Áldás és rontás. Apró élmények a tömegközlekedésben

Áldás
Terhes voltam. Ültem a Clark Ádám téren a buszmegállóban és vártam a százötöst. Leült mellém egy idős bácsi és mesélni kezdett. Elmondta, hogy annakidején az ő hatáskörébe tartozott a hidak műszaki állapotának ellenőrzése. Mintha azt mondta volna, hogy az alagútban található irodák valamelyikében dolgozott. Legalább 20 percet vártunk együtt, mire megjött a busz. Felálltam és intettem neki, hogy jöjjön, de kiderült, hogy ő nem is a buszra várt csak velem beszélgetett. Búcsúzóul azt mondta: „Virágeső hulljon reád, így kísérje lépted nyomát!” Azon a nyáron többször megáldottak buszon és villamoson is, de azóta semmi. Nem felejtem el.

Rontás
El volt törve a kezem, gipszem volt. A Clark Ádám tér felé mentem a 105-ös busszal. Tömeg volt, nehezen kapaszkodtam. A budai partot elérve megkérdeztem a jelző gomb mellett álló férfit, aki közvetlen a gomb alatt fogta a kapaszkodót, hogy jelezne-e nekem, ha megkérem rá? Nemes egyszerűséggel annyit válaszolt, hogy: „NEM”. Nem felejtem el.

Közjáték
Arról most nem írok, hogy babakocsival hányszor csukta rám a busz- és villamosvezető az ajtót. Ki tudja miért?

Áldás a vonaton
Nagyon régen történt, a Budapest-Pécs vonalon. Fülkés vonat. Kinyílik az ajtó és egy fogatlan pasi megkérdezi, hogy kérek-e valamit a büféből. Döbbentem néztem rá és mondtam, hogy semmit. Bedobott egy doboz Marlborot, hogy amíg visszajön, gyújtsak rá. Visszajött. Elmondta, hogy azért ült vonatra, mert 3-4 helyre is elígérkezett aznap, és ezt csak úgy tudja elrendezni, hogy sehova sem megy, de alibiből felszállt egy vonatra. Kiderült, hogy azért nincs foga, mert tengerész volt. Egyébként a hajón unalmukban nyelvészkedtek, ezért tagja egy magyar nyelvtannal foglalkozó társaságnak is. Fele úton nyelvtani fejtörőket oldottunk meg és szabályokon vitatkoztunk. Megkérdezte, hogy szerintem hány isten van, mert szerinte kettő. Egy nem tud így kibaszni egy emberrel, mint vele – mondta. Megérkeztünk Pécsre és sírva búcsúzott el. Megköszönte, hogy meghallgattam, és azt mondta: „Áldjon meg az ég! ” Ezt sem felejtem el.

Vonat még
Szintén Budapest-Pécs. Buliból mentem, ezért álmos voltam reggel. Akkor még le lehetett feküdni az ülésekre, mert valahogy nem volt ilyen tömeg, mint mostanában. Elaludtam. Kinyitottam a szemem, és láttam, ahogy egy pufi család a fülke ablakából, kintről bámul. Visszaaludtam. Zörgésre ébredtem. A pufi család beült hozzám és hurkát, kolbászt, kakaós csigát, meg hasonlókat ettek a szemközti ülésen. Visszaaludtam. Mire felébredtem sehol senki. Először azt hittem csak álmodtam az egészet, de az ülések morzsásak és szemetesek voltak. Nem felejtem el.

Biciklis
A szerencsétlen biciklis rontás matricája.
Biciklivel menni általában jó de van amikor nem és az tanulságos. Egyszer mentem a Lánchídon át. Nem voltam túlságosan kiegyensúlyozott és nehezen vettem be a pilléreknél kialakított kanyarokat. Az egyiknél ott állt egy sportos biciklista. Meglátta, hogy bénázom, és közölte, hogy szerencsétlen vagyok. Onnantól kezdve, amíg a hídon át nem értem azt üvöltötte utánam, hogy: Szerencsétlen vaagy! TEE szeereencséétleeen vaaaagy! Mintha a hátamra ragasztotta volna, mint egy matricát, és húztam magam után a szerencsétlenség kondenzcsíkját. Egyre gyorsabban tekertem, hogy ne halljam a hangját. Nem felejtem el.

