Összehasonlító utazástörténet

Nyolcadik kerület. Eljutni A-ból B-be, egymástól alig két és fél kilométer távolba – ez a két választott pont. Több lehetőség kínálkozik: tiszta módszerrel, úgymint gyalog, kerékpárral (ha lemegyek érte a pincébe), autóval, avagy kombinált módon: gyaloglás plussz villamos (24-es, majd 28-as), avagy gyalog és busz (99-es). A kék metró és a 4-6-os villamos verzió túl bonyolult, de városnézősre véve, ez is lehetséges. Szinte a választás korlátlan szabadsága, csak az időpont, az időjárás, a reggeli kedélyállapot s hasonlók szabják meg, hogy mit válasszak. De leginkább az dönti el a kérdést, ismerjük be – s itt kezdődik a valódi komparativisztika –, hogy hova, és miért kell mennünk.

A ma reggeli feladat egy csapásra eldöntötte a megoldást: autó. A családtag vérvételre kísérése munka előtt valószínűleg általában is erre sarkallja azt, aki teheti, ám az adott helyzetben voltaképpen szó sem lehetett szabad választásról. A város két viszonylag közeli pontja, a Tisztviselőtelep és az Auróra utcai rendelő között beteg lábbal, gerincbántalmakkal, éhgyomorral csak a legelszántabbak, vagy a legelesettebbek gondolhatnak arra, hogy a tömegközlekedést vegyék igénybe.

A 99-es busz kaland- vagy túlélő túrának jó, de mint hogy már nem egyszer sodorta szinte (élet)veszélybe a beteg láb gazdáját, jobb elkerülni. A villamosos megoldás lassú, reggel rendszerint egymásba érnek a szerelvények és emiatt nagy a torlódás a Salgótarjáni útnál, ráadásul tetemes gyalogidőt is rá kell szánni, amit egészségesen vidám tavaszi, nyári reggel még élvezetesnek is találunk. De nem most, és így. A-ból B-be busszal, villamossal az út fél óra annak, aki gyorsan jár, jól bírja a gyaloglást, és szerencséje van a csatlakozásokkal.

Autóval ma reggel 10-12 perc alatt odaértem, igaz, bejáratott útról van szó, mellékutcákon át a Teleki téri piac felé (gyakori szombati célhelyem), majd balra a Mátyás téren át. A máskor szokásos akadályok, úgy mint a kocsisor a Diószegi utcában, a Kálvária térnél, de még inkább a Karácsony Sándor utcában szinte végig, ezúttal meglepő módon elmaradtak. Talán az időpont miatt, de ez sem biztos. Fél nyolcra mentünk, máskor szinte ugyanebben az időben, vagy nyolc körül csak araszol az ember. Lehet ez a 10-12 perc bőven a duplája, de volt már háromszor annyi is. De ma a szerencse napja volt: a kukásautót is már csak épp a rendelő előtt értem utol, és láss csodát: a bejárattal szemben még parkolni is lehetett, nem kellett körözve lesni-várni, hogy ki távozik a közelben, vagy beállni a rendelő oly’ betegbarát fizető parkolójába (miközben a kerületben itt még díjmentes az utcai parkolás).

Mindez láthatóan nagyon egyszerű; akkor, ha szerencsénk van, ha egészségesek vagyunk és ha pénztárcánk lehetővé teszi az autós közlekedést. Ám az élhető, kiszámítható, emberies városi létnek talán nem okvetlenül ezek a feltételei. És (a netes útvonaltervező szerint) mindössze valami 2400 méterről van szó.

Fejős Zoltán, Budapest
2009. október 28.

Cetlik, napok

Most akkor gyorsan megpróbálom behozni a behozhatót. Amióta megy az EtnoMobil, szerettem volna megírni ezeket a kis cetliket, amelyek aztán nem lettek megírva. Így most az van, ami van, benne a fejembe, ami maradt. Hát igen, kevesebb mint ami lehetett volna.

Volt egy nap, amikor gyalog avagy babakocsival mentem egy szép friss, napsütéses reggelen a Klauzál utcából a Clark Ádám térre, no és vissza. Szép új cipőben, szívtam is a fogam visszafelé, mert, hogy kábé a Clark Ádám térig volt kapacitálva a lábam a lábbeli szorításának ellenállására. Ott feladta. Mármint a lábam az ellenkezést. Amit viszont láttam: lecsupaszítva a Vígadót belülről, leszintezve pincékig – gondolom a szokásos mélygarázs miatt, s gondolkodtam azon, hogy (1) fogalmam sincs milyen új hasznosítási elképzelések születtek erre az épületre (2) és, hogy nekem igen csak tetszene, ha a csupasz falrészletet itt-ott lehetne használni. No, de lássuk mit találtam:

„Kedves Közönségünk!
A Pesti Vigadóban 2004 januárjától felújítási munkálatok kezdődtek, ezért az épületben a munkálatok befejezéséig nem lesznek programok. A Vigadó Galéria a felújítás teljes ideje alatt zárva tart.
Még 2002 októberében kötött megállapodást a Művészeti és Szabadművelődési Alapítvány és az ING Ingatlanfejlesztő Kft a Vörösmarty téri irodaház közös újjáépítéséről, amely 2004 februárjában kezdődött el. A megállapodás részeként az ING anyagilag hozzájárul az állami tulajdonú és az MSZA által működtetett Pesti Vigadó műemléki épület felújításához is.
Terveink szerint az épület homlokzata, szobrai, díszítései teljesen megújulnak, a hangversenyterem új berendezést, színpadot kap, korszerűsítjük hang- és világítástechnikáját. Teljesen új építésű lesz a kiszolgáló terület: több és korszerűbb mosdó áll majd a közönség rendelkezésére, a művészek számára is több öltöző lesz a jelenleginél. Konferenciák rendezése estén szekciótermek alakíthatók majd ki és korszerűsödik a kiszolgálásuk is. Ugyancsak megújul, a Vígadó Galéria is, a kiállítások követelményeinek jobban megfelelő világítást kap, és megoldódik a régóta hiányolt légkondicionálása is.
A Vörösmarty téren teljesen új épület épül, amely négy funkciót kap majd. Legalul mélygarázs lesz, az alsó három szinten üzletek és vendéglátás kap helyet, a középső emeleteken irodák lesznek, melyeket az MSZA hasznosít majd, az épület tetején pedig luxus apartmanok alakulnak ki. [szerintem: alakítanak ki, bocs!] Az épület tervezett átadása 2007. augusztus 31. [Most 2009.10.28. van, de ezt már megszoktuk. Vagy sose fogjuk megszokni?] A terveket a magyar Fazakas György építészirodája készíti, a homlokzat kialakításában közreműködik Jean-Paul Vigieur, a Francia Építészeti Akadémia elnöke(…)” Forrás: Vígadó

Most itt az éjszakában már nem nagyon találok más infót. Lassan őrölnek a malmok, de legalább láthattam a csupasz falakat.

Aztán volt egy olyan idegesítő reggel, amikor a barátnőm érkezett Kaposvárról, én meg lemerítettem a kocsi aksiját, és persze pontosan akkor kellett a kocsiért menni, amikor ő megérkezett. Tehát elindultam, gondoltam gyorsan, gyorsan Klauzál utcából a XI. kerületbe az Ecsedi utcába, mondjuk 4-es villamossal majd gyalog. Ami rossz volt (1), hogy a bankautomata akkor van üzemen kívüli állapotban, amikor nekem épp szükségem lenne rá, (2), hogy villamosjegyet kell venni. A Wesselényi utca és a körút sarkán mindkét oldalon volt egy-egy újságos pavilon, ahol lehetett villamosjegyet vásárolni. A pavilonok megszűntek. A pénztárcámban meg nem volt apraja a pénznek. Mentem hát az új SPAR Áruházba (a környéken a negyedik, egyre szűkebb a választék az áruház-láncolatok között). Már tudtam, pontosan tudtam, hogy bosszankodásom folytatódik, ugyanis úgy építették meg a belső teret, hogyha csak húst szeretnék venni például, a húspult hiába van elöl, be kell járnom a jó hosszú felvezető folyosót (gondolják, tán vásárolok majd, de nem), kacsintanom egyet a pénztárosra, hogy Én nem, és majdnem kint vagyok, de még nem, mert a pékárúnál gondoltam, majd Ő felváltja, de Ő sem, mert, hogy a GÉP csak akkor nyílik ki, ha Én kifizetek valamit. Ej Te Gép! Mondom, kérek egy tepertős pogácsát közel 100 pengőért, és már van is apróm a villamos jegyre, csak a pogácsában nem találtam a tepertőt és mimást sem. A jegyváltó automata üzemel, van jegyem, villamoson vagyok, leülök. A következőn, vagy azután felszállt egy cigányleány és egy cigány fiú a villamosra, Hej, az istenadta roma gyerek, de szép egy legény! Leülnek velem szemben (én éppen gondterhelt voltam, ugye). De milyen jó is volt látni ezt a vidámságot, azt a könnyedséget, hogy a még a hideget is úgy viselték, mintha bunda lenne rajtuk, pedig nem, csak hosszú ujjú pulóver és sál (a fiún). Az egész villamos olyan volt, mint Én, csak Ők nem, egyetemre mentek, legalábbis ott szálltak le. Azon gondolkodtam, mi is hiányzik itt mindenből, ami bennük megvolt. Könnyedség?, Gondtalanság? Egyszerűség? Mi? Megmondja valaki? Leszállok a volt Skála Áruháznál, ma már van ott egy jó nagy irodaház. Ki fog ide beköltözni? Az irodák nagy részét már nem lehet kiadni Budapesten. Így építünk mi! Ecsediig gyalog, vissza kocsival, barátnőm haza.

Aztán mentem kocsival Dóra-majorba (Üllö és Ócsa között). Az üllői úton (mert, hogy én balga nem a gyorsforgalmit választottam) egy könyvelőiroda nem az ügyfeleket fogadja, hanem a feleket. Nagybetűkkel írták ki azt, hogy FÉLFOGADÁS – tól-ig. Vajon melyik felet fogadják? Egyébként pedig, soha ne menj be oda, ha messzebb mész, mint Budapest! Hacsak nem sétakocsikázol. Merthogy semmi se szép ott, pedig kerestem. Ellentétben Dóra-majorral: de ez más növények és állatok, ugye más?

