállok, és inkább gyalogolok. De most nem teszem, mert sietnem kell.

Metróbejárat, lukasztás, diadalmasan mutatom a jegyem a Délinél állandósított ellenőr kommandónak, de ügyet sem vetnek rám. Bevallom, ez mindig felbosszant. Hiszen ez a munkája! Ha ott áll, akkor nézze a jegyeket és a bérleteket! Vagy menjen haza! De ezek csak beszélgetnek. Ezért kapják a fizetést. Szuper! Ez ma már a második bosszantó momentum. Érzem, hogy harapós kedvem lesz.

A metrószerelvény épp akkor áll be, amikor a peronra érek. Kevés utas, szinte üres kocsik. Beszállok. Ez most a belül narancsos, plüssös változat, le is ülök mindjárt. Hatan vagyunk a kocsiban, mindenki a kis padszerű ülések szélére ül, az ajtóhoz közel. A Moszkván már sok a felszálló, főleg fiatalok és idősek. Most veszem észre az egyik pasit, aki ugyanazzal a villamossal utazott, mint én, csak nem szállt le a Délinél, hanem elment a Moszkváig. Újsággal a kezében száll fel. Ezen már többször morfondíroztam. Hogy melyik variáció a gyorsabb: a Délinél leugrani a villamosról, át a metróra, vagy továbbmenni, és csak a Moszkvánál szállni a föld alá. Egyik állomás rosszabb, mint a másik, tudja csuda. A Moszkván meg ezer évig tart a mozgólépcső lefelé, és állandóan huzat van. (Már el is kezdtem a morgást.)

A Kossuth téren kiszállok, fel a mozgólépcsőn, nincs előttem senki, ezért gyalogolok felfelé. Ahogy az egyik lépcsőfokról a másikra lépek, észreveszem, hogy valami rászáradt izé folyik lefelé a lépcső bordái közül. Kettővel feljebb megint. Teljesen olyan, mintha vér lenne. Kiráz a hideg. Eszembe jut egy jelenet a Kontroll című filmből, de mire úgy igazán rám telepedne a hangulat, már kint is vagyok az esőben. Mert most már esik. Felhúzom az ernyőt, állok a metrókijárat előtti a zebránál. Az autóknak zöld a lámpa, nagy ívben és sebességgel kanyarodnak a Duna felől. A járda szélen állok, hátra kell lépnem, hogy ne kapjak egy fröcsikét - ha már itt vagyok (ez most a Portugálból van). Azt hiszem, az autósok egyáltalán nem érzékelik esőben, hogy a gyalogosokat lefröcskölik. Direkt mégsem csinálhatják?!

Határozottan fázom, ahogy megyek át a Kossuth tér túloldalára, nyilvánvaló, hogy nem öltöztem fel rendesen. Az épület is hideg. Kint egy óra múlva már ömlik az eső. Általában nincs bajom az esővel, Pesten nem is árt, ha leszakad az ég, a levegő is jobb, és a járdák is tiszták lesznek, de most semmi másra nem vágyom, mint egy meleg gumicsizmára és egy kabátra.

Hazafelé már annyira sajnálom magam, hogy a végén már mulatok azon, hogy milyen elviselhetetlen vagyok ilyenkor. Bosszúból nem lukasztok jegyet. Megúszom. Mint az esőt. Délutánra csendesebb lesz. Estére már van kedvem leírni.

Frazon Zsófia, Budapest
2009. október 12.

Nincs rajtunk helyzetjelző

2009-10-12T21:10:00.001+02:00

Esik az eső, fúj a szél. Ilyenkor leszegett fejjel haladunk – bringások esetében nem éppen életbiztosítás, a gyalogosnak nagyjából mindegy. De csak nagyjából. Ma délután arra jöttem rá (már megint), milyen nehéz ilyenkor irányt változtatni. Mert hogy milyen fontos a testbeszéd, csak akkor ébredünk rá, ha nem látjuk a testet, vagy csak térdtől lefelé. Mi a helyzet? Ha az ember csordában kel át a zebrán, egyik kezében a bicikli szarva, másik kezében a gyerek keze, akkor bizony nem mindegy, hogy a közvetlenül előtte haladó jobbra, avagy balra kanyarodik-e. Ilyenkor lehet sasszézni, fölvenni egy biztonságos követési távolságot, és kivárni. Persze, ezt tettem. De közben eszembe jutott, milyen praktikus lenne egy kis indexlámpa, térdmagasságban. Nem, nem lenne klassz mégsem. Ijesztő még belegondolni is.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 12.

Marosvásárhely

2009-10-12T19:25:00.003+02:00

Repülővel Marosvásárhelyre! Malév-gép, a szokásos ácsorgás, várakozás, a hangosbemondó érthetetlen éneklése, levegőtlenség. Aki légi úton utazik, az levegőtlenséggel számoljon. Pali megjegyzi: repülőtéren dolgozni a legunalmasabb lehet a világon. Folyton várnak ezek is, egymásra, a gépekre, a jeladásra. Hozzáteszem, hogy akkor talán nem is a legunalmasabb, inkább a legőrjítőbb. Nem tudod, mikor kell mozdulnod. Nem lehet egy önálló cselekedeted. Nemcsak munka- és embertásaidnak, de a légköri viszonyok és a gépek szeszélyének is ki vagy szolgáltatva. Én szeretek repülni. A várakozás idejét ki lehet tölteni olvasással, álmatag bámészkodással. Van valami kávéházi jellege a dolognak.

Mindenesetre egyszer csak megérkezünk, szinte pillanatok alatt. Ó, kilencórás zötykölődés a román országutakon! A kusettkocsik szaga! Ehelyett a marosvásárhelyi repülőtér, amelyet azonnal a szívembe zárok. A leszállópályán négy munkás ácsorog, ők vontatják oda a lépcsőt a géphez. Mi pedig gyalog sétálhatunk végig az érkezési kapuhoz, emiatt már megérte. Rózsabokor! Terméskőből kirakott kút! Bájos vidéki vasútállomás.

Taxi vár a repülőtér előtt, meg András, aki a következő két napban a kalauzunk lesz. Sem ő, sem a sofőr nem kapcsolják be a biztonsági övet. Én a hátsó ülésen egy darabig kaparászom, keresem, hová dughatom az övet. Nincs hová. Alkalmazkodom.

A reptéri út lehangoló, főleg a vegyiművek kéményei és szaga miatt. A belváros újra rózsákkal köszönt, a főtérre vasárnap még visszatérünk. Délután elmegyünk a G-pontba, az itteni bölcsészhallgatók, színinövendékek, meg a Látó folyóirat tanyájára. Egy forgalmas utcán próbálunk átkelni, de zebra (itt úgy mondják: gyalogátjáró) nincs. Andris mondja, volt itt régen egy felfestés, talán lámpa is volt, de megszüntették. Megszüntették!

Az autósok még egy fokkal gyorsabban hajtanak a kis utcákon, mint nálunk, és még egy fokkal kevésbé veszik figyelembe a gyalogosokat. Szombat este a Látó szerkesztőségében beszélgetünk. Lovacska és Vida Gábor kerékpároznak ugyan, de szigorún (!) a járdán, mert kedves az életük. (Habár, ahogy elnézem, nem minden vonatkozásban ilyen kíméletesek önmagukkal.) Robiék arra figyelmeztetnek, hogy ha gyalogátjárót látok, nehogy azt higgyem, csak úgy ráléphetek. De hát a romániai autókon is van fék, vélekedem. Úgy néznek rám, nagyon kedvesen, mint akik azt mondják: majd rádöbbensz!... Mindenesetre egész hétvégén, mindig következetesen lelépek a járdáról a zebrára, úgy, ahogyan itthon is szoktam, persze nem féktávon belül. Kiderül, hogy nekem van igazam, legalábbis ami a féket illeti.

Vasárnap reggel a főtéren: ciclovia! A főteret teljes hosszában lezárták, hirtelen rengeteg a kerékpár. A gyerekek önfeledten bicikliznek, párok sétálgatnak. És persze almapiac, mint mostanában mindennap.

Később fölsétálunk a Bolyai utcán, hogy megnézzük a Teleki-tékát, és üldögéljünk kicsit a délelőtti fényben a Bolyaiak szobra előtt, a padon. A lejtős utcán, az első emeletek magasságában tábla. Olyan, mint egy közlekedési tábla. Csak a felirata különös. Lentről ezt látom: „scuzi”, és arra gondolok: noha a román is latin nyelv, biztosan nem azt írták ide, hogy „elnézést”. Fentről nézve, a tábla másik oldalán viszont vitathatatlanul ez áll: „elnézést”. Andrásnak mutatom, aki nevet, és azt mondja: a ház, amely elé a tábla rögzítve lett, régen a táblabíróság épülete volt, ma viszont műteremház és a rendszeres szombati kiállításmegnyitók helyszíne. Szóval street art, ahogy gondoltam.

A Laci csárda női WC-jében mobiltelefonján beszél valakivel a pincérlány: „A bébiszittert kint úgy keresik, mint a kenyeret… Megyek ki, nincs jövő… Ha van perced, hívjál, nekem most kevés percem van.”

Visszafelé, visszafelé. Ki mondta, hogy vissza is akarunk jönni? A Malév-gépről kiderül, hogy másfél órával a tervezett indulás előtt még el sem indult Pestről. Húsz percet várunk a csekkolásra. Amikor bejutunk a tranzitba, a kijelzőn csak egy gép (a vásárhelyi reptéren naponta 2-3 járat fordul meg): a budapesti. A kijelző szerint „on time”, tehát minden rendben, sőt, ha jobban megnézzük, már el is mentünk. Később változik a kiírás, csak a késés ideje nem fér ki teljesen. Egy óra és… húsz perc, vagy ötven?

A gép végül leszáll, dicséretes tempóban hajtanak bennünket az érkezők helyére. Semmi vacakolás. Igen ám, de amikor már húsz perce várjuk csöndben, hogy induljunk, kiderül, hogy most meg az elektromos berendezésekben keletkezett hiba. Le kell kapcsolni minden elektromosságot. Az első-hátsó ajtókat kinyitják, hogy jusson valami levegő. Mi az utastér végében ülünk. A fiatal steward átható hangon beszélget valakivel (hogy kivel, azt nem hallani). Ilyeneket, hogy: soha ne utazz Malévvel! Ezt a szart! Mindegyik gép ócska! Alig hiszek a fülemnek. Hátranézek, tényleg a Malév alkalmazottja. Kapunk egy narancslét, aztán a vártnál hamarabb elindulunk. Kicsit szorongok, mi jöhet még. Nem jön semmi, csak anyuék haza.

Peti és Réka várnak a repülőtéren, otthon meg a gyerekek Lacival. Két órával később érkezünk. Pali újra megfogadja, hogy soha többé nem repül. Igaz, amikor vele utazom, szinte mindig történik valami. Ha egyedül repülök, megy minden, mint a karikacsapás. Úgy látszik, szeretni kell ezt is.

Végül egy idézet, Apollinaire képe mellett találtam András lakásában, a falon: „Il est grand temps de ralluminer les ètoiles.” Legfőbb ideje újragyújtani a csillagokat.

Nádori Lídia, Budapest-Marosvásárhely-Budapest
2009. október 11.

EtnoMobil a Design Héten

2009-10-12T18:25:00.010+02:00

Szombat este hét. Az utcán kerekező bringások már lámpát kapcsolnak, a Néprajzi Múzeum aulájában is kigyúlnak a fények: indul a flúgos futam, a Recikli-bicikli ruhademonstráció (Kreativitás, környezet és városi kultúra, Design Hét Budapest). Az esti demonstráció az EtnoMobil kampány első nagyszabású nyilvános rendezvénye, úgyhogy aznap nem a tekerésben, hanem a szervezésben és az előadásban fáradt ki a városi közlekedők kicsiny, de lelkes csapata.

