Szupernyolc

Megtudtam, hogy blogíró vagyok. Zavarba is jöttem; már megint egy identitás, amivel kezdeni kéne valamit. Meg aztán a közvetlenség illúziója – amikor első találkozásunkkor a szerzőtársnak úgy nyújtom a kezem, hogy arra számítok, pontosan úgy szólunk egymáshoz, ahogy és amennyire a szövegeink. De nem. A távolság zsugorodik és visszanő közénk, másodpercenként oda-vissza, nem bemérhetően. De azért, ha mosolyog, valahogyan ismerős.

Mint ez a város, Pécs, amit gyerekként lehetett utálni (Kaposvár felől), aztán meg beleszeretni Csontváryjába, Áfiumába, Tettyéjébe, és minden utamból megőrizni egy szeletnyit belőle, sosem belakva, csak ráérezve, összefüggéstelenül.


A Misina IC-t sikerült 7 perccel lekésni, a Mecsekre felférek, ráérősen olvasok az úton. Időre mennék, de a vasútállomáson furcsán mosolyog a néni, aki útba igazít. Meggyőzően bonyolultan magyarázza, miért ne menjek mégse a harmincassal. Taxiba ülök, a sofőr dörmög és szidja a várost. Lassan megértem - a Széchenyi tér feltúrva, a mélygarázsépítés tetőzik, hajóvonták találkozása tilos, pallókon egyensúlyozom át az Irodalom és Művészetek Házába.
Embermeleg van. Egy dunai matróz családi videóját vetítik épp odalenn. Vibrál a vásznon a szupernyolcas, ahogy Brahms ötödik magyar táncára szökdel pingvinjelmezben a felismerhetetlen családtag már vagy negyven éve.

Nem így, csak ilyen boldogan.

Fisli Éva, Pécs-Budapest
2009. november 23.

Áldás és rontás. Apró élmények a tömegközlekedésben

Áldás
Terhes voltam. Ültem a Clark Ádám téren a buszmegállóban és vártam a százötöst. Leült mellém egy idős bácsi és mesélni kezdett. Elmondta, hogy annakidején az ő hatáskörébe tartozott a hidak műszaki állapotának ellenőrzése. Mintha azt mondta volna, hogy az alagútban található irodák valamelyikében dolgozott. Legalább 20 percet vártunk együtt, mire megjött a busz. Felálltam és intettem neki, hogy jöjjön, de kiderült, hogy ő nem is a buszra várt csak velem beszélgetett. Búcsúzóul azt mondta: „Virágeső hulljon reád, így kísérje lépted nyomát!” Azon a nyáron többször megáldottak buszon és villamoson is, de azóta semmi. Nem felejtem el.

Rontás
El volt törve a kezem, gipszem volt. A Clark Ádám tér felé mentem a 105-ös busszal. Tömeg volt, nehezen kapaszkodtam. A budai partot elérve megkérdeztem a jelző gomb mellett álló férfit, aki közvetlen a gomb alatt fogta a kapaszkodót, hogy jelezne-e nekem, ha megkérem rá? Nemes egyszerűséggel annyit válaszolt, hogy: „NEM”. Nem felejtem el.

Közjáték
Arról most nem írok, hogy babakocsival hányszor csukta rám a busz- és villamosvezető az ajtót. Ki tudja miért?

Áldás a vonaton
Nagyon régen történt, a Budapest-Pécs vonalon. Fülkés vonat. Kinyílik az ajtó és egy fogatlan pasi megkérdezi, hogy kérek-e valamit a büféből. Döbbentem néztem rá és mondtam, hogy semmit. Bedobott egy doboz Marlborot, hogy amíg visszajön, gyújtsak rá. Visszajött. Elmondta, hogy azért ült vonatra, mert 3-4 helyre is elígérkezett aznap, és ezt csak úgy tudja elrendezni, hogy sehova sem megy, de alibiből felszállt egy vonatra. Kiderült, hogy azért nincs foga, mert tengerész volt. Egyébként a hajón unalmukban nyelvészkedtek, ezért tagja egy magyar nyelvtannal foglalkozó társaságnak is. Fele úton nyelvtani fejtörőket oldottunk meg és szabályokon vitatkoztunk. Megkérdezte, hogy szerintem hány isten van, mert szerinte kettő. Egy nem tud így kibaszni egy emberrel, mint vele – mondta. Megérkeztünk Pécsre és sírva búcsúzott el. Megköszönte, hogy meghallgattam, és azt mondta: „Áldjon meg az ég! ” Ezt sem felejtem el.

