Stetl

Stílusosak vagyunk. Késő ősszel, de gyönyörű napfényben Tokajba utazunk. Föl sem merül, hogy ne autóval menjünk, pedig – mint utóbb megtudjuk – kényelmesen, két és fél óra alatt, IC-minőségben oda lehet vonatozni. Az is igaz, hogy szeretnénk körülnézni kicsit a tágabb környéken, ezt viszont autó nélkül nem lehet.

Zsidó kulturális fesztivál egy kisvárosban, amelynek felvirágoztatói zsidó borkereskedők voltak. Palit meghívták, én vele tartok. Sosem jártunk erre. A táj összetorlódik Tokajnál, vagy inkább Tokajt telepítették erre az összetorlódásra: a Tisza, éppen ott, ahol a kis Bodrog siet beléje; s ráadásként a szőlősdomb, amely a Kopasz-hegyről lehordott löszből összetorlódott kúp. Ettől zugos Tokaj, és ettől zsúfolt is kicsit. A két folyó, a Tisza-híd és a domb találkozásában éppen csak egy körforgalom fér el. De úgy látom, ezen a – forgalomtechnikai és közlekedésbiztonsági szempontból – nem túl szerencsés helyen érvényesül David Engwicht „városszelídítő” modellje. A szőlőhegy közvetlen közelsége, a körforgalom tőszomszédságába telepített falatozók, a Tisza-Bodrog-háromszög elbűvölő látványa, és a történelmi városka-mag felbukkanó főutcája annyi izgalmas látnivalót kínál, hogy az autósok önkéntelenül lelassítanak. Fesztivál is van, hosszú hétvége is, meg a halottak napja is közeleg, úgyhogy a forgalom nagy. Mégsincs zaj, tülekedés, ráérősen zsilipelnek a kocsik.

Délután úgy, ahogy vagyok, kulturális programra öltözötten, elindulok a piros jelzésű kirándulóösvényen. Magas sarkú cipőben. Ilyet se csináltam még. Nem bánom meg. Igaz, az előző napi eső miatt csúszós a szurgyikban a nedves lombszőnyeg, lefelé még nehezebb jönni, mint fölfelé, de megéri a fáradságot. Lenézek a városkára, és megállapítom, hogy a zsinagóga a legnagyobb épület.

Nagy a forgalom a szurgyikban, ez örvendetes. Kisgyerekes kirándulók. Apa szól rá lustácska fiára: Gózzá’ má’!

Fönt a hegyen ér a telefon, hogy találkozzunk félóra múlva. Evickélek lefelé, előttem Ágoston Béla dúdolja az Ej uhnyemet (nagyon náthás, momentán utál kirándulni, ráadásul este két fellépés várja: rabszolgasors).

Kézenfekvő találkozási pont a katolikus templom előtti terecske: igazi középpont itt is. Amikor leérek, Pali megosztja velem egy megfigyelését. Noha a zsinagóga valószínűleg a legnagyobb épület Tokajban (megerősíthetem), sikerült úgy építeni, hogy csak az utolsó pillanatban vegyék észre. Először is Tokaj legalacsonyabb pontjára építették. Aztán: ahogy az ember végigmegy a főutcán és beles a mellékutcákba, nem látja meg sehol. Mert még csak nem is sarokra építették. Akkor bukkan fel, amikor az ember már ott áll előtte. És célzottan kell keresni. Félelem vagy exkluzivitás van ebben a rejtőzködésben? Mennyire másképpen gondolkodtak a zsidók a templomépítésnél, mint a keresztények: a templomot a maguk számára tekintették központi helynek, nem látványelemként.

Koncert a felújított, sterilen fehérre festett, hideg fényekkel megvilágított zsinagógában. Darvas Ferenc zongorázik, Oravecz Mari énekel. Az Állami áruház két híres betétdala közül az egyik: Egy boldog nyár Budapesten. Kicsit értetlenkedem, hogy jön ez ide, egy előadóteremmé alakított kisvárosi imaházba? Aztán meglátom magam mellett az idős asszonyt, aki a különbuszos csoporttal érkezett Pestről. Tizenéves lehetett, amikor ezt a filmet forgatták. Lepereg előttem egy lehetséges élettörténet, és értem, miért sír, értem, miért kell ide ez a dal, holott talán Feri sem gondolt az összefüggésre. „Nézd, értünk szép ez a város, és nékünk csillog a fény. Csupa boldogság, ami vár itt ránk…” Úgy érezhették akkor, hogy nekik szól a dal.

