Egy októberi hétfő

Csörgés, szundi, csörgés, szundi, csörgés, kapkodás.

Ázik a fléksz, gyerekkeltés, zoknikeresés, öltözőverseny, függönyhúzás.

Szakad. Elkéstem.

Bringázni télen is jó, de a körítés mint egy űrsétánál. Plusz 5 perc a szkafanderbe bújás, 5 perc a levetkőzés, 5 perccel hosszabb az út, de erről egy bringás aktivista sírig hallgat. Nadrágra esőnadrág, cipőre kamásli, végül esőkabát, esőkesztyű, bukósisakhuzat. Kilövés az Ovi bolygóra.

Lerohanunk a tárolóba, kitolom a bringát és az utánfutót. Összerakom. Beni közben rászúrja a zászlót, beül, beköti magát. Hideg profizmus, én csak a pokrócot tekerem rá. Újpest végéről 20 perc az első etap. Sajnos bringasávok nincsenek, így inkább a kertvároson húzom keresztül egyetlen fiamat. Az eső rég elállt, túlöltözve izzadok.

Déjá vu. Kutyák, cicák, nénik, bácsik, láblógatva cigiző tetőfedők. Ugyanazok az arcok, méterre ugyanott. Átvágunk a lakótelepen. Ugyanaz a kutya kerget pórázvégig, a gazdi ma is kedvesen mosolyog, de már mi sem izgulunk.

Beni ismét lassan öltözik, közben majomkodik a többiekkel. Türelmetlen vagyok. Ma helikoptert, autót és füldugót hozott. Ki a zsebekből, be a zsebekbe, puszi, szia, jó legyél.

Még nedves a járda, mikor kilépek, de már időre fut a hétfői osztály a szemben lévő iskola körül. Száguldok a Pajtába, kerülgetem az autókat, hasítom a Béke utat. Beéréshez szükséges idő per kettő. A minden reggel megpróbált lehetetlen. Az Izabella utcához közelítve már messziről számolom a lámpaváltást. Többen is csináljuk reggelente, ebből statisztika készül (minden reggel ugyanakkor, egy lámpaciklus alatt hány kerékpáros halad át ugyanazokon a budapesti kereszteződéseken). Itt és ma: négy. A Király utcai irodánál villámlakatolás, berohanás, öltözködés.

Csak százötvenet kell aludni, és újra itt a nyár.

Kürti Gábor Kükü, Budapest
2009. október 26.

Kis karcolással

Ma bringával mentem. Amióta elindult a kampány (ez itt), most először. Amúgy furcsa: azt hittem, tele lesz a blog bringás történettel, majd alig bírom kordában tartani a kerékpáros kommandót, de tévedtem. Úgyhogy akkor itt az első.

A bringát a második emeleten, az erkélyen tartom, úgyhogy az indulás bringaemeléssel kezdődik: gyalog le a másodikról. (A liftbe nem tudom betuszkolni, kicsi a hely, és túl erős (túlerős) az ajtó visszacsapó karja. Egyszer azért bepróbálkoztam, le is nyúztam a bőrt a sípcsontomról.) Néhány pumpálás a kerekekbe, bringalámpák táskába, fényvisszaverő csík nadrágszárra, napszemüveg és start.

A táv egy részén a 105-ös busz vonalán tekerek (pontosabban: gurulok), de az alagútnál kerülök. A reggeli dugó minden egyes alkalommal meglep. Nem azért, mert van, hanem azért, mert nyilvánvaló és tudható, hogy van, az emberek mégis elindulnak, majd idegesen várakoznak benne. Teljesen reménytelen. Két dugóba ragadt 105-ös buszt is elhagyok. Ahol nincs buszsáv, a busz – fedélzetére rekedt utasokkal – csak pöfög a sorban. (Egyszer már én is próbáltam, milyen 40 perc leérni egy távon, ami gyalog is csak 20 perc. Őrjítő! Nem is értem. Tényleg nem.) Az autósor mellett gurulok lassan, az autók és a padka között. De nem minden autó mellett férek el, ott meg kell állnom. (Nekem különben nincs túl sok rossz élményem az autósokkal. Vagyis több jó van, mint rossz. Ha elég határozottan és körültekintően megyek kerékpárral, szinte mindig elengednek, villognak, be tudok sorolni, kanyarodni. De érdekes, hogy a férfi sofőrökkel mégis jobb tapasztalatom van, mint a nőkkel. Macsó világ!) Amikor az egyik beragadt buszt hagyom el jobbról, majdnem megszívom, mert a türelmét vesztett sofőr járdázásra adja a fejét: szerencsére lassan történik minden, még én is fel tudok ugrani mellette a járdára, de azért egy szigorú visszapillantást megengedek magamnak. Az alagút előtt jobbra fordulok a Tabán felé. Soha nem tekerek át az alagúton. Eleget szívok anélkül is. Ráadásul ez a kerülő az út legjobb része. Egy rövid szakaszon járdázom, de nagyon lassan. Pontosan tudom, hogy a járda a gyalogosoké, csak ott hajtok fel, ahol nagyon nagy az autóforgalom, nem érzem magam biztonságban, viszont elég széles a járda, és tapasztalataim szerint kevés a gyalogos. És nem csengetek, megvárom, míg a kerekek kattogását meghallják a gyalogosok, és elengednek. És ezt hangosan megköszönöm. Ápolom a jó kapcsolatot bringások és gyalogosok között. Elszántan.

