Négy kiflis nap

Hétköznapokon minden reggel pontosan fél 8-kor ébredek. Nem csörgőórára, telefonra vagy kávéillatra (az is van, csak kicsit később), hanem öt pár talp heves csattogására, ahogyan rohannak lefelé a hegyen. Először három pár, hallhatóan kicsi talp, majd két pár zömökebb, szuszogósabb csattogás az aszfalton. És az elmaradhatatlan ordítás, persze. Ordítással kombinált rohanás – erre ébredek minden reggel: a hegy tetején lakó család rohan a buszhoz, fél 8-kor a fél nyolcashoz természetesen.

Felkelés, fürdő, kávé, mithúzzak, indulás. A hegyről a városba. Két külön világ, útközben átlépek faluból városba, múltból jelenbe, kertészből tanárba, satöbbi satöbbi. Most más nem jut eszembe.

De még előtte megetetem a macskákat: Cilut, aki egy ártatlan pofájú vadállat, és elkergeti az udvarról a rókát (láttam!). És Matut, aki azért lett Matu, mert éppen Umberto Eco Loana királynőjét olvastam, azt a részt, amikor váratlanul megjelenik a főszereplő előtt egy macska, akit elnevez Matunak, nos, a mi Matunk pont ennél a résznél jelent meg az udvaron, és vett birtokba minket, nyilvánvalóan nem lehetett neki más nevet adni. Egyetek, aztán menjek már, mert a végén én is rohanhatok lefelé, csattogó 37-es talpak, piros cipőben, naná!

Indulás – lefelé. Az utam otthonról a munkahelyemig folyamatos lefelé haladás. Először az udvarban, a fák, bokrok között, lefelé a sok-sok lépcsőn. Felemelt kezem az arcom előtt (ez messziről elég hülyén nézhet ki, hiszen nincs is mögöttem senki pisztollyal), de így is belegabalyodok egy, a bokrok közé kifeszített pókhálóba. Körbetapogatom a fejem – nem ül rajtam egy pók sem, jól van. És ha már így a szemem előtt van a kezem, leellenőrzöm a körmömet is. Tiszta. Tegnap dolgoztam a kertben, eltartott egy ideig, amíg fekete körmű földművesből rendes tanárnénit varázsoltam.

Kulcs, kapu ki, kapu be, kulcs el. Még leszedek néhány érett fügét, és befalom. Az őszi, másodérésű füge egészen más ízű, mint a nyári, első érés. Aszalt íz, bágyadt nap íz. No, akkor itt az utca. Ilonka néni eteti a kutyákat. Itt hadd álljak meg, jó? Ilonka néniék háza, bár egynek látszik, mégiscsak kettő. Vagyis egy, csak két utcában van. Az utcánknak ugyanis két neve van, és a házak hol ezen, hol azon a néven szerepelnek a nyilvántartásban (Földhivatal vagy miafene). Így lehetséges az, hogy a közvetlen szomszédunk egy másik utcában lakik, és így lehetséges, hogy Ilonka néni külön utcában lakik a vele egy házban lakó unokáitól! Amikor ideköltöztünk és először kellett taxit hívnom, a taxis körbejárt két hegyet is, mire megtalált, mert ő pont a másik utcanevet tudta, mint amit én bemondtam. Ő tanított meg arra, hogy azt kell mondanom: a víztartálynál és a telefonfülkénél balra. És tényleg, ez működik. Egyáltalán nem hozza zavarba őket, hogy évek óta nincs is ott telefonfülke.

Kanyarog lefelé az út, sáros hátú kígyó. Az Öreg házánál kicsit lassítok, figyelem, hogy megkötötte-e a kutyáját. Szandokán, alias Szandi nincs jóban velem, néha nekem jön. Olyankor ordítok (így derült ki, hogy tudok) és félek rettenetesen a térdemtől 3 centiméterre vicsorgó pofától. Sose értem, hogy miért is nem harapott meg, és mitől adja fel egyszercsak. De most megúszom, megkötötte. Az Öreg egyébként grófi származék, az övék volt az egész környék, három hegy, le egészen a városig. Most egymaga éldegél itt.

Van még két kutya-veszélyes szakasz, de mindkét kutya bezárva, lejutok épségben. Elmegyek a kék víztartály és a nemlétező telefonfülke mellett. Itt van a buszmegálló – ja még nem mondtam, én tömegközlekedős fajta vagyok. Buszozni azért is jó, mert itt tanulom a környéket. Az embereket, a hegyet, a lokális történelmet. Mindig megszólít valaki, akár ismeretlenek is, és mesélnek-mesélnek. Csudás történeteket hallok itt, amiket majd egyszer megírok. De nem most, mert menni kell dolgozni.

