Egy, kettő, három

Egy

Tegyük fel, hogy dobozban utazom. Aztán a dobozt tegyük fel a buszra, a metróra, aztán megint buszra, majd vonatra. A ritmus a nevezett járművek szerint változik – én is mozgok a dobozban. Nincs sok hely, de az egyik oldalamról átfordulhatok a másikra. Meg vissza is. A doboz nem teljesen zárt, a világot rácsok szabdalják elém.


A doboz tartó óriás – megnyugtatásomra – néha bedugja az ujjait a lyukakon. Ez eleinte működik. Aztán nem. A dobozból leginkább lábakat látok, meg az óriás fejét, amikor oldalról besandít, hogy mi van velem.

Utálok utazni. A vonatot a kocsinál is jobban utálom. Élőállat lévén, a kalauz felveti, hogy talán pótjegy kellene, de az óriásom juszt is kézipoggyásznak titulál. Nyilván nem pórázon hoznak macskát – mondja a kalauz és vigyorog. Ezt éppen lehetne, gondolja az óriás és a piros pórázomra gondol. Hülye óriás.

Tatabányán fényképez is, mert a szomszéd sínen Oroszlány feliratú vonatot lát, és azt hiszi, hogy ez most nekünk vicces. He-he.


Kezdem elveszíteni a türelmemet, és mostmár rázendítek. Pocok akadjon a gigádon, száradjon el a kitekatod, és egyáltalán, azt a jó büdös schopenhauer-i értelemben vett nyaút…

Namostmeg beszél hozzám. Rácson át simogat. Hagyom. Aztán leszállunk. Végigcaplatunk egy zajos utcán, de itt én már ugrálok a dobozban, és rángatom a rácsokat. Az óriás magához szorítja a dobozt. Meg engem. Megállunk a víznél, letesz: nézd, cica! Víz! – aztán visz tovább. Amikor már kezdem megint feladni, megérkezünk. Letesz az előszobában, kinyitja a dobozt, kisurranok. És itt egyszerre jó. Nedves kutyaorr szaglász végig, persze, ismerem, megsimítanak, terül az asztal, mintha már megint hazaértem volna.

Azért egy darabig még utálom kicsit.

Kettő

Győr és a hidak. A folyókba állandóan belegabalyodom, de a hidakat kezdem megjegyezni. A Kis Böske a kedvencem, aminek a rendes nevét nem is tudom. Most egy ideiglenes gyaloghíd is van itt, amíg a nagy elkészül.
Sétálunk a Radón, szürkületkor néhány horgász a maga rendületlen optimizmusával halra les.


A csónakházak körül szombat esti csönd van – már és még nyugalom.

Három

A vonat tele. Vasárnap van, a hosszú hétvége után egyetemisták lepik el a peronokat. Akinek nem jut hely a gyorson, áll. A kerékpárszállító kocsiba ülök le – egyetlen bicikli sincs. Kelenföldre érve látom az elsőt – egy friss festékszagú farostlemezen.


Fisli Éva, Budapest – Győr – Budapest
2009. október 25.

Stetl

Stílusosak vagyunk. Késő ősszel, de gyönyörű napfényben Tokajba utazunk. Föl sem merül, hogy ne autóval menjünk, pedig – mint utóbb megtudjuk – kényelmesen, két és fél óra alatt, IC-minőségben oda lehet vonatozni. Az is igaz, hogy szeretnénk körülnézni kicsit a tágabb környéken, ezt viszont autó nélkül nem lehet.