Meg táblaproblémák is vannak. Például voltam, voltunk Győrött is, onnan meg mentünk Bábolnára, Bábolnáról meg vissza Győrbe. Bábolnán az arborétumban voltunk, csak „előszőrre” nem találtuk, mert, hogy a jobb oldalon nem volt kitáblázva. Tehát ha bárki megy, a kastéllyal szemben van egy út merőlegesen (a kastélyra merőlegesen) balra, ha Győr felől jövünk, ott kell menni az arborétumba. Az arborétum az rendben van. De a táblák ott is hiányoznak: például a térkép, hogy hol milyen állatot simogathat meg a gyerekem. Én szeretek felfedezni, csak most épp nem volt annyi időm. Pedig vélhetőleg pályázati pénzből készítették a pár információs táblát, ami kint van a kapunál – no térkép nem fért bele – szóval még ez a „látogatóbarát” mint fogalom, sok helyen nem teljesedik ki, avagy nem teljesíti ki az, akinek kellene. De szeretem! Látogatóbarát múzeumainkat és műemlékeinket, ügyfélbarát ügyfélszolgálatainkat és munkahelyeinket, utasbarát közlekedésieszközeinket és útjainkat (MÁV, BKV). Sicc!


Aztán, ha valaki esetleg jönne visszafele Bábolnáról Győrbe, az legyen résen:

mert csak Budapest felé mutató útjelző tábla van az autópálya előtt. De ha résen vagy, rájössz, hogy a másik út hová is vezet.

Egyébként meg mindennap az van, hogy a házunk előtt nagy kocsik parkolnak (audik és bmw-k), és mindnek rokkantigazolványa van. Nekem is nagy autóm van, de nincs rokkant igazolványom.

További szépeket!

Kovarszki Andrea, Budapest
2009. októberi napok

Stetl

Stílusosak vagyunk. Késő ősszel, de gyönyörű napfényben Tokajba utazunk. Föl sem merül, hogy ne autóval menjünk, pedig – mint utóbb megtudjuk – kényelmesen, két és fél óra alatt, IC-minőségben oda lehet vonatozni. Az is igaz, hogy szeretnénk körülnézni kicsit a tágabb környéken, ezt viszont autó nélkül nem lehet.

Zsidó kulturális fesztivál egy kisvárosban, amelynek felvirágoztatói zsidó borkereskedők voltak. Palit meghívták, én vele tartok. Sosem jártunk erre. A táj összetorlódik Tokajnál, vagy inkább Tokajt telepítették erre az összetorlódásra: a Tisza, éppen ott, ahol a kis Bodrog siet beléje; s ráadásként a szőlősdomb, amely a Kopasz-hegyről lehordott löszből összetorlódott kúp. Ettől zugos Tokaj, és ettől zsúfolt is kicsit. A két folyó, a Tisza-híd és a domb találkozásában éppen csak egy körforgalom fér el. De úgy látom, ezen a – forgalomtechnikai és közlekedésbiztonsági szempontból – nem túl szerencsés helyen érvényesül David Engwicht „városszelídítő” modellje. A szőlőhegy közvetlen közelsége, a körforgalom tőszomszédságába telepített falatozók, a Tisza-Bodrog-háromszög elbűvölő látványa, és a történelmi városka-mag felbukkanó főutcája annyi izgalmas látnivalót kínál, hogy az autósok önkéntelenül lelassítanak. Fesztivál is van, hosszú hétvége is, meg a halottak napja is közeleg, úgyhogy a forgalom nagy. Mégsincs zaj, tülekedés, ráérősen zsilipelnek a kocsik.

Délután úgy, ahogy vagyok, kulturális programra öltözötten, elindulok a piros jelzésű kirándulóösvényen. Magas sarkú cipőben. Ilyet se csináltam még. Nem bánom meg. Igaz, az előző napi eső miatt csúszós a szurgyikban a nedves lombszőnyeg, lefelé még nehezebb jönni, mint fölfelé, de megéri a fáradságot. Lenézek a városkára, és megállapítom, hogy a zsinagóga a legnagyobb épület.

Nagy a forgalom a szurgyikban, ez örvendetes. Kisgyerekes kirándulók. Apa szól rá lustácska fiára: Gózzá’ má’!

Fönt a hegyen ér a telefon, hogy találkozzunk félóra múlva. Evickélek lefelé, előttem Ágoston Béla dúdolja az Ej uhnyemet (nagyon náthás, momentán utál kirándulni, ráadásul este két fellépés várja: rabszolgasors).