A buszmegállóban már ott várakozik Irénke, a gyönyörű ellenőr-asszonyka. Szociálismunkás diplomája van, szociálismunkás állása viszont nincs, ezért ellenőr. Ott van Ó.V. is, akinek könnycsepp van tetoválva a szeme alá – ez a börtön-tetoválások szimbolikájában azt jelenti, hogy már ölt embert. Vagy hogy meghalt egy barátja a börtönben. Én az előbbit képzelem hozzá, de csakis azért, mert így szép az a jelenet, amikor Ó.V., aki párjával virágárusításból él, tavasszal hatalmas, illatos orgona, tulipán és nárcisz-csokrokkal várakozik a buszmegállóban. Egy szomorú szemű gyilkos könnycseppel az arcán illat- és színfelhőben áll a buszmegállóban.

Béla bácsi ma sincs itt, aggódom érte, mi van, ha megint belevágott a villám (ezt is elmesélem majd), ellenben János utolért a botjával, Kezét csókolom Juditka!, a fülében fejhallgató, de kihallatszik, hogy a híreket hallgatja, közben elkezd beszélgetni egy utcabéli asszonnyal, de a füldugókat és a híreket nem veszi ki a füléből, ezért ordítani kell, hogy hallja a választ, persze ő is ordít.

Megjött a busz, ma reggel a Sanyi van, aki nem nagyon kedves, viszont pontos. Errefelé mindig ugyanaz a 3-4 sofőr jár, ismerik a terepet, és télen is bevállalják a feljövést, ameddig csak lehet, sőt egy kicsit utána is. Mindenkit ismernek, őket is ismerik – falu a városban. Buszozni azért is jó, mert sok kerti praktikát hallok: az idősek, akik feljárnak a hegyre a kertjükbe, cipelik lefelé a zöldséget meg a jótanácsokat. Szapulják a szárazságot, szapulják a jeget, ami elvert mindent, és szidják ezeket a fránya modern gombákat, amik elviszik a termést. A sok szapulás között vannak jó ötletek is, azokat kihallgatom és elrakom a fejembe. Hallgatózni persze csúnya dolog, de ez igazából nem az, mert ezt úgy tessék elképzelni, mint egy kis, buszon mozgó kerti klubot, ahol mindenki mondja a magáét, és mindenki hallja, ha akarja, ha nem. Én akarom.

Nem tudom pontosan megmondani, hol veszti el falusi jellegét a busz, de a magyarürögin már sokan vagyunk, eltűnik a kerti-klub jelleg és a falusias fíling. Én is már inkább csak bámulok kifelé, aztán zavarba jövök, mert meglátom magam a tükröződő ablaküvegben, Te jóég, milyen savanyú képet vágok! Megbámulom a hatalmas fehér Volgát a templom előtt, és a házszámot is, ami fából faragott kismagyarország-táblába van belekarcolva. Bekászálódik velem szemben az ülésre egy kisgyerek, néha rugdalja a lábamat, nem vészes, de az anyja aggódik, Ne koszold össze a néni nadrágját! A néni, aki én vagyok, próbálok megnyugtatóan mosolyogni, semmi baj.

Beérünk az uránvárosi végállomásra, van 10 percem a csatlakozásig. Megnézem, hogy ott van-e az idős házaspár, aki mindig. Igen ott vannak, mindig ugyanott állnak, és mindig ugyanúgy. A bácsi nagyon magas, a néni nagyon kicsi, szinte törpe. Nem beszélnek egymással, és nem is néznek egymásra. Bámulják az embereket, és várják a buszt. Most jut eszembe, hogy a buszon sosem látom őket. Hova lesznek? Legközelebb meg kell néznem. Beáll a busz, rajta a város legkedvesebb sofőrje (ezt szavazás mondta ki, és tényleg az!), mindenkinek egyenként köszön és mosolyog. A második megállóban egyetemisták hada száll fel, közöttük a mi hallgatóink is – ha van kedvem, figyelem, hogy ki köszön, és ki próbál elsunnyogni úgy, mintha nem venne észre. Jó játék. Nem haragszom rájuk, ha nem köszönnek, akkor sem. Vizsgaidőszakban majd megnő a köszönési kedv. Mire az egyetemhez érünk, már rengeteg az ember, jobb is, hogy le kell szállni. Még beugrok a pékségbe, ma 4 kiflis nap lesz (este 6-ig bent leszek), befordulok a portán, aztán nekivágok a 3. emeletnek. Megérkeztem.