Vonat még
Szintén Budapest-Pécs. Buliból mentem, ezért álmos voltam reggel. Akkor még le lehetett feküdni az ülésekre, mert valahogy nem volt ilyen tömeg, mint mostanában. Elaludtam. Kinyitottam a szemem, és láttam, ahogy egy pufi család a fülke ablakából, kintről bámul. Visszaaludtam. Zörgésre ébredtem. A pufi család beült hozzám és hurkát, kolbászt, kakaós csigát, meg hasonlókat ettek a szemközti ülésen. Visszaaludtam. Mire felébredtem sehol senki. Először azt hittem csak álmodtam az egészet, de az ülések morzsásak és szemetesek voltak. Nem felejtem el.

Biciklis
A szerencsétlen biciklis rontás matricája.
Biciklivel menni általában jó de van amikor nem és az tanulságos. Egyszer mentem a Lánchídon át. Nem voltam túlságosan kiegyensúlyozott és nehezen vettem be a pilléreknél kialakított kanyarokat. Az egyiknél ott állt egy sportos biciklista. Meglátta, hogy bénázom, és közölte, hogy szerencsétlen vagyok. Onnantól kezdve, amíg a hídon át nem értem azt üvöltötte utánam, hogy: Szerencsétlen vaagy! TEE szeereencséétleeen vaaaagy! Mintha a hátamra ragasztotta volna, mint egy matricát, és húztam magam után a szerencsétlenség kondenzcsíkját. Egyre gyorsabban tekertem, hogy ne halljam a hangját. Nem felejtem el.

Szabó Eszter Ágnes, Budapest

Kreativitás és fiatalság

Már középiskola óta utazom, az otthonom egy kisváros és Pécs között, busszal. A két órányi út sok mindenre jó, az ember elgondolkodik, versek, ötletek születtek meg az utazások alatt, gondolom nem egyedül vagyok így. Akkoriban még heti egyszer jártam haza. Aztán az egyetemet is a mediterrán városban végeztem és az útjaim egyre ritkábban vezettek haza. Most meg, mivel a kedvesem Budapesten él, Budapestre járok és a buszt vonatra cseréltem. Gyakrabban megyek sínen, mint úton. A több mint tíz év alatt már az otthonom és Pécs közötti távon minden fát és bokrot ismerek, most új táj nyűgöz le a vonatból. Új színtéren új ötletek születnek, remélem ez megújulást, új kreativitást is hoz számomra. Persze akkor ötletelek, ha nincs beszélgetőtársam. Egy ismerős, vagy egy idegen… Az egyik úton az egyik ismerősöm mesélte, hogy aki sokat utazik, annak másképpen telik az idő, azok fiatalabbak, mint a nem utazók. Ha ebből indulok ki, mivel én most minden hétvégén utazom vagy a szerelmemhez, vagy a szüleimhez, vagy barátokhoz, így akkor lassan már az örök fiatalságot is elérem. Kedves olvasók, mindenkit arra biztatok, hogy utazzon, és így megtalálhatja az örök fiatalság titkát. Erre bizonyíték, hogy a mai napig elkérik a személyimet, ha bort veszek.

Kakasy Detti, Pécs

Egy, kettő, három

Egy

Tegyük fel, hogy dobozban utazom. Aztán a dobozt tegyük fel a buszra, a metróra, aztán megint buszra, majd vonatra. A ritmus a nevezett járművek szerint változik – én is mozgok a dobozban. Nincs sok hely, de az egyik oldalamról átfordulhatok a másikra. Meg vissza is. A doboz nem teljesen zárt, a világot rácsok szabdalják elém.


