a busz

Az animált dokumentumfilmről még itt lehet olvasgatni!

A zebra, a tevekaraván és a kerékpáros

Szoktak Londonba járni? Na, én most voltam először, és biztos ezért történt, ami történt. Érkezésem napján avatták ugyanis az Oxford Circus gyalogátkelőt. De ez nem ám csak egy sima zebra, hanem szuper-zebra: amikor zöld van, akkor az egész kereszteződés a gyalogosoké, száguldozhatnak keresztbe kasul, nem kell a taxikra és a buszkaravánra figyelni, csak menni doszt. Középen még egy rövid találkozóra is van idő, zavartalanul, aztán a továbbsodródás. Az ügyes kis készség London egyik legforgalmasabb útszakaszán készült, az Oxford és a Regent Street sarkán, japán mintára, a megnyitót pedig Boris Johnson a város kerékpáros polgármestere és egy japán zenekar celebrálta a népnek: cintányércsattanással. Erről sajnos lemaradtam, mert csak este olvastam róla, de a bő egy hét alatt kétszer is kipróbáltam. Gyalogosnézetből nem olyan látványos, mint a média madártávlatából, ellenben a járdaszinten élőknek így is roppant hasznos (itt egy szép videó a Guardian Bike Blogjáról). Eljátszottam a gondolattal, hogy működne egy ilyen x-crossing például a Blahán, az Astorián vagy az Andrássy-Bajcsy kereszteződésben.
Johnson épp csak felavatta az Oxford Circust, másnap újra címlapra került. Este, amikor hazafelé tekert kerékpárján, figyelmes lett egy utcai csetepatéra, amiről később kiderült, hogy fiatal nők támadtak Franny Armstrongra, A hülyeség kora rendezőjére, kapucniban, nem kis hévvel és valami fémcsővel (biztos nem hisznek a globális felmelegedés bejövetelében, pedig már rég átlépte a küszöböt). De a konzervatív szöszi polgi leugrott a bringáról, leállította a csetepatét, majd hazakísérte a rendezőt. Nos, ezen is elgondolkodtam. Vajon budapesti történetként melyik epizód lenne a leghihetetlenebb? Hogy a polgármester hazafelé bringára kap? Vagy az, hogy észrevesz valamit az utcán, és ezért meg is áll? Esetleg az, hogy a konfliktust határozott fellépésével rendezi? Utána önszántából, gyalog hazakísér egy filmrendezőt (anélkül, hogy a média a sarkukban lihegne)? De aztán rájöttem, hogy mindez nem fordítható le, ezért belegondolni sem érdemes.
Innen nézve furcsa érzés, amikor az ember azt látja, hogy egy nagyon sűrű városban a gyalogos és a kerékpáros fontos közlekedési tényező, olyan, akiért tesznek, akinek a komfortérzet növeléséért és biztonságáért fontos döntéseket hoznak. Pedig London elsősorban motorizált nagyváros, ahol a reggeli és az esti csúcsforgalomban lassan hömpölyög a forgalom, türelemre és figyelemre van szükség a haladáshoz. Turistaként mindegy, de hazaigyekvő háziasszonyként azért nem lehet egyszerű. Persze nagyon-nagyon vicces, ahogy a piros emeletes buszok imbolygó tevekaravánba szerveződnek és billegnek egymás után. A sofőrök elképesztően manővereznek a dugókban, szinte helyben megfordulnak – na jó, ezt a busz tudja, nem a sofőr. Utasként a kis pirosokon persze felül a tuti: nagyszerű kilátás, pompás buszozás. De sietni nem nagyon lehet vele. Arra ott a metró, a tubus – a tube, ahogy a londoniak mondják. És tényleg úgy jön ki az alagútból a kocsi, mint fogkrém a tubusból: kanyarog, pont akkora, mint a luk, vagy csak centikkel kisebb. Mind the gap – visszhangozzák a férfi és női hangok, kocsin kívül is belül – between the train and the platform. A londoni metró szlogenné vált fordulata a kanyarodó peron és a metró kocsi ajtaja közötti távolságra figyelmeztet, fáradhatatlanul. (Van belőle póló, táska, nyakkendő, és persze minderre vásárló is akad.)
Minden bringáskampány ellenére viszont London ma még nem ideális bringás főváros (ahogy Berlin például tagadhatatlanul az, és akkor most hagyjuk Koppenhágát, mert az túl magas labda lenne). Ez persze változhat, mint ahogy a magánautók használatát is drasztikusan szabályozták néhány éve, nem eredményetelenül. Bringautak szinte mindenhol fel vannak festve (első lépés), de nagyon élelmesnek kell lenni a kerékpározáshoz. Vannak kitartó próbálkozók, nem is kis számban, de sok a baleset, és láthatóan inkább a kis robogók terjednek. A keleti városrészek és a campusok környéke azért kerékpáros, de kevés a parkoló, sok a kerítéshez kötést tiltó tábla, mégis érzékelhető a pozitív hozzáállás, a támogatás és a figyelem. Mindezek élén nyeregben teker a nemzetközi és a helyi média szerint is különc Boris Johnson polgármester, aki láthatóan járdaszintről is ismeri városát.
Azt hiszem, fogok még Londonba menni. Még az is lehet, hogy rákapok. Mert amit múzeumról és kiállításról tudnak, az lélegzetelállító. De erről majd máskor és máshol.

Frazon Zsófia, London
2009. november 2-10.

Nagyképernyős

Frazon Zsófia, London

emeletes busz felső szintje, 11 to Fulham Broadway

2009. november 2.