Másnap délelőtt autós kirándulás Sárospatakra. Mellékutat ajánlok, Pali örül, hogy így még többet láthatunk a tájból. Olaszliszka határában érzem a riadalmát, rálép a fékre. Látjuk az emlékhelyet, ahol a múlt héten tartottak legutóbb demonstratív megemlékezést. Három kisgyerek készülődik átkelni az úttesten. Lelassítunk, de nem mennek át. Minket néznek. Nézzük egymást. Szorongás.

Nádori Lídia, Budapest-Tokaj-Budapest
2009. október 25.

Utcafront

Az okmányiroda márpedig jó dolog. Az ügyintézők emberből vannak, a rendszer ki van találva, nincs anyázás, fogaknak csikorgatása, óh, áldom én az okmányirodákat.

Megint tíz évig érvényes vagyok. Azt veszem észre, hogy nyilvánosan megszagolom az új személyimet. Minden könyvvel ezt csinálom, és biztosan nem illik, de elemi a késztetés, hogy megtudjam, milyen illata van, ha régi, ha új. Ez itt persze csak egy kártyalap, mégis beindulnak a reflexeim. Az ügyintéző nem nevet ki, sőt, velem nevet – óh, áldom én megint az okmányirodákat.

A kerületben avarégetés van. A családi házak kertjeiből terjengő füstszag. Befordulok, az egyik utcában félig leszakadt redőnyt veszek észre.


Át kell vágnom a könyvtár felé, rendezni tartozásomat; ráültem Moholy-Nagyra, tetemes késedelmi díj. Hazafelé juszt is a vaskos Látás mozgásban a hónom alatt. Diákok vágnak át a parkon, egy darabig velük ballagok. Amott fa hétvezérek, emitt kő Petőfi, aztán Szécsi Margit.

A villamossal csak egy megálló, aztán megint sétálok. Tacskókölyköt vezet pórázon egy kisfiú. A kutyán narancsszínű anorák; egy számmal nagyobb, mint az eb. Azért a mozgásuk egyenes vonalú, egyenletes, ámbár… szaggatott kicsit. Tipitipitipi placccs – valahogy így képzeljük el.

A lakótelepre érve észreveszek egy megállapíthatatlan korú férfit, kempingbiciklivel. Lábán csizma, fején sapka, szájából pipa lóg, úgy biciklizik a házak között, lassan, nyugodtan. Néha megáll, beletúr az utcai szemetesekbe. Az ő kondenzcsíkja dohányszagú.

A ház előtt a Közterületfenntartó munkásai gereblyéznek, talpig zöldben. Az utcán talicska, vasvilla (Zselicben: vazsvella), rajta száraz levelek nyársra húzva, ennek is szaga van.
Nagyot szippantok belőle, mielőtt lépcsőzni kezdenék.

Fisli Éva, Budapest

2009. október 21.

Kezdjük ott, hogy még nincs biciklim

Megúszhatnám könnyen a nagybevásárlást, ha felszállnék a gyorsvasútra, egyenesen a központok központjába, ám pénztárcakímélésből inkább a város széle felé veszem az utam. De ehhez is a központba kell mennem. Ott átszállás – rosszul emlékeztem és sajnos igen, igénybe kell venni a futószőnyeget, hogy az 1-es vonalra szálljak. Majd a felszínen kis gyaloglás után célt érek.

Dolgomvégeztével rossz irányba indulok el – következő állomásomig a metróhoz nem a város irányába, hanem kifelé vezetett volna az út – mire rájövök, már mindegy, bízom benne, hogy megtalálom a sikeres kombinációt így is. Nézem a metrólejáratnál a térképet és pár perc alatt össze is rakom: ám a fent még praktikus átszállást kínáló keresztező vonalak becsapnak. Alászállok, és jönnek a végeláthatatlan folyosók, és megintcsak futószőnyeg gyorsítja a haladást.