Szabó Eszter Ágnes, Budapest

Napi kecske

Kecske, van még aki így hívja, a drótszamarat, a bringát, ütődött szinonímák, de valahogy mégis a mélyükön a bujkáló, tulajdonképpen szégyellni való szeretet egy tárgy, mit tárgy, a mozduló mozgató eszköz iránt, a kedves, jóravaló hűséges domesztikált pajtás felé, akit ha kikötsz mindig oly rendes és megvár, főleg, ha el nem lopják, bosszantó az itt maradás élménye, hiszen ő egy családtag, együtt lakunk, laktunk, aki elment, ráadásul vitték, minden vidéki cowboy egyszer kiköti, vagy elköti, a számzár önszivatás, ki is ment a divatból, senkinek nem jó, a felismerésekhez idő kell, aztán a végén, kifelé a helyről, a tulajdonképpeni állomásról, valaha a Végállomásról, egy pillanatra egyszer csak átérzed a hűséget, örülhetsz neki, legalább ekkor, az életben igazi kocsmaélmény sincs enélkül, mármint bicikli nélkül, persze kisvárosban simán tíz után a buliba is, buliból is, szombaton, este, moziba naná, így, vele, de tényleg, vagy koncertre, vagy éjszaka bármihez, bárkihez, nonstop tízig, tíz az ott van mindenhol, elég vicces, főleg hazafelé, korhatár az nincs, minek, hiszen távolságok sincsenek, akkor mit szarozzunk az idővel, együtt tekerni még jobb, a sötétben, kivilágítatlanul, aki nem kockáztat nem is nyer, mit, minden pillanatot, a suhanást, a racsnit hátra lefelé gyorsuláskor, az együtt röhögést, a cikázást az úttest közepén, ami keményebb, mint a Jedi visszatérben az erdős scene, vagy mi, csak ne jöjjön egy száguldó baszott nagy BMW, de ez a nyugati oldal, itt több a Volkswagen, még élünk, bocs, aztán meccsre sem akárhogy, biciklivel a frankó, a végén el lehet tekerni, tolni a bringát, úgy is kikapunk, itthon is, otthon is, überall, na persze a falco kc mostanában tényleg halad, szurkolás az élet, aztán hétköz, nappal meg munkába, suliba, boltba, cimbikhez, randira, akármikor, akárhova, most már akár színházba is, ha kő, ha nem, vele, rajta, itt még külön rendőri őrizet is jár érte, annyira lopják, hát ez érték, helyi érték, ez van, tömegközlekedés az nincs, ami van maya fátyla, meg az őszi köd, a kis magyar Dublin, Joyce (asz)fal(t)ban, nem messze egy bicikliút a sétatéren, ami a fő, WS hol Csöngén hol egy padon, inkább leült, ez köbüki ókora, tuti Savaria, reggel hétkor délután háromkor a Zanatin Peking, vagy Amszterdam vagy Oberwart, de biztos nem Zalaegerszeg, sem Sopron, tekerik százak, ezrek, ezerrel hátizsákkal, magas sarkúban és öltönyben a nyugati szél(b)en, alul a felüljáróban, a tömeg itt kritikátlan, Szombathely, létezni benne naponta, hetente, havonta, évente (bi)ciklikus.

Western!, Szombathely/Sambotel/Steinamanger
2009.október 26.

Egy októberi hétfő

Csörgés, szundi, csörgés, szundi, csörgés, kapkodás.

Ázik a fléksz, gyerekkeltés, zoknikeresés, öltözőverseny, függönyhúzás.

Szakad. Elkéstem.

Bringázni télen is jó, de a körítés mint egy űrsétánál. Plusz 5 perc a szkafanderbe bújás, 5 perc a levetkőzés, 5 perccel hosszabb az út, de erről egy bringás aktivista sírig hallgat. Nadrágra esőnadrág, cipőre kamásli, végül esőkabát, esőkesztyű, bukósisakhuzat. Kilövés az Ovi bolygóra.