A doboz tartó óriás – megnyugtatásomra – néha bedugja az ujjait a lyukakon. Ez eleinte működik. Aztán nem. A dobozból leginkább lábakat látok, meg az óriás fejét, amikor oldalról besandít, hogy mi van velem.

Utálok utazni. A vonatot a kocsinál is jobban utálom. Élőállat lévén, a kalauz felveti, hogy talán pótjegy kellene, de az óriásom juszt is kézipoggyásznak titulál. Nyilván nem pórázon hoznak macskát – mondja a kalauz és vigyorog. Ezt éppen lehetne, gondolja az óriás és a piros pórázomra gondol. Hülye óriás.

Tatabányán fényképez is, mert a szomszéd sínen Oroszlány feliratú vonatot lát, és azt hiszi, hogy ez most nekünk vicces. He-he.


Kezdem elveszíteni a türelmemet, és mostmár rázendítek. Pocok akadjon a gigádon, száradjon el a kitekatod, és egyáltalán, azt a jó büdös schopenhauer-i értelemben vett nyaút…

Namostmeg beszél hozzám. Rácson át simogat. Hagyom. Aztán leszállunk. Végigcaplatunk egy zajos utcán, de itt én már ugrálok a dobozban, és rángatom a rácsokat. Az óriás magához szorítja a dobozt. Meg engem. Megállunk a víznél, letesz: nézd, cica! Víz! – aztán visz tovább. Amikor már kezdem megint feladni, megérkezünk. Letesz az előszobában, kinyitja a dobozt, kisurranok. És itt egyszerre jó. Nedves kutyaorr szaglász végig, persze, ismerem, megsimítanak, terül az asztal, mintha már megint hazaértem volna.

Azért egy darabig még utálom kicsit.

Kettő

Győr és a hidak. A folyókba állandóan belegabalyodom, de a hidakat kezdem megjegyezni. A Kis Böske a kedvencem, aminek a rendes nevét nem is tudom. Most egy ideiglenes gyaloghíd is van itt, amíg a nagy elkészül.
Sétálunk a Radón, szürkületkor néhány horgász a maga rendületlen optimizmusával halra les.


A csónakházak körül szombat esti csönd van – már és még nyugalom.

Három

A vonat tele. Vasárnap van, a hosszú hétvége után egyetemisták lepik el a peronokat. Akinek nem jut hely a gyorson, áll. A kerékpárszállító kocsiba ülök le – egyetlen bicikli sincs. Kelenföldre érve látom az elsőt – egy friss festékszagú farostlemezen.


Fisli Éva, Budapest – Győr – Budapest
2009. október 25.

Látod-e, babám

Vonattal utaztam Debrecenbe. Visszamenőleg is evett a sárga irigység: míg Pécsre és Pécsről továbbra is ritkán és hosszan járnak a vonatok, az északkeleti irányba óránként indul IC a Nyugatiból, és a menetidő is rövidebb, mint Pécsre. A párhuzam tényleg nem az EKF miatt jutott eszembe, hanem mert Pécsett éltem 12 évig.

Az ablakon felirat: „A légjavító-berendezés csak zárt ablakok mellett üzemel jól.” Amúgy a kedvenc feliratom szintén vonatról származik – a pécsiről. Az egyik WC-ajtón virított, pontosabban narancssárgállott, és így szólt: „NEM HASZNÁLHATÓ! Szíveskedjék másikat keresni! Köszönjük.” Fölötte még egy rejtélyes szó: „Y-bárca”. Le is téptem, haza is hoztam, megvan még, természetesen a WC-ben.