Mindegy – a szerelvény kárpótol- a legújabb vonal, folyamatosan bővülő állomásokkal, vezető nélkül, a peronon záródó-nyitódó üvegajtókkal a balesetek védelmében. Átszállás- kis séta, lépcső, és máris a 6-oson. Egy kisfiú hellyel kínál – úgy meglepődöm, hogy már ülök is.

Szeretem ezt a vonalat; magasan megy, a házak felső emeleteinek szintjén, van nézegetnivaló bőven, főleg este, de most be a föld alá, kiszállás: majd a második bevásárlás is kipipálva.
A metróból elég volt mára, mindenképpen buszra fogok szállni, csak megy innen is valami a nagy csomópontba, a szörnyeteg Chatelet - Les Hallesba, ahonnan minimum 10 perc mire kikeveredsz a felszínre. Körbejárom a nagy Place d’Italie-t, megvan a megfelelő busz – el fog vinni engem a Pompidou központba, de a digitális kijelző 14 perc várakozási időt jelez. Addig elfogyasztom a padon a hidegebédemet, meleget majd eszem este. Most már irány a könyvtár.
Kiürül a busz és Les Halles forgatagában mindenki útra talál. A „pomp” előtt fogócskáznak, én leülök a 2. emeleten a nagy üvegablak mellé.

Napsütés, zápor, és tömegek fordulnak meg közben lent. Mennyi az esélye, hogy épp elkapok egy gyereküléses biciklivel közlekedő férfit a házából kijövet majd hazaérkezésben is? Pörög az óra, ideje moziba menni.

Gyalog… „miért nincs biciklim”- átsietek az egyik (folyó)oldalról a másikra, kis Szajna, utcaitérkép csekkolás, hogy hova is megyek, forgatom-forgatom a térképet a fejemben, és meg is lesz a mozi. És még Luis Garrelt is látom az utcán, kár hogy nem abba a moziba áll sorba, ahova én megyek. A Tűz van babámra félutcányi sor kíváncsi?

Tóth Laura, Párizs
2009. október 8.

Rosszkedvű délután

Fő útvonalunkon, a Ráday – Nagykörút – Mester utca – Liliom utca szakaszon ma reggel végre gyalog mehettünk, mit mehettünk: andaloghattunk Jancsival, nem hajtott bennünket semmiféle fejlesztőpedagógus. Szép reggel volt. Semmi különös, sőt: a szokásos por, piszok, zaj, csupa olyasmi, amiből kis mennyiség csupán rettentően fárasztó, mindennapi adagolásban, attól tartok, rosszabb ennél. Hogy mennyivel rosszabb, illetve hogyan lehet ellensúlyozni, azt csak sejtem, és a sejtéseimet követve próbálom orvosolni – főleg hétvégeken. Gondolom, mindenki ezt csinálja.

Reggel talán az Emberiség egy fokkal jobb passzban van, mint fájrontkor. Persze ilyenkor is van ingerültség, de nem csúcsra járatva, mint a délutáni csúcsban. Az álmosság zsongít.
Na, majd délután, gondolom néha magamban. Délután kell mozgósítani minden derűt, ami bennünk lakik. Ettől a zaj és a tömeg okozta fáradtság is enyhül valamelyest? Nem tudom. Mindenesetre mért legyek én rosszkedvű?..., satöbbi. Erre felnőtt fejjel kezdtem nevelni magam.

Kora délután a Rádióban van röptalálkozóm, Misi is elkísér. Visszafelé az Ötpacsirta utcán betérünk a Magyar Építőművészek Szövetségének csodás, vadszőlővel befuttatott udvarára. Misi megjegyzi, hogy imád az Ötpacsirta utca járdáján biciklizni, a meglazult kövek klasszul klaffognak a kerék alatt. A MÉSZ-székházzal szemben a Rádiózenekar zenekari próbája, kicsit megállunk, fülelünk.

Délután a cucc is több, ez fontos tényező. Ma iskolatáskát nem kellett cipelni, volt viszont velünk két szatyor ruha a Tompa utcai turkálóból, meg Jancsi táskája, kabátja. A turkálósok – anya és lánya – az utca hírmondói, mint kiderül. A lány szakképzett óvónő (tipikus pályamódosítás), ismeri a közeli óvoda egész publikumát. Bent az üzletben kommentálja, amit odakint, az utcán lát. Ki jön, ki megy. Ki kinek a kije. Talán zaftosabb pletykákat is mondana, ha nem lennénk bent. Viszont klassz nadrágokat veszünk.