Áldás és rontás. Apró élmények a tömegközlekedésben

Áldás
Terhes voltam. Ültem a Clark Ádám téren a buszmegállóban és vártam a százötöst. Leült mellém egy idős bácsi és mesélni kezdett. Elmondta, hogy annakidején az ő hatáskörébe tartozott a hidak műszaki állapotának ellenőrzése. Mintha azt mondta volna, hogy az alagútban található irodák valamelyikében dolgozott. Legalább 20 percet vártunk együtt, mire megjött a busz. Felálltam és intettem neki, hogy jöjjön, de kiderült, hogy ő nem is a buszra várt csak velem beszélgetett. Búcsúzóul azt mondta: „Virágeső hulljon reád, így kísérje lépted nyomát!” Azon a nyáron többször megáldottak buszon és villamoson is, de azóta semmi. Nem felejtem el.

Rontás
El volt törve a kezem, gipszem volt. A Clark Ádám tér felé mentem a 105-ös busszal. Tömeg volt, nehezen kapaszkodtam. A budai partot elérve megkérdeztem a jelző gomb mellett álló férfit, aki közvetlen a gomb alatt fogta a kapaszkodót, hogy jelezne-e nekem, ha megkérem rá? Nemes egyszerűséggel annyit válaszolt, hogy: „NEM”. Nem felejtem el.

Közjáték
Arról most nem írok, hogy babakocsival hányszor csukta rám a busz- és villamosvezető az ajtót. Ki tudja miért?

Áldás a vonaton
Nagyon régen történt, a Budapest-Pécs vonalon. Fülkés vonat. Kinyílik az ajtó és egy fogatlan pasi megkérdezi, hogy kérek-e valamit a büféből. Döbbentem néztem rá és mondtam, hogy semmit. Bedobott egy doboz Marlborot, hogy amíg visszajön, gyújtsak rá. Visszajött. Elmondta, hogy azért ült vonatra, mert 3-4 helyre is elígérkezett aznap, és ezt csak úgy tudja elrendezni, hogy sehova sem megy, de alibiből felszállt egy vonatra. Kiderült, hogy azért nincs foga, mert tengerész volt. Egyébként a hajón unalmukban nyelvészkedtek, ezért tagja egy magyar nyelvtannal foglalkozó társaságnak is. Fele úton nyelvtani fejtörőket oldottunk meg és szabályokon vitatkoztunk. Megkérdezte, hogy szerintem hány isten van, mert szerinte kettő. Egy nem tud így kibaszni egy emberrel, mint vele – mondta. Megérkeztünk Pécsre és sírva búcsúzott el. Megköszönte, hogy meghallgattam, és azt mondta: „Áldjon meg az ég! ” Ezt sem felejtem el.

Vonat még
Szintén Budapest-Pécs. Buliból mentem, ezért álmos voltam reggel. Akkor még le lehetett feküdni az ülésekre, mert valahogy nem volt ilyen tömeg, mint mostanában. Elaludtam. Kinyitottam a szemem, és láttam, ahogy egy pufi család a fülke ablakából, kintről bámul. Visszaaludtam. Zörgésre ébredtem. A pufi család beült hozzám és hurkát, kolbászt, kakaós csigát, meg hasonlókat ettek a szemközti ülésen. Visszaaludtam. Mire felébredtem sehol senki. Először azt hittem csak álmodtam az egészet, de az ülések morzsásak és szemetesek voltak. Nem felejtem el.

Biciklis
A szerencsétlen biciklis rontás matricája.
Biciklivel menni általában jó de van amikor nem és az tanulságos. Egyszer mentem a Lánchídon át. Nem voltam túlságosan kiegyensúlyozott és nehezen vettem be a pilléreknél kialakított kanyarokat. Az egyiknél ott állt egy sportos biciklista. Meglátta, hogy bénázom, és közölte, hogy szerencsétlen vagyok. Onnantól kezdve, amíg a hídon át nem értem azt üvöltötte utánam, hogy: Szerencsétlen vaagy! TEE szeereencséétleeen vaaaagy! Mintha a hátamra ragasztotta volna, mint egy matricát, és húztam magam után a szerencsétlenség kondenzcsíkját. Egyre gyorsabban tekertem, hogy ne halljam a hangját. Nem felejtem el.

Szabó Eszter Ágnes, Budapest

Kreativitás és fiatalság

Már középiskola óta utazom, az otthonom egy kisváros és Pécs között, busszal. A két órányi út sok mindenre jó, az ember elgondolkodik, versek, ötletek születtek meg az utazások alatt, gondolom nem egyedül vagyok így. Akkoriban még heti egyszer jártam haza. Aztán az egyetemet is a mediterrán városban végeztem és az útjaim egyre ritkábban vezettek haza. Most meg, mivel a kedvesem Budapesten él, Budapestre járok és a buszt vonatra cseréltem. Gyakrabban megyek sínen, mint úton. A több mint tíz év alatt már az otthonom és Pécs közötti távon minden fát és bokrot ismerek, most új táj nyűgöz le a vonatból. Új színtéren új ötletek születnek, remélem ez megújulást, új kreativitást is hoz számomra. Persze akkor ötletelek, ha nincs beszélgetőtársam. Egy ismerős, vagy egy idegen… Az egyik úton az egyik ismerősöm mesélte, hogy aki sokat utazik, annak másképpen telik az idő, azok fiatalabbak, mint a nem utazók. Ha ebből indulok ki, mivel én most minden hétvégén utazom vagy a szerelmemhez, vagy a szüleimhez, vagy barátokhoz, így akkor lassan már az örök fiatalságot is elérem. Kedves olvasók, mindenkit arra biztatok, hogy utazzon, és így megtalálhatja az örök fiatalság titkát. Erre bizonyíték, hogy a mai napig elkérik a személyimet, ha bort veszek.

