Aszfalt Jani - egy másik macska

Fotó: Agócs Írisz

- Ez teljesen olyan, mintha tejföllel rajzolták volna!
- Lehet, hogy tejföl, de akkor jófajta, mert már jóideje ott van a Moszkvánál. Ez is etnomobilság?
- Igen, igen, szupermobil! A soha el nem múló gyalogló flasztermacska – vagy valami ilyen.
- Felteszem a pacabuszra és elviszi hozzád.

Grafika: Agócs Írisz

Agócs Írisz, Budapest
2009. október 25.

Az előrehaladás eszközei

Na, ma reggel nagyon korán kellett indulni. Időben beérni valahová reggel: mindig újratanulom. Ezúttal Jancsival. A távolság túl kicsi ahhoz, hogy BKV-t vehessünk igénybe, a poroszkáláshoz viszont hosszú. Ilyenkor egy megoldás van: felültetni a gyereket a vázra. Kölcsönvettem Pali biciklijét, ezt a furcsa, excentrikus jószágot. Leginkább guruló fotelre emlékeztet. A kerékpár Harley-je. Olyan széles a kormánya, hogy ha nem vigyáznék, folyton fönnakadnék egy visszapillantó tükörben vagy egy oszlopban, mert más méretekhez vagyok szokva. Valamint szélesen és alacsonyan terül el a fenekem alatt. Ezen gurulunk végig – bocsáttassék meg nekünk – a járdán, másképp tényleg életveszély lenne a vázon üldögélő gyerekkel, aki ráadásul álmos és beszélget. Ha járdázom, akkor gyökkettővel gurulok, alapszabály. És be nem áll a szám: Bocsánat! Köszönjük! Elnézést! Kösz! És így tovább. A kisgyerekeket így is pánikszerűen nyomják le az anyukák a járda szélére. Pedig igyekszem barátságos szörnyetegként viselkedni.

Az iszkoló gyalogosról talán lesz alkalom szólni. Ehelyütt csak ennyit: Gyalogosok, ne iszkoljatok! Stand up for your rights!

Visszafelé a forgalomban nyomom, itt már nem kell beszélgetni, és nem is tanácsos.

Délután Misivel indulunk újra a Liliom utca felé, ezúttal gyalog. Egy eszközünk azért van: a labda. Haladni nem lehet vele, sőt. Interakcióba lépni esetleg. Most inkább lebeszélem a gyereket. A Ferenc téren aztán úgyis lesz akció bőven: Attila magasan ívelt passzai rendszeresen az utcán kötnek ki.

Ezt a Ferenc teret is ki kellett azért találni, hogy ilyen legyen. Négy oldalról van autóforgalom, és csak az lassít, aki tudja, hogy lényegében egy elkerítetlen játszótér mellett halad el. A labda persze folyton az úton köt ki, és Misi megy érte, ki más. Úgy veszem észre a sofőrök arcát figyelve, hogy több gyerekkor is felidéződik. Rossz szót, rosszalló tekintetet nem kapunk. Mindenki lassít. A labda szent, nyomában a gyerek. Ez a reflex még megvan.

Beülünk a cukiba, pontosabban ki a terasz-részre. Ez a cukrászda a Ferenc tér tőszomszédságában van, csak át kell menni az úton, és már le is tudja szaladgálni a gyerek a megevett süteményt. Misi távozik elsőként az asztaltól, utána Jancsi, nekem még fizetnem kell. Dirigálok neki: ott megállsz, balra nézel, ha nem jön autó, átmehetsz. A szomszéd asztalnál fiatal pár kisbabával, riadtan figyelnek bennünket. Jancsi már megint variál: stoppost játszik, hátha megáll az autó. Ezt nem értik. Az út szélén ácsorgó gyalogos mint jel szintén értelmezhetetlen számukra. Talán mert csak gyerek. Szóval labdára megállnak, út szélén álló gyerekre nem. Hogy is van ez akkor?

Hazafelé letiltom a labdahasználatot. Jancsi viszont minden portál előtt megáll, ugyanis újabban olvasni tanul. Fod-rász-at, ez még megy, pé-ká-ru, nagyjából ez is. A szoláriumnál passzol (ismeretlen szó). Portálról portálra haladunk. Misi lelkesen tanítja az öccsét, de azért kicsit unatkozik is, ezért suttyomban focizni kezd a földszinti ablakokkal. Járdázó biciklista kapja el a fejét enyhe rosszallással (nofene).

Visszaolvastam, amit a múlt csütörtök óta ide írtam. Eszerint kizárólag gyerekkel közlekedem. Ha nincs ez a blog, fel sem tűnik.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 5.

Az én kis falum

Ma a Kiez-érzés fémjelezte a napot. Mi az a Kiez? Kícnek ejtik, én Berlinben hallottam először, de nem biztos, hogy berlini kifejezés. A nagyvároson belüli kisfalut jelenti, magyarul urban village. Magában foglalja az utcát, ahol élünk, esetleg egy-két mellékutcát, a legközelebbi teret, maximum még egy párhuzamos utcát. Pontosan nem behatárolható, illetve szubjektívek a határai. Ha nincs benne kisbolt, posta, patika, iskola, óvoda, pék, újságos, könyvesbolt, kávézó, vagy ha van ugyan, de sose térünk be oda – akkor megette a fene, akkor az nem Kiez, csak egy utca.