Farkas Judit, Pécs
2009. október 16.

Gyalogbusz

Megint közlekedem. Tegnap is utaztam, és terveztem, hogy leírom, mert nem minden nap járok a nyolcadik kerületben, főleg nem sötétedés után, de aztán olyan simán megúsztam minden különösebb esemény nélkül, hogy elmaradt a beszámoló.

Ma nem csak úgy mentem valahova, hanem az egyre halmozódó elintéznivalók egy részét összegyűjtve megterveztem egy körutat, amivel jópár apró-cseprő ügyet kipipálhattam. Amióta a bringát időjárási és térdsérülési okok miatt kénytelen voltam letenni, maradt a gyaloglás és a BKV. Gyalogolni kifejezetten szeretek, ez az a közlekedési forma, ami mindennek ellene megy, ami ma jellemzi a nagyvárosi nyüzsgő életet. Lassú, csöndes, teljesen ösztönös és nagyon meditatív. Ilyenkor lehet elmélkedni, álmodozni, ötletelni, vagy csak megfigyelni.

Jóval többet gyalogolok, mint amennyit egy átlag közlekedő logikusnak vagy értelmesnek tartana, de tényleg szeretem csinálni. Így az utazásaimat nagyon lazán tervezem, első helyen semmiképp sem a hatékonyság, a praktikusság és a háztól házig elvek állnak. A BKV-t megpróbálom úgy használni, hogy ne sokat sérüljek lelkileg. Nehéz ezt megoldani, de kis odafigyeléssel jól megúszható. A metrót egyértelműen kihagyom, az számomra a legkiábrándítóbb, kőkemény valóság, némi rémálommal az aluljárókban.

A mai első úticél a Lónyai utca volt. Kettőtizenkettővel mentem a Boráros térig, onnan gyalog. Egy rövid megbeszélés után továbbindultam a Királyi Pál utcába. Tudtam, hogy ez lesz a kedvenc része a mai napomnak. Már az utca neve is kicsit mesébe, vagy valami fura álomba illik, hát még a két kis hely, ahova készültem betérni. Bár át kellett verekednem magam a Kálvin téri akadálypályán, de amint ez sikerült, bejutottam az utcába, kisimult a terep is, és a kedvem is.

Először a nagyon szép nevű Utas és Holdvilág antikváriumba léptem be. Apró kis üzlet, középen asztallal és székekkel, otthonos hangulatú könyvespolcok, a gyerekkoromból ismerős könyvgerincekkel, halk zongorazenével. Nagyon szeretem az ilyen helyeket. A falakon csupa klasszikus illusztrátor munkái, Reich Károly metszetek, és hasonló csemegék. Itt sem időzőm sokat, továbbállok.

Csak pár házszámmal arrébb kell sétálnom, és máris felbukkan a csodákkal teli Rózsavölgyi Csokoládé Bolt. Gyönyörű bonbonok, rájuk sem merek nézni, mert elhatároztam, hogy táblás csokoládét választok. Közben kardamomos és repcemézes kóstolóval kínál a kedves leányzó a pult túloldaláról. Nem utasítom vissza. Kiválasztom a két legcsalogatóbb feliratú táblát, és nehéz szívvel innen is kilépek.

Újabb akadálypálya vár, amin keresztül a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz jutok. Itt kiderül, hogy a kiállítás, amit szerettem volna megnézni, leginkább csak az én elképzeléseimben élt, és valami hasonló, de messze nem olyan érdekes, ami a valóságban hatszáz forintért megtekinthető. Most akkor inkább ezt nem.

A Vásárcsarnok a következő helyszín. Séta visszafelé. Útközben találok egy nagyon kellemes hangulatú kis kerámiaműhelyt, amiről szeretem azt gondolni, hogy ez csak most nekem termett itt. Ha egy öltönyös üzletember sétált volna erre, akkor egy bank állt volna a helyén. Ha már így megszólított, bementem és körülnéztem, nem is csalódtam. Jól megjegyzem a helyet, lesz még itt dolgom. A Vásárcsarnok pincerészlegében sushi kellékek után kutatok. Bár mindent lehet kapni a kis ázsiás szaküzletben, taszít a hely, így igyekszem gyorsan meglátni a szükséges elemeket, és menni innen elfele.