A kedvenc részem: a Tabán alatti bringaút. Reggel bódító! (Este nyugodt.) Jól lehet haladni, sokan kerekeznek erre. Ez a rövid szuper szakasz (pláne, ha süt a nap, és ma süt) az egész reggelnek lendületet ad. Itt mindig eszembe jut, hogy mennyire szeretek bringázni! És milyen jó lenne még sok ilyen út! Az ábrándozás után felkanyarodok a rakpartra, ott megyek a Lánchídig. Ezen a szakaszon van egy nagyon vicces tábla, ma meg is álltam lefotózni. Nyilván azt próbálják üzenni a kreatívok, hogy ez a lépcső nem a várba vezet, de a kompozíció annyira ügyetlen, hogy leginkább a „lépcsőn gyalog felmenni tilos” fordulat olvasható le róla. (De akkor mivel lehet?)


A Lánchídon is járdázom. Reggel jól lehet haladni, leginkább bringások vannak. A Duna fölött látszik, milyen kosz van: süt a nap, mégis minden szürke. Eszembe jut kamaszkorom futóedzője, akitől megtanultam mozgás közben ritmusosan levegőt venni. Tág orrlukon kellett beszívni, és vékony résre nyitott szájon ki. Látva a koszt, ez a reflex lép életbe. A híd pilléreinél lassítok, nagyon halkan megpendítem a csengőm, hogy a szembejövő kerékpáros lassítson. (Nem lehet belátni a pillér túloldalára.) Ezt sokan csinálják, én is másoktól lestem el. Az első pillérnél a Pesten már több helyen látható pisifolt körbefestős street art alkotásba ütközöm. Ez itt a múlt héten került fel.


A belvárosban már sok helyen van ilyen, és mindig kiválóan szórakozom rajta – bár, ha belegondolok, fájdalmas. A hídról lefelé teszek egy kört az autókkal – kicsit nehézen tudok a jobboldali buszsávba sorolni, de aztán egy bringás beenged. Innen már csak pár szusszanás a múzeum. Az egész út nem több 20 percnél. Inkább kevesebb.

Öt után a Millenárisra kell mennem egy megbeszélésre. Most először megyek át a Margit hídon, amióta lezárták. Én is tolom. Rengeteg gyalogos és bringás tömörül a kis sávban, ami maradt nekünk, és egyáltalán nem kényelmes az átjutás. Kis feszültség érezhető is a levegőben, aki menet közben feledné, abban a híd túlsó végén unatkozó rendőr látványa újra tudatosítja. A síneken lassú sorokba fejlődve siklanak a Combinók. Meleg van, hihetetlenül. Októberi nyár.

A rakpart felé kanyarodom a hídról, és a Kacsa utca felöli bringaúton kaptatok fel a Széna térig. Gyalogosokkal tarkított szakasz, mert felfelé a járdára van festve az út, de mégis kedvelem.


A Millenárisnál nagyon béna bringatárolók vannak, egyszerűen nem lehet hozzázárni a járgányt, úgyhogy egy kukához parkolok. Rég voltam a fogadó kávézóban, amikor a teraszra érek, meglátom, hogy az egész régi vonatülésekből van összerakva. Már láttam, de elfeledtem. Akartam egy képet kattintani, de a megbeszélés kiverte a fejemből. Nem baj, talán túl direkt is lenne.