Kézenfekvő találkozási pont a katolikus templom előtti terecske: igazi középpont itt is. Amikor leérek, Pali megosztja velem egy megfigyelését. Noha a zsinagóga valószínűleg a legnagyobb épület Tokajban (megerősíthetem), sikerült úgy építeni, hogy csak az utolsó pillanatban vegyék észre. Először is Tokaj legalacsonyabb pontjára építették. Aztán: ahogy az ember végigmegy a főutcán és beles a mellékutcákba, nem látja meg sehol. Mert még csak nem is sarokra építették. Akkor bukkan fel, amikor az ember már ott áll előtte. És célzottan kell keresni. Félelem vagy exkluzivitás van ebben a rejtőzködésben? Mennyire másképpen gondolkodtak a zsidók a templomépítésnél, mint a keresztények: a templomot a maguk számára tekintették központi helynek, nem látványelemként.

Koncert a felújított, sterilen fehérre festett, hideg fényekkel megvilágított zsinagógában. Darvas Ferenc zongorázik, Oravecz Mari énekel. Az Állami áruház két híres betétdala közül az egyik: Egy boldog nyár Budapesten. Kicsit értetlenkedem, hogy jön ez ide, egy előadóteremmé alakított kisvárosi imaházba? Aztán meglátom magam mellett az idős asszonyt, aki a különbuszos csoporttal érkezett Pestről. Tizenéves lehetett, amikor ezt a filmet forgatták. Lepereg előttem egy lehetséges élettörténet, és értem, miért sír, értem, miért kell ide ez a dal, holott talán Feri sem gondolt az összefüggésre. „Nézd, értünk szép ez a város, és nékünk csillog a fény. Csupa boldogság, ami vár itt ránk…” Úgy érezhették akkor, hogy nekik szól a dal.

Másnap délelőtt autós kirándulás Sárospatakra. Mellékutat ajánlok, Pali örül, hogy így még többet láthatunk a tájból. Olaszliszka határában érzem a riadalmát, rálép a fékre. Látjuk az emlékhelyet, ahol a múlt héten tartottak legutóbb demonstratív megemlékezést. Három kisgyerek készülődik átkelni az úttesten. Lelassítunk, de nem mennek át. Minket néznek. Nézzük egymást. Szorongás.

Nádori Lídia, Budapest-Tokaj-Budapest
2009. október 25.

Varázslók, boszorkányok

Na nem azért, mert néprajzos vagyok, nem-nem, ezek hétköznapi varázslók és boszorkányok, az egyiktől nagyon megijedtem, ezt akarom kiírni magamból. Etnomobil-írásterápia.

Ma nem kell dolgozni menni (őszi szünet, hurrá!), de lemegyünk a városba ügyintézni. Autóval. Tehát ez egy autós utazás-történet lesz.

Az autó – természetesen francia! – olyan, mint egy nagy hajó, ülése kényelmes fotel. Rettentően kicsi vagyok benne. A terep (meredek és szűk parkolóhely, keskeny, meredek út beláthatatlan szurdokkal a végén) másokra a frászt hozza, R. viszont magabiztosan és nagyon jól vezet, hajózunk lefelé a keskeny úttesten. A kutya (Szandi) szabadon, de bibibí, most nem tud megtámadni. A buszmegállóban (emlékeznek: kék víztartály, nemlétező telefonfülke) nem várakozik senki, csak a Bolond Mari néhány széthagyott cucca hever a földön. A Bolond Mari négy éve még egy tip-top kis nő volt, ötvenes évei és alkoholizmusa elején. Akkor még néha megverte a gyerekeket, akik csúfolták, ha részegen battyogott haza – szépen kifestve, kiskosztümben. Ma már csak verbálisan goromba, egy lepattant, ijesztő alkesz, aki az utcákon kóborol, buszmegállóban alszik a padon, és aki már nem bírna el a gyerekekkel. Esténként hallom, ahogy a szemben lévő hegyen ordít valakivel (talán saját magával?). A szeme viszont mindig megfog: nagy barna, figyelő szemek. Múlt héten odaült mellém, és elkezdett mesélni (igen, ő is mesélhetne csudás történeteket) arról, hogy a szobájában villanykörtén fekete valamik vannak, amiktől nem bír aludni. Rettentően kíváncsi lettem volna a folytatásra, de jött a busz, és mivel erre másfél óránként van járat, az ember meggondolja, hogy kihagyjon-e egyet. Ennek a történetnek lőttek, sajnos.

Na, de most nem ül ott a padon, csak néhány sáros, színevesztett póló (ruhagyűjtő mániás) és üres műanyag palack (korábban asztali bor, most már padalatti bor) mutatja, hogy arra járt.
Az úton szembejön Zolipostás, kérdezzük, hozott-e valamit, nem, ma nem hozott semmit. Zolipostást nem tudja megzavarni az utca két neve, mindent kihord, ami kihordásra vár, mindig a megfelelő helyre, és még az sem fog ki rajta, ha a szemben lévő hegyre címezve jön a levelünk. Ilyenkor – úgy képzelem – kuncog egyet magában, „hm, hm, nem tudtok kifogni rajtam barátocskáim, kedves gépírókisasszonyok, hivatalnok urak, tudom én, hogy hol lakik F.J. és H.R., jobban tudom, mint Ti, és el is viszem nekik ezt a levelet”, és már mászik is fel a mi hegyünkre, lépeget is keresztül egy kertvégi, keskeny ösvényen, leereszkedik a rozsdás kapunkhoz, és bedobja a levelet a kopott postaládánkba. Így ni! (Micsoda közlekedés-történetet írhatna!: busszal fel a hegy aljára, aztán onnan gyalog úttesten, dűlőn, ösvényen, kutyafogak között télen-nyáron, forróságban-fagyban).

