2009. október 1. csütörtök

Lássuk, hogyan jut el az ember a Ráday utcából a Gellérthegy tetejére gyalog. Pontosabban futva. Lényeges különbség! Egészen más szlalomtechnikát kíván. Komolyabb akadályba odafelé csak a Csarnok előtt ütközöm, turistacsoport (csoportok?) alakjában. Imádom a turistákat, mert ők képviselik Budapesten a radikális gyalogosok Európa-szerte terjedő mozgalmát. Mindenhol képesek átkelni, átkelés közben csodálni a homlokzatokat, térképet böngészni, beszélgetni, pénzt számolni. Ehhez adjuk hozzá a Fővám tér naponta változó forgalmi rendjét és sávelrendezését. A villamosvezető kétségbeesetten csönget. Aztán lassít. Gyönyörű. Imádom a turistákat, ja, ezt már mondtam.

Nemrég kezdtem újra futni, ezért különösen örültem annak, hogy megállás nélkül feljutottam a Milleniumi Parkig. (Vajon hívja így valaki ezt a parkot a Citadella alatt? Vagy csak az én gyerekkorom homályában létezik a név?) Éppen letelepedtem a hétfőn kinézett jó kis helyre (árnyék, vízszint, fű, barátságos aura), amikor eszembe jutott, hogy nemcsak én jógázom, hanem a gyerek is odalent a Liliom utcában, és nem vittem be neki reggel a polifoamot. Hogy is vittem volna be, mikor a gyereket se én kísértem óvodába. Így aztán nehéz hosszan kitartani a félgyertyát. Nem is futok: szaladok le a hegyről. A Gellért szállónál rápillantok az órára, elég reménytelennek tűnő a helyzet. Csak kap az a gyerek egy elfekvő polifoamot. A biciklim a szervizben, nincs nálam se a pénz, se a cédula (zsebem sincs), tehát szóba se jöhet, hogy beugorjak a Kálvin téri szervizbe, és nyeregbe pattanjak, hogy gyorsabb legyen.

Hazafutok, közben a hídon mesteri kígyómozdulatokkal hatolok át egy kamaszturista társaságon (a másodperc törtrésze alatt fölmértem, hogy S alakú mozgással, amelynél a lábmunka hasonlít a kézilabda indítócselére, érintés nélkül tudok áthaladni két skandináv gimnazista között, és ez sikerült is), azután az úttesten futok tovább, de nem radikalizmusból, hanem mert a járda kordonnal van lezárva, ott pedig, ahol a kordon véget ér, egy szabálytalanul parkoló autó állja az utamat. Utána már úgyis a zebra jön, azért a pár lépésért kár lett volna fölmenni a járdára. A villamos rezignáltan áll a megállóban, pedig neki van zöld. Ekkor – hoppá! – riksák állják az utamat, legalább öt riksás beszélget a járműve mellett a Csarnok főbejáratánál, ezért ismét kénytelen vagyok az úttestet igénybe venni.

Zuhany, átöltözés, pénz-paripa-fegyver, irány a szerviz. A biciklimet megjavították, de elfelejtettem kérni rá egy kitámasztót. Meglepő módon legalább húsz percet kell várnom a műveletre. Addig a pénztároslánnyal megtárgyaljuk a legextrémebb biciklilopási történeteinket, és veszek egy csak flexszel vágható bringaláncot. Négyszer annyiba kerül, mint a generáljavítás.
Az oviba nem jutok el olyan egyszerűen, mint gondoltam: a Bakáts teret a közelgő Ferenc-napi búcsú miatt máris lezárták, nem lehet balra elkanyarodni a Tompa utca felé. Én megteszem, félig a járdán. Odaérek, kiderül, hogy nem késtem le semmiről, sőt, a jóga háromnegyed órával később kezdődött. Vissza az iskola elé, ahol megvárom Misit, és közlöm vele, hogy most visszamegyek az oviba, ő csak jöjjön utánam nyugodtan. Neki eltart egy darabig, mert a bringája az önkormányzat előtt van kikötve, oda kell ballagnia érte. Az unatkozó biztonsági őr folyton az ajtóban ácsorog, nincs biztosabb hely.

Családegyesítés az óvoda tornaterme előtt. Felmarkolunk minden cuccot (Misi az apjánál töltötte a hetet, az ő szennyese is nálunk van, meg Jancsi úszóholmija), a bicikli málhás szamárrá lényegül át. Kinézünk még kicsit a Ferenc térre. Választanom kell, hogy gyorsan futó dínó akarok-e lenni, vagy T-Rex. A T-Rexet választom (futás már volt ma), de Jancsi nem elégedett a választásommal, mégiscsak legyek én a futó dínó. Be kell melegítenem (három kör az üvegtetejű pavilon körül), utána egy napüdvözlet első mozdulatai. Úgy látszik, tetszett neki a foglalkozás. Jól érzik magukat a téren, de tudom, hogy el kell indulnunk, ha még meg akarják nézni otthon a Shreket. A málhás szamárra, a cuccok tetejére felül még Jancsi is, úgy tolom haza.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 1.