Kakasy Detti, Pécs

Ismétlés

Az embereken utcák mennek.
Egek felhőkön lebegnek.
Ledöntöm lábáról a szelet.
A város a nyakába vehet.
(Ulman Kowalsky Pelinkovacz: Versfordítás)


Én minden reggel ismételek megismétlem a tegnapi napot reggel hétkor ébredek fel panelmémmel: egy panelban lakom. A szemben feszülő betonsort nézem a ház felett károgó varjúhad támad a lakók már motoznak ez egy ismételt reggel a felgyújtott lámpák szinte kiabálnak. A folyosókra kivert nyugdíjas bácsik dideregve szívják a talpas dekkeket én meg amíg a vezeték ásít folyatom magamra a forró cseppeket. A lépcsőházban is csak ismétlést látok ahogy a muskátli dzsungel az ablakban telel a meglocsolt citrom a harmadik emelettel egy tegnapról ismerős sárdarabnak felel. És kilépek a térbe hol a levélforgatagban a panelek tüskéi a szelekbe vegyül egyetlen sétáló eb sem veszi észre hogy ismétlés a fűbe a fara hogy feszül. A betonházak közt vár a kitaposott ösvény egy eldobott üveg a megfagyott füvön két perc és ott vagyok a busz megvár míg kialszik bennem a reggeli közöny. Ismétlést látok de nekem ez öröm. A tegnapról ismert kínai parkol pont oda ahova tegnap előtt botjára görnyed szörnyen lehangolt bemegy hol az előbb egy kissrác kijött.

A szürke kocsinál a reggel fénypontja a dudások macája éppen diskurál hosszú zsinórról lóg a mobilja dzsoggingja susog a sminkje friss akár a kislány ki beszáll hatalmas táskát préselve a hátsó ülésre vidám miért is ne az anyjára ütött kinek a frizurája friss akár a reggeli ködök. Ez tökéletes idő zsebürítésre taknyos zsebkendők reszkessetek a narancssárga kuka se veszi észre de én látom itt tegnap csikket keresett valami ősember-bunkó a hamuhegyektől nem látni egyebet hát nem kiborogatta hogy rohadna meg. És itt a buszom expresszre szállok a BKV pontos mint az óramű gumifelszínén masszívan állok minden utasunk álomszerű. Ismerős arcok hét negyvenötkor ismétlik önmaguk s az én reggelem sikolt a motor a párás üvegben tegnapi a táj de én élvezem. Rengeteg kisdiák a fülük betömve szól benne a diszkó nagyon morcosak most nincs kedvük heccelni még nem megy a cécó át nem adnák helyük kótyagosak hajuk akár a seprű nagyon zabosak ki volt az a tetű aki miatt ilyen korán kell kelni az iskola miatt. A Kada utca sarkán a Szépségszalon alján fújják már a fodrász csajok szájukból kihabzó vattapamacson át a hosszú pelmelles egy milligrammot. Ismétlés ez is de rá se bagózzatok. A Sörgyárnak faláról régen lekopott már kedvencem mitől errefelé jártamban-keltemben mindig felvidultam mindig hátba veregetett egy pirossal felfújt apró kis szöveg KITARTÁS hirdette éveken át egy jobbító szándékú elvtársi öreg. Ma csak a sör folyik erre meg a hülye szöveg. Egymást taposó óriásplakátok leértékelt só mindjárt behányok nem látni mást csak városimázst ahogy egyik cég a másiknak felel ezt vegyem azt költsem el s közben nem zavarja hogy agyam a falat vakarja s hogy ez engem kurvára nem érdekel. Az éles saroknál lassú a tömeg a kocsikba belátni ahol részletekből próbálom kitalálni a sofőr ki lehet. Nem látni egyebet csak egy jobb kezet ami jobb térdet lapogat vagy cigaretta után kutat a sebváltót rángatva a zakóját húzgálja s oly lényegre törő hogy ültében is jól látsszon az aranykarkötő. Közben cseppet sem bánja hogy puccos kocsijában üres ülésekkel egyedül tesped a csúcsforgalomnál nem látott szebbet. De hiába.

Az ismétlésnek is van ám határa mert ahogy a buszom az Örsre ér úgy szökik ki arcomból a vér az ismerős arcok ugyanis leszállnak megszokott lépteik vígan kalimpálnak s helyüket átveszi az ember folyam hol munkába rohan boldog boldogtalan ebben sodródom tovább egymagam. Ez a város az ember malátája a tésztaként szétnyúló tömeg ecetet öntve az életsalátára a gyufaként rázkódó reggelit majszoló porhüvelyek minden arca egy életnek regénye a születés harca halálért cserébe hol senkit nem látsz újra így van elintézve. Gondolod. Mégis folytatod ott hagyva csapot és papot hogy megismételhesd a tegnapi napot.

Mészáros Péter Moha, Budapest
2009. október 29.
rajzoszer.blogspot.com

Indulhat a nap

Reggel munkába menet. A leggyakoribb napi közlekedési rutin, az esetek többségében dolgozni megyek, mint ma is. Gyalogjáró vagyok, leginkább gyalogolni szeretek reggel – különösen, mivel a reggelek általában morcosak, ilyenkor a zsúfolt tömegközlekedést nem viselem el. Így választottam az itteni lakhelyemet is, szerencsére 20-25 perc gyalogút az irodámtól. A mai reggel sajnos kivétel, mert az irodát útba ejtve kell továbbmennem egy megbeszélésre, így korán kell indulnom és tömegközlekednem, marad a busz, majd a metró. Nem szeretem a metrót.

Kilépek az ajtón, a Grand Sablon mindkét, az enyémmel szomszédos utcájában egy-egy buszmegálló pár lépésre, mindkét busz elvisz ugyanoda. Az utca végén rövid gondolkodás, na legyen akkor a 95-ös. Jó választás, egyszerre érünk a megállóba a busszal. Brüsszelben tréfás szokás, hogy a buszmegállóban állva inteni kell a sofőrnek, hogy megálljon. Ez persze tapasztalatból tudom, miután a mellettem lassan elguruló, majd pár lépésre egy piros lámpánál megálló busz sofőrjét egyszer utolértem, és bekopogva magam, számon kértem. Szerencsére itt már integettek, felszállunk. Az errefelé korai időpont miatt kevés az ember, egyedül ülök egy négyes ülésen. Újabb szerencse, új típusú a busz, leér az ülésről a lábam. A másik típusú buszon nem ez a helyzet, nagyon vicces tapasztalat, mikor az embernek kalimpál a lába, ha kényelmesen próbál ülni, mint a gyerekeknek.