Elérkezem a leghosszabb szakasz megtételéhez, a Szépvölgyi útra kell eljutnom. A terv: villamos a Jászaiig, séta a Margit hídon, majd újabb villamos a Kolosy térig. Totális káosznak tűnik számomra a feltúrt szakasz, a Szabadság híd pesti hídfőjénél. Próbálom az elketrecezett és ledeszkázott területeken keresztül meglátni, hogy mi is a helyzet a villamossal. Járkálok egy picit, miközben pont érkezik egy villamospótló feliratú busz, ahhoz a megállóhoz, ahol épp tanácstalankodom. Rendkívül megörülök, hogy milyen egyszerűen megoldódott a helyzet, így gyorsan felugrom rá, és az sem keserít el nagyon, hogy az ellenkező irányba haladó buszra. Na persze, akinek van bérlete, nem aggódik! Sőt, kifejezetten szeretem, amikor még eggyel többször használom. Rendkívül aránytalannak és igazságtalannak érzem az árát, ezért mintha ez valami bosszú lenne, kárörvendően boldog vagyok, hogy még kevesebbet nyertek rajtam. De aki nem elég vagány a blicceléshez, annak ez marad.

Az első megállónál leugrom a pótlóbuszról, át a túloldalra, és várom a visszabuszt. Villamossal kellemesebb lenne ez a szakasz, már csak azért is, mert a villamos jóval alkalmasabb a síneken való közlekedéshez, másrészt alaphelyzetben (ha van ilyen) nincs szétütve az egész vonalon a kilátás. Betongerendák, állványok, mindenféle óriás – leginkább romboló, kevésbé építő – eszközök. Cigarettázva unatkozó munkások. Voltak dolgozó munkások is: a teljes szakaszon összesen ketten. A villamossínek mellett szuper védőfelszerelésben és szemüvegben gyártották az eszméletlen fehér színű és csillogós szikrákat, a buszon ülő védőszemüveg nélküli utasok szórakoztatására. Nekem nem fájt a szemem, szép volt. Kicsit arrébb történt, hogy az útburkolati romokon megállt egy rendőrautó, és egy bilincsbe vert rabot vittek sétálni a rendőrök. Csupa kaland!

A Margit hídhoz közeledve rájöttem, hogy ott sem lesz akkora élmény a séta, hiszen a Margit híd helyett is valami szürreális ketreces labirintus üzemel jelenleg. Így bár csak egy megállóról volt szó, a kombinót választottam. Csak legyünk túl rajta gyorsan. Margit hídtól villamos a Kolosy térig. Utolsó része az utamnak, innen már közeledem haza, és ezt kicsit sem bánom. Nagyon fárasztó közlekedni.

A Kolosy tértől séta a borzalmas nevű Montevideó iroda utcáig, ott villámgyors ügyintézés, és visszaindulás. A Szépvölgyi út ezen szakaszát nehéz elhagyni úgy, hogy be ne térjen az ember a híresneves Daubnerbe, ez most részemről nem is marad el. A sor mindig hosszú, de mindenki türelmes, mert a végén úgyis jól jár. Tíz darab meleg tökmagos pogácsa a jutalmam. Egyet rögtön meg is kóstolok, szükségem van az erőre a hazaúthoz.

86-os busszal jövök el a Clark Ádám térig, majd onnan a százöttel hazáig. Az alagút előtt nagyon rossz a buszra várni, olyan mintha egyáltalán nem is levegőt szívna az ember, hanem csak mérget, és az addig tartalékolt oxigén segítségével maradhatna csak életben. A százötről a Királyhágó téren szállok le, mert nem sokkal többet kell gyalogolnom hazáig, mint az Alkotás úton, viszont a díszlet sokkal szebb az Ugocsán hazáig.

Agócs Írisz, Budapest
2009. október 20.

Látod-e, babám

Vonattal utaztam Debrecenbe. Visszamenőleg is evett a sárga irigység: míg Pécsre és Pécsről továbbra is ritkán és hosszan járnak a vonatok, az északkeleti irányba óránként indul IC a Nyugatiból, és a menetidő is rövidebb, mint Pécsre. A párhuzam tényleg nem az EKF miatt jutott eszembe, hanem mert Pécsett éltem 12 évig.

Az ablakon felirat: „A légjavító-berendezés csak zárt ablakok mellett üzemel jól.” Amúgy a kedvenc feliratom szintén vonatról származik – a pécsiről. Az egyik WC-ajtón virított, pontosabban narancssárgállott, és így szólt: „NEM HASZNÁLHATÓ! Szíveskedjék másikat keresni! Köszönjük.” Fölötte még egy rejtélyes szó: „Y-bárca”. Le is téptem, haza is hoztam, megvan még, természetesen a WC-ben.