Utcai harcosok, trollok, gonosz törpék, az emberek életére törő kerékpárok, melyeket hiába szedünk szét, csak jönnek és jönnek megállíthatatlanul. Aztán kis lélegzetvételnyi idő: búvárnak és sikkesnek öltözött kerékpárosok, operába igyekvő biciklisek, sportos szettek, urbánus és népi kollekciók – a tervezők álmai szerint. A kreatív jelmezeket és a hordható öltözeteket csinos modellek és még csinosabb TÁP Színházas színészek (Bánki Gergő, Spilák Klára, Kovács Ákos, Csík Gábor és Dióssy Gábor) töltik fel testtel és lélekkel.

Bánki Gergő lázálma megelevenedik a színen, fokról fokra, lépcsőről lépcsőre, megállíthatatlanul: „meg kell szabadulnunk a bicikliktől, mert az életünkre törnek, rabszolgává akarnak tenni minket, mint a Mátrixban. Meg kell szabadulnunk tőlük. És nem elég csak eldobni őket, mert a biciklik élnek, és lesnek ránk! Szét kell szedni őket darabokra, mint a Terminátort. Szét kell őket szedni! Élnek és lesnek ránk! Szét kell darabolnunk őket! Bundát kell csinálnunk belőlük, mint a leopárdokból! Táskát, mint a krokodilokból! Csizmát, mint a kafferbivalyból! Meg kell őket semmisítenünk!”

Recikli-bicikli ruhademonstráció (az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet és a Néprajzi Múzeum közös szervezésében)
rendező és produkció: Kulcsár Viktória (segédek: Czékmány Anna és Frazon Zsófia - ha párbajra is sor kerülne, álljuk a sarat!)
fotó: Sarnyai Krisztina

Néprajzi Múzeum, 2009. október 10.
(újrakevert show-változat: 2009. október 30.)

Lófarok

2009-10-12T08:51:00.005+02:00

Lassú ébredés, metróval irány Montreuil. Az ócskapiacon persze kincseket találunk: egy cirill betűs peresztrojka feliratú karórát és egy, a hollywoodi férfiideálok portréiból készített karperecet. Különösen együtt szépek.

Oldott semmittevés aztán a délután az ittapirosholapiros helyi változatát játszó bőrkabátosok és a román akcentussal („egy euró darabjáért”) kínálgató férfiak-nők között.

Koraeste kultúrára váltok – bár bevallom, Pierre Keller: Lovak című kiállítása, melyen hatalmas lófarok sora látható premier plánból, először azt váltja ki belőlem: anyád. Pedig a lószőr simasága, a bőr fakó-kesely-pej-hóka árnyalatai, az erek klasszikus ágacskái mind a test, a lóerő szépségét dicsérik.

Nem bírom ki, hogy ne kezdjek játszani. Az esti város kikötött drótszamaraira célzok. A nyolcasokban rángó kerekekre, a sarat pergető, meglazult pedálokra, a küllőkre, a vizes nyergek íveire. Sötét van, esik, állvány híján a falakhoz feszülök. Idővel rájövök: a mozdulatlan bicikli árnyéka beszédesebb.

Fisli Éva, Párizs
2009. október 11.

Kis karcolással

2009-10-10T09:42:00.016+02:00

Ma bringával mentem. Amióta elindult a kampány (ez itt), most először. Amúgy furcsa: azt hittem, tele lesz a blog bringás történettel, majd alig bírom kordában tartani a kerékpáros kommandót, de tévedtem. Úgyhogy akkor itt az első.

A bringát a második emeleten, az erkélyen tartom, úgyhogy az indulás bringaemeléssel kezdődik: gyalog le a másodikról. (A liftbe nem tudom betuszkolni, kicsi a hely, és túl erős (túlerős) az ajtó visszacsapó karja. Egyszer azért bepróbálkoztam, le is nyúztam a bőrt a sípcsontomról.) Néhány pumpálás a kerekekbe, bringalámpák táskába, fényvisszaverő csík nadrágszárra, napszemüveg és start.

A táv egy részén a 105-ös busz vonalán tekerek (pontosabban: gurulok), de az alagútnál kerülök. A reggeli dugó minden egyes alkalommal meglep. Nem azért, mert van, hanem azért, mert nyilvánvaló és tudható, hogy van, az emberek mégis elindulnak, majd idegesen várakoznak benne. Teljesen reménytelen. Két dugóba ragadt 105-ös buszt is elhagyok. Ahol nincs buszsáv, a busz – fedélzetére rekedt utasokkal – csak pöfög a sorban. (Egyszer már én is próbáltam, milyen 40 perc leérni egy távon, ami gyalog is csak 20 perc. Őrjítő! Nem is értem. Tényleg nem.) Az autósor mellett gurulok lassan, az autók és a padka között. De nem minden autó mellett férek el, ott meg kell állnom. (Nekem különben nincs túl sok rossz élményem az autósokkal. Vagyis több jó van, mint rossz. Ha elég határozottan és körültekintően megyek kerékpárral, szinte mindig elengednek, villognak, be tudok sorolni, kanyarodni. De érdekes, hogy a férfi sofőrökkel mégis jobb tapasztalatom van, mint a nőkkel. Macsó világ!) Amikor az egyik beragadt buszt hagyom el jobbról, majdnem megszívom, mert a türelmét vesztett sofőr járdázásra adja a fejét: szerencsére lassan történik minden, még én is fel tudok ugrani mellette a járdára, de azért egy szigorú visszapillantást megengedek magamnak. Az alagút előtt jobbra fordulok a Tabán felé. Soha nem tekerek át az alagúton. Eleget szívok anélkül is. Ráadásul ez a kerülő az út legjobb része. Egy rövid szakaszon járdázom, de nagyon lassan. Pontosan tudom, hogy a járda a gyalogosoké, csak ott hajtok fel, ahol nagyon nagy az autóforgalom, nem érzem magam biztonságban, viszont elég széles a járda, és tapasztalataim szerint kevés a gyalogos. És nem csengetek, megvárom, míg a kerekek kattogását meghallják a gyalogosok, és elengednek. És ezt hangosan megköszönöm. Ápolom a jó kapcsolatot bringások és gyalogosok között. Elszántan.

A kedvenc részem: a Tabán alatti bringaút. Reggel bódító! (Este nyugodt.) Jól lehet haladni, sokan kerekeznek erre. Ez a rövid szuper szakasz (pláne, ha süt a nap, és ma süt) az egész reggelnek lendületet ad. Itt mindig eszembe jut, hogy mennyire szeretek bringázni! És milyen jó lenne még sok ilyen út! Az ábrándozás után felkanyarodok a rakpartra, ott megyek a Lánchídig. Ezen a szakaszon van egy nagyon vicces tábla, ma meg is álltam lefotózni. Nyilván azt próbálják üzenni a kreatívok, hogy ez a lépcső nem a várba vezet, de a kompozíció annyira ügyetlen, hogy leginkább a „lépcsőn gyalog felmenni tilos” fordulat olvasható le róla. (De akkor mivel lehet?)

A Lánchídon is járdázom. Reggel jól lehet haladni, leginkább bringások vannak. A Duna fölött látszik, milyen kosz van: süt a nap, mégis minden szürke. Eszembe jut kamaszkorom futóedzője, akitől megtanultam mozgás közben ritmusosan levegőt venni. Tág orrlukon kellett beszívni, és vékony résre nyitott szájon ki. Látva a koszt, ez a reflex lép életbe. A híd pilléreinél lassítok, nagyon halkan megpendítem a csengőm, hogy a szembejövő kerékpáros lassítson. (Nem lehet belátni a pillér túloldalára.) Ezt sokan csinálják, én is másoktól lestem el. Az első pillérnél a Pesten már több helyen látható pisifolt körbefestős street art alkotásba ütközöm. Ez itt a múlt héten került fel.

A belvárosban már sok helyen van ilyen, és mindig kiválóan szórakozom rajta – bár, ha belegondolok, fájdalmas. A hídról lefelé teszek egy kört az autókkal – kicsit nehézen tudok a jobboldali buszsávba sorolni, de aztán egy bringás beenged. Innen már csak pár szusszanás a múzeum. Az egész út nem több 20 percnél. Inkább kevesebb.

Öt után a Millenárisra kell mennem egy megbeszélésre. Most először megyek át a Margit hídon, amióta lezárták. Én is tolom. Rengeteg gyalogos és bringás tömörül a kis sávban, ami maradt nekünk, és egyáltalán nem kényelmes az átjutás. Kis feszültség érezhető is a levegőben, aki menet közben feledné, abban a híd túlsó végén unatkozó rendőr látványa újra tudatosítja. A síneken lassú sorokba fejlődve siklanak a Combinók. Meleg van, hihetetlenül. Októberi nyár.

A rakpart felé kanyarodom a hídról, és a Kacsa utca felöli bringaúton kaptatok fel a Széna térig. Gyalogosokkal tarkított szakasz, mert felfelé a járdára van festve az út, de mégis kedvelem.

A Millenárisnál nagyon béna bringatárolók vannak, egyszerűen nem lehet hozzázárni a járgányt, úgyhogy egy kukához parkolok. Rég voltam a fogadó kávézóban, amikor a teraszra érek, meglátom, hogy az egész régi vonatülésekből van összerakva. Már láttam, de elfeledtem. Akartam egy képet kattintani, de a megbeszélés kiverte a fejemből. Nem baj, talán túl direkt is lenne.

Hét óra után tekerek haza, hatalmas a forgalom, úgyhogy úgy döntök, nem a Kékgolyó-Böszörményi kaptatót választom, mert nem szeretek hegymenetben beragadni a keskeny utcában egy kocsisor elé. Inkább végigmegyek a Vérmezőn, egészen a Mészáros utcáig, és haza kisutcázom.

De még nincs vége a napnak, ugyanis este kilencre vissza kell érnem a Rádió Q stúdiójába, egy József Attila úti autószalonba. Vicces hely: a stúdió üveg falán kilátni a forgalomra, a járdán haladók pedig kíváncsian nézegetnek befelé, mi történik a „kirakatban”. A NetSzemle című műsorban kell beszélnem az EtnoMobil kampányról, a kortárs városi kultúra és a néprajztudomány kapcsolatáról, végül a blogolásról. Jól érzem magam, de egyre fáradtabban.

Tíz után tekerek haza, nagyon kellemes az idő, lassan, kényelmesen megyek. Át a hídon, el a Tabán felé, ahol annyira sötét van, hogy a bringaúton szinte semmit nem látok. Emlékezetből veszem be a kanyarokat, egy alkalommal tükörbe fordul az emlék, és jobb helyett balra kezdek kanyarodni. Érzem, ahogy az első kerék lemegy az útról és talajt fog, szinte semmit nem látok (este nem vagyok egy nagy sasszem), de a reflexeim már nem működnek, nem fékezek, csak lassan oldalra dőlök a fűben, mint a klasszikus viccben a kerékpározó kígyó. Esni elég jól tudok, gyerekkorom óta frankón begyakoroltam, úgyhogy kis karcolással megúszom, megrázom magam, és hősiesen teljesítem a hátralévő hegymenetet: ma már másodszor.

Frazon Zsófia, Budapest
2009. október 8.

1NAP - 1KÉP: reggeli

2009-10-09T21:37:00.008+02:00

Sarnyai Krisztina, Budapest, Árpád híd, reggel 7 óra
2009. október 9.

Kezdjük ott, hogy még nincs biciklim

2009-10-09T07:47:00.001+02:00

Megúszhatnám könnyen a nagybevásárlást, ha felszállnék a gyorsvasútra, egyenesen a központok központjába, ám pénztárcakímélésből inkább a város széle felé veszem az utam. De ehhez is a központba kell mennem. Ott átszállás – rosszul emlékeztem és sajnos igen, igénybe kell venni a futószőnyeget, hogy az 1-es vonalra szálljak. Majd a felszínen kis gyaloglás után célt érek.

