Áldás és rontás. Apró élmények a tömegközlekedésben

Áldás
Terhes voltam. Ültem a Clark Ádám téren a buszmegállóban és vártam a százötöst. Leült mellém egy idős bácsi és mesélni kezdett. Elmondta, hogy annakidején az ő hatáskörébe tartozott a hidak műszaki állapotának ellenőrzése. Mintha azt mondta volna, hogy az alagútban található irodák valamelyikében dolgozott. Legalább 20 percet vártunk együtt, mire megjött a busz. Felálltam és intettem neki, hogy jöjjön, de kiderült, hogy ő nem is a buszra várt csak velem beszélgetett. Búcsúzóul azt mondta: „Virágeső hulljon reád, így kísérje lépted nyomát!” Azon a nyáron többször megáldottak buszon és villamoson is, de azóta semmi. Nem felejtem el.

Rontás
El volt törve a kezem, gipszem volt. A Clark Ádám tér felé mentem a 105-ös busszal. Tömeg volt, nehezen kapaszkodtam. A budai partot elérve megkérdeztem a jelző gomb mellett álló férfit, aki közvetlen a gomb alatt fogta a kapaszkodót, hogy jelezne-e nekem, ha megkérem rá? Nemes egyszerűséggel annyit válaszolt, hogy: „NEM”. Nem felejtem el.

Közjáték
Arról most nem írok, hogy babakocsival hányszor csukta rám a busz- és villamosvezető az ajtót. Ki tudja miért?

Áldás a vonaton
Nagyon régen történt, a Budapest-Pécs vonalon. Fülkés vonat. Kinyílik az ajtó és egy fogatlan pasi megkérdezi, hogy kérek-e valamit a büféből. Döbbentem néztem rá és mondtam, hogy semmit. Bedobott egy doboz Marlborot, hogy amíg visszajön, gyújtsak rá. Visszajött. Elmondta, hogy azért ült vonatra, mert 3-4 helyre is elígérkezett aznap, és ezt csak úgy tudja elrendezni, hogy sehova sem megy, de alibiből felszállt egy vonatra. Kiderült, hogy azért nincs foga, mert tengerész volt. Egyébként a hajón unalmukban nyelvészkedtek, ezért tagja egy magyar nyelvtannal foglalkozó társaságnak is. Fele úton nyelvtani fejtörőket oldottunk meg és szabályokon vitatkoztunk. Megkérdezte, hogy szerintem hány isten van, mert szerinte kettő. Egy nem tud így kibaszni egy emberrel, mint vele – mondta. Megérkeztünk Pécsre és sírva búcsúzott el. Megköszönte, hogy meghallgattam, és azt mondta: „Áldjon meg az ég! ” Ezt sem felejtem el.

Vonat még
Szintén Budapest-Pécs. Buliból mentem, ezért álmos voltam reggel. Akkor még le lehetett feküdni az ülésekre, mert valahogy nem volt ilyen tömeg, mint mostanában. Elaludtam. Kinyitottam a szemem, és láttam, ahogy egy pufi család a fülke ablakából, kintről bámul. Visszaaludtam. Zörgésre ébredtem. A pufi család beült hozzám és hurkát, kolbászt, kakaós csigát, meg hasonlókat ettek a szemközti ülésen. Visszaaludtam. Mire felébredtem sehol senki. Először azt hittem csak álmodtam az egészet, de az ülések morzsásak és szemetesek voltak. Nem felejtem el.

Biciklis
A szerencsétlen biciklis rontás matricája.
Biciklivel menni általában jó de van amikor nem és az tanulságos. Egyszer mentem a Lánchídon át. Nem voltam túlságosan kiegyensúlyozott és nehezen vettem be a pilléreknél kialakított kanyarokat. Az egyiknél ott állt egy sportos biciklista. Meglátta, hogy bénázom, és közölte, hogy szerencsétlen vagyok. Onnantól kezdve, amíg a hídon át nem értem azt üvöltötte utánam, hogy: Szerencsétlen vaagy! TEE szeereencséétleeen vaaaagy! Mintha a hátamra ragasztotta volna, mint egy matricát, és húztam magam után a szerencsétlenség kondenzcsíkját. Egyre gyorsabban tekertem, hogy ne halljam a hangját. Nem felejtem el.

Szabó Eszter Ágnes, Budapest

Cetlik, napok

Most akkor gyorsan megpróbálom behozni a behozhatót. Amióta megy az EtnoMobil, szerettem volna megírni ezeket a kis cetliket, amelyek aztán nem lettek megírva. Így most az van, ami van, benne a fejembe, ami maradt. Hát igen, kevesebb mint ami lehetett volna.

