Esős, szeles őszi nap

Minden nap egy új történet, minden nap egy új indulás autóval, biciklivel, gyalog, vagy tömegközlekedéssel. És minden nap egy új érkezés, irodába, megbeszélésre, hivatalba vagy ki tudja hova. A reggeli járművet az úti cél, az időjárás, az öltözködés, valamint legritkább esetben a már az indulás pillanatában megjósolható késés mértéke határozza meg.

Nyáron és tavasszal nyerő a bicikli, hacsak nem kell áttekerni a budai lankákra, és nem kell utána csatakosan emberekkel találkozni. De az olyan esős, szeles őszi napokon, mint a mai, sokkal jobb autóval nekivágni a városnak, hacsak nem indult már el a barátnőm korábban a család egyetlen autójával. Ilyenkor nem marad számomra más, mint a trolizás, a sétálás, a villamosozás.

A laptop mellé a táskába mindig beteszem a HVG-t, hogy tömegközlekedés közben legyen mit olvasni, és kihasználjam a holtidőket. Séta közben olvasni nehézkes, rövid ideig tartanak a piros lámpák a zebránál, és a gyalogostársakkal sem akarok feltétlen összekoccanni. Tehát marad a nézelődés (csajokat vagy Ferrarit), vagy mp3, illetve 9:30 előtt rádióhallgatás. Zenés-gügyögős rádiókat nem hallgatok, évek óta Keljfeljancsi szól minden reggel zuhanyzás, fogmosás, öltözködés, reggelizés, autózás, gyaloglás közben. Fél tíz után vége a műsornak, akkor már általában kikapcsolom a rádiót, és csak az utazásra figyelek, a mielőbbi érkezésre.

Mielőtt kiléptem a házból az utcára, gyanúsan lengedezett a mázsás kapu a zsanérokon, furcsa volt, hogy nem csukódik be, előre vetítve a kint tomboló szélvihart. Legszívesebb visszafordultam volna, de kénytelen voltam tovább menni. Fülemben szólt a reggeli rádióműsor, és mikor a kb. ötszáz méterre lévő megállóba érkeztem, megállt mellettem a trolibusz is. Modern volt, csendes és suhanó. Kinyílt az ajtó, és hívogatott, nem tehettem meg vele, hogy nem szállok föl. A Ferdinánd hídon nem volt kedvem szélviharban átkelni, sapka nélkül, fájós torokkal. Nem kezeltem jegyet. Bármennyire is furdal a lelkiismeret, nem fizetek ki 300 forintot egy megállóra, még ilyen cudar időben sem. Pláne, hogy szinte nem tudom úgy kinyitni a HVG-t (a buszon), hogy ne találjak benne egy újabb BKV-s botrányt. Most kivételesen nem olvastam, mert még nem volt 9:30, és inkább rádiót hallgattam. Amúgy egy rövid megálló nem is elég egy cikkre.

Egy megálló után leszálltam és még volt fél órám, hogy megérkezzek célomhoz a Visegrádi utcába. Sétáltam a Váci úton, a Csanády, a Visegrádi, a Radnóti, a Hegedűs Gyula, a Katona József, a Kresz Géza és a Kádár utcában, hogy 10-re végre visszaérjek a Visegrádiba.

11 óra után a cudar időben elsétáltam a Jászaira, és a kettes villamossal elmentem a Roosevelt térig. Na, a villamoson már lyukasztottam jegyet, és végre újságot is olvastam. Meglepődtem, hogy mit tudnak ma már az okostelefonok! Nem is gondoltam. Elsétáltam a Vigadóig, ahol már kocsival várt a csajom, és bebumliztunk a Belvárosba. A rádiót kikapcsoltuk és beszélgettünk. Nem én vezettem. Aztán a nap többi közlekedéssel járó részét már kocsiban töltöttük. Beszélgettünk, és néha telefonáltunk, persze szigorúan a jobboldali ülésen. Délután utast cseréltem, és miután kitettem anyukámat a Keletinél, mert a dugó miatt esély sem volt a Blaha felé közeledni, újra rádiót hallgattam, és mentem vissza a barátnőmért az irodájába. Kis időzés után kocsival hazajöttünk, és útközben beszélgettünk. Már megint 7 óra volt, mire hazaértünk.