Dolgomvégeztével rossz irányba indulok el – következő állomásomig a metróhoz nem a város irányába, hanem kifelé vezetett volna az út – mire rájövök, már mindegy, bízom benne, hogy megtalálom a sikeres kombinációt így is. Nézem a metrólejáratnál a térképet és pár perc alatt össze is rakom: ám a fent még praktikus átszállást kínáló keresztező vonalak becsapnak. Alászállok, és jönnek a végeláthatatlan folyosók, és megintcsak futószőnyeg gyorsítja a haladást.

Mindegy – a szerelvény kárpótol- a legújabb vonal, folyamatosan bővülő állomásokkal, vezető nélkül, a peronon záródó-nyitódó üvegajtókkal a balesetek védelmében. Átszállás- kis séta, lépcső, és máris a 6-oson. Egy kisfiú hellyel kínál – úgy meglepődöm, hogy már ülök is.

Szeretem ezt a vonalat; magasan megy, a házak felső emeleteinek szintjén, van nézegetnivaló bőven, főleg este, de most be a föld alá, kiszállás: majd a második bevásárlás is kipipálva.
A metróból elég volt mára, mindenképpen buszra fogok szállni, csak megy innen is valami a nagy csomópontba, a szörnyeteg Chatelet - Les Hallesba, ahonnan minimum 10 perc mire kikeveredsz a felszínre. Körbejárom a nagy Place d’Italie-t, megvan a megfelelő busz – el fog vinni engem a Pompidou központba, de a digitális kijelző 14 perc várakozási időt jelez. Addig elfogyasztom a padon a hidegebédemet, meleget majd eszem este. Most már irány a könyvtár.
Kiürül a busz és Les Halles forgatagában mindenki útra talál. A „pomp” előtt fogócskáznak, én leülök a 2. emeleten a nagy üvegablak mellé.

Napsütés, zápor, és tömegek fordulnak meg közben lent. Mennyi az esélye, hogy épp elkapok egy gyereküléses biciklivel közlekedő férfit a házából kijövet majd hazaérkezésben is? Pörög az óra, ideje moziba menni.

Gyalog… „miért nincs biciklim”- átsietek az egyik (folyó)oldalról a másikra, kis Szajna, utcaitérkép csekkolás, hogy hova is megyek, forgatom-forgatom a térképet a fejemben, és meg is lesz a mozi. És még Luis Garrelt is látom az utcán, kár hogy nem abba a moziba áll sorba, ahova én megyek. A Tűz van babámra félutcányi sor kíváncsi?

Tóth Laura, Párizs
2009. október 8.

Rosszkedvű délután

2009-10-09T07:33:00.002+02:00

Fő útvonalunkon, a Ráday – Nagykörút – Mester utca – Liliom utca szakaszon ma reggel végre gyalog mehettünk, mit mehettünk: andaloghattunk Jancsival, nem hajtott bennünket semmiféle fejlesztőpedagógus. Szép reggel volt. Semmi különös, sőt: a szokásos por, piszok, zaj, csupa olyasmi, amiből kis mennyiség csupán rettentően fárasztó, mindennapi adagolásban, attól tartok, rosszabb ennél. Hogy mennyivel rosszabb, illetve hogyan lehet ellensúlyozni, azt csak sejtem, és a sejtéseimet követve próbálom orvosolni – főleg hétvégeken. Gondolom, mindenki ezt csinálja.

Reggel talán az Emberiség egy fokkal jobb passzban van, mint fájrontkor. Persze ilyenkor is van ingerültség, de nem csúcsra járatva, mint a délutáni csúcsban. Az álmosság zsongít.
Na, majd délután, gondolom néha magamban. Délután kell mozgósítani minden derűt, ami bennünk lakik. Ettől a zaj és a tömeg okozta fáradtság is enyhül valamelyest? Nem tudom. Mindenesetre mért legyek én rosszkedvű?..., satöbbi. Erre felnőtt fejjel kezdtem nevelni magam.

Kora délután a Rádióban van röptalálkozóm, Misi is elkísér. Visszafelé az Ötpacsirta utcán betérünk a Magyar Építőművészek Szövetségének csodás, vadszőlővel befuttatott udvarára. Misi megjegyzi, hogy imád az Ötpacsirta utca járdáján biciklizni, a meglazult kövek klasszul klaffognak a kerék alatt. A MÉSZ-székházzal szemben a Rádiózenekar zenekari próbája, kicsit megállunk, fülelünk.

Délután a cucc is több, ez fontos tényező. Ma iskolatáskát nem kellett cipelni, volt viszont velünk két szatyor ruha a Tompa utcai turkálóból, meg Jancsi táskája, kabátja. A turkálósok – anya és lánya – az utca hírmondói, mint kiderül. A lány szakképzett óvónő (tipikus pályamódosítás), ismeri a közeli óvoda egész publikumát. Bent az üzletben kommentálja, amit odakint, az utcán lát. Ki jön, ki megy. Ki kinek a kije. Talán zaftosabb pletykákat is mondana, ha nem lennénk bent. Viszont klassz nadrágokat veszünk.

Így teszünk szert két nehéz szatyorra, ezekkel kell – a játszótér után – hazamenni gyalog, a már sötétedő, csúcsra járatott fájront-időben. A legnagyobb tumultus nekünk, gyalogosoknak mindig a Nagykörút és a Mester utca sarkán, az OTP előtt van. Rengetegen igyekeznek a 6-os villamos megállójából a 30-aséba, vagy fordítva, közben két lámpánál is kell várakozni, feltorlódik a tömeg. Ezen a zsúfolt sarkon vertek tanyát ma délutánra az új erő paramilitánsai, fitogtatva egyenruhájukat, a piros-fehér sávokat, amiknek a látványától összerándul a gyomrom, meg a zászlójukat. Asztaluk is volt, talán aláírásgyűjtő ívekkel. A gyerekekre való tekintettel nem álltam meg. Semmi keresnivalójuk a mi utunkon. Rendőr néni, mondta Jancsi a szórólapot osztogató gárdistanőről. Ha megkérdezték volna, elmondom, kik ezek, de nem voltak kíváncsiak rájuk. Hallgattam a tömeget – már amennyire lehetett az autózajban. Van-e megjegyzés pro vagy kontra? Egyetlen hangos szó sem hallatszott. Egyetértünk, vagy lapítunk? Vagy ennyire fásultak vagyunk? És mit tehetek én? Nyilván szabályos területfoglalási engedélyük van, erre vigyáznak. Különben is, ez a szervezet nem az, amit betiltottak. Fő mentoruk pedig már a Parlamentbe tart. Azért, azt hiszem, ma este még utánanézek ennek a dolognak. Mindenesetre a derűmet nem sikerült megőriznem.

Nádori Lídia, Budapest,
2009. október 8.

Össze-szét

2009-10-08T20:07:00.011+02:00

Az időről fogok írni. – írtam le tegnap éjjel. A nem egyidejű egyidejűségről, a tudat mozgásairól, ahogy a dolgok közlekednek bennünk, a váltók uralmáról, voltaképpen a párhuzamosokról.

A közlekedés erőszakos – írom ma reggel. Átvágni a tömegen, haladni a saját menetrend szerint, vagy másokéhoz igazodva, lekésni, lemaradni, tekintettel lenni és tekintetbe venni, közben mindegyre kiiktatni azt, ami nem én: mozogni és elhatárolódni – mindegyre emlékezni, merre is tartanék és megfeledkezni mindarról, ami eltérítene.

Ha Párizs a sétálók városa, a Pompidou Központ piazzája ezerszeresen az. A hetvenes évek e rút katedrálisa, ahogy a kis tér siet beléje, a sokféleség manifesztuma. Használják is mindenre, galambok, emberek.

Falon belül most épp szürrealista kiállítás látható, kint pedig a hatvanéves párizsi közlekedési vállalat (RATP) 22x5 méteres installációja: hatvanévnyi közös történelem.

A metró a város része. Kulissza, inspiráció, életünk tere — mondják a képek. Mozogsz vele, elhagysz és megérkezel. Ha szerencséd van, a felszínen meg is pihensz.

Aztán mozogsz tovább. Belesel ablakokon, jobbra vagy balra fordulsz, eresz alá húzódsz a hirtelen zápor elől, retinádon ezernyi kép – nem is biztos, hogy észreveszed.

A nap végén, a ráérős születésnapi vacsora után átszállunk a Gare du Nord-on. A pályaudvari csarnok egyik látványossága a nagy képernyő, mely 3 másodpercnyi spéttel mutatja a közlekedőket. (Csak az kerül elém, amit már elhagyok.) Ezért tudom lefényképezni magam – arcomon először még a ráismerés gyermeki örömével (1). Barátaimat is hívom, ekkor már röhögő diszparát halmaz vagyunk (2). Végül körém gyűlnek mind mozdulatlanul (3). Egy ismeretlen férfi megáll középen. Így leszünk csoportkép, összetartozók és ismeretlenek, egyetlen kitartott pillanatig.

Fisli Éva, Párizs
2009. október 7.

Reggeli taxizás

2009-10-07T16:54:00.004+02:00

Számomra a városi autózás egyenlő a mások autójában utazással. Van jogosítványom, 19 éves korom óta, nagyon gyorsan megtanultam vezetni (Polski Fiaton kezdtem és Skodán fejeztem be), tetszett is, nem voltam ügyetlen, de azért elég figyelmetlen. Még egyetemista koromban volt egy kis csotrogány Fiat500-as, amit hébehóba vezettem. Sőt, toltam is. Az autózás mint közlekedési lehetőség, nincs ellenemre, de az autó mint tárgy teljesen hidegen hagy. Az egyetlen dolog, amit képes vagyok megjegyezni egy autón, az a színe (A Fiat500-as piros volt.). De miután nálunk a szürke autó a divatos, már ezt is keverem. Nem cifrázom: soha nem érdekelt, hogy milyen a fényezés, a lámpa formája, van-e karcolás a karosszérián, milyen a rugózás, a műszerfal és az üléshuzat. Nekem csak az számít, hogy aki mellett ülök, nyugodtan és figyelmesen vezessen, és odaérjek, ahova indultam. (Viszont nagyon szeretek autózás közben zenét hallgatni. Olyankor azt gondolom, hogy nyitott tetejű járgányban ülök, és hajamba kap a szél.)

Ma korán reggel autóztam. Oda és vissza. A „mások autója” ezen a barátságtalanul korai reggelen egy taxi volt. Be kellett mennem az RTL Klub reggeli műsorába az EtnoMobil kampány Közlekedő tárgytörténetek felhívásáról beszélni. A stúdió a Camponában van (ki se találnék egyedül), műtárgyakat és könyveket vittem magammal, ezért szerintük kiérdemeltem egy taxit. Oda és vissza.

Reggel fél hétre jött a taxi, amikor leértem a ház elé, már várt. Kinyitottam az ajtót, mondtam a nevem, mint egy jelszót, a taxis bólintott, beszállás és indulás. Ma különösen szürke reggelt volt, még valami esőszerűség is rátett egy lapáttal. Hátul ültem. Mindig ott ülök, ha taxival megyek. Így általában megúszom a társalgást. A sofőr csendes, nyugodt ember volt, élére vasalt kék ingben, nemrég kezdhette a műszakot. Még az elején megkérdezte, hogy hozhat-e visszafelé is, válaszoltam, hogy természetesen igen, és köszönöm, mert akkor megvár, mondta. Nagyon flottul hangzott. Úgyhogy nyugodtan hátradőltem, kényelmesen besüppedtem. Így utaztunk kettecskén.