Volt egy nap, amikor gyalog avagy babakocsival mentem egy szép friss, napsütéses reggelen a Klauzál utcából a Clark Ádám térre, no és vissza. Szép új cipőben, szívtam is a fogam visszafelé, mert, hogy kábé a Clark Ádám térig volt kapacitálva a lábam a lábbeli szorításának ellenállására. Ott feladta. Mármint a lábam az ellenkezést. Amit viszont láttam: lecsupaszítva a Vígadót belülről, leszintezve pincékig – gondolom a szokásos mélygarázs miatt, s gondolkodtam azon, hogy (1) fogalmam sincs milyen új hasznosítási elképzelések születtek erre az épületre (2) és, hogy nekem igen csak tetszene, ha a csupasz falrészletet itt-ott lehetne használni. No, de lássuk mit találtam:

„Kedves Közönségünk!
A Pesti Vigadóban 2004 januárjától felújítási munkálatok kezdődtek, ezért az épületben a munkálatok befejezéséig nem lesznek programok. A Vigadó Galéria a felújítás teljes ideje alatt zárva tart.
Még 2002 októberében kötött megállapodást a Művészeti és Szabadművelődési Alapítvány és az ING Ingatlanfejlesztő Kft a Vörösmarty téri irodaház közös újjáépítéséről, amely 2004 februárjában kezdődött el. A megállapodás részeként az ING anyagilag hozzájárul az állami tulajdonú és az MSZA által működtetett Pesti Vigadó műemléki épület felújításához is.
Terveink szerint az épület homlokzata, szobrai, díszítései teljesen megújulnak, a hangversenyterem új berendezést, színpadot kap, korszerűsítjük hang- és világítástechnikáját. Teljesen új építésű lesz a kiszolgáló terület: több és korszerűbb mosdó áll majd a közönség rendelkezésére, a művészek számára is több öltöző lesz a jelenleginél. Konferenciák rendezése estén szekciótermek alakíthatók majd ki és korszerűsödik a kiszolgálásuk is. Ugyancsak megújul, a Vígadó Galéria is, a kiállítások követelményeinek jobban megfelelő világítást kap, és megoldódik a régóta hiányolt légkondicionálása is.
A Vörösmarty téren teljesen új épület épül, amely négy funkciót kap majd. Legalul mélygarázs lesz, az alsó három szinten üzletek és vendéglátás kap helyet, a középső emeleteken irodák lesznek, melyeket az MSZA hasznosít majd, az épület tetején pedig luxus apartmanok alakulnak ki. [szerintem: alakítanak ki, bocs!] Az épület tervezett átadása 2007. augusztus 31. [Most 2009.10.28. van, de ezt már megszoktuk. Vagy sose fogjuk megszokni?] A terveket a magyar Fazakas György építészirodája készíti, a homlokzat kialakításában közreműködik Jean-Paul Vigieur, a Francia Építészeti Akadémia elnöke(…)” Forrás: Vígadó

Most itt az éjszakában már nem nagyon találok más infót. Lassan őrölnek a malmok, de legalább láthattam a csupasz falakat.

Aztán volt egy olyan idegesítő reggel, amikor a barátnőm érkezett Kaposvárról, én meg lemerítettem a kocsi aksiját, és persze pontosan akkor kellett a kocsiért menni, amikor ő megérkezett. Tehát elindultam, gondoltam gyorsan, gyorsan Klauzál utcából a XI. kerületbe az Ecsedi utcába, mondjuk 4-es villamossal majd gyalog. Ami rossz volt (1), hogy a bankautomata akkor van üzemen kívüli állapotban, amikor nekem épp szükségem lenne rá, (2), hogy villamosjegyet kell venni. A Wesselényi utca és a körút sarkán mindkét oldalon volt egy-egy újságos pavilon, ahol lehetett villamosjegyet vásárolni. A pavilonok megszűntek. A pénztárcámban meg nem volt apraja a pénznek. Mentem hát az új SPAR Áruházba (a környéken a negyedik, egyre szűkebb a választék az áruház-láncolatok között). Már tudtam, pontosan tudtam, hogy bosszankodásom folytatódik, ugyanis úgy építették meg a belső teret, hogyha csak húst szeretnék venni például, a húspult hiába van elöl, be kell járnom a jó hosszú felvezető folyosót (gondolják, tán vásárolok majd, de nem), kacsintanom egyet a pénztárosra, hogy Én nem, és majdnem kint vagyok, de még nem, mert a pékárúnál gondoltam, majd Ő felváltja, de Ő sem, mert, hogy a GÉP csak akkor nyílik ki, ha Én kifizetek valamit. Ej Te Gép! Mondom, kérek egy tepertős pogácsát közel 100 pengőért, és már van is apróm a villamos jegyre, csak a pogácsában nem találtam a tepertőt és mimást sem. A jegyváltó automata üzemel, van jegyem, villamoson vagyok, leülök. A következőn, vagy azután felszállt egy cigányleány és egy cigány fiú a villamosra, Hej, az istenadta roma gyerek, de szép egy legény! Leülnek velem szemben (én éppen gondterhelt voltam, ugye). De milyen jó is volt látni ezt a vidámságot, azt a könnyedséget, hogy a még a hideget is úgy viselték, mintha bunda lenne rajtuk, pedig nem, csak hosszú ujjú pulóver és sál (a fiún). Az egész villamos olyan volt, mint Én, csak Ők nem, egyetemre mentek, legalábbis ott szálltak le. Azon gondolkodtam, mi is hiányzik itt mindenből, ami bennük megvolt. Könnyedség?, Gondtalanság? Egyszerűség? Mi? Megmondja valaki? Leszállok a volt Skála Áruháznál, ma már van ott egy jó nagy irodaház. Ki fog ide beköltözni? Az irodák nagy részét már nem lehet kiadni Budapesten. Így építünk mi! Ecsediig gyalog, vissza kocsival, barátnőm haza.

