Repülővel Marosvásárhelyre! Malév-gép, a szokásos ácsorgás, várakozás, a hangosbemondó érthetetlen éneklése, levegőtlenség. Aki légi úton utazik, az levegőtlenséggel számoljon. Pali megjegyzi: repülőtéren dolgozni a legunalmasabb lehet a világon. Folyton várnak ezek is, egymásra, a gépekre, a jeladásra. Hozzáteszem, hogy akkor talán nem is a legunalmasabb, inkább a legőrjítőbb. Nem tudod, mikor kell mozdulnod. Nem lehet egy önálló cselekedeted. Nemcsak munka- és embertásaidnak, de a légköri viszonyok és a gépek szeszélyének is ki vagy szolgáltatva. Én szeretek repülni. A várakozás idejét ki lehet tölteni olvasással, álmatag bámészkodással. Van valami kávéházi jellege a dolognak.
Mindenesetre egyszer csak megérkezünk, szinte pillanatok alatt. Ó, kilencórás zötykölődés a román országutakon! A kusettkocsik szaga! Ehelyett a marosvásárhelyi repülőtér, amelyet azonnal a szívembe zárok. A leszállópályán négy munkás ácsorog, ők vontatják oda a lépcsőt a géphez. Mi pedig gyalog sétálhatunk végig az érkezési kapuhoz, emiatt már megérte. Rózsabokor! Terméskőből kirakott kút! Bájos vidéki vasútállomás.
Taxi vár a repülőtér előtt, meg András, aki a következő két napban a kalauzunk lesz. Sem ő, sem a sofőr nem kapcsolják be a biztonsági övet. Én a hátsó ülésen egy darabig kaparászom, keresem, hová dughatom az övet. Nincs hová. Alkalmazkodom.
A reptéri út lehangoló, főleg a vegyiművek kéményei és szaga miatt. A belváros újra rózsákkal köszönt, a főtérre vasárnap még visszatérünk. Délután elmegyünk a G-pontba, az itteni bölcsészhallgatók, színinövendékek, meg a Látó folyóirat tanyájára. Egy forgalmas utcán próbálunk átkelni, de zebra (itt úgy mondják: gyalogátjáró) nincs. Andris mondja, volt itt régen egy felfestés, talán lámpa is volt, de megszüntették. Megszüntették!
Az autósok még egy fokkal gyorsabban hajtanak a kis utcákon, mint nálunk, és még egy fokkal kevésbé veszik figyelembe a gyalogosokat. Szombat este a Látó szerkesztőségében beszélgetünk. Lovacska és Vida Gábor kerékpároznak ugyan, de szigorún (!) a járdán, mert kedves az életük. (Habár, ahogy elnézem, nem minden vonatkozásban ilyen kíméletesek önmagukkal.) Robiék arra figyelmeztetnek, hogy ha gyalogátjárót látok, nehogy azt higgyem, csak úgy ráléphetek. De hát a romániai autókon is van fék, vélekedem. Úgy néznek rám, nagyon kedvesen, mint akik azt mondják: majd rádöbbensz!... Mindenesetre egész hétvégén, mindig következetesen lelépek a járdáról a zebrára, úgy, ahogyan itthon is szoktam, persze nem féktávon belül. Kiderül, hogy nekem van igazam, legalábbis ami a féket illeti.
Vasárnap reggel a főtéren: ciclovia! A főteret teljes hosszában lezárták, hirtelen rengeteg a kerékpár. A gyerekek önfeledten bicikliznek, párok sétálgatnak. És persze almapiac, mint mostanában mindennap.
Később fölsétálunk a Bolyai utcán, hogy megnézzük a Teleki-tékát, és üldögéljünk kicsit a délelőtti fényben a Bolyaiak szobra előtt, a padon. A lejtős utcán, az első emeletek magasságában tábla. Olyan, mint egy közlekedési tábla. Csak a felirata különös. Lentről ezt látom: „scuzi”, és arra gondolok: noha a román is latin nyelv, biztosan nem azt írták ide, hogy „elnézést”. Fentről nézve, a tábla másik oldalán viszont vitathatatlanul ez áll: „elnézést”. Andrásnak mutatom, aki nevet, és azt mondja: a ház, amely elé a tábla rögzítve lett, régen a táblabíróság épülete volt, ma viszont műteremház és a rendszeres szombati kiállításmegnyitók helyszíne. Szóval street art, ahogy gondoltam.
A Laci csárda női WC-jében mobiltelefonján beszél valakivel a pincérlány: „A bébiszittert kint úgy keresik, mint a kenyeret… Megyek ki, nincs jövő… Ha van perced, hívjál, nekem most kevés percem van.”
Visszafelé, visszafelé. Ki mondta, hogy vissza is akarunk jönni? A Malév-gépről kiderül, hogy másfél órával a tervezett indulás előtt még el sem indult Pestről. Húsz percet várunk a csekkolásra. Amikor bejutunk a tranzitba, a kijelzőn csak egy gép (a vásárhelyi reptéren naponta 2-3 járat fordul meg): a budapesti. A kijelző szerint „on time”, tehát minden rendben, sőt, ha jobban megnézzük, már el is mentünk. Később változik a kiírás, csak a késés ideje nem fér ki teljesen. Egy óra és… húsz perc, vagy ötven?
A gép végül leszáll, dicséretes tempóban hajtanak bennünket az érkezők helyére. Semmi vacakolás. Igen ám, de amikor már húsz perce várjuk csöndben, hogy induljunk, kiderül, hogy most meg az elektromos berendezésekben keletkezett hiba. Le kell kapcsolni minden elektromosságot. Az első-hátsó ajtókat kinyitják, hogy jusson valami levegő. Mi az utastér végében ülünk. A fiatal steward átható hangon beszélget valakivel (hogy kivel, azt nem hallani). Ilyeneket, hogy: soha ne utazz Malévvel! Ezt a szart! Mindegyik gép ócska! Alig hiszek a fülemnek. Hátranézek, tényleg a Malév alkalmazottja. Kapunk egy narancslét, aztán a vártnál hamarabb elindulunk. Kicsit szorongok, mi jöhet még. Nem jön semmi, csak anyuék haza.
Peti és Réka várnak a repülőtéren, otthon meg a gyerekek Lacival. Két órával később érkezünk. Pali újra megfogadja, hogy soha többé nem repül. Igaz, amikor vele utazom, szinte mindig történik valami. Ha egyedül repülök, megy minden, mint a karikacsapás. Úgy látszik, szeretni kell ezt is.
Végül egy idézet, Apollinaire képe mellett találtam András lakásában, a falon: „Il est grand temps de ralluminer les ètoiles.” Legfőbb ideje újragyújtani a csillagokat.
Nádori Lídia, Budapest-Marosvásárhely-Budapest
2009. október 11.
Ez nyilván álkérdés, a lényeg, hogy ma a repülésről fogok írni.
A Boeing 737-es Párizs-Budapest-járat repülési magassága: 12496 m, sebessége: 868 km/h, közben odakinn -59 celsiuson vattanyájak legelésznek az Alpok fölött.
Lenn a földön színes takaró hepehupái – valószerűtlenül sok lilával.
Elalszom. A gép rángatózásaira ébredek. Zavar van az erőben a célállomás fölött.