A BAH-csomóponttól – amiről már tudom, hogy micsoda: a Budaörsi, az Alkotás és a Hegyalja út kereszteződésének kreatívan összevont rövidítése – nem messze lekanyarodtunk jobbra. Ezután jött egy rész, ahol még életemben nem jártam. Persze, miért is jártam volna? Kanyarogtunk erre, arra, közben halkan szólt a cébé rádió a háttérben. (Erről mindjárt eszembe is jutott Jim Jarmusch Éjszaka a földön című filmjének híres római jelenete, amiben Roberto Benigni észbontóan karattyol hosszú perceken keresztül a központtal, de a cébé kapcsoláshangját szájjal csinálja. MC Benigni. Az én sofőröm sokkal csendesebb volt ezen a reggelen.) Gyorsan haladtunk, szinte sehol sem vártunk, lámpa is csak egy-kettő volt. Pikkpakk kiértünk. A stúdió bejáratánál álmosan kikászálódtam, kezemben egy papírszatyorral, benne egy 1981-es NDK habverő, egy bringaalkatrészből készített mécsestartó (Recycling Mission Hungary), két kis kínai bringalámpa, egy nadrágra kattintható fényvisszaverő csík és egy küllőprizma. Ezek voltak otthon, a múzeumba beközlekedő tárgyakat ugyanis még most várjuk. (Azt most ne kérdezze senki, miért vittem habverőt!)

Az előkészületeket (sminkes: ezt most eltűntetem. én: engem?) és a műsort (másik vendég: Karda Beáta. Milyen Beáta?) kihagynám. Legyen annyi elég, hogy megértően mosolyogtam. És a habverőnek sikere volt.

Amikor végre kiléptem a stúdió bejáratán, lassan elindult a parkolóból egy nagy szürke taxi. Az én taxim. Alig vártam, hogy odaérjen, sietősen beszálltam. (Hálám jeléül megjegyeztem a márkáját: Volkswagen.) Kérdezte az én sofőröm, milyen volt? Mondtam, hogy kiváló, mehetünk, köszönöm. És alig vártam, hogy újra belesüppedjek a hátsó ülésbe, és csendbe suhanjunk. Lassan kikanyarodott a parkolóból, egy hasonlóan kanyargós, de már a reggeli csúcsforgalomtól telített úton hazavitt. A cébé rádión bemondták, hogy a BAH-csomópontnál két autó ütközött, már kint van a mentő és a tűzoltó. Ennek megfeleően araszoltunk. Ami kifelé negyed óra volt, az visszafelé háromnegyed. Annyit még mondott, hogyha Pestre mennénk, az legalább másfél lenne. Vagy több. Fél kilencre otthon voltam. Kezdődhetett a nap.

Frazon Zsófia, Budapest
2009. október 7.

Vértanúk napja

2009-10-07T15:44:00.002+02:00

Vértanúk napja, szorongok. Lipócia-külsőre kell mennem a könyvelőhöz, nem merek biciklivel nekivágni. Tényleg nem tudom, miért. Balesettől félek, vagy túlságosan tűz a nap, vagy csak lusta vagyok. Vagy mindez együtt. Szóval metró.

A Dráva utcát tereprendezték. Itt van az a bizonyos, sokat vitatott bicikliút, amely legalább háromszor helyet cserél a járdával. Melyik biciklis forgatja majd a fejét, mielőtt „sávot vált”? Vagy melyik gyalogos? Így, hogy alig van bringás forgalom, látszólag nehezen elfogadható kekeckedés a bringás aktivisták részéről, hogy kifogásolták. Hiszen olyan szép, pirossal ki van kövezve, még szintkülönbség is van. Majd ha lesz is rajta forgalom, akkor meglátjuk. Gondolom, ők is erre gondoltak. Az a helyzet, hogy amíg ilyen nyúlfarknyi, sehonnan sehová nem vezető bicikliutak és -sávok készülnek, számottevően nem fog növekedni a bringás forgalom, és a városvezetés elégedetten hátradőlhet, tessék, itt van nektek, balesetmentes, mért nem használjátok.

Most elkezdtem naplózni egy fontos telefonbeszélgetésemet, aztán kihúztam, mondván: ez egy közlekedési napló. Aztán eszembe jutott, hogy hiszen a kommunikáció is „közlekedés”, közlünk egymással valamit; sőt, ha mára elavult is a közlekedés szónak ez a jelentése, de régebben mégiscsak használták. Mikor régebben? A németben is mondják, ott is kissé elavult: mit jemandem verkehren – érintkezni valakivel. De inkább szexuális értelemben használják. Na jó, akkor hagyjuk.

Délután futás a Kopaszi-gátra. Misi bringán kísér. A gát déli csücskében pihenőzünk, olyan jót, hogy Misi végül majdnem lekési az úszást. Visszafelé a Soroksári úton megyünk, és itt válik nyilvánvalóvá, hogy léptékváltáskor mennyire meg tud zavarodni az ember. Nem gyalogolok, hanem futok, amitől a távolságok összeakadnak: mégiscsak gyalogszerrel vagyok, így mérem fel a távolságokat is. Futni viszont nem az utcákon szoktam, hanem nyílt térben. A Boráros tér és a Lágymányosi-híd távolsága, ha a rakparton fut az ember, kisebbnek tűnik, mint ha ugyanazt az útszakaszt mellékutcák tagolják. Ettől van, hogy a Vágóhíd utcánál azt hiszem, már a Hallernél járunk. Ellátom a gyereket jótanáccsal és útjára engedem, le ne késse az óra eleji játékot.

Én pedig még éppen beérek az óvodába, már öltöztethetem is Jancsit az úszás után. Gyalogszerrel megyünk, Jancsi megzenésíti a „mikor érünk már haza” mondatot.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 6.

Költözés, séta, eső, metró, múzeum, Red Cauch – New York

2009-10-07T09:36:00.023+02:00

A történet East Villageben ér véget és East Harlemben indul. Ma költözöm. Ma költözünk. Nemcsak én, hanem az a nagyon kedves nő is, akitől két hónapon át béreltem a lakását. Most ő is lakást vált, és feladva az East Harlem-i lakást, az East Village-i lakásába költözik.

Alkotói ösztöndíjat kaptam abba a városba, ahova már régóta vágytam, visszavágytam, és kívántam, hogy belekóstolhassak az itteni, New York-i életbe hosszabb időre. Szinte senkit nem ismerek ebben a városban. A szállás megtalálásakor a segítségkérés, a keresés véletlene hozott össze Nórával. Ő gyönyörű kislányával, Izabellel él, utazik, vándorol. Közben én lelkesen locsoltam a virágait a tőle bérelt lakásban, East Harlemben. 182E 111th St, Manhattan, New York.

De induljon a nap.

Korán kelek, elkészítem a csomagjaimat, segítem előkészíteni a terepet a bútorok szállításához. Megérkezik Nóra, együtt búcsúzunk a lakástól, hisz az utóbbi hónapokban én laktam itt, már nekem is közöm lett hozzá. Kevés bútor kerül át a másik lakásba, az egyik legféltettebb ezek közül egy RED COUCH, amihez én is ragaszkodom. Végül annyit dicsértem a küllemét, hogy Nóra nem adta el, megtartotta. Így most a dívány is költözik.

Megérkeznek a kínai szállítómunkások, igyekeznek megérteni és megjegyezni mit, hova kell szállítaniuk. Míg ők pakolnak, én áttaxizom a városon, végig a folyó mentén Brooklyn irányába, ahol megőrzik majd a nagybőröndömet, míg én is érkezem a bőröndöt követve. Nyolcadikától béreltem ki itt egy másik lakásban másfél kis szobát, egy kicsit és egy még kisebbet. 559 39th St, Brooklyn. Már ehhez a lakáshoz is van kulcsom. Csak tíz percet vagyok itt, behúzom a nehéz bőröndöt az egyik kis szobába és indulok vissza Manhattanbe segíteni Nórának, immár az East Village-i lakásában, pakolni. A következő két napban nála alszom.
Megérkeznek a szállítók, velük a piros dívány is. Szürreális, ahogyan az utcán üldögélünk benne, őrült és kaotikus minden. De a derű nem hagyja el a mindig egyszerre sokfelé figyelő Nórát, fotózzuk a díványt és az őrületet (ő operatőrnő), már tudjuk, ez lesz az a nap, amit megosztok másokkal is.

Az autója hátsó ülésén összepakolom azt a minimál csomagot, amit fölviszek a lakásba. Mindenki fáradt, mégis vidám de minimum udvarias, errefelé nem szeretnek idegeskedni az emberek. A munkások végül mindent fölvonszolnak, így most nincs rám szükség.
Elindulok a városba, besétálom a környéket, szeretek tét nélkül járkálni, nézelődni. Bolyongok, míg a lábam ismerős tereken visz át, sokszor nem is értem, hol vagyok. Itt minden a fent-lent, Kelet-Nyugat bármikor-bárhol felismerésén alapul, én azonban gyakran tévesztek irányt. Annál nagyobb a felfedező kalandja. Nem vagyok időhöz kötve, senki nem vár sehova ebben a városban, ezekben a hónapokban. A szabadság szomorú íze ez. Általában nekem az a legnagyobb öröm, ha az utamat egyedül járhatom, de van hova hazatérnem. Most az a minimális biztonságérzetem is szertefoszlott, amely a két hónap alatt a bérelt lakásban megvolt.

Kibukkanok a Union Squareen betérek összeállítani egy jó kis ebédet magamnak a Whole Foods üzletbe. Olcsón és sokféle alapanyagból, hidegből-melegből tudok válogatni és Take Away, mert parkban a legjobb ebédelni, ha egyedül vagyok. A mókusok nagy-nagy örömére, akik mindenütt jönnek eleséget kéregetni. Sajnos közben elered az eső, finoman szemerkél, így langyos esőben ebédelek. Aztán nem a Broadway irányába indulok el, hanem a park másik oldalán.

Sétám a Washington Parkba vezet, ezt sem tudtam előre, a lábaim döntenek, de mivel ők szállítják a testem, alázatosan beletörődök. A park szép, reménykedem, hogy nyilvános wc-t is találok, megállok egy jazz zenekart hallgatni, akik teljes dobfelszereléssel (!) zenélnek a parkban. Beszélgetést kezdeményez velem egy férfi, minden magányos sétám alatt kapok néhány telefonszámot (itt így közelednek, illetlenség elkérni a nő számát), én mindig megköszönöm a számot, de még senkit nem hívtam föl. De ekkor a férfi még nem tudja, hogy nem fogom felhívni. Mindenesetre az eső szakadni kezd, hirtelen, erősen. Azonnal csurom vizes leszek. Alkalmi kísérőmtől megérdeklődöm, merre van a Restroom, ő a szakadó esőben esernyő és zokszó nélkül kísér oda és megvár. Mivel nem adtam meg a számom (ő elkérte, rossz pont), de határozottan és kedvesen elkértem az övét, elment.