Zolipostás tegnap nem talált itthon minket, értesítőt dobott be, ezért ma autózunk, lefelé a hegyen, be a városba, el a postára.

A posta előtt parkoló, abban sok-sok parkoló autó, de!: „egy hely mindig van”. Ezt mondja R., és amint kimondja, tényleg, mint egy varázslat, egy hely mindig van. Az lesz a miénk. Én nem megyek be, kint várakozom. És ez nagy hiba volt, mert bent várakozni mégiscsak jobb lett volna, mint idekint a magát fehér boszinak nevező, de szerintem fekete boszorkány karmai közé keveredni. Nagydarab asszony, piros melegítőben, botorkál a parkolóban, meglát, felragyog a szeme, rám mosolyog, kedvesen, tényleg kedvesnek látom a mosolyát, és elkezd felém kacsázni. Azt hiszem, hogy ismerem, hogy ő az az asszony, aki múltkor megszólított a buszmegállóban, és elmesélte a fél életét. Leengedem az ablakot és akkor látom, hogy nem ő az, de már bent is van a keze az ablakon belül, nem tudom felhúzni. Le akarja venni rólam az átkot, hiába mondogatom, hogy nem kell, köszi, jól jön az nekem még valamire, de ő félt engem, mert hatalmas veszedelem, halálos átok ül rajtam, és nagy bajban vagyok, és meg akar menteni. Mert ő egy fehér boszi. Azt, hogy nagy bajban vagyok, már én is érzem, és hogy átkozottul nagy marha voltam, hogy leengedtem az ablakot, azt is, de szétlapítani mégsem akarom, miafenét csináljak. Nyomul be derékból az autóba, nyújtja a kezét, hogy majd úgy leveszi az átkot, és furamód szívesen odaadnám neki, szívesen megfognám a kezét, mi ez?, mégiscsak boszorkány vagy mi?, megbabonázott?, de végülis nem adom a kezem. Na jó, akkor legalább pénzt adjak. Adok neki egy ötszázast, de már közben, ahogy keresem a pénztárcámban, mondja, hogy ezrest kér. Nyújtom az ötszázast, nemigen akarja elvenni, kéri az ezrest, nehéz eltartani a családot. Meglátom R.-t közeledni az autóhoz, na hálaistennek!, döbbenten nézi a hatalmas testet, ami lóg ki az autóból, aztán meglátja a rémült tekintetemet is, elkezdi szaporázni a lépteit. Közben meglátja őt az asszony, elveszi az ötszázast, amit én megbűvölve nyújtok felé, már ki is szuszakolja magát az én térfelemről, meglódul R. felé, de az hirtelen beugrik a kocsiba, indít és csikorogva elhajtunk.

Most veszem észre, hogy reszketek. Mi volt ez? MI VOLT EZ? Balfékségem (egyik) története, tudom.

Hazafelé még két helyen megállunk, veszünk bort, felszaladok a tanszékre egy könyvért, hazaérünk. Valahol félúton felfelé elhagyom a feszültséget, süt a nap, kimegyek a kertbe. Átok ellen legjobb a kertészkedés. Ma már inkább nem megyek sehova. Műveljük kertjeinket.

Farkas Judit, Pécs
2009. október 22.

Alul, felül

Kovarszki Andrea, Budapest (Wesselényi u.)

2009. október 21.

Rekordidő

Bejönni Pestre. A rádióban reggel nem is említik a Szentendrei utat, ők már lemondtak róla, én nem tehetem, ez az egyetlen út. Lehet mondjuk kacskaringózni, Budakalászon át vagy a Duna felé, de azt csak vészhelyzetben. Tegnap meg azelőtt vészhelyzet volt. Ma viszont mintha elfújta volna az autókat a jeges szél, sehol senki. Lehet, hogy le se kell rakni a Rómainál. Tényleg nem kell. Így persze nincs meg a rendes polgár jóérzése, ami máskor, hogy én legalább nem szennyezem a levegőt, miattam nem kell kivágni a fákat, egy ezredmásodperccel tovább él a Föld stb. Most viszont beljebb lehet menni, este könnyebb lesz hazajutni. A Szépvölgyi útnál még parkoló is van, ráadásul a Hév is jön éppen, némi futás, nyolcszázas tempóban százötven méter, reggel ez sem esik jól, nochdazu ellenszél. Egyszer egy stoppos, akit hazafelé fölvettem, azt mondta, a Szépvölgyi útnál szállnak föl a legszebb csajok. Nem az utolsó kocsiba, ez biztos. Pedig ott vannak mindig a legkevesebben, nyolc után Aquincumtól is mindig van ülőhely. Zötyögés a Batthyányig. Régebben jobban bírtam az egész távot is, mostanában csak ritkán; valami jó könyv kéne, azzal könnyebb.