Aztán mentem kocsival Dóra-majorba (Üllö és Ócsa között). Az üllői úton (mert, hogy én balga nem a gyorsforgalmit választottam) egy könyvelőiroda nem az ügyfeleket fogadja, hanem a feleket. Nagybetűkkel írták ki azt, hogy FÉLFOGADÁS – tól-ig. Vajon melyik felet fogadják? Egyébként pedig, soha ne menj be oda, ha messzebb mész, mint Budapest! Hacsak nem sétakocsikázol. Merthogy semmi se szép ott, pedig kerestem. Ellentétben Dóra-majorral: de ez más növények és állatok, ugye más?

Meg táblaproblémák is vannak. Például voltam, voltunk Győrött is, onnan meg mentünk Bábolnára, Bábolnáról meg vissza Győrbe. Bábolnán az arborétumban voltunk, csak „előszőrre” nem találtuk, mert, hogy a jobb oldalon nem volt kitáblázva. Tehát ha bárki megy, a kastéllyal szemben van egy út merőlegesen (a kastélyra merőlegesen) balra, ha Győr felől jövünk, ott kell menni az arborétumba. Az arborétum az rendben van. De a táblák ott is hiányoznak: például a térkép, hogy hol milyen állatot simogathat meg a gyerekem. Én szeretek felfedezni, csak most épp nem volt annyi időm. Pedig vélhetőleg pályázati pénzből készítették a pár információs táblát, ami kint van a kapunál – no térkép nem fért bele – szóval még ez a „látogatóbarát” mint fogalom, sok helyen nem teljesedik ki, avagy nem teljesíti ki az, akinek kellene. De szeretem! Látogatóbarát múzeumainkat és műemlékeinket, ügyfélbarát ügyfélszolgálatainkat és munkahelyeinket, utasbarát közlekedésieszközeinket és útjainkat (MÁV, BKV). Sicc!


Aztán, ha valaki esetleg jönne visszafele Bábolnáról Győrbe, az legyen résen:

mert csak Budapest felé mutató útjelző tábla van az autópálya előtt. De ha résen vagy, rájössz, hogy a másik út hová is vezet.

Egyébként meg mindennap az van, hogy a házunk előtt nagy kocsik parkolnak (audik és bmw-k), és mindnek rokkantigazolványa van. Nekem is nagy autóm van, de nincs rokkant igazolványom.

További szépeket!

Kovarszki Andrea, Budapest
2009. októberi napok

Hordozókendő és babakocsi

Általában én hozom haza a 8 éves lányomat az iskolából, a két és fél éves kisfiammal. Régebben kendőben hordtam magamon, most már túl mozgékony ehhez. Az első történet a kendőhöz kapcsolódik.

Akárhányszor felszálltam a villamosra (Budapest, belváros), segítőkész utasok át akarták adni a helyet, mikor látták, hogy a pici rám van kötve a kendőben. Irtóra jól esett, de sose fogadtam el, hiszen alacsony lévén, ha leülök a hasamra kötött kendővel, nem fér el a gyerek lába. Egy alkalommal, mikor mentünk az iskolába a nagylányért, egy hölgy kedvesen megkérdezte, hogy fiú vagy lány lesz a következő? Értetlenül néztem rá, hogy honnan tudja? Következő??? Én naiv azt hittem, hogy a másik (nagy) lányomra gondol. Pedig ő úgy látta, hogy a második babámat várom; pont úgy álltam, hogy támasztottam a derekamat a kapaszkodónak és a hasam kissé előrenyomódott. Kérdem én: ki kötné magára a tizenakárhány kilós gyerekét, miközben a pocakjában ott a következő?

A másik sztori babakocsival történt; már a fiamnak, és nekem is kényelmetlen volt a kendőben hordozás. Jöttünk hazafelé a villamoson, és a fel- és leszállásokhoz mindig kértem segítséget (154 cm-rel nem tudok fellépni a magas lépcsőn a babakocsival). Szóval megszólítottam egy férfit, hogy segítene-e leemelni a babakocsit. Mire ő kerek-perec kijelentette, hogy nem! Én visszakérdeztem kedvesen, hogy neeem? Mire ő: NEM! Pár másodperc után elkezdte magyarázni, hogy műtötték a térdét, és nem kockáztatja, hogy valami baja legyen. De könyörgöm: ha ezzel kezdi, akkor nem kérdezek vissza, hanem megkérek mást és nincs harag! Persze így sincs, és bocsánat, hogy segítséget kértem! Azóta kocsi nélkül megyünk az iskolába.

Netti24, Budapest