Én tovább áztam a fák, majd egy szökési kísérlet után egy tető alatt. Kétszer indultam el a szakadó esőben, hogy megtaláljam a metrót, mire sikerült. Az első metróra felszálltam, persze tévedtem, nem állt meg a Prospect Parknál. Sajnos mindig hétvégén végzik az éjjel-nappal szünnap nélkül járó Subway karbantartási munkálatait, a szombat és a vasárnap csupa titok és meglepetés, ha ilyenkor tömegközlekedni kíván valaki. Más irányba mennek a járatok, nem ott állnak meg, ahol a hét többi napján.
Ennek a Q járatnak Coney Island a végállomása, gyors döntést hozok, bár merő egy víz vagyok és továbbra is szakad az eső, a metróban maradok és utazom a végállomás felé. Eszembe jutnak a hajléktalanok, amikor a járatokon maradnak, sehonnan sehova nem indulnak el és nem érkeznek meg, vagy ezek csak buta sztereotípiák? Az út hosszú volt, de nem bántam meg. Időm pedig volt bőven. Magával ragadott a tét nélküli utazás élménye.
Coney Island-re érve még mindig a szakadó eső várt, és mivel az esernyőm a bőröndömmel együtt elköltözött, beszaladtam a metrómegállóban egy kínai butikba, és vettem egy 3 dolláros ernyőt. Elindultam, szokásomhoz híven, találomra. (Többnyire ilyenkor rossz irányba megyek.) Most azonban nem volt célom, így nem is tévedhettem. Egyet tudtam, illetve kettőt, hogy az óceán és az óriáskerék itt van valahol, ezeket már ismertem képekről. A víz még mindig ömlött a felhőkből. Eddig nem értettem, hogy az első felhőket látva miért bújnak a New York-i nők élénk színű, vidám gumicsizmákba. Már értem. Itt az eső gyorsan érkezik és rengeteg. Esélye sincs a száraz lábat kedvelőnek a gumicsizmán kívül másra. Az én szürke bőrcsizmám azonnal átázott, a harisnyám térdig vizes lett. Nem volt hideg, a finom, langyos eső a mennyisége ellenére nem volt elviselhetetlen. Az új esernyőm már elég volt ahhoz, hogy némi komfortérzésem maradjon, és ne illanjon el a kalandvágyam.
Megleltem a partot is, az óriáskereket is. Rajtam kívül is kóválygott arrafelé néhány turista. Nyitva voltak a céllövöldék, a szerencsejáték-bárok. Zuhogó esőben, önmagában is erős hangulatú az óceánpart, de mindez hullámvasúttal, vidámparkkal olyan, mint egy furcsa álom, egy különös hangulatú látomás.
Bepróbálkoztam száraz zokni vásárlási szándékkal az esernyős kínainál, sikertelenül.

Visszafelé még mindig nem ért véget a tévesztéseim sora, kétszer szálltam fel és le a metróról mire a Prospect Parkhoz értem. De ez a metró nem a múzeum előtt áll meg, így az egész botanikus kerten végigmentem, illetve mellette, így élvezhettem az újra meleg napsütésbe forduló időjárást.

A Brooklyn Múzeumban nyitott szombat volt, és az Extremely Hungary rendezvényei. Rengeteg ember a múzeumban, ezrek, akik mind-mind imádták a Magyar Intézet programjait. Koncerteket, Opera performancet, Cell Phone koncertet és végül Yonderboit. Zseniális parti volt, megőrültek érte a new yorkiak. Én büszke voltam, minden magyarnak külön gratuláltam. (Lányok, Yonderboi tényleg gyönyörű és még kedves is.) 11 óra tájt kisöpörték a tömeget és én egy átszállással (ahol majdnem magszakadt a szívem, mert már nem a 6-os metróra szálltam át), végül újra East Villageben voltam. Nórával még üldögéltünk egy kicsit a lakással szemben lévő bárban, aztán álmosan rávettem magam a nekem frissen megvetett RED COUCH-ra.

Csoszó Gabriella, New York
2009. október 3.

1NAP - 1KÉP: Zötyögő villamos

2009-10-06T16:07:00.004+02:00

Sarnyai Krisztina, Budapest (Margit-híd felé)
2009. október 5.

Hordozókendő és babakocsi

2009-10-06T15:51:00.000+02:00

Általában én hozom haza a 8 éves lányomat az iskolából, a két és fél éves kisfiammal. Régebben kendőben hordtam magamon, most már túl mozgékony ehhez. Az első történet a kendőhöz kapcsolódik.

Akárhányszor felszálltam a villamosra (Budapest, belváros), segítőkész utasok át akarták adni a helyet, mikor látták, hogy a pici rám van kötve a kendőben. Irtóra jól esett, de sose fogadtam el, hiszen alacsony lévén, ha leülök a hasamra kötött kendővel, nem fér el a gyerek lába. Egy alkalommal, mikor mentünk az iskolába a nagylányért, egy hölgy kedvesen megkérdezte, hogy fiú vagy lány lesz a következő? Értetlenül néztem rá, hogy honnan tudja? Következő??? Én naiv azt hittem, hogy a másik (nagy) lányomra gondol. Pedig ő úgy látta, hogy a második babámat várom; pont úgy álltam, hogy támasztottam a derekamat a kapaszkodónak és a hasam kissé előrenyomódott. Kérdem én: ki kötné magára a tizenakárhány kilós gyerekét, miközben a pocakjában ott a következő?

A másik sztori babakocsival történt; már a fiamnak, és nekem is kényelmetlen volt a kendőben hordozás. Jöttünk hazafelé a villamoson, és a fel- és leszállásokhoz mindig kértem segítséget (154 cm-rel nem tudok fellépni a magas lépcsőn a babakocsival). Szóval megszólítottam egy férfit, hogy segítene-e leemelni a babakocsit. Mire ő kerek-perec kijelentette, hogy nem! Én visszakérdeztem kedvesen, hogy neeem? Mire ő: NEM! Pár másodperc után elkezdte magyarázni, hogy műtötték a térdét, és nem kockáztatja, hogy valami baja legyen. De könyörgöm: ha ezzel kezdi, akkor nem kérdezek vissza, hanem megkérek mást és nincs harag! Persze így sincs, és bocsánat, hogy segítséget kértem! Azóta kocsi nélkül megyünk az iskolába.

Netti24, Budapest

Üveg mögött, kicsiben, kompozícióban

2009-10-06T07:53:00.005+02:00

Frazon Zsófia, Budapest, 8. kerületi kirakat
2009. október 5.

Az előrehaladás eszközei

2009-10-06T07:28:00.004+02:00

Na, ma reggel nagyon korán kellett indulni. Időben beérni valahová reggel: mindig újratanulom. Ezúttal Jancsival. A távolság túl kicsi ahhoz, hogy BKV-t vehessünk igénybe, a poroszkáláshoz viszont hosszú. Ilyenkor egy megoldás van: felültetni a gyereket a vázra. Kölcsönvettem Pali biciklijét, ezt a furcsa, excentrikus jószágot. Leginkább guruló fotelre emlékeztet. A kerékpár Harley-je. Olyan széles a kormánya, hogy ha nem vigyáznék, folyton fönnakadnék egy visszapillantó tükörben vagy egy oszlopban, mert más méretekhez vagyok szokva. Valamint szélesen és alacsonyan terül el a fenekem alatt. Ezen gurulunk végig – bocsáttassék meg nekünk – a járdán, másképp tényleg életveszély lenne a vázon üldögélő gyerekkel, aki ráadásul álmos és beszélget. Ha járdázom, akkor gyökkettővel gurulok, alapszabály. És be nem áll a szám: Bocsánat! Köszönjük! Elnézést! Kösz! És így tovább. A kisgyerekeket így is pánikszerűen nyomják le az anyukák a járda szélére. Pedig igyekszem barátságos szörnyetegként viselkedni.

Az iszkoló gyalogosról talán lesz alkalom szólni. Ehelyütt csak ennyit: Gyalogosok, ne iszkoljatok! Stand up for your rights!

Visszafelé a forgalomban nyomom, itt már nem kell beszélgetni, és nem is tanácsos.

Délután Misivel indulunk újra a Liliom utca felé, ezúttal gyalog. Egy eszközünk azért van: a labda. Haladni nem lehet vele, sőt. Interakcióba lépni esetleg. Most inkább lebeszélem a gyereket. A Ferenc téren aztán úgyis lesz akció bőven: Attila magasan ívelt passzai rendszeresen az utcán kötnek ki.

Ezt a Ferenc teret is ki kellett azért találni, hogy ilyen legyen. Négy oldalról van autóforgalom, és csak az lassít, aki tudja, hogy lényegében egy elkerítetlen játszótér mellett halad el. A labda persze folyton az úton köt ki, és Misi megy érte, ki más. Úgy veszem észre a sofőrök arcát figyelve, hogy több gyerekkor is felidéződik. Rossz szót, rosszalló tekintetet nem kapunk. Mindenki lassít. A labda szent, nyomában a gyerek. Ez a reflex még megvan.

Beülünk a cukiba, pontosabban ki a terasz-részre. Ez a cukrászda a Ferenc tér tőszomszédságában van, csak át kell menni az úton, és már le is tudja szaladgálni a gyerek a megevett süteményt. Misi távozik elsőként az asztaltól, utána Jancsi, nekem még fizetnem kell. Dirigálok neki: ott megállsz, balra nézel, ha nem jön autó, átmehetsz. A szomszéd asztalnál fiatal pár kisbabával, riadtan figyelnek bennünket. Jancsi már megint variál: stoppost játszik, hátha megáll az autó. Ezt nem értik. Az út szélén ácsorgó gyalogos mint jel szintén értelmezhetetlen számukra. Talán mert csak gyerek. Szóval labdára megállnak, út szélén álló gyerekre nem. Hogy is van ez akkor?

Hazafelé letiltom a labdahasználatot. Jancsi viszont minden portál előtt megáll, ugyanis újabban olvasni tanul. Fod-rász-at, ez még megy, pé-ká-ru, nagyjából ez is. A szoláriumnál passzol (ismeretlen szó). Portálról portálra haladunk. Misi lelkesen tanítja az öccsét, de azért kicsit unatkozik is, ezért suttyomban focizni kezd a földszinti ablakokkal. Járdázó biciklista kapja el a fejét enyhe rosszallással (nofene).

Visszaolvastam, amit a múlt csütörtök óta ide írtam. Eszerint kizárólag gyerekkel közlekedem. Ha nincs ez a blog, fel sem tűnik.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 5.

A villamos is aluszik

2009-10-05T21:24:00.006+02:00

Szombaton nem siettem a napot. Komótos reggeli, erős kávé, várom, míg hat, aztán még kis szuttyogás és irány a piac. 10 körül. Slattyogás a MOM elé a villamosmegállóba. Menet közben kétszer is friss kávéillat csapja meg az orrom. Ez jelentősen növeli a séta élvezeti értékét. Nagyon szeretem a szombat délelőttöt, innen még nagyon hosszúnak látszik a hétvége, ráadásul mostanában minden szombaton süt a nap. Nem kell sietnem, úgyis csak este főzök.

Piacra mindig villamossal megyek. Mehetnék busszal, itt áll meg a ház előtt, és a csarnok előtt tesz le, de a szombati piacozás nálam nem racionális szempontok alapján működik. Úgyhogy a villamos verhetetlen. Már ki is bukkant a lejtő mögül. Napsütésben is ég a lámpája. A második kocsiba szállok, leghátul. Induláskor azt a vágyat dédelgettem magamban, hogy a piacozós poszthoz majd csinálok képeket is. Gép volt nálam. De aztán mégsem. Csak utaztam, mint máskor.

Kevesen vannak a kocsiban, mindenki ül, egyedül. 2-3 fiatal, pólóban, pulóverben, napszemüvegben, és három idős hölgy, távol egymástól. Az egyiken kalap, a másikon vékony selyemsál a harmadikon pedig könnyű ballon. Meleg a kocsi, átsüt rajta a nap. A BAH-csomópont után egy jobb kanyar a Villányi útra. (Régen azt hittem, hogy ez "az" a Bach, és nem is értettem, miért jó ez szegénynek? Aztán meg arra jutottam, hogy ez csak valami helyi folklór vagy ragadványnév. De nem, tényleg ez a megálló neve. Máig nem tudom, mit jelent.) A kanyar után jön a legjobb rész. Szombatonként kevés erre az autó, mindkét irányban biciklisek, a villamos lassan zakatol, kevés a felszálló, kertek, fák, hosszú egyenes szakasz, vicces utcanevekkel és sok megállóval. Pető Intézet, Szüret utca, Tas vezér utca, Feneketlen tó, végül a Móricz Zsiga.

Rövid séta a Fehérvári úti csarnokig, közben újságos, egy-két fotóklikk (ha már elhoztam a gépet) az Újbuda metróval – Újbuda közlekedése 2050-ben című gyerekrajzpályázat alkotásairól – ezek szerint, ők sem jósolják nagyon korábbra a metrót, mint 2050?