Hét óra után tekerek haza, hatalmas a forgalom, úgyhogy úgy döntök, nem a Kékgolyó-Böszörményi kaptatót választom, mert nem szeretek hegymenetben beragadni a keskeny utcában egy kocsisor elé. Inkább végigmegyek a Vérmezőn, egészen a Mészáros utcáig, és haza kisutcázom.

De még nincs vége a napnak, ugyanis este kilencre vissza kell érnem a Rádió Q stúdiójába, egy József Attila úti autószalonba. Vicces hely: a stúdió üveg falán kilátni a forgalomra, a járdán haladók pedig kíváncsian nézegetnek befelé, mi történik a „kirakatban”. A NetSzemle című műsorban kell beszélnem az EtnoMobil kampányról, a kortárs városi kultúra és a néprajztudomány kapcsolatáról, végül a blogolásról. Jól érzem magam, de egyre fáradtabban.


Tíz után tekerek haza, nagyon kellemes az idő, lassan, kényelmesen megyek. Át a hídon, el a Tabán felé, ahol annyira sötét van, hogy a bringaúton szinte semmit nem látok. Emlékezetből veszem be a kanyarokat, egy alkalommal tükörbe fordul az emlék, és jobb helyett balra kezdek kanyarodni. Érzem, ahogy az első kerék lemegy az útról és talajt fog, szinte semmit nem látok (este nem vagyok egy nagy sasszem), de a reflexeim már nem működnek, nem fékezek, csak lassan oldalra dőlök a fűben, mint a klasszikus viccben a kerékpározó kígyó. Esni elég jól tudok, gyerekkorom óta frankón begyakoroltam, úgyhogy kis karcolással megúszom, megrázom magam, és hősiesen teljesítem a hátralévő hegymenetet: ma már másodszor.

Frazon Zsófia, Budapest
2009. október 8.

Az előrehaladás eszközei

Na, ma reggel nagyon korán kellett indulni. Időben beérni valahová reggel: mindig újratanulom. Ezúttal Jancsival. A távolság túl kicsi ahhoz, hogy BKV-t vehessünk igénybe, a poroszkáláshoz viszont hosszú. Ilyenkor egy megoldás van: felültetni a gyereket a vázra. Kölcsönvettem Pali biciklijét, ezt a furcsa, excentrikus jószágot. Leginkább guruló fotelre emlékeztet. A kerékpár Harley-je. Olyan széles a kormánya, hogy ha nem vigyáznék, folyton fönnakadnék egy visszapillantó tükörben vagy egy oszlopban, mert más méretekhez vagyok szokva. Valamint szélesen és alacsonyan terül el a fenekem alatt. Ezen gurulunk végig – bocsáttassék meg nekünk – a járdán, másképp tényleg életveszély lenne a vázon üldögélő gyerekkel, aki ráadásul álmos és beszélget. Ha járdázom, akkor gyökkettővel gurulok, alapszabály. És be nem áll a szám: Bocsánat! Köszönjük! Elnézést! Kösz! És így tovább. A kisgyerekeket így is pánikszerűen nyomják le az anyukák a járda szélére. Pedig igyekszem barátságos szörnyetegként viselkedni.

Az iszkoló gyalogosról talán lesz alkalom szólni. Ehelyütt csak ennyit: Gyalogosok, ne iszkoljatok! Stand up for your rights!

Visszafelé a forgalomban nyomom, itt már nem kell beszélgetni, és nem is tanácsos.

Délután Misivel indulunk újra a Liliom utca felé, ezúttal gyalog. Egy eszközünk azért van: a labda. Haladni nem lehet vele, sőt. Interakcióba lépni esetleg. Most inkább lebeszélem a gyereket. A Ferenc téren aztán úgyis lesz akció bőven: Attila magasan ívelt passzai rendszeresen az utcán kötnek ki.

Ezt a Ferenc teret is ki kellett azért találni, hogy ilyen legyen. Négy oldalról van autóforgalom, és csak az lassít, aki tudja, hogy lényegében egy elkerítetlen játszótér mellett halad el. A labda persze folyton az úton köt ki, és Misi megy érte, ki más. Úgy veszem észre a sofőrök arcát figyelve, hogy több gyerekkor is felidéződik. Rossz szót, rosszalló tekintetet nem kapunk. Mindenki lassít. A labda szent, nyomában a gyerek. Ez a reflex még megvan.