A Ráday elején lakunk, Misi a Bakáts térre jár iskolába, Jancsi a Liliomba óvodába. Ez utóbbi azt jelenti, hogy egy markáns határvonalat: a Nagykörutat át kell lépnünk. A Tompa utcán bekanyarodva érezhetően idegen Kiez fogad bennünket, de barátságosan. És sok az ismerős arc is: az óvodisták és szüleik; Misi iskolatársai; a százforintos-boltos néni, akivel egyszer Jancsi flörtölt. Legalább ennyi.

A Ráday utca viszont igazi kíc. Végigmenni rajta enyhe őszi időben: kevés bosszankodás, rengeteg öröm. Essünk túl a bosszankodáson. Egy helyen folyik át autófolyam az utcánkon: akik a Mátyás utcán araszolnak végig, és a Közteleken akarják folytatni, hogy kijussanak az Üllői útra, mindkét irányba. Ragaszkodnak ehhez az útvonalhoz. Amikor a Ráday még egy macskaszagú ferencvárosi utca volt, akkor a Mátyásról gátlástalanul be lehetett hajtani, a jobbkézszabály volt érvényben. Csakhogy a fél-sétálóutca elszemtelenített bennünket, gyalogosokat, és az autósok – noha semmiféle tábla nem szólítja fel őket erre – megadóan tűrik, hogy mindenféle iszkolás nélkül, kényelmesen átsattyogjunk előttük. Csúcsforgalomban amúgy se tudnának haladni. Igaz, cserébe sokkal morcosabbak. Ma a Közteleknél rosszul kanyarodott egy taxi, kénytelen volt korrigálni, a mögötte jövő viszont úgy tett, mintha haladna a sor. A taxis kinyitotta az ajtaját, és valami olyasmit kiabált hátra, hogy „Gyere rám, gyere rám!”. Valami megszólítás is következett. Nem jött rá.

A Köztelek utáni első kedvenc helyem a Stúdió K előtti járdaszakasz. Főleg, amikor ott cigiznek a színészek talpig feketében (bábelőadás vagy próba lehetett). Nyakó Juli agyondohányzott hangja. Szemérmesen nem nézek rá, hogy ne nézzek rá rajongva.

Azután főleg a Bakáts-templom körül közlekedünk. Búcsú van. Lehet mászkálni a füvön, a macskaköveken, bemenni a forradalmi emlékműhöz. Mindezt bármikor meg lehetne tenni, mégsem tesszük, csak átmegyünk a téren. Most DVD-t vásárolunk, mesetotót töltünk ki, frech kis párbeszédet folytatunk a UPC rámenős üzletkötőjével (nem és nem fizetek elő), isteni sajtos-sonkás cipófélét kóstolunk, óvodás- és iskolatársakkal folytatunk rövid eszmecserét.

Aztán hazafelé a páratlan oldalon. Benézünk a Képesházba, Görözdi Judit ül ott egyedül, várja a nyilvános beszélgetés résztvevőit. Nem, mégsincs egyedül, egy férfi molesztálja alkoholfelhővel, szórólappal, lejmolással és szeszélyesen váltakozó beszédtémákkal. Judit már elővette a pénztárcáját, úgyhogy csak a beszélgetéstől tudom megmenteni. Megmentem. Mennünk is kell tovább, látszik rajta, hogy izgul. Utána Jancsi szabályosan a Szakállas Gyuri karjába veti magát, ő a könyvesboltos, gyakran találkozunk. Gyurinak elég sok gyereke van, ezt érzik rajta. Aztán Hunčik Péter jön Palival. Ezúttal Péter akarja a haverkodást Jancsival, leguggol a járdán, és próbál elővarázsolni a mobiljából egy képet Fridáról, a kutyájáról. Nem talál egyet sem, úgyhogy inkább elmeséli. Menjünk tovább! Margit integet ki a kávézóból, Jancsi visszainteget, majd megállapítja, hogy egyszerre mozgatták a kezüket. Egy húron pendültök, állapítom meg. Mi az, hogy egy húron pendültök, kezdi firtatni. Ehhez le kell lassítanunk, különben is előttünk megy Laci a bevásárlókocsival, és nem tudunk előzni, mert a járda felét a Vörös postakocsi asztalai foglalják el. A magyarázat kezdő mondatára Laci hátranéz. Gonosz ember, mondom neki, kíváncsi voltál, ugye, hogyan birkózom meg a feladattal. Szó sincs róla, felismertem a hangodat. Közben a kapuhoz érünk, nekem eszembe jut a (szerintem) képszerű és frappáns magyarázat, de Jancsi már elfelejtette.

Kiez az, ahol az ember legalább kétszer köszön ötszáz méteren, és ebből legalább egyszer tudja a nevét annak, akinek köszön.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 2.