Lerohanunk a tárolóba, kitolom a bringát és az utánfutót. Összerakom. Beni közben rászúrja a zászlót, beül, beköti magát. Hideg profizmus, én csak a pokrócot tekerem rá. Újpest végéről 20 perc az első etap. Sajnos bringasávok nincsenek, így inkább a kertvároson húzom keresztül egyetlen fiamat. Az eső rég elállt, túlöltözve izzadok.

Déjá vu. Kutyák, cicák, nénik, bácsik, láblógatva cigiző tetőfedők. Ugyanazok az arcok, méterre ugyanott. Átvágunk a lakótelepen. Ugyanaz a kutya kerget pórázvégig, a gazdi ma is kedvesen mosolyog, de már mi sem izgulunk.

Beni ismét lassan öltözik, közben majomkodik a többiekkel. Türelmetlen vagyok. Ma helikoptert, autót és füldugót hozott. Ki a zsebekből, be a zsebekbe, puszi, szia, jó legyél.

Még nedves a járda, mikor kilépek, de már időre fut a hétfői osztály a szemben lévő iskola körül. Száguldok a Pajtába, kerülgetem az autókat, hasítom a Béke utat. Beéréshez szükséges idő per kettő. A minden reggel megpróbált lehetetlen. Az Izabella utcához közelítve már messziről számolom a lámpaváltást. Többen is csináljuk reggelente, ebből statisztika készül (minden reggel ugyanakkor, egy lámpaciklus alatt hány kerékpáros halad át ugyanazokon a budapesti kereszteződéseken). Itt és ma: négy. A Király utcai irodánál villámlakatolás, berohanás, öltözködés.

Csak százötvenet kell aludni, és újra itt a nyár.

Kürti Gábor Kükü, Budapest
2009. október 26.

Marosvásárhely

Repülővel Marosvásárhelyre! Malév-gép, a szokásos ácsorgás, várakozás, a hangosbemondó érthetetlen éneklése, levegőtlenség. Aki légi úton utazik, az levegőtlenséggel számoljon. Pali megjegyzi: repülőtéren dolgozni a legunalmasabb lehet a világon. Folyton várnak ezek is, egymásra, a gépekre, a jeladásra. Hozzáteszem, hogy akkor talán nem is a legunalmasabb, inkább a legőrjítőbb. Nem tudod, mikor kell mozdulnod. Nem lehet egy önálló cselekedeted. Nemcsak munka- és embertásaidnak, de a légköri viszonyok és a gépek szeszélyének is ki vagy szolgáltatva. Én szeretek repülni. A várakozás idejét ki lehet tölteni olvasással, álmatag bámészkodással. Van valami kávéházi jellege a dolognak.

Mindenesetre egyszer csak megérkezünk, szinte pillanatok alatt. Ó, kilencórás zötykölődés a román országutakon! A kusettkocsik szaga! Ehelyett a marosvásárhelyi repülőtér, amelyet azonnal a szívembe zárok. A leszállópályán négy munkás ácsorog, ők vontatják oda a lépcsőt a géphez. Mi pedig gyalog sétálhatunk végig az érkezési kapuhoz, emiatt már megérte. Rózsabokor! Terméskőből kirakott kút! Bájos vidéki vasútállomás.

Taxi vár a repülőtér előtt, meg András, aki a következő két napban a kalauzunk lesz. Sem ő, sem a sofőr nem kapcsolják be a biztonsági övet. Én a hátsó ülésen egy darabig kaparászom, keresem, hová dughatom az övet. Nincs hová. Alkalmazkodom.

A reptéri út lehangoló, főleg a vegyiművek kéményei és szaga miatt. A belváros újra rózsákkal köszönt, a főtérre vasárnap még visszatérünk. Délután elmegyünk a G-pontba, az itteni bölcsészhallgatók, színinövendékek, meg a Látó folyóirat tanyájára. Egy forgalmas utcán próbálunk átkelni, de zebra (itt úgy mondják: gyalogátjáró) nincs. Andris mondja, volt itt régen egy felfestés, talán lámpa is volt, de megszüntették. Megszüntették!