Asztalnál kapok helyet, menetiránnyal szemben, ablak mellett. Igazán tutkeráj, csakhogy velem szemben hosszú lábú fiú ül, az ülésemről veszi le a lábát, amikor megérkezem. Az első húsz percben hallgatólagos egyezséget kötünk: én nem nyújtóztatom a lábam, ő nem rúg belém. Az egyezséget úgy tízpercenként felrúgja (bocs). Lehet, hogy mégis meg kellett volna beszélni.
Szajol: eszembe jut az, ami a legtöbb embernek eszébe jut erről a helységnévről. Ha az a vasúti átjáró volt a szerencsétlenség színhelye, ami mellett elsuhanunk, akkor megállapítható, hogy sorompó még mindig nincs, csak lámpa.

A közlekedési eszközökön való mobiltelefonálásról szerintem külön blogot kéne indítani. Emlékszünk a régi időkre, és anyáink kedvelt fordulatára: Nem telefontéma? Milyen régen hallottuk ezt a mondatot, igaz? Persze, ma már nem hallgatják le a telefonbeszélgetéseket (dehogynem). De nem is azért. Bármiről, bárhol, bármikor képesek vagyunk telefonon beszélgetni, ugyan már, mi lehet az, ami nem telefontéma manapság?

A mellettem ülő férfinak valami fontos változtatást kell végrehajtania egy megbízásán. Többször, többekkel beszél arról, hogy mégsem kéne erőltetni azt a csillapítóaknát („ha beleengedünk három bár nyomást, orrán-száján jön kifele”). Ha jól hallom az ügyfélt is igyekszik meggyőzni ugyanerről. Másvalakinek pedig tagoltan, többször is elmondja, milyen kóddal lehet belépni a mailboxába.

A büfékocsiban eszem valamit, amit az étlap milánói erőlevesnek titulál. Kalandos vállalkozás: porleves, amelybe gondos kezek gépsonkát aprítottak – utána viszont igazi, finom Lavazza-kávé jön. Itt egy úgynevezett rév-vám-típusú fiú telefonál. Azokat hívom így, akik rettenetesen gyorsan beszélnek, viszont telenyomják a beszédüket kötőszavakkal, sőt, képesek egész mondatokat alkotni úgy, hogy kizárólag redundáns elemek legyenek bennük. Így aztán pontosan annyi ideig tart a mondanivalójuk, mintha valamivel lassabban mondanák, és csak azt, ami kell. Ha jól értem, éppen elhajt valakit, aki jelentkezett náluk munkára. Na jó, lehet, hogy hasonló helyzetben én is így beszélnék. Utána hosszan, duruzsolva diskurál, évődik, tessék, a torokhang is eltűnik.
A jegyvizsgáló megismer a büfében, nem kéri a jegyemet, csak mosolyogva biccent. Két eset lehetséges: vagy osztályon felüli az arcmemóriája, vagy le tudja olvasni az arcokról, ki az, aki már előjött a farbával. Mindkettő tanulható, de mindkettőre születni kell.

Másnap, már hazafelé, a debreceni állomáson ér a felismerés.

Ki tudja, mióta van az a bizonyos IC-szignál, ami úgy tud vibrálni a Déli-pályaudvar visszhangos csarnokában? Szóóó-dóóó-rééé-szóóó? Megvan? Mindig is négy hosszú, kitartott hangnak hallottam. Most, ki tudja (?), hány év után, a debreceni állomáson hallom meg, hogy az IC szignálja valójában a „Látod-e, babám” kezdetű magyar népdal első sora.

Gyors slágermagyarázat fejben. Mert hát valamiért választották ezt a nótát. Nézzük csak.

Látod-e, babám, látod-e, babám
Amott azt a nagy hegyet?
Míg azt látod, míg azt látod,
Én a tied nem leszek.
Azt a hegyet a zsebkendőmnek a
Négy sarkában is elhordom.
Mégis a tiéd, mégis a tiéd
Leszek, édes galambom.

