Bumlizás a Szigetre

Lipótvárosi lakosként bensőséges viszony fűz a Szigethez. A gyereklegeltetős idők elmúltával is gyakran járok oda, mégpedig a Sportuszodába. Békeidőkben ez nem nagy vállalkozás – gyalog (ugyan hogyan máshogy) a Falkmiksán, majd egy rövid megálló Combinóval a Margit-híd töréséig, onnan megint gyalog. Lusták számára ennél egyszerűbb megoldás is kínálkozik: a 26-os busz a Szent István körúti postától éppen a „házig” visz. A híd felújítása azonban ezt a rutint nem engedi működni, próbák sorának teljesítésével juthatunk el az uszodába. Persze a rozsdás, korhadt korlátok és az állandósult morajlás, ami azt a szörnyű, régi novemberi napot idézi, amikor az utasokkal teli villamosok és a járókelők a kettévált hídról egyenesen a jéghideg folyóba csúsztak…szóval éppen itt volt a felújítás ideje! A gyalogosok a híd bal oldalán rendelkezésükre bocsátott szűk sávon közlekedhetnek, miközben a villamos lépésben, áthelyezett vágányán furcsán közel halad mellettük. De még itt sem érezhetjük magunkat biztonságban, a biciklik hangtalanul surrannak a hátunk mögött, vagy jönnek nyílegyenesen szembe! Igyekszem minél gyorsabban végigmenni a buckás, meggyötört úton. De a neheze, az átkelés a túloldalra még hátravan. Mintha a pokolba ereszkednénk le a csúszós, csorba lépcsőkön! Odalenn hatalmas tócsák, szemét, fejünk felett táskás, megereszkedett vakolat és korlátok mindenütt. Az aluljáró egykor vidám piros csempéi – vajon megmaradnak-e? – elkoszolódva, összefirkálva várják a szebb jövőt. A kézenfekvő, balkéz felőli feljáró, az uszoda oldala persze szintén le van zárva, le és a felfelé haladók a máskülönben kevésbé használt pestfelőli lépcsőn néznek egymással farkasszemet. Fent már csak egy rövid feltúrt szakasz következik, majd végre átmehetünk a „helyes” útra. Hát így jut el az ember a pesti hídfőtől a Sportuszodába. De megéri, mindig megéri!


Sedlmayr Krisztina, Budapest
2009. november 11.

Áldás és rontás. Apró élmények a tömegközlekedésben

Áldás
Terhes voltam. Ültem a Clark Ádám téren a buszmegállóban és vártam a százötöst. Leült mellém egy idős bácsi és mesélni kezdett. Elmondta, hogy annakidején az ő hatáskörébe tartozott a hidak műszaki állapotának ellenőrzése. Mintha azt mondta volna, hogy az alagútban található irodák valamelyikében dolgozott. Legalább 20 percet vártunk együtt, mire megjött a busz. Felálltam és intettem neki, hogy jöjjön, de kiderült, hogy ő nem is a buszra várt csak velem beszélgetett. Búcsúzóul azt mondta: „Virágeső hulljon reád, így kísérje lépted nyomát!” Azon a nyáron többször megáldottak buszon és villamoson is, de azóta semmi. Nem felejtem el.

Rontás
El volt törve a kezem, gipszem volt. A Clark Ádám tér felé mentem a 105-ös busszal. Tömeg volt, nehezen kapaszkodtam. A budai partot elérve megkérdeztem a jelző gomb mellett álló férfit, aki közvetlen a gomb alatt fogta a kapaszkodót, hogy jelezne-e nekem, ha megkérem rá? Nemes egyszerűséggel annyit válaszolt, hogy: „NEM”. Nem felejtem el.

Közjáték
Arról most nem írok, hogy babakocsival hányszor csukta rám a busz- és villamosvezető az ajtót. Ki tudja miért?

Áldás a vonaton
Nagyon régen történt, a Budapest-Pécs vonalon. Fülkés vonat. Kinyílik az ajtó és egy fogatlan pasi megkérdezi, hogy kérek-e valamit a büféből. Döbbentem néztem rá és mondtam, hogy semmit. Bedobott egy doboz Marlborot, hogy amíg visszajön, gyújtsak rá. Visszajött. Elmondta, hogy azért ült vonatra, mert 3-4 helyre is elígérkezett aznap, és ezt csak úgy tudja elrendezni, hogy sehova sem megy, de alibiből felszállt egy vonatra. Kiderült, hogy azért nincs foga, mert tengerész volt. Egyébként a hajón unalmukban nyelvészkedtek, ezért tagja egy magyar nyelvtannal foglalkozó társaságnak is. Fele úton nyelvtani fejtörőket oldottunk meg és szabályokon vitatkoztunk. Megkérdezte, hogy szerintem hány isten van, mert szerinte kettő. Egy nem tud így kibaszni egy emberrel, mint vele – mondta. Megérkeztünk Pécsre és sírva búcsúzott el. Megköszönte, hogy meghallgattam, és azt mondta: „Áldjon meg az ég! ” Ezt sem felejtem el.

Vonat még
Szintén Budapest-Pécs. Buliból mentem, ezért álmos voltam reggel. Akkor még le lehetett feküdni az ülésekre, mert valahogy nem volt ilyen tömeg, mint mostanában. Elaludtam. Kinyitottam a szemem, és láttam, ahogy egy pufi család a fülke ablakából, kintről bámul. Visszaaludtam. Zörgésre ébredtem. A pufi család beült hozzám és hurkát, kolbászt, kakaós csigát, meg hasonlókat ettek a szemközti ülésen. Visszaaludtam. Mire felébredtem sehol senki. Először azt hittem csak álmodtam az egészet, de az ülések morzsásak és szemetesek voltak. Nem felejtem el.