Az utolsó kocsiból lassabban lehet leérni a metróba, ez az egyetlen hátrány, de ez most nem számít, mert a rekordidő miatt sietni sem kell. Bérletem még egy napig jó, nem tudom, hogy ezt a huzatban didergő ellenőr pontosan látja-e a sasszemével; külön tanulmányt lehetne írni az aluljárói percepcióról. A mozgólépcsőn jut eszembe egy diplomamunka, amelyik arról szólt, miért nem állnak jobbra az emberek. Néha egyébként egész rendesen jobbra állnak, de ezt nem látni attól az egy-két deviánstól, aki akkor sem áll jobbra. Van, akit ez idegesít, engem nem. Babbage például azonnal megőrülne Pesten, ő külön tanulmányt írt a londoni utcai devianciákról. 165 felháborító dologról számolt be 80 nap leforgása alatt; a számok persze a mozgólépcsőn nincsenek a fejemben.

Lenn a mélyben egy képet nézek, rajta az látható, ami fenn van. Illetve fenn most épp nincs nyár, tehát a kép hazudik. Általában a Forum Hotelhez állok, előtte egy hajón ott a felírás: „Éterem”, mindig meg akarom nézni, tényleg így van-e kiírva, vagy csak a kép van rosszul ragasztva, mindig elfelejtem. Már jön is a metró, „elgázolják egymást a vonatok”, most csak egy perc tíz van köztük, szinte már veszélyes. Kossuth tér, a kedvenc kutyás szobrom, már soha nem rakják vissza a vak ember botját. A mozgólépcsőn szembejön egy jókedélyű turista, valamit énekelget magában. Szélsőjobbosok szoktak itt néha kurjongatni, azt Babbage is biztosan feljegyezné magának. A bal oldalon feltrappolok, egy deviáns félrehúzódik, így kerek a rekordidő, nagyjából 37 perc.

Mélyi József, Szentendre-Budapest
2009. október 14.

Esős, szeles őszi nap

Minden nap egy új történet, minden nap egy új indulás autóval, biciklivel, gyalog, vagy tömegközlekedéssel. És minden nap egy új érkezés, irodába, megbeszélésre, hivatalba vagy ki tudja hova. A reggeli járművet az úti cél, az időjárás, az öltözködés, valamint legritkább esetben a már az indulás pillanatában megjósolható késés mértéke határozza meg.

Nyáron és tavasszal nyerő a bicikli, hacsak nem kell áttekerni a budai lankákra, és nem kell utána csatakosan emberekkel találkozni. De az olyan esős, szeles őszi napokon, mint a mai, sokkal jobb autóval nekivágni a városnak, hacsak nem indult már el a barátnőm korábban a család egyetlen autójával. Ilyenkor nem marad számomra más, mint a trolizás, a sétálás, a villamosozás.

A laptop mellé a táskába mindig beteszem a HVG-t, hogy tömegközlekedés közben legyen mit olvasni, és kihasználjam a holtidőket. Séta közben olvasni nehézkes, rövid ideig tartanak a piros lámpák a zebránál, és a gyalogostársakkal sem akarok feltétlen összekoccanni. Tehát marad a nézelődés (csajokat vagy Ferrarit), vagy mp3, illetve 9:30 előtt rádióhallgatás. Zenés-gügyögős rádiókat nem hallgatok, évek óta Keljfeljancsi szól minden reggel zuhanyzás, fogmosás, öltözködés, reggelizés, autózás, gyaloglás közben. Fél tíz után vége a műsornak, akkor már általában kikapcsolom a rádiót, és csak az utazásra figyelek, a mielőbbi érkezésre.

Mielőtt kiléptem a házból az utcára, gyanúsan lengedezett a mázsás kapu a zsanérokon, furcsa volt, hogy nem csukódik be, előre vetítve a kint tomboló szélvihart. Legszívesebb visszafordultam volna, de kénytelen voltam tovább menni. Fülemben szólt a reggeli rádióműsor, és mikor a kb. ötszáz méterre lévő megállóba érkeztem, megállt mellettem a trolibusz is. Modern volt, csendes és suhanó. Kinyílt az ajtó, és hívogatott, nem tehettem meg vele, hogy nem szállok föl. A Ferdinánd hídon nem volt kedvem szélviharban átkelni, sapka nélkül, fájós torokkal. Nem kezeltem jegyet. Bármennyire is furdal a lelkiismeret, nem fizetek ki 300 forintot egy megállóra, még ilyen cudar időben sem. Pláne, hogy szinte nem tudom úgy kinyitni a HVG-t (a buszon), hogy ne találjak benne egy újabb BKV-s botrányt. Most kivételesen nem olvastam, mert még nem volt 9:30, és inkább rádiót hallgattam. Amúgy egy rövid megálló nem is elég egy cikkre.

Egy megálló után leszálltam és még volt fél órám, hogy megérkezzek célomhoz a Visegrádi utcába. Sétáltam a Váci úton, a Csanády, a Visegrádi, a Radnóti, a Hegedűs Gyula, a Katona József, a Kresz Géza és a Kádár utcában, hogy 10-re végre visszaérjek a Visegrádiba.