Ma reggel gyönyörű őszi idő van, süt a nap, ez itt nem jellemző az évszakra. Mindezt már a buszablakból látom, mert a kaputól a felszállásig tartó 2 perces szakaszon nem vettem észre. Megbánom, hogy nem gyalog vagyok, menet közben kiszámolom, hogy 10 perc lehet a különbség a menetidőnkben. Na, de már késő. Nézek ki az ablakon, aranysárgák a Notre Dame du Sablon csipkés tornyai, csillog a Palais de Justice arany kupolája is. A Place Royale-nál jönnek a kedvenc ablakaim, szerintem a sok borult idő miatt, 3 ablakra azúrkék, kövér felhős, nappal is fluoreszkálva fénylő tapétaszerűséget ragasztottak. Tényleg hat, legalábbis rám, ha ködös-szemerkélős időben látom. Kanyarodunk tovább, itt bukkannék ki, ha gyalog jöttem volna.

Átvágunk az óvárost övező forgalmas körúton. Korán van itt még, tényleg, simán átjutunk, a soksávos útrendszer forgalmát a rengeteg közlekedési lámpa ellenére kézzel irányító, autók között lavírozó rendőrök sincsenek még szolgálatban. Ezek szerint az igazi csúcsforgalom itt mintegy fél óra lehet. Esetleg valami iskolaszünet van, mert már tegnap is mintha kevesebben lettek volna. Kiszállok a Trone-nál, még egy rövid séta a kis parkocska mellett, be a kapun, gyaloglás híján nem lifttel megyek, két emelet a szép art deco csigalépcsőn, megérkeztem.

Aztán fél óra múlva jön a következő, sokkal kellemetlenebb szakasz, metróval. Mivel időre megyek, nem merem bevállalni ismét a buszt, hátha már nagy a forgalom. Elképesztően lassan tudnak menni itt a buszok, buszsáv sehol, nem szeretnék buszsofőr lenni. Meg közlekedési rendőr se. Utálom a metrót, hacsak tehetem, nem avval megyek. Hát most nem tehetem, lemegyek a sötét föld alá, fintorgok. Szerencsére itt sincs nagy forgalom, a tömött metró a legrosszabb. Beszállás, kiszállás, átszállás, metrópofa. Kevés a mobiltelefonáló is, hallgatom a megállóneveket soroló hangot. Aztán felhangzik mellettem egy hosszú röhögés, amilyet az ember nem bír abbahagyni, a hang nem kellemes és anakronisztikusan hangzik a csöndes kocsiban. Oldalpillantás, jé, ez egy nőé, de jó neki, vihog rendületlenül. Merode, ez a megállóm, kiszállok. Megkeresem a helyes irányba vezető patkányjáratot és elindulok a mozgólépcsőn felfelé a földfölé. Fent mellbe vág a napfény. Nézek körbe-körbe, nem tudom, persze, a hosszú úton melyik oldalon és irányban is van a keresett házszám, nem jártam még ott. Nagyon rosszul tájékozódom, metróból kijövet pedig jellemzően a rossz irányba indulok el. Halványan rémlik a googlemaps térkép, elindulok a vélt irányba, sebaj, majd pár lépés után kiderül, helyes-e. Lámpa, épp piros. Megállok és elönti az arcom a langyos napfény.

Becsukom a szemem, jaj, de jó. Élvezkedem, remélem, sokáig tart a piros. Két magyar hang rám köszön, szem kinyit, itteni gyakornokok, egy helyre megyünk, ezek szerint a jó irányba indultam. Szem visszacsuk, a jó ki piros még tart, nem akarok megmozdulni, iszom a fényt, mint a gyíkok. Nem vagyok itt. Mondom a két lánynak, menjenek csak, majd délben, visszafelé menet szedjenek fel a kereszteződésben, én ugyan nem mozdulok. De nem vesznek komolyan, ők különben is fáznak. Én, ha a nap süt, nem fázom, pedig tényleg maximum 10 fok lehet.

Zöld lett, mehetünk, egy kolléga a túloldalon már várja a gyakornokait, sétálunk négyen a Terveurenen, a kapu előtt belefutunk az ötödik kollégába, mi van itt, mindenki itt nyüzsög ma. Beérünk a terembe, jó meleg van, szerencsére olasz régió a házigazda, így a bejáratnál finom, olasz kávé fogad, szintén ritka kincs errefelé. Rávetem magam, indulhat a nap.

Derjanecz Anita, Brüsszel
2009. október 20.

Négy kiflis nap

Hétköznapokon minden reggel pontosan fél 8-kor ébredek. Nem csörgőórára, telefonra vagy kávéillatra (az is van, csak kicsit később), hanem öt pár talp heves csattogására, ahogyan rohannak lefelé a hegyen. Először három pár, hallhatóan kicsi talp, majd két pár zömökebb, szuszogósabb csattogás az aszfalton. És az elmaradhatatlan ordítás, persze. Ordítással kombinált rohanás – erre ébredek minden reggel: a hegy tetején lakó család rohan a buszhoz, fél 8-kor a fél nyolcashoz természetesen.

Felkelés, fürdő, kávé, mithúzzak, indulás. A hegyről a városba. Két külön világ, útközben átlépek faluból városba, múltból jelenbe, kertészből tanárba, satöbbi satöbbi. Most más nem jut eszembe.

De még előtte megetetem a macskákat: Cilut, aki egy ártatlan pofájú vadállat, és elkergeti az udvarról a rókát (láttam!). És Matut, aki azért lett Matu, mert éppen Umberto Eco Loana királynőjét olvastam, azt a részt, amikor váratlanul megjelenik a főszereplő előtt egy macska, akit elnevez Matunak, nos, a mi Matunk pont ennél a résznél jelent meg az udvaron, és vett birtokba minket, nyilvánvalóan nem lehetett neki más nevet adni. Egyetek, aztán menjek már, mert a végén én is rohanhatok lefelé, csattogó 37-es talpak, piros cipőben, naná!