Az autósok még egy fokkal gyorsabban hajtanak a kis utcákon, mint nálunk, és még egy fokkal kevésbé veszik figyelembe a gyalogosokat. Szombat este a Látó szerkesztőségében beszélgetünk. Lovacska és Vida Gábor kerékpároznak ugyan, de szigorún (!) a járdán, mert kedves az életük. (Habár, ahogy elnézem, nem minden vonatkozásban ilyen kíméletesek önmagukkal.) Robiék arra figyelmeztetnek, hogy ha gyalogátjárót látok, nehogy azt higgyem, csak úgy ráléphetek. De hát a romániai autókon is van fék, vélekedem. Úgy néznek rám, nagyon kedvesen, mint akik azt mondják: majd rádöbbensz!... Mindenesetre egész hétvégén, mindig következetesen lelépek a járdáról a zebrára, úgy, ahogyan itthon is szoktam, persze nem féktávon belül. Kiderül, hogy nekem van igazam, legalábbis ami a féket illeti.

Vasárnap reggel a főtéren: ciclovia! A főteret teljes hosszában lezárták, hirtelen rengeteg a kerékpár. A gyerekek önfeledten bicikliznek, párok sétálgatnak. És persze almapiac, mint mostanában mindennap.

Később fölsétálunk a Bolyai utcán, hogy megnézzük a Teleki-tékát, és üldögéljünk kicsit a délelőtti fényben a Bolyaiak szobra előtt, a padon. A lejtős utcán, az első emeletek magasságában tábla. Olyan, mint egy közlekedési tábla. Csak a felirata különös. Lentről ezt látom: „scuzi”, és arra gondolok: noha a román is latin nyelv, biztosan nem azt írták ide, hogy „elnézést”. Fentről nézve, a tábla másik oldalán viszont vitathatatlanul ez áll: „elnézést”. Andrásnak mutatom, aki nevet, és azt mondja: a ház, amely elé a tábla rögzítve lett, régen a táblabíróság épülete volt, ma viszont műteremház és a rendszeres szombati kiállításmegnyitók helyszíne. Szóval street art, ahogy gondoltam.

A Laci csárda női WC-jében mobiltelefonján beszél valakivel a pincérlány: „A bébiszittert kint úgy keresik, mint a kenyeret… Megyek ki, nincs jövő… Ha van perced, hívjál, nekem most kevés percem van.”

Visszafelé, visszafelé. Ki mondta, hogy vissza is akarunk jönni? A Malév-gépről kiderül, hogy másfél órával a tervezett indulás előtt még el sem indult Pestről. Húsz percet várunk a csekkolásra. Amikor bejutunk a tranzitba, a kijelzőn csak egy gép (a vásárhelyi reptéren naponta 2-3 járat fordul meg): a budapesti. A kijelző szerint „on time”, tehát minden rendben, sőt, ha jobban megnézzük, már el is mentünk. Később változik a kiírás, csak a késés ideje nem fér ki teljesen. Egy óra és… húsz perc, vagy ötven?

A gép végül leszáll, dicséretes tempóban hajtanak bennünket az érkezők helyére. Semmi vacakolás. Igen ám, de amikor már húsz perce várjuk csöndben, hogy induljunk, kiderül, hogy most meg az elektromos berendezésekben keletkezett hiba. Le kell kapcsolni minden elektromosságot. Az első-hátsó ajtókat kinyitják, hogy jusson valami levegő. Mi az utastér végében ülünk. A fiatal steward átható hangon beszélget valakivel (hogy kivel, azt nem hallani). Ilyeneket, hogy: soha ne utazz Malévvel! Ezt a szart! Mindegyik gép ócska! Alig hiszek a fülemnek. Hátranézek, tényleg a Malév alkalmazottja. Kapunk egy narancslét, aztán a vártnál hamarabb elindulunk. Kicsit szorongok, mi jöhet még. Nem jön semmi, csak anyuék haza.

Peti és Réka várnak a repülőtéren, otthon meg a gyerekek Lacival. Két órával később érkezünk. Pali újra megfogadja, hogy soha többé nem repül. Igaz, amikor vele utazom, szinte mindig történik valami. Ha egyedül repülök, megy minden, mint a karikacsapás. Úgy látszik, szeretni kell ezt is.

Végül egy idézet, Apollinaire képe mellett találtam András lakásában, a falon: „Il est grand temps de ralluminer les ètoiles.” Legfőbb ideje újragyújtani a csillagokat.