11 óra után a cudar időben elsétáltam a Jászaira, és a kettes villamossal elmentem a Roosevelt térig. Na, a villamoson már lyukasztottam jegyet, és végre újságot is olvastam. Meglepődtem, hogy mit tudnak ma már az okostelefonok! Nem is gondoltam. Elsétáltam a Vigadóig, ahol már kocsival várt a csajom, és bebumliztunk a Belvárosba. A rádiót kikapcsoltuk és beszélgettünk. Nem én vezettem. Aztán a nap többi közlekedéssel járó részét már kocsiban töltöttük. Beszélgettünk, és néha telefonáltunk, persze szigorúan a jobboldali ülésen. Délután utast cseréltem, és miután kitettem anyukámat a Keletinél, mert a dugó miatt esély sem volt a Blaha felé közeledni, újra rádiót hallgattam, és mentem vissza a barátnőmért az irodájába. Kis időzés után kocsival hazajöttünk, és útközben beszélgettünk. Már megint 7 óra volt, mire hazaértünk.

Hogy holnap mi lesz? Bicikli tavaszig már biztos nem, így vagy autó (ha együtt megyünk), vagy gyaloglás. Rosszabb esetben kapaszkodás. A buszon.

Kricó, Budapest
2009. október 13.

Őszi nap

Reggelente 7 és negyed 8 körül beszállunk a kis Opes Astrába, a 4 éves lányom megpróbálja bekötni magát. Az eredmény attól függ, hogy mennyire álmos.

A szomszédunk, Erzsike tömegközlekedéssel jár dolgozni, gyakran csatlakozik hozzánk, és velünk jön a Moszkva térig. Ha a kislányom nem nagyon álmos, elmondjuk a Petőfi Arany Lacinak című versét, vagy éppen elénekli a legfrissebben tanult ovis dalt. Így érünk a Nyárs utcai óvodába.

A belvárosban, a Bajza utca felé, a Lánchíd előtt már az alagútban sűrűsödik a forgalom, egyre többen vagyunk. Később segítenek haladni a jelzőlámpák.

Délután fél 5 és 5 között hasonló a kép, csak most a pesti oldalról közelítve. Ha elhagyjuk a Moszkva teret, majdnem kiszámítható a haladás Hűvösvölgy felé.

Székely Péter, Budapest
2009. október 13.

Ágyú

Megvirradt, a köd felszállt, az intézmények nyitottak, az utakon beindult a fluktuáció. A Tordán átfolyó forgalomban egy jármű nehézkesen araszol: egy katonakocsi vontatta ágyú. Lehet talán ZIS-3-as páncéltörő, de ki tudná azt ma már megmondani. Vízhatlan sátorlapba bugyolált csöve 60°-os szögben mered a nyomában türelmetlenkedő kocsikra. A szokatlan látvány kiben-kiben asszociációkat szabadít fel, nagyszülők emlékét, filmélményeket. Halált, szenvedést, romokat, a becsapódás fülsiketítő csattanását.

Az ágyú útelágazáshoz érkezik. S ekkor történik az, amiért mindezt megörökítjük, s ami elűzi az asszociációkat: az ágyún kigyúl a jelzőlámpa, fegyelmezett járműként kijelezve a menetirányt. Akárcsak a munkába igyekvő traktorok, a dömperek, a kiskocsik.

K. V.,
Torda (Románia), 2009. szeptember 23.

A szélvédő másik oldalán

Ma beültünk az autóba. Pali letörölte a port, ami egy hét alatt képződött rajta a zárt, de tereprendezetlen udvaron, azután irány Nógrád megye. Tájékozatlan autós módjára az M2-esen indultunk el. Hát volt ott minden. Lezárt csomópont, sávlezárás váltakozó irányú forgalommal, elterelés, felmart úton caplatás. A legfurább mégis a felújított útszakasz volt: szerény, kétsávos út, amelyet máris bőven kinőtt a forgalom; kétoldalt az útpadka viszont van annyira széles, hogy abból futotta volna egy lengyel típusú autóútra. A lengyel típusú autóút, ha valaki esetleg nem tudná, némi odafigyelést és szolidaritást igényel az autósoktól; cserébe olcsóbb, mint négysávos utat építeni. Kétoldalt egy-egy szerény sávocska, inkább csak aszfaltozott útpadka, ahová félseggel ki lehet húzódni, ha gyorsabb autó jön mögöttünk, aztán visszavillanni. Menne ez nekünk? Miért, ha a lengyeleknek megy, nekünk miért ne menne?

Ennek ellenére, vagy éppen ezért nagyon jól éreztük magunkat a Börzsönyalján. Diósjenő községben számottevő forgalmi helyzet nem adódott. A Nógrádba vezető sokadrangú út kanyarulataiban váratlanul iskolás kirándulócsoport került elénk, de mivel normakövetők vagyunk, elég lassan mentünk ahhoz, hogy senki ne lepődjön meg túlságosan.

Az út tanulsága az volt, hogy ha legközelebb kirándulást szervezünk arrafelé, előtte naprakész információkra kell szert tenni az út állapotáról. Persze nem az Állami Autópályafelügyelettől. Magdi az Útinform honlapját ajánlotta; hát megnézzük, mit tudnak.