Indulás – lefelé. Az utam otthonról a munkahelyemig folyamatos lefelé haladás. Először az udvarban, a fák, bokrok között, lefelé a sok-sok lépcsőn. Felemelt kezem az arcom előtt (ez messziről elég hülyén nézhet ki, hiszen nincs is mögöttem senki pisztollyal), de így is belegabalyodok egy, a bokrok közé kifeszített pókhálóba. Körbetapogatom a fejem – nem ül rajtam egy pók sem, jól van. És ha már így a szemem előtt van a kezem, leellenőrzöm a körmömet is. Tiszta. Tegnap dolgoztam a kertben, eltartott egy ideig, amíg fekete körmű földművesből rendes tanárnénit varázsoltam.

Kulcs, kapu ki, kapu be, kulcs el. Még leszedek néhány érett fügét, és befalom. Az őszi, másodérésű füge egészen más ízű, mint a nyári, első érés. Aszalt íz, bágyadt nap íz. No, akkor itt az utca. Ilonka néni eteti a kutyákat. Itt hadd álljak meg, jó? Ilonka néniék háza, bár egynek látszik, mégiscsak kettő. Vagyis egy, csak két utcában van. Az utcánknak ugyanis két neve van, és a házak hol ezen, hol azon a néven szerepelnek a nyilvántartásban (Földhivatal vagy miafene). Így lehetséges az, hogy a közvetlen szomszédunk egy másik utcában lakik, és így lehetséges, hogy Ilonka néni külön utcában lakik a vele egy házban lakó unokáitól! Amikor ideköltöztünk és először kellett taxit hívnom, a taxis körbejárt két hegyet is, mire megtalált, mert ő pont a másik utcanevet tudta, mint amit én bemondtam. Ő tanított meg arra, hogy azt kell mondanom: a víztartálynál és a telefonfülkénél balra. És tényleg, ez működik. Egyáltalán nem hozza zavarba őket, hogy évek óta nincs is ott telefonfülke.

Kanyarog lefelé az út, sáros hátú kígyó. Az Öreg házánál kicsit lassítok, figyelem, hogy megkötötte-e a kutyáját. Szandokán, alias Szandi nincs jóban velem, néha nekem jön. Olyankor ordítok (így derült ki, hogy tudok) és félek rettenetesen a térdemtől 3 centiméterre vicsorgó pofától. Sose értem, hogy miért is nem harapott meg, és mitől adja fel egyszercsak. De most megúszom, megkötötte. Az Öreg egyébként grófi származék, az övék volt az egész környék, három hegy, le egészen a városig. Most egymaga éldegél itt.

Van még két kutya-veszélyes szakasz, de mindkét kutya bezárva, lejutok épségben. Elmegyek a kék víztartály és a nemlétező telefonfülke mellett. Itt van a buszmegálló – ja még nem mondtam, én tömegközlekedős fajta vagyok. Buszozni azért is jó, mert itt tanulom a környéket. Az embereket, a hegyet, a lokális történelmet. Mindig megszólít valaki, akár ismeretlenek is, és mesélnek-mesélnek. Csudás történeteket hallok itt, amiket majd egyszer megírok. De nem most, mert menni kell dolgozni.

A buszmegállóban már ott várakozik Irénke, a gyönyörű ellenőr-asszonyka. Szociálismunkás diplomája van, szociálismunkás állása viszont nincs, ezért ellenőr. Ott van Ó.V. is, akinek könnycsepp van tetoválva a szeme alá – ez a börtön-tetoválások szimbolikájában azt jelenti, hogy már ölt embert. Vagy hogy meghalt egy barátja a börtönben. Én az előbbit képzelem hozzá, de csakis azért, mert így szép az a jelenet, amikor Ó.V., aki párjával virágárusításból él, tavasszal hatalmas, illatos orgona, tulipán és nárcisz-csokrokkal várakozik a buszmegállóban. Egy szomorú szemű gyilkos könnycseppel az arcán illat- és színfelhőben áll a buszmegállóban.

Béla bácsi ma sincs itt, aggódom érte, mi van, ha megint belevágott a villám (ezt is elmesélem majd), ellenben János utolért a botjával, Kezét csókolom Juditka!, a fülében fejhallgató, de kihallatszik, hogy a híreket hallgatja, közben elkezd beszélgetni egy utcabéli asszonnyal, de a füldugókat és a híreket nem veszi ki a füléből, ezért ordítani kell, hogy hallja a választ, persze ő is ordít.

Megjött a busz, ma reggel a Sanyi van, aki nem nagyon kedves, viszont pontos. Errefelé mindig ugyanaz a 3-4 sofőr jár, ismerik a terepet, és télen is bevállalják a feljövést, ameddig csak lehet, sőt egy kicsit utána is. Mindenkit ismernek, őket is ismerik – falu a városban. Buszozni azért is jó, mert sok kerti praktikát hallok: az idősek, akik feljárnak a hegyre a kertjükbe, cipelik lefelé a zöldséget meg a jótanácsokat. Szapulják a szárazságot, szapulják a jeget, ami elvert mindent, és szidják ezeket a fránya modern gombákat, amik elviszik a termést. A sok szapulás között vannak jó ötletek is, azokat kihallgatom és elrakom a fejembe. Hallgatózni persze csúnya dolog, de ez igazából nem az, mert ezt úgy tessék elképzelni, mint egy kis, buszon mozgó kerti klubot, ahol mindenki mondja a magáét, és mindenki hallja, ha akarja, ha nem. Én akarom.