Beülünk a cukiba, pontosabban ki a terasz-részre. Ez a cukrászda a Ferenc tér tőszomszédságában van, csak át kell menni az úton, és már le is tudja szaladgálni a gyerek a megevett süteményt. Misi távozik elsőként az asztaltól, utána Jancsi, nekem még fizetnem kell. Dirigálok neki: ott megállsz, balra nézel, ha nem jön autó, átmehetsz. A szomszéd asztalnál fiatal pár kisbabával, riadtan figyelnek bennünket. Jancsi már megint variál: stoppost játszik, hátha megáll az autó. Ezt nem értik. Az út szélén ácsorgó gyalogos mint jel szintén értelmezhetetlen számukra. Talán mert csak gyerek. Szóval labdára megállnak, út szélén álló gyerekre nem. Hogy is van ez akkor?

Hazafelé letiltom a labdahasználatot. Jancsi viszont minden portál előtt megáll, ugyanis újabban olvasni tanul. Fod-rász-at, ez még megy, pé-ká-ru, nagyjából ez is. A szoláriumnál passzol (ismeretlen szó). Portálról portálra haladunk. Misi lelkesen tanítja az öccsét, de azért kicsit unatkozik is, ezért suttyomban focizni kezd a földszinti ablakokkal. Járdázó biciklista kapja el a fejét enyhe rosszallással (nofene).

Visszaolvastam, amit a múlt csütörtök óta ide írtam. Eszerint kizárólag gyerekkel közlekedem. Ha nincs ez a blog, fel sem tűnik.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 5.

Amikor a sóher kerékpáros tömegközlekedik

Ma reggel annyira álmosan ébredtem (ami egyébként nem szokatlan, csak ma reggel különösen súlyos volt), hogy nem mertem bringára szállni. Reggelente végig hegyről lefelé kell száguldanom, amit egyébként nagyon élvezek, de sokkal több figyelmet igényel, mint a kevésbé élvezetes hazafelé kaptatás. Az út elképesztő, tele kátyúval, aknafedővel, meghatározhatatlan hupplival, ráadásul odafelé menetben szembe süt a nap. A Tabán alatt van egy bringautas parkos rész, az kiváló, csak hamar le kell kanyarodnom róla. Így aztán ma reggel hátrahagyva a down hill minden örömét, és tömegközlekedésre váltottam.

A sóher bringást arról lehet megismerni, hogy nincs bérlete. És ettől boldog. Mert úgy érzi, igazán kibabrált a BKV-val: nem fizet egy vagyont a dögmeleg és dögbüdös lélekvesztő utazásért, a dugóban álldogálásért. Ezért tart magánál tízes gyűjtőjegyet, amit lukaszt, ha kell.

Már csak két jegy van a tömbben – nézegettem bambán. Egy oda, egy meg vissza. Nem tervezek mára mást. Csak kár, hogy az egész utazás lebonyolításához összesen négy jegyre lenne szükségem. Mindegy, indulás.

A budai villamosok az ellenőrök szűkrezónája: ezért nem lukasztok. Három megálló, kis éberséggel meglesz – gondoltam. Csak azt felejtettem el, hogy milyen rossz bliccelő vagyok: idegesen nézegetek, nincs egy perc nyugalmam, minden utasnak ellenőr feje van. Még a mobiltelefon csörgésére is összerázkódom. Szerencsére gyorsan leérek a Déliig. Lépcsőn le, aluljáró (mélylevegő be, visszatart), metróbejárat, lukasztás, jegyfelmutatás. Nem, köszönöm, nem kérek újságot (úgysem látok még). Jóreggelt, mondja az ellenőr. Ezen kicsit meg is lepődök. Mozgólépcső. Egy újabb terület, amit utálok. Nem értik az emberek, hogy a lépcső nem azért megy, hogy pihenjenek, hanem azért, hogy gyorsabban leérjenek: van, aki szeretne haladni, de egyszerűen nem állnak a jobb oldalra. Épp beáll a szerelvény, az a leggázabb fajta, amelyikről tenyérnyi darabokban málik le a rozsdás festék, már színe sincs. Csoda, hogy megy. Kevés az utas, mégis meleg van. Most megyünk át a Duna alatt – szólal meg mellettem egy kamasz srác. Tényleg. Ez régen nekem is mindig eszembe jutott. Azért elég hátborzongató belegondolni, hogy van egy cső a Duna alatt. Kossuth tér, kiszállok, fel a huzatos mozgólépcsőn. Innen már csak pár perc séta. És még mindig maradt egy jegyem!

