Amikor a sóher kerékpáros tömegközlekedik

Ma reggel annyira álmosan ébredtem (ami egyébként nem szokatlan, csak ma reggel különösen súlyos volt), hogy nem mertem bringára szállni. Reggelente végig hegyről lefelé kell száguldanom, amit egyébként nagyon élvezek, de sokkal több figyelmet igényel, mint a kevésbé élvezetes hazafelé kaptatás. Az út elképesztő, tele kátyúval, aknafedővel, meghatározhatatlan hupplival, ráadásul odafelé menetben szembe süt a nap. A Tabán alatt van egy bringautas parkos rész, az kiváló, csak hamar le kell kanyarodnom róla. Így aztán ma reggel hátrahagyva a down hill minden örömét, és tömegközlekedésre váltottam.

A sóher bringást arról lehet megismerni, hogy nincs bérlete. És ettől boldog. Mert úgy érzi, igazán kibabrált a BKV-val: nem fizet egy vagyont a dögmeleg és dögbüdös lélekvesztő utazásért, a dugóban álldogálásért. Ezért tart magánál tízes gyűjtőjegyet, amit lukaszt, ha kell.

Már csak két jegy van a tömbben – nézegettem bambán. Egy oda, egy meg vissza. Nem tervezek mára mást. Csak kár, hogy az egész utazás lebonyolításához összesen négy jegyre lenne szükségem. Mindegy, indulás.

A budai villamosok az ellenőrök szűkrezónája: ezért nem lukasztok. Három megálló, kis éberséggel meglesz – gondoltam. Csak azt felejtettem el, hogy milyen rossz bliccelő vagyok: idegesen nézegetek, nincs egy perc nyugalmam, minden utasnak ellenőr feje van. Még a mobiltelefon csörgésére is összerázkódom. Szerencsére gyorsan leérek a Déliig. Lépcsőn le, aluljáró (mélylevegő be, visszatart), metróbejárat, lukasztás, jegyfelmutatás. Nem, köszönöm, nem kérek újságot (úgysem látok még). Jóreggelt, mondja az ellenőr. Ezen kicsit meg is lepődök. Mozgólépcső. Egy újabb terület, amit utálok. Nem értik az emberek, hogy a lépcső nem azért megy, hogy pihenjenek, hanem azért, hogy gyorsabban leérjenek: van, aki szeretne haladni, de egyszerűen nem állnak a jobb oldalra. Épp beáll a szerelvény, az a leggázabb fajta, amelyikről tenyérnyi darabokban málik le a rozsdás festék, már színe sincs. Csoda, hogy megy. Kevés az utas, mégis meleg van. Most megyünk át a Duna alatt – szólal meg mellettem egy kamasz srác. Tényleg. Ez régen nekem is mindig eszembe jutott. Azért elég hátborzongató belegondolni, hogy van egy cső a Duna alatt. Kossuth tér, kiszállok, fel a huzatos mozgólépcsőn. Innen már csak pár perc séta. És még mindig maradt egy jegyem!

Hazafelé ugyanez: lukasztás, le a lépcsőn, át a Duna alatt, mélylevegő, aluljáró, aztán át a Lokomotív Falatozó és Pepita Box parfümbolt között, fel a villamos peronra. Hat után már sötétedik. Most jön a rázós rész: bliccelés a villamoson. Csak három megálló, ismételem kicsit idegesen magamban. Hátul ülök, de sehol nincs felszálló. Villamosról le, rövid séta, közben azon gondolkodom, hogy majd mit írok utolsó mondatnak.

Holnap megint bringáznom, mert elfogyott a gyűjtőjegyem. Ma viszont féláron utaztam. Amikor a sóher kerékpáros tömegközlekedik, rosszabb, mint egy nyugdíjas.

Fischer Gitta, Budapest
városi máz - városimázs blog
2009. október 1.