Talán arra utal, hogy mennyivel egyszerűbb vonattal átkelni a hegyen, mint elhordani azt, zsebkendőnek a négy sarkában. Szóval hogy becsüljük meg magunkat, és ne panaszkodjunk, ha olyasmi történik, mint amiről még az odafelé úton mesélt egy lány a vele szemben ülő néninek: hogy a barátjának a legutóbb ki kellett szállnia, és sokadmagával eltávolítani a sínről egy fát, amelyet a vihar döntött oda. Mégiscsak könnyebb, mint elhordani a fél Keleti-Mecseket.

Nádori Lídia, Budapest-Debrecen-Budapest
2009. október 19.

Vakablak

Fisli Éva

2009. október 18.

A társas lény és a szombati flört

Na jó, akkor ezt a mait kezdjük egy vallomással: feltartóztathatatlanul hiszek a szocializációban. De ez egy nagyon összetett hit. Most csak egyetlen részével foglalkozom: a fizikai környezet és a viselkedés összefüggéseivel. Empirikus példa segítségével. És roppant egyszerű leszek.

Ugye ismerős az intelem: vonatutazáshoz csak sötét színű nadrágot és felsőt húzz, ne egyél, és lehetőleg ne igyál utazás közben (egyrészt minden csülökig mocskos, másrészt érdemes megúszni a toalettnek nevezett aromás kis izét). A hosszú évek alatt a szülői jótanácsot a hétköznapi tapasztalatok megerősítették. Ráadásul nagyon erősen belém ívódtak, annyira, hogy reflexként még ma is működnek. (És imádom a Magyar Kétfarkú Kutya „Direkt nem takarítjuk a vonatokat. MÁV” feliratú matricáját. Mert egyszerűen igaz.)

Szombat reggel Győrbe kellett utaznom. A vonatválasztásnál általában azt veszem figyelembe, hogy melyik járat menetideje a legrövidebb. Szombaton mégsem ezt történt. Ennek több oka is van. Győr felé a Keletiből vagy a Déliből lehet indulni. Miután a Déli nagyjából 10 perc séta (ez a szempont 8 óra előtt akár perdöntő is lehetett volna), a Déli felé kezdett húzni a szívem. Igen ám, de a Déliből induló vonatok menetideje fél órával hosszabb, mint a Keletiből startoló IC-é. Gyors mérlegelés: ha a Keletihez el kell metrózni (ami reggel várakozással együtt legalább húsz perc), akkor majdnem ugyanott vagyok, ráadásul a metróhoz alá kell szállni, a Keleti pedig az egyik legreménytelenebb és legelképesztőbb pályaudvar (ehhez elég csak a pénztárakra, az aluljáróra és a peronra gondolni), az IC-n van pótjegy (ami, ha minőségi szolgáltatással is összefügg, bánja a fene), aztán a vonat újra átjön Budára (teljesen illogikus). De ez csak a játék része volt, hiszen pontosan tudtam, hogy azért akarok a Déliből indulni, (a félórával hosszabb utazás ellenére), mert a csuklós és áramvonalas francia vonaton akarok utazni, és kész. (Németországban a Regional Bahn közlekedtet hasonló szerelvényeket, és azok még emeletesek is, egy fél évig használtam napi rendszerességgel, és imádtam. Még ma is el tudom dúdolni a megállók előtti szignált. Mindig úgy képzeltem, hogy bőrnadrágos mackók táncolnak rá.)

Háromnegyed hét, indulás otthonról, kint még szinte sötét van, és valami pára is esik. A kis utcákban még mindenki alszik, de az Alkotás úton már elég élénk az autóforgalom. Azért döntök a gyaloglás mellett, mert az 59-es villamos szombat reggel csak 20 percenként jár. Álmosan álldogálni pedig legrosszabb a világon. Muszáj éreznem, hogy haladok.

A jegypénztárnál alig állnak, a pénztáros gyors, normális, még arra is figyelmeztet, hogy majd visszafelé hova kell tenni a pecsétet a félárú igazolványban. Újságvásárlás (Magyar Narancs; a címlapon Elliot Aronson, A társas lény szerzője, kedves, békés az arca, de a beszélgetés nem túl izgalmas), a peronon jegyellenőrzés, készségesen együttműködöm, jó utat kívánnak, majd felszállok. Kevesen vannak a vonaton. Válogathatok az üres boxok között, végül a páholy mellett döntök (kis nosztalgiával gondolok a Regional Bahn emeletére). Szép a vonat.

