Amikor a sóher kerékpáros tömegközlekedik

Ma reggel annyira álmosan ébredtem (ami egyébként nem szokatlan, csak ma reggel különösen súlyos volt), hogy nem mertem bringára szállni. Reggelente végig hegyről lefelé kell száguldanom, amit egyébként nagyon élvezek, de sokkal több figyelmet igényel, mint a kevésbé élvezetes hazafelé kaptatás. Az út elképesztő, tele kátyúval, aknafedővel, meghatározhatatlan hupplival, ráadásul odafelé menetben szembe süt a nap. A Tabán alatt van egy bringautas parkos rész, az kiváló, csak hamar le kell kanyarodnom róla. Így aztán ma reggel hátrahagyva a down hill minden örömét, és tömegközlekedésre váltottam.

A sóher bringást arról lehet megismerni, hogy nincs bérlete. És ettől boldog. Mert úgy érzi, igazán kibabrált a BKV-val: nem fizet egy vagyont a dögmeleg és dögbüdös lélekvesztő utazásért, a dugóban álldogálásért. Ezért tart magánál tízes gyűjtőjegyet, amit lukaszt, ha kell.

Már csak két jegy van a tömbben – nézegettem bambán. Egy oda, egy meg vissza. Nem tervezek mára mást. Csak kár, hogy az egész utazás lebonyolításához összesen négy jegyre lenne szükségem. Mindegy, indulás.

A budai villamosok az ellenőrök szűkrezónája: ezért nem lukasztok. Három megálló, kis éberséggel meglesz – gondoltam. Csak azt felejtettem el, hogy milyen rossz bliccelő vagyok: idegesen nézegetek, nincs egy perc nyugalmam, minden utasnak ellenőr feje van. Még a mobiltelefon csörgésére is összerázkódom. Szerencsére gyorsan leérek a Déliig. Lépcsőn le, aluljáró (mélylevegő be, visszatart), metróbejárat, lukasztás, jegyfelmutatás. Nem, köszönöm, nem kérek újságot (úgysem látok még). Jóreggelt, mondja az ellenőr. Ezen kicsit meg is lepődök. Mozgólépcső. Egy újabb terület, amit utálok. Nem értik az emberek, hogy a lépcső nem azért megy, hogy pihenjenek, hanem azért, hogy gyorsabban leérjenek: van, aki szeretne haladni, de egyszerűen nem állnak a jobb oldalra. Épp beáll a szerelvény, az a leggázabb fajta, amelyikről tenyérnyi darabokban málik le a rozsdás festék, már színe sincs. Csoda, hogy megy. Kevés az utas, mégis meleg van. Most megyünk át a Duna alatt – szólal meg mellettem egy kamasz srác. Tényleg. Ez régen nekem is mindig eszembe jutott. Azért elég hátborzongató belegondolni, hogy van egy cső a Duna alatt. Kossuth tér, kiszállok, fel a huzatos mozgólépcsőn. Innen már csak pár perc séta. És még mindig maradt egy jegyem!

Hazafelé ugyanez: lukasztás, le a lépcsőn, át a Duna alatt, mélylevegő, aluljáró, aztán át a Lokomotív Falatozó és Pepita Box parfümbolt között, fel a villamos peronra. Hat után már sötétedik. Most jön a rázós rész: bliccelés a villamoson. Csak három megálló, ismételem kicsit idegesen magamban. Hátul ülök, de sehol nincs felszálló. Villamosról le, rövid séta, közben azon gondolkodom, hogy majd mit írok utolsó mondatnak.

Holnap megint bringáznom, mert elfogyott a gyűjtőjegyem. Ma viszont féláron utaztam. Amikor a sóher kerékpáros tömegközlekedik, rosszabb, mint egy nyugdíjas.

Fischer Gitta, Budapest
városi máz - városimázs blog
2009. október 1.

Egy nap az év

Amikor az ember reggel kihajt a birtokra, tisztában van azzal, hogy birkákkal és marhákkal is találkozhat.

Hiszen reggel, amikor még aránylag gyér a forgalom, vannak, akik akkor is még gyorsabban akarnak előrejutni. Cikáznak a sorok között, persze az irányjelzőt nem használva.

Nem tudom, hogy feltűnt-e már, hogy milyen sok autóban letört az indexkapcsoló – csak ezzel magyarázható ugyanis, hogy a járművezetők egy része ezt nem használja. Pedig az egymás közti kommunikáció egyik fontos kapcsa ez – na jó, a középső ujj bemutatása kicsit nagyobb hangsúlyt kap ma hazánkban.

A jelzőlámpák jelzései – ahogy a reklámokban is szerepel – csak tájékoztató jellegűek, sokan nem foglalkoznak azzal, hogy épp sárga, vagy piros a jelzés. Az meg, hogy a kereszteződésben ne ragadjanak be a csúcsforgalom idején, már felér egy tündérmesével. Talán mindenki emlékszik anno a rendőrviccekre. Mindegyik lényege az volt, hogy a rendőr hülye. De vajon milyen jelzőt kéne használni a közlekedésben azokra, akinek a hülyerendőr (sic) segít, hogy ne ragadjon bent egy nagyobb csomópontban?

Fantasztikus élményekben lehet része a közlekedőnek, amikor két autó egy forgalmas úton koccan, és mivel a festék lejött a lökhárítóról, és megegyezni nem tudnak, hogy ki volt a hibás, ezért egy egész sávot elfoglalva órákon keresztül várnak a rendőrre.

Az idő lassan telik az autósoknál. Hiszen a fél óra is csak öt percnek tűnik nekik, igaz ez csak akkor, ha szabálytalanul állnak meg a külső sávban, vagy a zebrán, esetleg a kerékpárúton. De vajon miért pont öt perc az az idő, amit valaki szabálytalanul megállva eltölt? Az idő egyébként fordítottan arányosan rohan, ha ez az autós épp vezet, mivel akár félpercnyi várakozásnál is dührohamot tud kapni.

Amennyire nem használják az indexet az autósok sávváltásnál, annyira megold minden problémát viszont a vészvillogó. Hiszen ezzel a jelzéssel bárhol, bármikor meg lehet állni, akár megbénítva a környék forgalmát is.

Természetesen a közlekedés összes résztvevőjére elmondható, hogy nem angyal. Hiszen a gyalogosok egy része andalogva megy át a zebrán, mivel neki épp zöldet mutat a lámpa. Igaz, hogy az esetleg jobbra kanyarodók emiatt nem tudnak haladni, de hát Istenem, kit érdekel ez? Sokkal izgalmasabb az autók között is szlalomozni, hiszen a jelzőlámpánál dög unalom lenne átkelni. De a kerékpárosok között is vannak, akik nem sokat törődnek a szabályokkal. Piros lámpa, zebra előtti megállás a luxus kategóriába tartozik. Azért ne feledkezzünk meg a motorosokról sem, hiszen mennyire jó is őket éjjel hallgatni, ahogy végigdöngetnek mondjuk a nagykörúton.

Ja? Hogy ez nem egy napom közlekedése? Nem. Mivel 365 napban élheti ezt át bárki, aki ma Budapesten közlekedik.

Mátyási György, újságíró, Klubrádió, Budapest