Hogy holnap mi lesz? Bicikli tavaszig már biztos nem, így vagy autó (ha együtt megyünk), vagy gyaloglás. Rosszabb esetben kapaszkodás. A buszon.

Kricó, Budapest
2009. október 13.

Megúszom

Reggel csak kémlelem az eget. Most akkor lesz eső, vagy nem lesz eső? Döntsék már el odafönt! Aztán az aggodalmamnál már csak lustaságom nagyobb. Legyen akkor a villamos, metró, gyaloglás együttállás – döntöm el nagy határozottan.

Hétfőn itthon szoktam dolgozni, de ma be kell mennem. Nagyon álmosan téblábolok a villamosmegállóban, és egyre mérgesebb vagyok, mert vagy már tíz perce egyik irányba sem ment el a kis nyikorgós sárga jármű. Aztán végre becsoszog, jó tele is van. Nem esik igazán, inkább csak szemerkél, fel sem húzom az ernyőt. Amikor felszállok megcsap a fedélzet naftalinos illata. Hát igen! Az első őszi nap. Előkerültek a szekrények mélyéről az őszi és télikabátok. Nem nagyon bírom ezt a szagot, mindig megcsavarja az orrom. Néha le is szállok, és inkább gyalogolok. De most nem teszem, mert sietnem kell.

Metróbejárat, lukasztás, diadalmasan mutatom a jegyem a Délinél állandósított ellenőr kommandónak, de ügyet sem vetnek rám. Bevallom, ez mindig felbosszant. Hiszen ez a munkája! Ha ott áll, akkor nézze a jegyeket és a bérleteket! Vagy menjen haza! De ezek csak beszélgetnek. Ezért kapják a fizetést. Szuper! Ez ma már a második bosszantó momentum. Érzem, hogy harapós kedvem lesz.

A metrószerelvény épp akkor áll be, amikor a peronra érek. Kevés utas, szinte üres kocsik. Beszállok. Ez most a belül narancsos, plüssös változat, le is ülök mindjárt. Hatan vagyunk a kocsiban, mindenki a kis padszerű ülések szélére ül, az ajtóhoz közel. A Moszkván már sok a felszálló, főleg fiatalok és idősek. Most veszem észre az egyik pasit, aki ugyanazzal a villamossal utazott, mint én, csak nem szállt le a Délinél, hanem elment a Moszkváig. Újsággal a kezében száll fel. Ezen már többször morfondíroztam. Hogy melyik variáció a gyorsabb: a Délinél leugrani a villamosról, át a metróra, vagy továbbmenni, és csak a Moszkvánál szállni a föld alá. Egyik állomás rosszabb, mint a másik, tudja csuda. A Moszkván meg ezer évig tart a mozgólépcső lefelé, és állandóan huzat van. (Már el is kezdtem a morgást.)

A Kossuth téren kiszállok, fel a mozgólépcsőn, nincs előttem senki, ezért gyalogolok felfelé. Ahogy az egyik lépcsőfokról a másikra lépek, észreveszem, hogy valami rászáradt izé folyik lefelé a lépcső bordái közül. Kettővel feljebb megint. Teljesen olyan, mintha vér lenne. Kiráz a hideg. Eszembe jut egy jelenet a Kontroll című filmből, de mire úgy igazán rám telepedne a hangulat, már kint is vagyok az esőben. Mert most már esik. Felhúzom az ernyőt, állok a metrókijárat előtti a zebránál. Az autóknak zöld a lámpa, nagy ívben és sebességgel kanyarodnak a Duna felől. A járda szélen állok, hátra kell lépnem, hogy ne kapjak egy fröcsikét - ha már itt vagyok (ez most a Portugálból van). Azt hiszem, az autósok egyáltalán nem érzékelik esőben, hogy a gyalogosokat lefröcskölik. Direkt mégsem csinálhatják?!

Határozottan fázom, ahogy megyek át a Kossuth tér túloldalára, nyilvánvaló, hogy nem öltöztem fel rendesen. Az épület is hideg. Kint egy óra múlva már ömlik az eső. Általában nincs bajom az esővel, Pesten nem is árt, ha leszakad az ég, a levegő is jobb, és a járdák is tiszták lesznek, de most semmi másra nem vágyom, mint egy meleg gumicsizmára és egy kabátra.