Így teszünk szert két nehéz szatyorra, ezekkel kell – a játszótér után – hazamenni gyalog, a már sötétedő, csúcsra járatott fájront-időben. A legnagyobb tumultus nekünk, gyalogosoknak mindig a Nagykörút és a Mester utca sarkán, az OTP előtt van. Rengetegen igyekeznek a 6-os villamos megállójából a 30-aséba, vagy fordítva, közben két lámpánál is kell várakozni, feltorlódik a tömeg. Ezen a zsúfolt sarkon vertek tanyát ma délutánra az új erő paramilitánsai, fitogtatva egyenruhájukat, a piros-fehér sávokat, amiknek a látványától összerándul a gyomrom, meg a zászlójukat. Asztaluk is volt, talán aláírásgyűjtő ívekkel. A gyerekekre való tekintettel nem álltam meg. Semmi keresnivalójuk a mi utunkon. Rendőr néni, mondta Jancsi a szórólapot osztogató gárdistanőről. Ha megkérdezték volna, elmondom, kik ezek, de nem voltak kíváncsiak rájuk. Hallgattam a tömeget – már amennyire lehetett az autózajban. Van-e megjegyzés pro vagy kontra? Egyetlen hangos szó sem hallatszott. Egyetértünk, vagy lapítunk? Vagy ennyire fásultak vagyunk? És mit tehetek én? Nyilván szabályos területfoglalási engedélyük van, erre vigyáznak. Különben is, ez a szervezet nem az, amit betiltottak. Fő mentoruk pedig már a Parlamentbe tart. Azért, azt hiszem, ma este még utánanézek ennek a dolognak. Mindenesetre a derűmet nem sikerült megőriznem.

Nádori Lídia, Budapest,
2009. október 8.

Össze-szét

Az időről fogok írni. – írtam le tegnap éjjel. A nem egyidejű egyidejűségről, a tudat mozgásairól, ahogy a dolgok közlekednek bennünk, a váltók uralmáról, voltaképpen a párhuzamosokról.

A közlekedés erőszakos – írom ma reggel. Átvágni a tömegen, haladni a saját menetrend szerint, vagy másokéhoz igazodva, lekésni, lemaradni, tekintettel lenni és tekintetbe venni, közben mindegyre kiiktatni azt, ami nem én: mozogni és elhatárolódni – mindegyre emlékezni, merre is tartanék és megfeledkezni mindarról, ami eltérítene.


Ha Párizs a sétálók városa, a Pompidou Központ piazzája ezerszeresen az. A hetvenes évek e rút katedrálisa, ahogy a kis tér siet beléje, a sokféleség manifesztuma. Használják is mindenre, galambok, emberek.



Falon belül most épp szürrealista kiállítás látható, kint pedig a hatvanéves párizsi közlekedési vállalat (RATP) 22x5 méteres installációja: hatvanévnyi közös történelem.


A metró a város része. Kulissza, inspiráció, életünk tere — mondják a képek. Mozogsz vele, elhagysz és megérkezel. Ha szerencséd van, a felszínen meg is pihensz.


Aztán mozogsz tovább. Belesel ablakokon, jobbra vagy balra fordulsz, eresz alá húzódsz a hirtelen zápor elől, retinádon ezernyi kép – nem is biztos, hogy észreveszed.



A nap végén, a ráérős születésnapi vacsora után átszállunk a Gare du Nord-on. A pályaudvari csarnok egyik látványossága a nagy képernyő, mely 3 másodpercnyi spéttel mutatja a közlekedőket. (Csak az kerül elém, amit már elhagyok.) Ezért tudom lefényképezni magam – arcomon először még a ráismerés gyermeki örömével (1). Barátaimat is hívom, ekkor már röhögő diszparát halmaz vagyunk (2). Végül körém gyűlnek mind mozdulatlanul (3). Egy ismeretlen férfi megáll középen. Így leszünk csoportkép, összetartozók és ismeretlenek, egyetlen kitartott pillanatig.


Fisli Éva, Párizs
2009. október 7.