A csarnok felé még lassan caplatok, üres és könnyű a táskám, olvasgatom a falragaszokat. Ezeket amúgy is csak akkor látom, ha gyalog vagyok. Mire odaérek, már kommunikációképes vagyok, úgyhogy még élvezem is a vásárlást. (A shoppingolós részt most kihagyom, pedig tudnám cifrázni, úgy belejöttem az elmúlt hónapokban. Eddig azt hittem, hogy „Lehel csarnok forever”, de amióta elköltöztem Újlipóciából, nagyon szépen belerázódtam a Fehérvári úti csapatba is. Majd ha a vásárlás és a piac lesz egyszer a téma, ezt is leírom.) Hazafelé már praktikusabban gyorsítok. Nehéz a cucc, mint általában. (Ritkán van nálam lista, ott improvizálok, nem döntöm el mit veszek, hanem hagyom magam. Elég alaposan hagyom magam.) Csak a villamosmegállóig kell eljutni. Sok a környéken a gurulós kocsit huzigáló néni. (Olyan kis kompakt, ahogy tilitoliznak a cuccukkal. A villamossínek azért nem könnyítik az átkelést, pláne a váltókon. De bevallom, kacérkodom egy ideje egy vagány nyugdíjas-gurulóssal. Még ízlelgetem a gondolatot.) Visszafelé olvasok és nézegetek. Jólesően bambulok. Még két kávéillat, gondolom, és már otthon is vagyok. Kár, hogy egy egész hetet kell várnom.

Frazon Zsófia, Budapest
2009. október 3.

Rutkai Bori: Combino dal

2009-10-05T19:15:00.003+02:00

(klikk a képre nagyobbért)

Én akkor vagyok igazán hazafias,
ha azt gondolom, hogy én vagyok a 6os villamos
és bennem utazik haza a nép.
A villamos mélye az anyaméh.
Minden megálló a születés ünnepe
le-fel száll a sok pete.
100as iker – ráz a siker!
Szakállas embrió, száguld a Combino.
Nem fáj, csak ha nevetek.

A dal a jövő hétre készre lesz keverve. Hurrá! A szerk.

(Rutkai Bori: A felesleges hónap. Avagy Mókuslaki Mirci februárja című meséje illusztrációkkal csütörtöktől az EtnoMobil kampány Közlekedő tárgytörténetek oldalon is olvasható. Köszönjük Bork!)

Ágyú

2009-10-05T18:03:00.001+02:00

Megvirradt, a köd felszállt, az intézmények nyitottak, az utakon beindult a fluktuáció. A Tordán átfolyó forgalomban egy jármű nehézkesen araszol: egy katonakocsi vontatta ágyú. Lehet talán ZIS-3-as páncéltörő, de ki tudná azt ma már megmondani. Vízhatlan sátorlapba bugyolált csöve 60°-os szögben mered a nyomában türelmetlenkedő kocsikra. A szokatlan látvány kiben-kiben asszociációkat szabadít fel, nagyszülők emlékét, filmélményeket. Halált, szenvedést, romokat, a becsapódás fülsiketítő csattanását.

Az ágyú útelágazáshoz érkezik. S ekkor történik az, amiért mindezt megörökítjük, s ami elűzi az asszociációkat: az ágyún kigyúl a jelzőlámpa, fegyelmezett járműként kijelezve a menetirányt. Akárcsak a munkába igyekvő traktorok, a dömperek, a kiskocsik.

K. V.,
Torda (Románia), 2009. szeptember 23.

1NAP - 1KÉP: Idejében jelezzen!

2009-10-05T08:11:00.006+02:00

Sarnyai Krisztina, Budapest (Hűvösvölgy felé)
2009. október 4.

A szélvédő másik oldalán

2009-10-04T21:58:00.002+02:00

Ma beültünk az autóba. Pali letörölte a port, ami egy hét alatt képződött rajta a zárt, de tereprendezetlen udvaron, azután irány Nógrád megye. Tájékozatlan autós módjára az M2-esen indultunk el. Hát volt ott minden. Lezárt csomópont, sávlezárás váltakozó irányú forgalommal, elterelés, felmart úton caplatás. A legfurább mégis a felújított útszakasz volt: szerény, kétsávos út, amelyet máris bőven kinőtt a forgalom; kétoldalt az útpadka viszont van annyira széles, hogy abból futotta volna egy lengyel típusú autóútra. A lengyel típusú autóút, ha valaki esetleg nem tudná, némi odafigyelést és szolidaritást igényel az autósoktól; cserébe olcsóbb, mint négysávos utat építeni. Kétoldalt egy-egy szerény sávocska, inkább csak aszfaltozott útpadka, ahová félseggel ki lehet húzódni, ha gyorsabb autó jön mögöttünk, aztán visszavillanni. Menne ez nekünk? Miért, ha a lengyeleknek megy, nekünk miért ne menne?

Ennek ellenére, vagy éppen ezért nagyon jól éreztük magunkat a Börzsönyalján. Diósjenő községben számottevő forgalmi helyzet nem adódott. A Nógrádba vezető sokadrangú út kanyarulataiban váratlanul iskolás kirándulócsoport került elénk, de mivel normakövetők vagyunk, elég lassan mentünk ahhoz, hogy senki ne lepődjön meg túlságosan.

Az út tanulsága az volt, hogy ha legközelebb kirándulást szervezünk arrafelé, előtte naprakész információkra kell szert tenni az út állapotáról. Persze nem az Állami Autópályafelügyelettől. Magdi az Útinform honlapját ajánlotta; hát megnézzük, mit tudnak.

Ha jók lesztek, bemásolom a levelezésemet az Autópályafelügyelettel. Tárgy: miért nem tudja az ember az M6-oson, hogy merre van Budapest?

Visszafelé szemfüles és tanulékony utasoknak bizonyultunk: a régi 2-esen utaztunk. Most, vasárnap délután gond nélkül megtehettük, de azért el tudtuk képzelni, mi lehet itt hétköznap.
A csapda ezúttal a Ferdinánd-hídnál leselkedett. A Budapest Maraton miatt rendőr(lány) irányította a forgalmat. Békés birkaként araszoltunk, amikor engedték. A Nyugatinál közvetlenül mellettünk, a külső sávban, nem nagyon sikerült bevennie a kanyart a kollégának, majdnem összekoccant az orrunk.

Nem tudom, a többi autós mit gondol ilyenkor a futókról. Remélem, olyan nincs, aki ki is kiabál nekik mindenféle csúnyákat, mert ilyenkor nagyon érzékeny ám az ember, csak pozitív üzeneteket tud befogadni, vagy leáll. Mivel voltam már „odaát” is, és éppen ez a Ferdinánd-hídi szakasz bizonyult a legbarátságtalanabbnak, a várakozás idejét sztorizással töltöttük. Felidéztem Monspart Saroltát, aki a leggonoszabb ponton: a Nyugati-felüljáró kaptatójának közepén állt, és folyamatosan biztatta a népet. Ez 2006. szeptember 2-án volt. Gyurcsány akkor a fáma szerint negyvenfokos lázzal, de végigfutotta a Félmaratont. Két héttel később dobták piacra az Őszödi beszéd című platinalemezt.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 4.

Barack

2009-10-04T17:12:00.007+02:00

Az a különös felismerés köszöntött rám ezen a hímes vasárnap délutánon, hogy a legzaklatottabb közlekedő tárgyam a BKV-jegy. Fogadjátok nyilvános terápiám töredékes naplóját.

Csodálatos narancsfagyi színű fecni, csak úgy siklik a tenyérben! Kereken 300 Ft az ára, és úgy megbecsülöm, akár az utolsó csepp limonádét a hőségben, vagy az első békés percet egy begorombult nap után.

Szeretném én ezeket a szemtelen kis cetliket, de nem tudom!

Azért vágyom velük harmóniára, mert jó volna az általuk megtestesített stresszt feldolgozni, egy életre letenni. Tegnap másfél órámba telt, míg eljutottam a Kossuth térről a rákosligeti Hősök terére. Ez alatt a másfél óra alatt zöngéjét sem hallám belső félelmemnek, hogy: „hol a jegy – mi a jegy – jajj, a jegy...” Siettem, mentem, nem találtam az induló állomást, frissítő toalett után nadrágját rángató sofőrt faggattam egy ízben, lestem a menetrendtáblát sok ízben.

A BKV lassú volt, akár a lomhára hízott tacskó. Amikor szembesültem a ténnyel, hogy a busz harmadik megállójáig 10 perc alatt ért el, elöntötte tagjaimat a görcs: elkések. Végérvényesen, érvényes jegy nélkül. Színházba igyekeztem átmeneti kabátban, szél bújt a nyakamba, jó is lehetett volna.

Mióta főleg bicikliülésről nézem a világot, a tömegszállítós kalandjaim száma jelentősen megritkult. Tudatállapotom ezen az időtlenséget átszelő buszon távol állt a biciklin megélhető éberségtől, amelyet az önrendelkezés élménye ad, sokkal inkább kiszolgáltatott voltam, s ezen a bliccelés miatti enyhe bűntudat sem enyhített. Senki voltam, illegálisan elkéső. Desztinációjával azonosult nő, akit szív a jövő.

No de a jegyek. A piros metrón érvényesítettem a megvásárolt két jegy közül az egyiket. Örömutazó voltam, békés, sikkes, biztosléptű. Egy darabig. Amíg be nem ütött a kétely (egy-pár ablakot), oda nem csüccsent mellém az ülésre, befurakodva elmém nyitva felejtett szobáiba.Hiába tudtam én, hogy ott a jegy a táskám első zsebében, közvetlenül a telefon mellé csúsztatva, szorongtam. Vajon tényleg ott van-e? Olyan fáradt lehetek-e már, hogy már azt se tudom, hova teszem? Kifújta a szél, melléesett... Jajj, ide kapok – oda kapok, tapogatok, zipzárazok. Istenem az arrogáns emberektől ments meg engem ma! Senki ne akarjon tőlem semmit! Hagyjanak élni!

Ez a ropogós barackszelet betintázódva vagy kiharapva, békéd és üdvösséged záloga, őrizd is mint ezerjófüvet! Ám a jegyek istene hamar leveszi hívőiről a kezét. Amint leszállsz, kisétálsz, vége, kezdődik minden elölről. Sosem bízom már magamban, a kezemben, a racionális praktikumban. A társadalmi gyanakvás férgei megrágják és kiköpik az elhasznált jegyeket, ami neked marad, csak memento: „utaztam, haladtam, féltem”.

Lehet, hogy csak én szereztem túl sok rossz élményt otthon hagyott bérletek és személyi igazolvány miatt? Lehet, csak én voltam peches a bliccelésekkor? Lehet, hogy én vagyok a hüje, hogy blicceltem életemben? Bliccel a halál?! Aki bliccel, az csal, elárulja Budapestet, Magyarországot, az egész hazát!!?? Kizsákmányol, sumákol, ingyen él? Vagy bliccelni néha ér? Rossz szolgáltatásért hébe-hóba fizetünk? Jó szolgáltatásért hébe-hóba nem?

Néha úgy felgyülemlenek táskám zsebeiben az elhasznált jegyek, mintha erős őszi szél hordta volna őket egy kupacba. Rám hullottak, rám maradtak; emlékei a legalitásnak, a szabadság illúziójának. Menekülök a gyanakvó, cinikus tekintetektől, a tompa rohanástól. Ezaz! Falura akarok költözni.

Vörös Júlia, Budapest
2009. október 3.

Visszafelé

2009-10-04T16:11:00.002+02:00

Igen, tudom, szórakozott vagyok. De hát csinálja utánam, aki tudja, hibátlanul. Ma azonban történt valami, beszélni is fájdalmas róla, mégis úgy érzem, megkönnyebbülök, ha elmondom.
Rövid leszek.