Hazafelé már annyira sajnálom magam, hogy a végén már mulatok azon, hogy milyen elviselhetetlen vagyok ilyenkor. Bosszúból nem lukasztok jegyet. Megúszom. Mint az esőt. Délutánra csendesebb lesz. Estére már van kedvem leírni.

Frazon Zsófia, Budapest
2009. október 12.

Barack

Az a különös felismerés köszöntött rám ezen a hímes vasárnap délutánon, hogy a legzaklatottabb közlekedő tárgyam a BKV-jegy. Fogadjátok nyilvános terápiám töredékes naplóját.

Csodálatos narancsfagyi színű fecni, csak úgy siklik a tenyérben! Kereken 300 Ft az ára, és úgy megbecsülöm, akár az utolsó csepp limonádét a hőségben, vagy az első békés percet egy begorombult nap után.

Szeretném én ezeket a szemtelen kis cetliket, de nem tudom!

Azért vágyom velük harmóniára, mert jó volna az általuk megtestesített stresszt feldolgozni, egy életre letenni. Tegnap másfél órámba telt, míg eljutottam a Kossuth térről a rákosligeti Hősök terére. Ez alatt a másfél óra alatt zöngéjét sem hallám belső félelmemnek, hogy: „hol a jegy – mi a jegy – jajj, a jegy...” Siettem, mentem, nem találtam az induló állomást, frissítő toalett után nadrágját rángató sofőrt faggattam egy ízben, lestem a menetrendtáblát sok ízben.

A BKV lassú volt, akár a lomhára hízott tacskó. Amikor szembesültem a ténnyel, hogy a busz harmadik megállójáig 10 perc alatt ért el, elöntötte tagjaimat a görcs: elkések. Végérvényesen, érvényes jegy nélkül. Színházba igyekeztem átmeneti kabátban, szél bújt a nyakamba, jó is lehetett volna.

Mióta főleg bicikliülésről nézem a világot, a tömegszállítós kalandjaim száma jelentősen megritkult. Tudatállapotom ezen az időtlenséget átszelő buszon távol állt a biciklin megélhető éberségtől, amelyet az önrendelkezés élménye ad, sokkal inkább kiszolgáltatott voltam, s ezen a bliccelés miatti enyhe bűntudat sem enyhített. Senki voltam, illegálisan elkéső. Desztinációjával azonosult nő, akit szív a jövő.

No de a jegyek. A piros metrón érvényesítettem a megvásárolt két jegy közül az egyiket. Örömutazó voltam, békés, sikkes, biztosléptű. Egy darabig. Amíg be nem ütött a kétely (egy-pár ablakot), oda nem csüccsent mellém az ülésre, befurakodva elmém nyitva felejtett szobáiba.Hiába tudtam én, hogy ott a jegy a táskám első zsebében, közvetlenül a telefon mellé csúsztatva, szorongtam. Vajon tényleg ott van-e? Olyan fáradt lehetek-e már, hogy már azt se tudom, hova teszem? Kifújta a szél, melléesett... Jajj, ide kapok – oda kapok, tapogatok, zipzárazok. Istenem az arrogáns emberektől ments meg engem ma! Senki ne akarjon tőlem semmit! Hagyjanak élni!

Ez a ropogós barackszelet betintázódva vagy kiharapva, békéd és üdvösséged záloga, őrizd is mint ezerjófüvet! Ám a jegyek istene hamar leveszi hívőiről a kezét. Amint leszállsz, kisétálsz, vége, kezdődik minden elölről. Sosem bízom már magamban, a kezemben, a racionális praktikumban. A társadalmi gyanakvás férgei megrágják és kiköpik az elhasznált jegyeket, ami neked marad, csak memento: „utaztam, haladtam, féltem”.

Lehet, hogy csak én szereztem túl sok rossz élményt otthon hagyott bérletek és személyi igazolvány miatt? Lehet, csak én voltam peches a bliccelésekkor? Lehet, hogy én vagyok a hüje, hogy blicceltem életemben? Bliccel a halál?! Aki bliccel, az csal, elárulja Budapestet, Magyarországot, az egész hazát!!?? Kizsákmányol, sumákol, ingyen él? Vagy bliccelni néha ér? Rossz szolgáltatásért hébe-hóba fizetünk? Jó szolgáltatásért hébe-hóba nem?