Nem tudom pontosan megmondani, hol veszti el falusi jellegét a busz, de a magyarürögin már sokan vagyunk, eltűnik a kerti-klub jelleg és a falusias fíling. Én is már inkább csak bámulok kifelé, aztán zavarba jövök, mert meglátom magam a tükröződő ablaküvegben, Te jóég, milyen savanyú képet vágok! Megbámulom a hatalmas fehér Volgát a templom előtt, és a házszámot is, ami fából faragott kismagyarország-táblába van belekarcolva. Bekászálódik velem szemben az ülésre egy kisgyerek, néha rugdalja a lábamat, nem vészes, de az anyja aggódik, Ne koszold össze a néni nadrágját! A néni, aki én vagyok, próbálok megnyugtatóan mosolyogni, semmi baj.

Beérünk az uránvárosi végállomásra, van 10 percem a csatlakozásig. Megnézem, hogy ott van-e az idős házaspár, aki mindig. Igen ott vannak, mindig ugyanott állnak, és mindig ugyanúgy. A bácsi nagyon magas, a néni nagyon kicsi, szinte törpe. Nem beszélnek egymással, és nem is néznek egymásra. Bámulják az embereket, és várják a buszt. Most jut eszembe, hogy a buszon sosem látom őket. Hova lesznek? Legközelebb meg kell néznem. Beáll a busz, rajta a város legkedvesebb sofőrje (ezt szavazás mondta ki, és tényleg az!), mindenkinek egyenként köszön és mosolyog. A második megállóban egyetemisták hada száll fel, közöttük a mi hallgatóink is – ha van kedvem, figyelem, hogy ki köszön, és ki próbál elsunnyogni úgy, mintha nem venne észre. Jó játék. Nem haragszom rájuk, ha nem köszönnek, akkor sem. Vizsgaidőszakban majd megnő a köszönési kedv. Mire az egyetemhez érünk, már rengeteg az ember, jobb is, hogy le kell szállni. Még beugrok a pékségbe, ma 4 kiflis nap lesz (este 6-ig bent leszek), befordulok a portán, aztán nekivágok a 3. emeletnek. Megérkeztem.

Farkas Judit, Pécs
2009. október 16.

Gyalogbusz

Megint közlekedem. Tegnap is utaztam, és terveztem, hogy leírom, mert nem minden nap járok a nyolcadik kerületben, főleg nem sötétedés után, de aztán olyan simán megúsztam minden különösebb esemény nélkül, hogy elmaradt a beszámoló.

Ma nem csak úgy mentem valahova, hanem az egyre halmozódó elintéznivalók egy részét összegyűjtve megterveztem egy körutat, amivel jópár apró-cseprő ügyet kipipálhattam. Amióta a bringát időjárási és térdsérülési okok miatt kénytelen voltam letenni, maradt a gyaloglás és a BKV. Gyalogolni kifejezetten szeretek, ez az a közlekedési forma, ami mindennek ellene megy, ami ma jellemzi a nagyvárosi nyüzsgő életet. Lassú, csöndes, teljesen ösztönös és nagyon meditatív. Ilyenkor lehet elmélkedni, álmodozni, ötletelni, vagy csak megfigyelni.

Jóval többet gyalogolok, mint amennyit egy átlag közlekedő logikusnak vagy értelmesnek tartana, de tényleg szeretem csinálni. Így az utazásaimat nagyon lazán tervezem, első helyen semmiképp sem a hatékonyság, a praktikusság és a háztól házig elvek állnak. A BKV-t megpróbálom úgy használni, hogy ne sokat sérüljek lelkileg. Nehéz ezt megoldani, de kis odafigyeléssel jól megúszható. A metrót egyértelműen kihagyom, az számomra a legkiábrándítóbb, kőkemény valóság, némi rémálommal az aluljárókban.

A mai első úticél a Lónyai utca volt. Kettőtizenkettővel mentem a Boráros térig, onnan gyalog. Egy rövid megbeszélés után továbbindultam a Királyi Pál utcába. Tudtam, hogy ez lesz a kedvenc része a mai napomnak. Már az utca neve is kicsit mesébe, vagy valami fura álomba illik, hát még a két kis hely, ahova készültem betérni. Bár át kellett verekednem magam a Kálvin téri akadálypályán, de amint ez sikerült, bejutottam az utcába, kisimult a terep is, és a kedvem is.

Először a nagyon szép nevű Utas és Holdvilág antikváriumba léptem be. Apró kis üzlet, középen asztallal és székekkel, otthonos hangulatú könyvespolcok, a gyerekkoromból ismerős könyvgerincekkel, halk zongorazenével. Nagyon szeretem az ilyen helyeket. A falakon csupa klasszikus illusztrátor munkái, Reich Károly metszetek, és hasonló csemegék. Itt sem időzőm sokat, továbbállok.

Csak pár házszámmal arrébb kell sétálnom, és máris felbukkan a csodákkal teli Rózsavölgyi Csokoládé Bolt. Gyönyörű bonbonok, rájuk sem merek nézni, mert elhatároztam, hogy táblás csokoládét választok. Közben kardamomos és repcemézes kóstolóval kínál a kedves leányzó a pult túloldaláról. Nem utasítom vissza. Kiválasztom a két legcsalogatóbb feliratú táblát, és nehéz szívvel innen is kilépek.

Újabb akadálypálya vár, amin keresztül a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz jutok. Itt kiderül, hogy a kiállítás, amit szerettem volna megnézni, leginkább csak az én elképzeléseimben élt, és valami hasonló, de messze nem olyan érdekes, ami a valóságban hatszáz forintért megtekinthető. Most akkor inkább ezt nem.

A Vásárcsarnok a következő helyszín. Séta visszafelé. Útközben találok egy nagyon kellemes hangulatú kis kerámiaműhelyt, amiről szeretem azt gondolni, hogy ez csak most nekem termett itt. Ha egy öltönyös üzletember sétált volna erre, akkor egy bank állt volna a helyén. Ha már így megszólított, bementem és körülnéztem, nem is csalódtam. Jól megjegyzem a helyet, lesz még itt dolgom. A Vásárcsarnok pincerészlegében sushi kellékek után kutatok. Bár mindent lehet kapni a kis ázsiás szaküzletben, taszít a hely, így igyekszem gyorsan meglátni a szükséges elemeket, és menni innen elfele.