Asztalnál kapok helyet, menetiránnyal szemben, ablak mellett. Igazán tutkeráj, csakhogy velem szemben hosszú lábú fiú ül, az ülésemről veszi le a lábát, amikor megérkezem. Az első húsz percben hallgatólagos egyezséget kötünk: én nem nyújtóztatom a lábam, ő nem rúg belém. Az egyezséget úgy tízpercenként felrúgja (bocs). Lehet, hogy mégis meg kellett volna beszélni.
Szajol: eszembe jut az, ami a legtöbb embernek eszébe jut erről a helységnévről. Ha az a vasúti átjáró volt a szerencsétlenség színhelye, ami mellett elsuhanunk, akkor megállapítható, hogy sorompó még mindig nincs, csak lámpa.

A közlekedési eszközökön való mobiltelefonálásról szerintem külön blogot kéne indítani. Emlékszünk a régi időkre, és anyáink kedvelt fordulatára: Nem telefontéma? Milyen régen hallottuk ezt a mondatot, igaz? Persze, ma már nem hallgatják le a telefonbeszélgetéseket (dehogynem). De nem is azért. Bármiről, bárhol, bármikor képesek vagyunk telefonon beszélgetni, ugyan már, mi lehet az, ami nem telefontéma manapság?

A mellettem ülő férfinak valami fontos változtatást kell végrehajtania egy megbízásán. Többször, többekkel beszél arról, hogy mégsem kéne erőltetni azt a csillapítóaknát („ha beleengedünk három bár nyomást, orrán-száján jön kifele”). Ha jól hallom az ügyfélt is igyekszik meggyőzni ugyanerről. Másvalakinek pedig tagoltan, többször is elmondja, milyen kóddal lehet belépni a mailboxába.

A büfékocsiban eszem valamit, amit az étlap milánói erőlevesnek titulál. Kalandos vállalkozás: porleves, amelybe gondos kezek gépsonkát aprítottak – utána viszont igazi, finom Lavazza-kávé jön. Itt egy úgynevezett rév-vám-típusú fiú telefonál. Azokat hívom így, akik rettenetesen gyorsan beszélnek, viszont telenyomják a beszédüket kötőszavakkal, sőt, képesek egész mondatokat alkotni úgy, hogy kizárólag redundáns elemek legyenek bennük. Így aztán pontosan annyi ideig tart a mondanivalójuk, mintha valamivel lassabban mondanák, és csak azt, ami kell. Ha jól értem, éppen elhajt valakit, aki jelentkezett náluk munkára. Na jó, lehet, hogy hasonló helyzetben én is így beszélnék. Utána hosszan, duruzsolva diskurál, évődik, tessék, a torokhang is eltűnik.
A jegyvizsgáló megismer a büfében, nem kéri a jegyemet, csak mosolyogva biccent. Két eset lehetséges: vagy osztályon felüli az arcmemóriája, vagy le tudja olvasni az arcokról, ki az, aki már előjött a farbával. Mindkettő tanulható, de mindkettőre születni kell.

Másnap, már hazafelé, a debreceni állomáson ér a felismerés.

Ki tudja, mióta van az a bizonyos IC-szignál, ami úgy tud vibrálni a Déli-pályaudvar visszhangos csarnokában? Szóóó-dóóó-rééé-szóóó? Megvan? Mindig is négy hosszú, kitartott hangnak hallottam. Most, ki tudja (?), hány év után, a debreceni állomáson hallom meg, hogy az IC szignálja valójában a „Látod-e, babám” kezdetű magyar népdal első sora.

Gyors slágermagyarázat fejben. Mert hát valamiért választották ezt a nótát. Nézzük csak.

Látod-e, babám, látod-e, babám
Amott azt a nagy hegyet?
Míg azt látod, míg azt látod,
Én a tied nem leszek.
Azt a hegyet a zsebkendőmnek a
Négy sarkában is elhordom.
Mégis a tiéd, mégis a tiéd
Leszek, édes galambom.

Talán arra utal, hogy mennyivel egyszerűbb vonattal átkelni a hegyen, mint elhordani azt, zsebkendőnek a négy sarkában. Szóval hogy becsüljük meg magunkat, és ne panaszkodjunk, ha olyasmi történik, mint amiről még az odafelé úton mesélt egy lány a vele szemben ülő néninek: hogy a barátjának a legutóbb ki kellett szállnia, és sokadmagával eltávolítani a sínről egy fát, amelyet a vihar döntött oda. Mégiscsak könnyebb, mint elhordani a fél Keleti-Mecseket.

Nádori Lídia, Budapest-Debrecen-Budapest
2009. október 19.