Néha úgy felgyülemlenek táskám zsebeiben az elhasznált jegyek, mintha erős őszi szél hordta volna őket egy kupacba. Rám hullottak, rám maradtak; emlékei a legalitásnak, a szabadság illúziójának. Menekülök a gyanakvó, cinikus tekintetektől, a tompa rohanástól. Ezaz! Falura akarok költözni.

Vörös Júlia, Budapest
2009. október 3.

Amikor a sóher kerékpáros tömegközlekedik

Ma reggel annyira álmosan ébredtem (ami egyébként nem szokatlan, csak ma reggel különösen súlyos volt), hogy nem mertem bringára szállni. Reggelente végig hegyről lefelé kell száguldanom, amit egyébként nagyon élvezek, de sokkal több figyelmet igényel, mint a kevésbé élvezetes hazafelé kaptatás. Az út elképesztő, tele kátyúval, aknafedővel, meghatározhatatlan hupplival, ráadásul odafelé menetben szembe süt a nap. A Tabán alatt van egy bringautas parkos rész, az kiváló, csak hamar le kell kanyarodnom róla. Így aztán ma reggel hátrahagyva a down hill minden örömét, és tömegközlekedésre váltottam.

A sóher bringást arról lehet megismerni, hogy nincs bérlete. És ettől boldog. Mert úgy érzi, igazán kibabrált a BKV-val: nem fizet egy vagyont a dögmeleg és dögbüdös lélekvesztő utazásért, a dugóban álldogálásért. Ezért tart magánál tízes gyűjtőjegyet, amit lukaszt, ha kell.

Már csak két jegy van a tömbben – nézegettem bambán. Egy oda, egy meg vissza. Nem tervezek mára mást. Csak kár, hogy az egész utazás lebonyolításához összesen négy jegyre lenne szükségem. Mindegy, indulás.

A budai villamosok az ellenőrök szűkrezónája: ezért nem lukasztok. Három megálló, kis éberséggel meglesz – gondoltam. Csak azt felejtettem el, hogy milyen rossz bliccelő vagyok: idegesen nézegetek, nincs egy perc nyugalmam, minden utasnak ellenőr feje van. Még a mobiltelefon csörgésére is összerázkódom. Szerencsére gyorsan leérek a Déliig. Lépcsőn le, aluljáró (mélylevegő be, visszatart), metróbejárat, lukasztás, jegyfelmutatás. Nem, köszönöm, nem kérek újságot (úgysem látok még). Jóreggelt, mondja az ellenőr. Ezen kicsit meg is lepődök. Mozgólépcső. Egy újabb terület, amit utálok. Nem értik az emberek, hogy a lépcső nem azért megy, hogy pihenjenek, hanem azért, hogy gyorsabban leérjenek: van, aki szeretne haladni, de egyszerűen nem állnak a jobb oldalra. Épp beáll a szerelvény, az a leggázabb fajta, amelyikről tenyérnyi darabokban málik le a rozsdás festék, már színe sincs. Csoda, hogy megy. Kevés az utas, mégis meleg van. Most megyünk át a Duna alatt – szólal meg mellettem egy kamasz srác. Tényleg. Ez régen nekem is mindig eszembe jutott. Azért elég hátborzongató belegondolni, hogy van egy cső a Duna alatt. Kossuth tér, kiszállok, fel a huzatos mozgólépcsőn. Innen már csak pár perc séta. És még mindig maradt egy jegyem!

Hazafelé ugyanez: lukasztás, le a lépcsőn, át a Duna alatt, mélylevegő, aluljáró, aztán át a Lokomotív Falatozó és Pepita Box parfümbolt között, fel a villamos peronra. Hat után már sötétedik. Most jön a rázós rész: bliccelés a villamoson. Csak három megálló, ismételem kicsit idegesen magamban. Hátul ülök, de sehol nincs felszálló. Villamosról le, rövid séta, közben azon gondolkodom, hogy majd mit írok utolsó mondatnak.

Holnap megint bringáznom, mert elfogyott a gyűjtőjegyem. Ma viszont féláron utaztam. Amikor a sóher kerékpáros tömegközlekedik, rosszabb, mint egy nyugdíjas.

Fischer Gitta, Budapest
városi máz - városimázs blog
2009. október 1.