Elérkezem a leghosszabb szakasz megtételéhez, a Szépvölgyi útra kell eljutnom. A terv: villamos a Jászaiig, séta a Margit hídon, majd újabb villamos a Kolosy térig. Totális káosznak tűnik számomra a feltúrt szakasz, a Szabadság híd pesti hídfőjénél. Próbálom az elketrecezett és ledeszkázott területeken keresztül meglátni, hogy mi is a helyzet a villamossal. Járkálok egy picit, miközben pont érkezik egy villamospótló feliratú busz, ahhoz a megállóhoz, ahol épp tanácstalankodom. Rendkívül megörülök, hogy milyen egyszerűen megoldódott a helyzet, így gyorsan felugrom rá, és az sem keserít el nagyon, hogy az ellenkező irányba haladó buszra. Na persze, akinek van bérlete, nem aggódik! Sőt, kifejezetten szeretem, amikor még eggyel többször használom. Rendkívül aránytalannak és igazságtalannak érzem az árát, ezért mintha ez valami bosszú lenne, kárörvendően boldog vagyok, hogy még kevesebbet nyertek rajtam. De aki nem elég vagány a blicceléshez, annak ez marad.

Az első megállónál leugrom a pótlóbuszról, át a túloldalra, és várom a visszabuszt. Villamossal kellemesebb lenne ez a szakasz, már csak azért is, mert a villamos jóval alkalmasabb a síneken való közlekedéshez, másrészt alaphelyzetben (ha van ilyen) nincs szétütve az egész vonalon a kilátás. Betongerendák, állványok, mindenféle óriás – leginkább romboló, kevésbé építő – eszközök. Cigarettázva unatkozó munkások. Voltak dolgozó munkások is: a teljes szakaszon összesen ketten. A villamossínek mellett szuper védőfelszerelésben és szemüvegben gyártották az eszméletlen fehér színű és csillogós szikrákat, a buszon ülő védőszemüveg nélküli utasok szórakoztatására. Nekem nem fájt a szemem, szép volt. Kicsit arrébb történt, hogy az útburkolati romokon megállt egy rendőrautó, és egy bilincsbe vert rabot vittek sétálni a rendőrök. Csupa kaland!

A Margit hídhoz közeledve rájöttem, hogy ott sem lesz akkora élmény a séta, hiszen a Margit híd helyett is valami szürreális ketreces labirintus üzemel jelenleg. Így bár csak egy megállóról volt szó, a kombinót választottam. Csak legyünk túl rajta gyorsan. Margit hídtól villamos a Kolosy térig. Utolsó része az utamnak, innen már közeledem haza, és ezt kicsit sem bánom. Nagyon fárasztó közlekedni.

A Kolosy tértől séta a borzalmas nevű Montevideó iroda utcáig, ott villámgyors ügyintézés, és visszaindulás. A Szépvölgyi út ezen szakaszát nehéz elhagyni úgy, hogy be ne térjen az ember a híresneves Daubnerbe, ez most részemről nem is marad el. A sor mindig hosszú, de mindenki türelmes, mert a végén úgyis jól jár. Tíz darab meleg tökmagos pogácsa a jutalmam. Egyet rögtön meg is kóstolok, szükségem van az erőre a hazaúthoz.

86-os busszal jövök el a Clark Ádám térig, majd onnan a százöttel hazáig. Az alagút előtt nagyon rossz a buszra várni, olyan mintha egyáltalán nem is levegőt szívna az ember, hanem csak mérget, és az addig tartalékolt oxigén segítségével maradhatna csak életben. A százötről a Királyhágó téren szállok le, mert nem sokkal többet kell gyalogolnom hazáig, mint az Alkotás úton, viszont a díszlet sokkal szebb az Ugocsán hazáig.

Agócs Írisz, Budapest
2009. október 20.

Kissé elmosódva

Reggel busz-metró-villamos a LUMU-hoz. Üres vitrinekért jöttünk, életemben először (így), próbálok nem zavarba jönni. Nem jövök. Az ablakból a Dunára látni, persze, kétszer ugyanabba a folyóba sose, a kulissza apad, asztali tárlók, üres csigaházak a fehér falak között. Kissé elmosódva én is itt vagyok.

Visszafelé a Duna-parton a Közraktárak csonkolt falai. Szemerkél az eső. A Vásárcsarnokban rétest veszek, aztán meg teát, kell a meleg ebben a cudar őszben. Az utca nem áll össze egésszé.


A Kálvin téri aluljáróban harminc sebtapaszt kínálnak kétszázötvenért. A férfi monoton kántálása hirtelen keserű káromkodásba fordul, mert senki se néz rá. Két másodperc és folytatja: harminc sebtapaszt kétszázötvenért.

A délután bomlott ejtőernyő a városon; szenzációs és borzalmas hírek találkoznak. Régi képeket nézünk, a spanyol királyt egy lóversenyen, ahol a fehér ló éppen elesik. Munka után metró-villamos, aztán gyalog az esőben hazáig. Az egyik ablakban fekete macska ül, de mire lefényképezném, elugrik.

„A valóságot megírni mindig nagyon nehéz, így hát az igazság kedvéért megengedtem magamnak, hogy néha egy kicsit túllépjek rajta vagy egy kicsit eloldalazzak mellette.”

Fisli Éva, Budapest
2009. október 16.

Szeretem

Szeretem a városi közlekedést, nos ez így ebben a formában…, tehát úgy nagyjából két évvel ezelőttig nagyon szerettem, most már van mikor idegessé tesz, ez pedig lehangolttá, mert ha egy pók a konzekvenciák hálójába veti magát, annak bezony végtelen zuhanás lesz a következménye. De ma szerettem.