Nádori Lídia, Budapest-Marosvásárhely-Budapest
2009. október 11.

Kis karcolással

Ma bringával mentem. Amióta elindult a kampány (ez itt), most először. Amúgy furcsa: azt hittem, tele lesz a blog bringás történettel, majd alig bírom kordában tartani a kerékpáros kommandót, de tévedtem. Úgyhogy akkor itt az első.

A bringát a második emeleten, az erkélyen tartom, úgyhogy az indulás bringaemeléssel kezdődik: gyalog le a másodikról. (A liftbe nem tudom betuszkolni, kicsi a hely, és túl erős (túlerős) az ajtó visszacsapó karja. Egyszer azért bepróbálkoztam, le is nyúztam a bőrt a sípcsontomról.) Néhány pumpálás a kerekekbe, bringalámpák táskába, fényvisszaverő csík nadrágszárra, napszemüveg és start.

A táv egy részén a 105-ös busz vonalán tekerek (pontosabban: gurulok), de az alagútnál kerülök. A reggeli dugó minden egyes alkalommal meglep. Nem azért, mert van, hanem azért, mert nyilvánvaló és tudható, hogy van, az emberek mégis elindulnak, majd idegesen várakoznak benne. Teljesen reménytelen. Két dugóba ragadt 105-ös buszt is elhagyok. Ahol nincs buszsáv, a busz – fedélzetére rekedt utasokkal – csak pöfög a sorban. (Egyszer már én is próbáltam, milyen 40 perc leérni egy távon, ami gyalog is csak 20 perc. Őrjítő! Nem is értem. Tényleg nem.) Az autósor mellett gurulok lassan, az autók és a padka között. De nem minden autó mellett férek el, ott meg kell állnom. (Nekem különben nincs túl sok rossz élményem az autósokkal. Vagyis több jó van, mint rossz. Ha elég határozottan és körültekintően megyek kerékpárral, szinte mindig elengednek, villognak, be tudok sorolni, kanyarodni. De érdekes, hogy a férfi sofőrökkel mégis jobb tapasztalatom van, mint a nőkkel. Macsó világ!) Amikor az egyik beragadt buszt hagyom el jobbról, majdnem megszívom, mert a türelmét vesztett sofőr járdázásra adja a fejét: szerencsére lassan történik minden, még én is fel tudok ugrani mellette a járdára, de azért egy szigorú visszapillantást megengedek magamnak. Az alagút előtt jobbra fordulok a Tabán felé. Soha nem tekerek át az alagúton. Eleget szívok anélkül is. Ráadásul ez a kerülő az út legjobb része. Egy rövid szakaszon járdázom, de nagyon lassan. Pontosan tudom, hogy a járda a gyalogosoké, csak ott hajtok fel, ahol nagyon nagy az autóforgalom, nem érzem magam biztonságban, viszont elég széles a járda, és tapasztalataim szerint kevés a gyalogos. És nem csengetek, megvárom, míg a kerekek kattogását meghallják a gyalogosok, és elengednek. És ezt hangosan megköszönöm. Ápolom a jó kapcsolatot bringások és gyalogosok között. Elszántan.

A kedvenc részem: a Tabán alatti bringaút. Reggel bódító! (Este nyugodt.) Jól lehet haladni, sokan kerekeznek erre. Ez a rövid szuper szakasz (pláne, ha süt a nap, és ma süt) az egész reggelnek lendületet ad. Itt mindig eszembe jut, hogy mennyire szeretek bringázni! És milyen jó lenne még sok ilyen út! Az ábrándozás után felkanyarodok a rakpartra, ott megyek a Lánchídig. Ezen a szakaszon van egy nagyon vicces tábla, ma meg is álltam lefotózni. Nyilván azt próbálják üzenni a kreatívok, hogy ez a lépcső nem a várba vezet, de a kompozíció annyira ügyetlen, hogy leginkább a „lépcsőn gyalog felmenni tilos” fordulat olvasható le róla. (De akkor mivel lehet?)