2009. október 1. csütörtök

Lássuk, hogyan jut el az ember a Ráday utcából a Gellérthegy tetejére gyalog. Pontosabban futva. Lényeges különbség! Egészen más szlalomtechnikát kíván. Komolyabb akadályba odafelé csak a Csarnok előtt ütközöm, turistacsoport (csoportok?) alakjában. Imádom a turistákat, mert ők képviselik Budapesten a radikális gyalogosok Európa-szerte terjedő mozgalmát. Mindenhol képesek átkelni, átkelés közben csodálni a homlokzatokat, térképet böngészni, beszélgetni, pénzt számolni. Ehhez adjuk hozzá a Fővám tér naponta változó forgalmi rendjét és sávelrendezését. A villamosvezető kétségbeesetten csönget. Aztán lassít. Gyönyörű. Imádom a turistákat, ja, ezt már mondtam.

Nemrég kezdtem újra futni, ezért különösen örültem annak, hogy megállás nélkül feljutottam a Milleniumi Parkig. (Vajon hívja így valaki ezt a parkot a Citadella alatt? Vagy csak az én gyerekkorom homályában létezik a név?) Éppen letelepedtem a hétfőn kinézett jó kis helyre (árnyék, vízszint, fű, barátságos aura), amikor eszembe jutott, hogy nemcsak én jógázom, hanem a gyerek is odalent a Liliom utcában, és nem vittem be neki reggel a polifoamot. Hogy is vittem volna be, mikor a gyereket se én kísértem óvodába. Így aztán nehéz hosszan kitartani a félgyertyát. Nem is futok: szaladok le a hegyről. A Gellért szállónál rápillantok az órára, elég reménytelennek tűnő a helyzet. Csak kap az a gyerek egy elfekvő polifoamot. A biciklim a szervizben, nincs nálam se a pénz, se a cédula (zsebem sincs), tehát szóba se jöhet, hogy beugorjak a Kálvin téri szervizbe, és nyeregbe pattanjak, hogy gyorsabb legyen.

Hazafutok, közben a hídon mesteri kígyómozdulatokkal hatolok át egy kamaszturista társaságon (a másodperc törtrésze alatt fölmértem, hogy S alakú mozgással, amelynél a lábmunka hasonlít a kézilabda indítócselére, érintés nélkül tudok áthaladni két skandináv gimnazista között, és ez sikerült is), azután az úttesten futok tovább, de nem radikalizmusból, hanem mert a járda kordonnal van lezárva, ott pedig, ahol a kordon véget ér, egy szabálytalanul parkoló autó állja az utamat. Utána már úgyis a zebra jön, azért a pár lépésért kár lett volna fölmenni a járdára. A villamos rezignáltan áll a megállóban, pedig neki van zöld. Ekkor – hoppá! – riksák állják az utamat, legalább öt riksás beszélget a járműve mellett a Csarnok főbejáratánál, ezért ismét kénytelen vagyok az úttestet igénybe venni.

Zuhany, átöltözés, pénz-paripa-fegyver, irány a szerviz. A biciklimet megjavították, de elfelejtettem kérni rá egy kitámasztót. Meglepő módon legalább húsz percet kell várnom a műveletre. Addig a pénztároslánnyal megtárgyaljuk a legextrémebb biciklilopási történeteinket, és veszek egy csak flexszel vágható bringaláncot. Négyszer annyiba kerül, mint a generáljavítás.
Az oviba nem jutok el olyan egyszerűen, mint gondoltam: a Bakáts teret a közelgő Ferenc-napi búcsú miatt máris lezárták, nem lehet balra elkanyarodni a Tompa utca felé. Én megteszem, félig a járdán. Odaérek, kiderül, hogy nem késtem le semmiről, sőt, a jóga háromnegyed órával később kezdődött. Vissza az iskola elé, ahol megvárom Misit, és közlöm vele, hogy most visszamegyek az oviba, ő csak jöjjön utánam nyugodtan. Neki eltart egy darabig, mert a bringája az önkormányzat előtt van kikötve, oda kell ballagnia érte. Az unatkozó biztonsági őr folyton az ajtóban ácsorog, nincs biztosabb hely.

Családegyesítés az óvoda tornaterme előtt. Felmarkolunk minden cuccot (Misi az apjánál töltötte a hetet, az ő szennyese is nálunk van, meg Jancsi úszóholmija), a bicikli málhás szamárrá lényegül át. Kinézünk még kicsit a Ferenc térre. Választanom kell, hogy gyorsan futó dínó akarok-e lenni, vagy T-Rex. A T-Rexet választom (futás már volt ma), de Jancsi nem elégedett a választásommal, mégiscsak legyek én a futó dínó. Be kell melegítenem (három kör az üvegtetejű pavilon körül), utána egy napüdvözlet első mozdulatai. Úgy látszik, tetszett neki a foglalkozás. Jól érzik magukat a téren, de tudom, hogy el kell indulnunk, ha még meg akarják nézni otthon a Shreket. A málhás szamárra, a cuccok tetejére felül még Jancsi is, úgy tolom haza.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 1.