Mindig is tömegközlekedtem, meg gyalogoltam. A BKV-t is nagyon szeretem utálni, olyan meleg otthonossággal jár ez együtt, a csapathoz tartozás csalóka, de szép élménye, mert ugye mindenki így van ezzel, aki nem, arról nem veszünk tudomást, ez a csapat szépsége:-)

Tehát a mai nap… Szerencsémre távolabb költöztem a munkahelyemtől, egyfelől csapás mert tíz perc alvásért szinte bármit fel tudok áldozni, másfelől viszont van alkalmam megérkezni a napba míg utazom, nem a munkahelyemen kell az első egy órát mániákusan reflexív természetemnek áldozni. Szeretem, hogy ma sem jön pontosan a busz, meg soha nem jön, és akkor az ember tud mérgelődni, és mérgelődése olyan egységbe forrasztja a várossal, mint az első őszi, na jó téli napok kopott fényei a Duna körül, a szürke melankólia otthonossága. A busz most nem volt tele – meglepő és a dugó nem állt a Krisztina térig – ez nem meglepő, mert még soha nem sikerült rájönnöm, hogy mikor és mitől van. Ilyenkor ülve vagyok, fáj és kicsit zavar, hogy sietünk, és visszatükröződő arcom csak a kontúrokat adja meg kellemes eltűnésemhez, ami alatt már morajlik a rendszerezni hivatott munka-elme: mit, mikor, hogyan. Ennél nagyobb kérdésekre nem vágytam ma. Szeretem, hogy a miértet elnyomják az útfelújítások, az emberi szagok, a kihallgatott beszélgetések, a dugók és nem dugók.

Czékmány Anna, Budapest
2009. október 14.

Barack

Az a különös felismerés köszöntött rám ezen a hímes vasárnap délutánon, hogy a legzaklatottabb közlekedő tárgyam a BKV-jegy. Fogadjátok nyilvános terápiám töredékes naplóját.

Csodálatos narancsfagyi színű fecni, csak úgy siklik a tenyérben! Kereken 300 Ft az ára, és úgy megbecsülöm, akár az utolsó csepp limonádét a hőségben, vagy az első békés percet egy begorombult nap után.

Szeretném én ezeket a szemtelen kis cetliket, de nem tudom!

Azért vágyom velük harmóniára, mert jó volna az általuk megtestesített stresszt feldolgozni, egy életre letenni. Tegnap másfél órámba telt, míg eljutottam a Kossuth térről a rákosligeti Hősök terére. Ez alatt a másfél óra alatt zöngéjét sem hallám belső félelmemnek, hogy: „hol a jegy – mi a jegy – jajj, a jegy...” Siettem, mentem, nem találtam az induló állomást, frissítő toalett után nadrágját rángató sofőrt faggattam egy ízben, lestem a menetrendtáblát sok ízben.

A BKV lassú volt, akár a lomhára hízott tacskó. Amikor szembesültem a ténnyel, hogy a busz harmadik megállójáig 10 perc alatt ért el, elöntötte tagjaimat a görcs: elkések. Végérvényesen, érvényes jegy nélkül. Színházba igyekeztem átmeneti kabátban, szél bújt a nyakamba, jó is lehetett volna.

Mióta főleg bicikliülésről nézem a világot, a tömegszállítós kalandjaim száma jelentősen megritkult. Tudatállapotom ezen az időtlenséget átszelő buszon távol állt a biciklin megélhető éberségtől, amelyet az önrendelkezés élménye ad, sokkal inkább kiszolgáltatott voltam, s ezen a bliccelés miatti enyhe bűntudat sem enyhített. Senki voltam, illegálisan elkéső. Desztinációjával azonosult nő, akit szív a jövő.

No de a jegyek. A piros metrón érvényesítettem a megvásárolt két jegy közül az egyiket. Örömutazó voltam, békés, sikkes, biztosléptű. Egy darabig. Amíg be nem ütött a kétely (egy-pár ablakot), oda nem csüccsent mellém az ülésre, befurakodva elmém nyitva felejtett szobáiba.Hiába tudtam én, hogy ott a jegy a táskám első zsebében, közvetlenül a telefon mellé csúsztatva, szorongtam. Vajon tényleg ott van-e? Olyan fáradt lehetek-e már, hogy már azt se tudom, hova teszem? Kifújta a szél, melléesett... Jajj, ide kapok – oda kapok, tapogatok, zipzárazok. Istenem az arrogáns emberektől ments meg engem ma! Senki ne akarjon tőlem semmit! Hagyjanak élni!

Ez a ropogós barackszelet betintázódva vagy kiharapva, békéd és üdvösséged záloga, őrizd is mint ezerjófüvet! Ám a jegyek istene hamar leveszi hívőiről a kezét. Amint leszállsz, kisétálsz, vége, kezdődik minden elölről. Sosem bízom már magamban, a kezemben, a racionális praktikumban. A társadalmi gyanakvás férgei megrágják és kiköpik az elhasznált jegyeket, ami neked marad, csak memento: „utaztam, haladtam, féltem”.

Lehet, hogy csak én szereztem túl sok rossz élményt otthon hagyott bérletek és személyi igazolvány miatt? Lehet, csak én voltam peches a bliccelésekkor? Lehet, hogy én vagyok a hüje, hogy blicceltem életemben? Bliccel a halál?! Aki bliccel, az csal, elárulja Budapestet, Magyarországot, az egész hazát!!?? Kizsákmányol, sumákol, ingyen él? Vagy bliccelni néha ér? Rossz szolgáltatásért hébe-hóba fizetünk? Jó szolgáltatásért hébe-hóba nem?

Néha úgy felgyülemlenek táskám zsebeiben az elhasznált jegyek, mintha erős őszi szél hordta volna őket egy kupacba. Rám hullottak, rám maradtak; emlékei a legalitásnak, a szabadság illúziójának. Menekülök a gyanakvó, cinikus tekintetektől, a tompa rohanástól. Ezaz! Falura akarok költözni.

Vörös Júlia, Budapest
2009. október 3.