Délután a Kálvin téri aluljáróban a fölfelé tartó mozgólépcső felé indultam.

És még csodálkoztam, miért nem akarják látni az ellenőrök a jegyemet. Miért a mozgólépcső felé fordulva állnak. Ekkor az egyik utánam kiabált: Nem jó lesz! Nem jó lesz! (Sic.) Megtorpantam. Akkor már ott álltam, hogy úgy mondjam, a fordított szakadék szélén. Vajon ha rálépek a lépcsőre, utánam vetik magukat?

Na, ennyi, most kint van, és könnyebb.

Beszéljünk vidámabb dolgokról. Például az öreg turistaházaspárról a Gellért téri villamosmegállóban, még délben. A hölgy a Bartók Béla út felől érkező villamos vezetőjét szólongatta az üvegen át: Shopping mall? Market hall? Shops? A vezető bólogatott. A hölgy további szinonimákat keresett a Nagycsarnokra, a vezető bólogatott, a pár nem szállt föl. A villamos meg csak állt ott, mint a romok a Tettyén. Yes, ordítottam a néni fülébe, get on. Megijedtek, felszálltak. Érdeklődve nézték a Dunát a Szabadság-hídon, jól elfészkelődtek a helyükön, meg is sajnáltam őket a Fővám térnél. Ki kéne szállni, asszonyom, léptem oda a nénihez. Vagy süket volt, vagy minden ízében lekötötte az idegen város látványa, mert meg kellett kopogtatnom a vállát, és felváltva hol a bal oldali ajtókra, hol a jobbra látható Csarnokra mutogatnom. Azért még visszakérdezett párszor. Shops? Market hall? Majd’ leesett a fejem, úgy bólogattam. Leszálltak. Még láttam, ahogy elindulnak a Váci utca felé.

Vagy még odaúton, reggel, amikor megcéloztuk a gyerekekkel a Gellért-hegyet, szombat délelőtt néha megnézzük megvan-e még a három kicsi tüdő a hegytetőn. Mennyi gyerek, szólalt meg mellettünk egy szatyros néni a villamoson. Na, ez az a mondat, amiből még minden lehet. A néni ugyanis állt, az enyémek ültek, a másik oldalon is ült két kis unoka a nagymamájával. De ez nem az a szatyros néni volt (akitől óva intem a gyereket, ha járdán akar biciklizni). Ez így folytatta: És hogy süt a napocska! Nagyon jól sütött, valamiért tiszta volt a levegő, elfújta a szél a szmogot a város fölül. Együtt néztük a hídról a budai hegyeket, a szatyros néni, a négy gyerek és a két kísérő felnőtt. Így utaztunk egy darabig csöndben. Jó volt.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 3.

Az én kis falum

2009-10-03T10:04:00.001+02:00

Ma a Kiez-érzés fémjelezte a napot. Mi az a Kiez? Kícnek ejtik, én Berlinben hallottam először, de nem biztos, hogy berlini kifejezés. A nagyvároson belüli kisfalut jelenti, magyarul urban village. Magában foglalja az utcát, ahol élünk, esetleg egy-két mellékutcát, a legközelebbi teret, maximum még egy párhuzamos utcát. Pontosan nem behatárolható, illetve szubjektívek a határai. Ha nincs benne kisbolt, posta, patika, iskola, óvoda, pék, újságos, könyvesbolt, kávézó, vagy ha van ugyan, de sose térünk be oda – akkor megette a fene, akkor az nem Kiez, csak egy utca.

A Ráday elején lakunk, Misi a Bakáts térre jár iskolába, Jancsi a Liliomba óvodába. Ez utóbbi azt jelenti, hogy egy markáns határvonalat: a Nagykörutat át kell lépnünk. A Tompa utcán bekanyarodva érezhetően idegen Kiez fogad bennünket, de barátságosan. És sok az ismerős arc is: az óvodisták és szüleik; Misi iskolatársai; a százforintos-boltos néni, akivel egyszer Jancsi flörtölt. Legalább ennyi.

A Ráday utca viszont igazi kíc. Végigmenni rajta enyhe őszi időben: kevés bosszankodás, rengeteg öröm. Essünk túl a bosszankodáson. Egy helyen folyik át autófolyam az utcánkon: akik a Mátyás utcán araszolnak végig, és a Közteleken akarják folytatni, hogy kijussanak az Üllői útra, mindkét irányba. Ragaszkodnak ehhez az útvonalhoz. Amikor a Ráday még egy macskaszagú ferencvárosi utca volt, akkor a Mátyásról gátlástalanul be lehetett hajtani, a jobbkézszabály volt érvényben. Csakhogy a fél-sétálóutca elszemtelenített bennünket, gyalogosokat, és az autósok – noha semmiféle tábla nem szólítja fel őket erre – megadóan tűrik, hogy mindenféle iszkolás nélkül, kényelmesen átsattyogjunk előttük. Csúcsforgalomban amúgy se tudnának haladni. Igaz, cserébe sokkal morcosabbak. Ma a Közteleknél rosszul kanyarodott egy taxi, kénytelen volt korrigálni, a mögötte jövő viszont úgy tett, mintha haladna a sor. A taxis kinyitotta az ajtaját, és valami olyasmit kiabált hátra, hogy „Gyere rám, gyere rám!”. Valami megszólítás is következett. Nem jött rá.

A Köztelek utáni első kedvenc helyem a Stúdió K előtti járdaszakasz. Főleg, amikor ott cigiznek a színészek talpig feketében (bábelőadás vagy próba lehetett). Nyakó Juli agyondohányzott hangja. Szemérmesen nem nézek rá, hogy ne nézzek rá rajongva.

Azután főleg a Bakáts-templom körül közlekedünk. Búcsú van. Lehet mászkálni a füvön, a macskaköveken, bemenni a forradalmi emlékműhöz. Mindezt bármikor meg lehetne tenni, mégsem tesszük, csak átmegyünk a téren. Most DVD-t vásárolunk, mesetotót töltünk ki, frech kis párbeszédet folytatunk a UPC rámenős üzletkötőjével (nem és nem fizetek elő), isteni sajtos-sonkás cipófélét kóstolunk, óvodás- és iskolatársakkal folytatunk rövid eszmecserét.

Aztán hazafelé a páratlan oldalon. Benézünk a Képesházba, Görözdi Judit ül ott egyedül, várja a nyilvános beszélgetés résztvevőit. Nem, mégsincs egyedül, egy férfi molesztálja alkoholfelhővel, szórólappal, lejmolással és szeszélyesen váltakozó beszédtémákkal. Judit már elővette a pénztárcáját, úgyhogy csak a beszélgetéstől tudom megmenteni. Megmentem. Mennünk is kell tovább, látszik rajta, hogy izgul. Utána Jancsi szabályosan a Szakállas Gyuri karjába veti magát, ő a könyvesboltos, gyakran találkozunk. Gyurinak elég sok gyereke van, ezt érzik rajta. Aztán Hunčik Péter jön Palival. Ezúttal Péter akarja a haverkodást Jancsival, leguggol a járdán, és próbál elővarázsolni a mobiljából egy képet Fridáról, a kutyájáról. Nem talál egyet sem, úgyhogy inkább elmeséli. Menjünk tovább! Margit integet ki a kávézóból, Jancsi visszainteget, majd megállapítja, hogy egyszerre mozgatták a kezüket. Egy húron pendültök, állapítom meg. Mi az, hogy egy húron pendültök, kezdi firtatni. Ehhez le kell lassítanunk, különben is előttünk megy Laci a bevásárlókocsival, és nem tudunk előzni, mert a járda felét a Vörös postakocsi asztalai foglalják el. A magyarázat kezdő mondatára Laci hátranéz. Gonosz ember, mondom neki, kíváncsi voltál, ugye, hogyan birkózom meg a feladattal. Szó sincs róla, felismertem a hangodat. Közben a kapuhoz érünk, nekem eszembe jut a (szerintem) képszerű és frappáns magyarázat, de Jancsi már elfelejtette.

Kiez az, ahol az ember legalább kétszer köszön ötszáz méteren, és ebből legalább egyszer tudja a nevét annak, akinek köszön.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 2.

„Ennek a szép barna lánynak dombon van a háza”

2009-10-03T10:00:00.001+02:00

Hogy valakinek miről jut eszébe ez a nóta koránreggel egy budapesti belvárosi metrómegálló mozgólépcsőjén? El sem tudom képzelni. Nem énekelte, csak fütyülte, és el is tartott egy darabig, míg a szöveget hozzá tudtam kapcsolni a kedélyes dallamhoz. Akkor jött el ez a pillanat, amikor a „sudár jegenyefa” fordulathoz ért, kicsit kitartotta, megrebegtette, mint egy virtigli népdalénekes.

Ez a rövid epizód elég volt ahhoz, hogy az „Ennek a szép barna lánynak dombon van a háza” kezdetű új stílusú népdalt (népies műdalt?) dúdolgassam egész álló nap. Hiába is próbáltam kiverni a fejemből. Ráadásul annyira erősen kapcsolódott össze a mozgólépcsőn felfelé haladás képe a fütyült dallammal, hogy minden egyes dúdolgatás felért egy mozgólépcsőzéssel. Ma egész nap mozgólépcsőztem. Így jár az a lusta és sóher biciklis, aki a fogadalma ellenére mégiscsak tömegközlekedik a kerékpározás helyett.

Fischer Gitta, Budapest
városi máz – városimázs blog
2009. október 2.

2009. október 1. csütörtök

2009-10-02T08:11:00.001+02:00

Lássuk, hogyan jut el az ember a Ráday utcából a Gellérthegy tetejére gyalog. Pontosabban futva. Lényeges különbség! Egészen más szlalomtechnikát kíván. Komolyabb akadályba odafelé csak a Csarnok előtt ütközöm, turistacsoport (csoportok?) alakjában. Imádom a turistákat, mert ők képviselik Budapesten a radikális gyalogosok Európa-szerte terjedő mozgalmát. Mindenhol képesek átkelni, átkelés közben csodálni a homlokzatokat, térképet böngészni, beszélgetni, pénzt számolni. Ehhez adjuk hozzá a Fővám tér naponta változó forgalmi rendjét és sávelrendezését. A villamosvezető kétségbeesetten csönget. Aztán lassít. Gyönyörű. Imádom a turistákat, ja, ezt már mondtam.

Nemrég kezdtem újra futni, ezért különösen örültem annak, hogy megállás nélkül feljutottam a Milleniumi Parkig. (Vajon hívja így valaki ezt a parkot a Citadella alatt? Vagy csak az én gyerekkorom homályában létezik a név?) Éppen letelepedtem a hétfőn kinézett jó kis helyre (árnyék, vízszint, fű, barátságos aura), amikor eszembe jutott, hogy nemcsak én jógázom, hanem a gyerek is odalent a Liliom utcában, és nem vittem be neki reggel a polifoamot. Hogy is vittem volna be, mikor a gyereket se én kísértem óvodába. Így aztán nehéz hosszan kitartani a félgyertyát. Nem is futok: szaladok le a hegyről. A Gellért szállónál rápillantok az órára, elég reménytelennek tűnő a helyzet. Csak kap az a gyerek egy elfekvő polifoamot. A biciklim a szervizben, nincs nálam se a pénz, se a cédula (zsebem sincs), tehát szóba se jöhet, hogy beugorjak a Kálvin téri szervizbe, és nyeregbe pattanjak, hogy gyorsabb legyen.