Az utazás egyben időutazás is. Ilyesmi lehet, amikor betör a „civilizáció” egy „primitív” kultúrába. Persze minden fronton nincs áttörés. Például elképesztő a szakadék a vonat és a Győr felé vezető út vasútállomásai között. Egyik ufó leszállópálya a másik után: Biatorbágy, Bicske, Szárliget, Alsógalla, Tatabánya, Vértesszőlős, Almásfüzitő felső, Szőny, Ács, Győrszentiván – most ennyi jut eszembe. Töredezett betonkockák, a repedésekben térdig érő gaz, rozsdás korlátok, lepukkant beállók, általában plexi nélkül, szemetes sehol, a bokrok alja viszont csupa mocsok, általános a szürkeség (pedig már majdnem kisüt a nap). A MÁV az országimázs építésben láthatóan élen jár (holtversenyben a BKV-val).

De a vonaton belül minden nagyon más. A kanyargó hosszú cső belseje tiszta, akárcsak az üléshuzatok, az ablakok alatti gumiperem is rendben. A rozsdamentes acél szemetesben kiszedhető nejlontasak. Alacsony padlós, így könnyű a felszállás, kerekeskocsis biztonsági öv, kerékpárszállítás, mindenhol tilos a dohányzás. Az egésznek szolgáltatás szaga van (sehol a vécébűz). Egyelőre úgy tűnik, ez az utasokra is hatással van. Nincsenek elszórt cuccok, firkálás, rongálás, a csendben gyorsuló, halk vonatban a beszélgetések is egészen halkak (bár kevesen vagyunk). A fel- és leszállás gyors, Komárom kivételével sehol nem állunk egy percnél többet, az ajtók gombnyomásra műkörnek, nem kell rángatni, cibálni, kászálódni. Egyszerűen nem érzed, hogy expedíción vagy, csak egyszerűen és normálisan utazol. A komfort a legjobb szó minderre. Egyre határozottabban áltatom magam azzal, hogy ebben a korrekt kapszulában mi utasok is lényegesen normálisabbak vagyunk, és a személyzet is nyugodtabb. Hiszen ki ne dolgozna kulturált munkahelyen! (Ugyanerre a következtetésre jutottam, amikor megnyílt a Szabó Ervin Könyvtár felújított központi könyvtára: a könyvtárosok elviselhetetlen, puffogó, megnemértettzseni serege egyszerre normális és segítőkész kiszolgáló személyzetté változott. Nekem se ártana egy rendes asztal végre a múzeumban.)

Nem éreztem soknak a két órát, és arra gondoltam, ha valaki Győr irányból naponta jár be dolgozni Budapestre, akkor méltán érezheti, hogy korszerű, európai minőségű szolgáltatást vesz igénybe. Aztán, ha Budapestre ér, akkor ez úgyis hamar elmúlik.

Még este hazajöttem, és egyetlen reggeli megállapításom sem veszítette érvényét. Megmagyarázhatatlan elégedettség és jóérzés uralkodott el rajtam. Most már biztos vagyok benne, hogy a fizikai környezet ilyen minőségű javulása észrevehető hatásokat eredményez. De arra továbbra is kíváncsi vagyok, hogy ez mikor éri el a vasútállomásokat és a Balaton irányába közlekedő marhavagonokat. Hogy mikor váltja fel a civilizáció a primitív kultúrát. (Pláne, hogy legtöbb helyen csak néhány doboz festékről, forró, mosószeres vízről és erős keféről lenne szó.)

Frazon Zsófia, Budapest-Győr-Budapest
2009. október 17.

Üveg mögött, kicsiben, kompozícióban

Frazon Zsófia, Budapest, 8. kerületi kirakat
2009. október 5.