Ha jók lesztek, bemásolom a levelezésemet az Autópályafelügyelettel. Tárgy: miért nem tudja az ember az M6-oson, hogy merre van Budapest?

Visszafelé szemfüles és tanulékony utasoknak bizonyultunk: a régi 2-esen utaztunk. Most, vasárnap délután gond nélkül megtehettük, de azért el tudtuk képzelni, mi lehet itt hétköznap.
A csapda ezúttal a Ferdinánd-hídnál leselkedett. A Budapest Maraton miatt rendőr(lány) irányította a forgalmat. Békés birkaként araszoltunk, amikor engedték. A Nyugatinál közvetlenül mellettünk, a külső sávban, nem nagyon sikerült bevennie a kanyart a kollégának, majdnem összekoccant az orrunk.

Nem tudom, a többi autós mit gondol ilyenkor a futókról. Remélem, olyan nincs, aki ki is kiabál nekik mindenféle csúnyákat, mert ilyenkor nagyon érzékeny ám az ember, csak pozitív üzeneteket tud befogadni, vagy leáll. Mivel voltam már „odaát” is, és éppen ez a Ferdinánd-hídi szakasz bizonyult a legbarátságtalanabbnak, a várakozás idejét sztorizással töltöttük. Felidéztem Monspart Saroltát, aki a leggonoszabb ponton: a Nyugati-felüljáró kaptatójának közepén állt, és folyamatosan biztatta a népet. Ez 2006. szeptember 2-án volt. Gyurcsány akkor a fáma szerint negyvenfokos lázzal, de végigfutotta a Félmaratont. Két héttel később dobták piacra az Őszödi beszéd című platinalemezt.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 4.

Egy nap az év

Amikor az ember reggel kihajt a birtokra, tisztában van azzal, hogy birkákkal és marhákkal is találkozhat.

Hiszen reggel, amikor még aránylag gyér a forgalom, vannak, akik akkor is még gyorsabban akarnak előrejutni. Cikáznak a sorok között, persze az irányjelzőt nem használva.

Nem tudom, hogy feltűnt-e már, hogy milyen sok autóban letört az indexkapcsoló – csak ezzel magyarázható ugyanis, hogy a járművezetők egy része ezt nem használja. Pedig az egymás közti kommunikáció egyik fontos kapcsa ez – na jó, a középső ujj bemutatása kicsit nagyobb hangsúlyt kap ma hazánkban.

A jelzőlámpák jelzései – ahogy a reklámokban is szerepel – csak tájékoztató jellegűek, sokan nem foglalkoznak azzal, hogy épp sárga, vagy piros a jelzés. Az meg, hogy a kereszteződésben ne ragadjanak be a csúcsforgalom idején, már felér egy tündérmesével. Talán mindenki emlékszik anno a rendőrviccekre. Mindegyik lényege az volt, hogy a rendőr hülye. De vajon milyen jelzőt kéne használni a közlekedésben azokra, akinek a hülyerendőr (sic) segít, hogy ne ragadjon bent egy nagyobb csomópontban?

Fantasztikus élményekben lehet része a közlekedőnek, amikor két autó egy forgalmas úton koccan, és mivel a festék lejött a lökhárítóról, és megegyezni nem tudnak, hogy ki volt a hibás, ezért egy egész sávot elfoglalva órákon keresztül várnak a rendőrre.

Az idő lassan telik az autósoknál. Hiszen a fél óra is csak öt percnek tűnik nekik, igaz ez csak akkor, ha szabálytalanul állnak meg a külső sávban, vagy a zebrán, esetleg a kerékpárúton. De vajon miért pont öt perc az az idő, amit valaki szabálytalanul megállva eltölt? Az idő egyébként fordítottan arányosan rohan, ha ez az autós épp vezet, mivel akár félpercnyi várakozásnál is dührohamot tud kapni.

Amennyire nem használják az indexet az autósok sávváltásnál, annyira megold minden problémát viszont a vészvillogó. Hiszen ezzel a jelzéssel bárhol, bármikor meg lehet állni, akár megbénítva a környék forgalmát is.

Természetesen a közlekedés összes résztvevőjére elmondható, hogy nem angyal. Hiszen a gyalogosok egy része andalogva megy át a zebrán, mivel neki épp zöldet mutat a lámpa. Igaz, hogy az esetleg jobbra kanyarodók emiatt nem tudnak haladni, de hát Istenem, kit érdekel ez? Sokkal izgalmasabb az autók között is szlalomozni, hiszen a jelzőlámpánál dög unalom lenne átkelni. De a kerékpárosok között is vannak, akik nem sokat törődnek a szabályokkal. Piros lámpa, zebra előtti megállás a luxus kategóriába tartozik. Azért ne feledkezzünk meg a motorosokról sem, hiszen mennyire jó is őket éjjel hallgatni, ahogy végigdöngetnek mondjuk a nagykörúton.

Ja? Hogy ez nem egy napom közlekedése? Nem. Mivel 365 napban élheti ezt át bárki, aki ma Budapesten közlekedik.

Mátyási György, újságíró, Klubrádió, Budapest