Hazafutok, közben a hídon mesteri kígyómozdulatokkal hatolok át egy kamaszturista társaságon (a másodperc törtrésze alatt fölmértem, hogy S alakú mozgással, amelynél a lábmunka hasonlít a kézilabda indítócselére, érintés nélkül tudok áthaladni két skandináv gimnazista között, és ez sikerült is), azután az úttesten futok tovább, de nem radikalizmusból, hanem mert a járda kordonnal van lezárva, ott pedig, ahol a kordon véget ér, egy szabálytalanul parkoló autó állja az utamat. Utána már úgyis a zebra jön, azért a pár lépésért kár lett volna fölmenni a járdára. A villamos rezignáltan áll a megállóban, pedig neki van zöld. Ekkor – hoppá! – riksák állják az utamat, legalább öt riksás beszélget a járműve mellett a Csarnok főbejáratánál, ezért ismét kénytelen vagyok az úttestet igénybe venni.

Zuhany, átöltözés, pénz-paripa-fegyver, irány a szerviz. A biciklimet megjavították, de elfelejtettem kérni rá egy kitámasztót. Meglepő módon legalább húsz percet kell várnom a műveletre. Addig a pénztároslánnyal megtárgyaljuk a legextrémebb biciklilopási történeteinket, és veszek egy csak flexszel vágható bringaláncot. Négyszer annyiba kerül, mint a generáljavítás.
Az oviba nem jutok el olyan egyszerűen, mint gondoltam: a Bakáts teret a közelgő Ferenc-napi búcsú miatt máris lezárták, nem lehet balra elkanyarodni a Tompa utca felé. Én megteszem, félig a járdán. Odaérek, kiderül, hogy nem késtem le semmiről, sőt, a jóga háromnegyed órával később kezdődött. Vissza az iskola elé, ahol megvárom Misit, és közlöm vele, hogy most visszamegyek az oviba, ő csak jöjjön utánam nyugodtan. Neki eltart egy darabig, mert a bringája az önkormányzat előtt van kikötve, oda kell ballagnia érte. Az unatkozó biztonsági őr folyton az ajtóban ácsorog, nincs biztosabb hely.

Családegyesítés az óvoda tornaterme előtt. Felmarkolunk minden cuccot (Misi az apjánál töltötte a hetet, az ő szennyese is nálunk van, meg Jancsi úszóholmija), a bicikli málhás szamárrá lényegül át. Kinézünk még kicsit a Ferenc térre. Választanom kell, hogy gyorsan futó dínó akarok-e lenni, vagy T-Rex. A T-Rexet választom (futás már volt ma), de Jancsi nem elégedett a választásommal, mégiscsak legyek én a futó dínó. Be kell melegítenem (három kör az üvegtetejű pavilon körül), utána egy napüdvözlet első mozdulatai. Úgy látszik, tetszett neki a foglalkozás. Jól érzik magukat a téren, de tudom, hogy el kell indulnunk, ha még meg akarják nézni otthon a Shreket. A málhás szamárra, a cuccok tetejére felül még Jancsi is, úgy tolom haza.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 1.

Amikor a sóher kerékpáros tömegközlekedik

2009-10-01T19:31:00.002+02:00

Ma reggel annyira álmosan ébredtem (ami egyébként nem szokatlan, csak ma reggel különösen súlyos volt), hogy nem mertem bringára szállni. Reggelente végig hegyről lefelé kell száguldanom, amit egyébként nagyon élvezek, de sokkal több figyelmet igényel, mint a kevésbé élvezetes hazafelé kaptatás. Az út elképesztő, tele kátyúval, aknafedővel, meghatározhatatlan hupplival, ráadásul odafelé menetben szembe süt a nap. A Tabán alatt van egy bringautas parkos rész, az kiváló, csak hamar le kell kanyarodnom róla. Így aztán ma reggel hátrahagyva a down hill minden örömét, és tömegközlekedésre váltottam.

A sóher bringást arról lehet megismerni, hogy nincs bérlete. És ettől boldog. Mert úgy érzi, igazán kibabrált a BKV-val: nem fizet egy vagyont a dögmeleg és dögbüdös lélekvesztő utazásért, a dugóban álldogálásért. Ezért tart magánál tízes gyűjtőjegyet, amit lukaszt, ha kell.

Már csak két jegy van a tömbben – nézegettem bambán. Egy oda, egy meg vissza. Nem tervezek mára mást. Csak kár, hogy az egész utazás lebonyolításához összesen négy jegyre lenne szükségem. Mindegy, indulás.

A budai villamosok az ellenőrök szűkrezónája: ezért nem lukasztok. Három megálló, kis éberséggel meglesz – gondoltam. Csak azt felejtettem el, hogy milyen rossz bliccelő vagyok: idegesen nézegetek, nincs egy perc nyugalmam, minden utasnak ellenőr feje van. Még a mobiltelefon csörgésére is összerázkódom. Szerencsére gyorsan leérek a Déliig. Lépcsőn le, aluljáró (mélylevegő be, visszatart), metróbejárat, lukasztás, jegyfelmutatás. Nem, köszönöm, nem kérek újságot (úgysem látok még). Jóreggelt, mondja az ellenőr. Ezen kicsit meg is lepődök. Mozgólépcső. Egy újabb terület, amit utálok. Nem értik az emberek, hogy a lépcső nem azért megy, hogy pihenjenek, hanem azért, hogy gyorsabban leérjenek: van, aki szeretne haladni, de egyszerűen nem állnak a jobb oldalra. Épp beáll a szerelvény, az a leggázabb fajta, amelyikről tenyérnyi darabokban málik le a rozsdás festék, már színe sincs. Csoda, hogy megy. Kevés az utas, mégis meleg van. Most megyünk át a Duna alatt – szólal meg mellettem egy kamasz srác. Tényleg. Ez régen nekem is mindig eszembe jutott. Azért elég hátborzongató belegondolni, hogy van egy cső a Duna alatt. Kossuth tér, kiszállok, fel a huzatos mozgólépcsőn. Innen már csak pár perc séta. És még mindig maradt egy jegyem!

Hazafelé ugyanez: lukasztás, le a lépcsőn, át a Duna alatt, mélylevegő, aluljáró, aztán át a Lokomotív Falatozó és Pepita Box parfümbolt között, fel a villamos peronra. Hat után már sötétedik. Most jön a rázós rész: bliccelés a villamoson. Csak három megálló, ismételem kicsit idegesen magamban. Hátul ülök, de sehol nincs felszálló. Villamosról le, rövid séta, közben azon gondolkodom, hogy majd mit írok utolsó mondatnak.

Holnap megint bringáznom, mert elfogyott a gyűjtőjegyem. Ma viszont féláron utaztam. Amikor a sóher kerékpáros tömegközlekedik, rosszabb, mint egy nyugdíjas.

Fischer Gitta, Budapest
városi máz - városimázs blog
2009. október 1.

Egy nap az év

2009-10-01T19:13:00.000+02:00

Amikor az ember reggel kihajt a birtokra, tisztában van azzal, hogy birkákkal és marhákkal is találkozhat.

Hiszen reggel, amikor még aránylag gyér a forgalom, vannak, akik akkor is még gyorsabban akarnak előrejutni. Cikáznak a sorok között, persze az irányjelzőt nem használva.

Nem tudom, hogy feltűnt-e már, hogy milyen sok autóban letört az indexkapcsoló – csak ezzel magyarázható ugyanis, hogy a járművezetők egy része ezt nem használja. Pedig az egymás közti kommunikáció egyik fontos kapcsa ez – na jó, a középső ujj bemutatása kicsit nagyobb hangsúlyt kap ma hazánkban.

A jelzőlámpák jelzései – ahogy a reklámokban is szerepel – csak tájékoztató jellegűek, sokan nem foglalkoznak azzal, hogy épp sárga, vagy piros a jelzés. Az meg, hogy a kereszteződésben ne ragadjanak be a csúcsforgalom idején, már felér egy tündérmesével. Talán mindenki emlékszik anno a rendőrviccekre. Mindegyik lényege az volt, hogy a rendőr hülye. De vajon milyen jelzőt kéne használni a közlekedésben azokra, akinek a hülyerendőr (sic) segít, hogy ne ragadjon bent egy nagyobb csomópontban?

Fantasztikus élményekben lehet része a közlekedőnek, amikor két autó egy forgalmas úton koccan, és mivel a festék lejött a lökhárítóról, és megegyezni nem tudnak, hogy ki volt a hibás, ezért egy egész sávot elfoglalva órákon keresztül várnak a rendőrre.

Az idő lassan telik az autósoknál. Hiszen a fél óra is csak öt percnek tűnik nekik, igaz ez csak akkor, ha szabálytalanul állnak meg a külső sávban, vagy a zebrán, esetleg a kerékpárúton. De vajon miért pont öt perc az az idő, amit valaki szabálytalanul megállva eltölt? Az idő egyébként fordítottan arányosan rohan, ha ez az autós épp vezet, mivel akár félpercnyi várakozásnál is dührohamot tud kapni.

Amennyire nem használják az indexet az autósok sávváltásnál, annyira megold minden problémát viszont a vészvillogó. Hiszen ezzel a jelzéssel bárhol, bármikor meg lehet állni, akár megbénítva a környék forgalmát is.

Természetesen a közlekedés összes résztvevőjére elmondható, hogy nem angyal. Hiszen a gyalogosok egy része andalogva megy át a zebrán, mivel neki épp zöldet mutat a lámpa. Igaz, hogy az esetleg jobbra kanyarodók emiatt nem tudnak haladni, de hát Istenem, kit érdekel ez? Sokkal izgalmasabb az autók között is szlalomozni, hiszen a jelzőlámpánál dög unalom lenne átkelni. De a kerékpárosok között is vannak, akik nem sokat törődnek a szabályokkal. Piros lámpa, zebra előtti megállás a luxus kategóriába tartozik. Azért ne feledkezzünk meg a motorosokról sem, hiszen mennyire jó is őket éjjel hallgatni, ahogy végigdöngetnek mondjuk a nagykörúton.

Ja? Hogy ez nem egy napom közlekedése? Nem. Mivel 365 napban élheti ezt át bárki, aki ma Budapesten közlekedik.

Mátyási György, újságíró, Klubrádió, Budapest

1 nap – indulástól érkezésig

2009-09-29T21:16:00.000+02:00

FELHÍVÁS

Hétköznap reggel, csörög az óra, ébredés, pillantás a naptárra, reggeli, indulás otthonról. De mit történik a start és a cél között? Tekerünk a külvárosból a belvárosba bicajjal? Sétálunk a közel eső munkahelyre? Ülünk egyedül vagy gyerekeinkkel egy autóban, és várjuk, hogy zöldre váltson a lámpa, és elinduljon a kocsisor? Állunk és várakozunk egy megállóban, majd felszállunk és zötyögünk a buszon, villamoson vagy trolin? Könyvvel kézben vagy gondolatainkba mélyedve, felhőtlenül vagy bosszúsan? Majd este újra ugyanez, csak az ellenkező irányban. El tudjuk egyáltalán mesélni, hogy mivel töltjük ezt az észrevétlenül és nyomtalanul elmúló időt?

A Néprajzi Múzeum EtnoMobil: mozgásban a kortárs kultúra címmel hirdet kampányt városi közlekedési szokásaink, élményeink és tapasztalataink felszínre hozására és megmutatására. Ehhez várunk vállalkozó városi utasokat, akik leírják és beküldik nekünk egyetlen napjuk utazási történetét. A történetek ezen a blogon közöljük.

Induljon el otthonról reggel, figyeljen, írjon és küldje el nekünk!

1 nap története: amely legyen akár kalandos vagy feledhető, mindennapos vagy kivételes, hosszú vagy rövid, de mindenképpen: közlekedős, utazós és mozgós.

Az írások maximális hossza: 3000 leütés, kézírással maximum egy oldal.

A beküldés időszaka: 2009. október 1-30.

e-mail: frazon@neprajz.hu
levélcím: Néprajzi Múzeum, 1055 Budapest, Kossuth tér 12.
(A címzésnél szerepeljen: „1 NAP”)

EtnoMobil: mozgásban a kortárs kultúra

(A felhívás szerkesztett PDF formátumban innen tölthető le.)