A Lánchídon is járdázom. Reggel jól lehet haladni, leginkább bringások vannak. A Duna fölött látszik, milyen kosz van: süt a nap, mégis minden szürke. Eszembe jut kamaszkorom futóedzője, akitől megtanultam mozgás közben ritmusosan levegőt venni. Tág orrlukon kellett beszívni, és vékony résre nyitott szájon ki. Látva a koszt, ez a reflex lép életbe. A híd pilléreinél lassítok, nagyon halkan megpendítem a csengőm, hogy a szembejövő kerékpáros lassítson. (Nem lehet belátni a pillér túloldalára.) Ezt sokan csinálják, én is másoktól lestem el. Az első pillérnél a Pesten már több helyen látható pisifolt körbefestős street art alkotásba ütközöm. Ez itt a múlt héten került fel.


A belvárosban már sok helyen van ilyen, és mindig kiválóan szórakozom rajta – bár, ha belegondolok, fájdalmas. A hídról lefelé teszek egy kört az autókkal – kicsit nehézen tudok a jobboldali buszsávba sorolni, de aztán egy bringás beenged. Innen már csak pár szusszanás a múzeum. Az egész út nem több 20 percnél. Inkább kevesebb.

Öt után a Millenárisra kell mennem egy megbeszélésre. Most először megyek át a Margit hídon, amióta lezárták. Én is tolom. Rengeteg gyalogos és bringás tömörül a kis sávban, ami maradt nekünk, és egyáltalán nem kényelmes az átjutás. Kis feszültség érezhető is a levegőben, aki menet közben feledné, abban a híd túlsó végén unatkozó rendőr látványa újra tudatosítja. A síneken lassú sorokba fejlődve siklanak a Combinók. Meleg van, hihetetlenül. Októberi nyár.

A rakpart felé kanyarodom a hídról, és a Kacsa utca felöli bringaúton kaptatok fel a Széna térig. Gyalogosokkal tarkított szakasz, mert felfelé a járdára van festve az út, de mégis kedvelem.


A Millenárisnál nagyon béna bringatárolók vannak, egyszerűen nem lehet hozzázárni a járgányt, úgyhogy egy kukához parkolok. Rég voltam a fogadó kávézóban, amikor a teraszra érek, meglátom, hogy az egész régi vonatülésekből van összerakva. Már láttam, de elfeledtem. Akartam egy képet kattintani, de a megbeszélés kiverte a fejemből. Nem baj, talán túl direkt is lenne.


Hét óra után tekerek haza, hatalmas a forgalom, úgyhogy úgy döntök, nem a Kékgolyó-Böszörményi kaptatót választom, mert nem szeretek hegymenetben beragadni a keskeny utcában egy kocsisor elé. Inkább végigmegyek a Vérmezőn, egészen a Mészáros utcáig, és haza kisutcázom.

De még nincs vége a napnak, ugyanis este kilencre vissza kell érnem a Rádió Q stúdiójába, egy József Attila úti autószalonba. Vicces hely: a stúdió üveg falán kilátni a forgalomra, a járdán haladók pedig kíváncsian nézegetnek befelé, mi történik a „kirakatban”. A NetSzemle című műsorban kell beszélnem az EtnoMobil kampányról, a kortárs városi kultúra és a néprajztudomány kapcsolatáról, végül a blogolásról. Jól érzem magam, de egyre fáradtabban.


Tíz után tekerek haza, nagyon kellemes az idő, lassan, kényelmesen megyek. Át a hídon, el a Tabán felé, ahol annyira sötét van, hogy a bringaúton szinte semmit nem látok. Emlékezetből veszem be a kanyarokat, egy alkalommal tükörbe fordul az emlék, és jobb helyett balra kezdek kanyarodni. Érzem, ahogy az első kerék lemegy az útról és talajt fog, szinte semmit nem látok (este nem vagyok egy nagy sasszem), de a reflexeim már nem működnek, nem fékezek, csak lassan oldalra dőlök a fűben, mint a klasszikus viccben a kerékpározó kígyó. Esni elég jól tudok, gyerekkorom óta frankón begyakoroltam, úgyhogy kis karcolással megúszom, megrázom magam, és hősiesen teljesítem a hátralévő hegymenetet: ma már másodszor.

Frazon Zsófia, Budapest
2009. október 8.