Zsidó kulturális fesztivál egy kisvárosban, amelynek felvirágoztatói zsidó borkereskedők voltak. Palit meghívták, én vele tartok. Sosem jártunk erre. A táj összetorlódik Tokajnál, vagy inkább Tokajt telepítették erre az összetorlódásra: a Tisza, éppen ott, ahol a kis Bodrog siet beléje; s ráadásként a szőlősdomb, amely a Kopasz-hegyről lehordott löszből összetorlódott kúp. Ettől zugos Tokaj, és ettől zsúfolt is kicsit. A két folyó, a Tisza-híd és a domb találkozásában éppen csak egy körforgalom fér el. De úgy látom, ezen a – forgalomtechnikai és közlekedésbiztonsági szempontból – nem túl szerencsés helyen érvényesül David Engwicht „városszelídítő” modellje. A szőlőhegy közvetlen közelsége, a körforgalom tőszomszédságába telepített falatozók, a Tisza-Bodrog-háromszög elbűvölő látványa, és a történelmi városka-mag felbukkanó főutcája annyi izgalmas látnivalót kínál, hogy az autósok önkéntelenül lelassítanak. Fesztivál is van, hosszú hétvége is, meg a halottak napja is közeleg, úgyhogy a forgalom nagy. Mégsincs zaj, tülekedés, ráérősen zsilipelnek a kocsik.

Délután úgy, ahogy vagyok, kulturális programra öltözötten, elindulok a piros jelzésű kirándulóösvényen. Magas sarkú cipőben. Ilyet se csináltam még. Nem bánom meg. Igaz, az előző napi eső miatt csúszós a szurgyikban a nedves lombszőnyeg, lefelé még nehezebb jönni, mint fölfelé, de megéri a fáradságot. Lenézek a városkára, és megállapítom, hogy a zsinagóga a legnagyobb épület.

Nagy a forgalom a szurgyikban, ez örvendetes. Kisgyerekes kirándulók. Apa szól rá lustácska fiára: Gózzá’ má’!

Fönt a hegyen ér a telefon, hogy találkozzunk félóra múlva. Evickélek lefelé, előttem Ágoston Béla dúdolja az Ej uhnyemet (nagyon náthás, momentán utál kirándulni, ráadásul este két fellépés várja: rabszolgasors).

Kézenfekvő találkozási pont a katolikus templom előtti terecske: igazi középpont itt is. Amikor leérek, Pali megosztja velem egy megfigyelését. Noha a zsinagóga valószínűleg a legnagyobb épület Tokajban (megerősíthetem), sikerült úgy építeni, hogy csak az utolsó pillanatban vegyék észre. Először is Tokaj legalacsonyabb pontjára építették. Aztán: ahogy az ember végigmegy a főutcán és beles a mellékutcákba, nem látja meg sehol. Mert még csak nem is sarokra építették. Akkor bukkan fel, amikor az ember már ott áll előtte. És célzottan kell keresni. Félelem vagy exkluzivitás van ebben a rejtőzködésben? Mennyire másképpen gondolkodtak a zsidók a templomépítésnél, mint a keresztények: a templomot a maguk számára tekintették központi helynek, nem látványelemként.

Koncert a felújított, sterilen fehérre festett, hideg fényekkel megvilágított zsinagógában. Darvas Ferenc zongorázik, Oravecz Mari énekel. Az Állami áruház két híres betétdala közül az egyik: Egy boldog nyár Budapesten. Kicsit értetlenkedem, hogy jön ez ide, egy előadóteremmé alakított kisvárosi imaházba? Aztán meglátom magam mellett az idős asszonyt, aki a különbuszos csoporttal érkezett Pestről. Tizenéves lehetett, amikor ezt a filmet forgatták. Lepereg előttem egy lehetséges élettörténet, és értem, miért sír, értem, miért kell ide ez a dal, holott talán Feri sem gondolt az összefüggésre. „Nézd, értünk szép ez a város, és nékünk csillog a fény. Csupa boldogság, ami vár itt ránk…” Úgy érezhették akkor, hogy nekik szól a dal.

Másnap délelőtt autós kirándulás Sárospatakra. Mellékutat ajánlok, Pali örül, hogy így még többet láthatunk a tájból. Olaszliszka határában érzem a riadalmát, rálép a fékre. Látjuk az emlékhelyet, ahol a múlt héten tartottak legutóbb demonstratív megemlékezést. Három kisgyerek készülődik átkelni az úttesten. Lelassítunk, de nem mennek át. Minket néznek. Nézzük egymást. Szorongás.

Nádori Lídia, Budapest-Tokaj-Budapest
2009. október 25.