Hazafelé ugyanez: lukasztás, le a lépcsőn, át a Duna alatt, mélylevegő, aluljáró, aztán át a Lokomotív Falatozó és Pepita Box parfümbolt között, fel a villamos peronra. Hat után már sötétedik. Most jön a rázós rész: bliccelés a villamoson. Csak három megálló, ismételem kicsit idegesen magamban. Hátul ülök, de sehol nincs felszálló. Villamosról le, rövid séta, közben azon gondolkodom, hogy majd mit írok utolsó mondatnak.

Holnap megint bringáznom, mert elfogyott a gyűjtőjegyem. Ma viszont féláron utaztam. Amikor a sóher kerékpáros tömegközlekedik, rosszabb, mint egy nyugdíjas.

Fischer Gitta, Budapest
városi máz - városimázs blog
2009. október 1.

Egy nap az év

Amikor az ember reggel kihajt a birtokra, tisztában van azzal, hogy birkákkal és marhákkal is találkozhat.

Hiszen reggel, amikor még aránylag gyér a forgalom, vannak, akik akkor is még gyorsabban akarnak előrejutni. Cikáznak a sorok között, persze az irányjelzőt nem használva.

Nem tudom, hogy feltűnt-e már, hogy milyen sok autóban letört az indexkapcsoló – csak ezzel magyarázható ugyanis, hogy a járművezetők egy része ezt nem használja. Pedig az egymás közti kommunikáció egyik fontos kapcsa ez – na jó, a középső ujj bemutatása kicsit nagyobb hangsúlyt kap ma hazánkban.

A jelzőlámpák jelzései – ahogy a reklámokban is szerepel – csak tájékoztató jellegűek, sokan nem foglalkoznak azzal, hogy épp sárga, vagy piros a jelzés. Az meg, hogy a kereszteződésben ne ragadjanak be a csúcsforgalom idején, már felér egy tündérmesével. Talán mindenki emlékszik anno a rendőrviccekre. Mindegyik lényege az volt, hogy a rendőr hülye. De vajon milyen jelzőt kéne használni a közlekedésben azokra, akinek a hülyerendőr (sic) segít, hogy ne ragadjon bent egy nagyobb csomópontban?

Fantasztikus élményekben lehet része a közlekedőnek, amikor két autó egy forgalmas úton koccan, és mivel a festék lejött a lökhárítóról, és megegyezni nem tudnak, hogy ki volt a hibás, ezért egy egész sávot elfoglalva órákon keresztül várnak a rendőrre.

Az idő lassan telik az autósoknál. Hiszen a fél óra is csak öt percnek tűnik nekik, igaz ez csak akkor, ha szabálytalanul állnak meg a külső sávban, vagy a zebrán, esetleg a kerékpárúton. De vajon miért pont öt perc az az idő, amit valaki szabálytalanul megállva eltölt? Az idő egyébként fordítottan arányosan rohan, ha ez az autós épp vezet, mivel akár félpercnyi várakozásnál is dührohamot tud kapni.

Amennyire nem használják az indexet az autósok sávváltásnál, annyira megold minden problémát viszont a vészvillogó. Hiszen ezzel a jelzéssel bárhol, bármikor meg lehet állni, akár megbénítva a környék forgalmát is.

Természetesen a közlekedés összes résztvevőjére elmondható, hogy nem angyal. Hiszen a gyalogosok egy része andalogva megy át a zebrán, mivel neki épp zöldet mutat a lámpa. Igaz, hogy az esetleg jobbra kanyarodók emiatt nem tudnak haladni, de hát Istenem, kit érdekel ez? Sokkal izgalmasabb az autók között is szlalomozni, hiszen a jelzőlámpánál dög unalom lenne átkelni. De a kerékpárosok között is vannak, akik nem sokat törődnek a szabályokkal. Piros lámpa, zebra előtti megállás a luxus kategóriába tartozik. Azért ne feledkezzünk meg a motorosokról sem, hiszen mennyire jó is őket éjjel hallgatni, ahogy végigdöngetnek mondjuk a nagykörúton.

Ja? Hogy ez nem egy napom közlekedése? Nem. Mivel 365 napban élheti ezt át bárki, aki ma Budapesten közlekedik.

Mátyási György, újságíró, Klubrádió, Budapest