Biciklis
A szerencsétlen biciklis rontás matricája.
Biciklivel menni általában jó de van amikor nem és az tanulságos. Egyszer mentem a Lánchídon át. Nem voltam túlságosan kiegyensúlyozott és nehezen vettem be a pilléreknél kialakított kanyarokat. Az egyiknél ott állt egy sportos biciklista. Meglátta, hogy bénázom, és közölte, hogy szerencsétlen vagyok. Onnantól kezdve, amíg a hídon át nem értem azt üvöltötte utánam, hogy: Szerencsétlen vaagy! TEE szeereencséétleeen vaaaagy! Mintha a hátamra ragasztotta volna, mint egy matricát, és húztam magam után a szerencsétlenség kondenzcsíkját. Egyre gyorsabban tekertem, hogy ne halljam a hangját. Nem felejtem el.

Szabó Eszter Ágnes, Budapest

Kreativitás és fiatalság

Már középiskola óta utazom, az otthonom egy kisváros és Pécs között, busszal. A két órányi út sok mindenre jó, az ember elgondolkodik, versek, ötletek születtek meg az utazások alatt, gondolom nem egyedül vagyok így. Akkoriban még heti egyszer jártam haza. Aztán az egyetemet is a mediterrán városban végeztem és az útjaim egyre ritkábban vezettek haza. Most meg, mivel a kedvesem Budapesten él, Budapestre járok és a buszt vonatra cseréltem. Gyakrabban megyek sínen, mint úton. A több mint tíz év alatt már az otthonom és Pécs közötti távon minden fát és bokrot ismerek, most új táj nyűgöz le a vonatból. Új színtéren új ötletek születnek, remélem ez megújulást, új kreativitást is hoz számomra. Persze akkor ötletelek, ha nincs beszélgetőtársam. Egy ismerős, vagy egy idegen… Az egyik úton az egyik ismerősöm mesélte, hogy aki sokat utazik, annak másképpen telik az idő, azok fiatalabbak, mint a nem utazók. Ha ebből indulok ki, mivel én most minden hétvégén utazom vagy a szerelmemhez, vagy a szüleimhez, vagy barátokhoz, így akkor lassan már az örök fiatalságot is elérem. Kedves olvasók, mindenkit arra biztatok, hogy utazzon, és így megtalálhatja az örök fiatalság titkát. Erre bizonyíték, hogy a mai napig elkérik a személyimet, ha bort veszek.

Kakasy Detti, Pécs

Ismétlés

Az embereken utcák mennek.
Egek felhőkön lebegnek.
Ledöntöm lábáról a szelet.
A város a nyakába vehet.
(Ulman Kowalsky Pelinkovacz: Versfordítás)


Én minden reggel ismételek megismétlem a tegnapi napot reggel hétkor ébredek fel panelmémmel: egy panelban lakom. A szemben feszülő betonsort nézem a ház felett károgó varjúhad támad a lakók már motoznak ez egy ismételt reggel a felgyújtott lámpák szinte kiabálnak. A folyosókra kivert nyugdíjas bácsik dideregve szívják a talpas dekkeket én meg amíg a vezeték ásít folyatom magamra a forró cseppeket. A lépcsőházban is csak ismétlést látok ahogy a muskátli dzsungel az ablakban telel a meglocsolt citrom a harmadik emelettel egy tegnapról ismerős sárdarabnak felel. És kilépek a térbe hol a levélforgatagban a panelek tüskéi a szelekbe vegyül egyetlen sétáló eb sem veszi észre hogy ismétlés a fűbe a fara hogy feszül. A betonházak közt vár a kitaposott ösvény egy eldobott üveg a megfagyott füvön két perc és ott vagyok a busz megvár míg kialszik bennem a reggeli közöny. Ismétlést látok de nekem ez öröm. A tegnapról ismert kínai parkol pont oda ahova tegnap előtt botjára görnyed szörnyen lehangolt bemegy hol az előbb egy kissrác kijött.

A szürke kocsinál a reggel fénypontja a dudások macája éppen diskurál hosszú zsinórról lóg a mobilja dzsoggingja susog a sminkje friss akár a kislány ki beszáll hatalmas táskát préselve a hátsó ülésre vidám miért is ne az anyjára ütött kinek a frizurája friss akár a reggeli ködök. Ez tökéletes idő zsebürítésre taknyos zsebkendők reszkessetek a narancssárga kuka se veszi észre de én látom itt tegnap csikket keresett valami ősember-bunkó a hamuhegyektől nem látni egyebet hát nem kiborogatta hogy rohadna meg. És itt a buszom expresszre szállok a BKV pontos mint az óramű gumifelszínén masszívan állok minden utasunk álomszerű. Ismerős arcok hét negyvenötkor ismétlik önmaguk s az én reggelem sikolt a motor a párás üvegben tegnapi a táj de én élvezem. Rengeteg kisdiák a fülük betömve szól benne a diszkó nagyon morcosak most nincs kedvük heccelni még nem megy a cécó át nem adnák helyük kótyagosak hajuk akár a seprű nagyon zabosak ki volt az a tetű aki miatt ilyen korán kell kelni az iskola miatt. A Kada utca sarkán a Szépségszalon alján fújják már a fodrász csajok szájukból kihabzó vattapamacson át a hosszú pelmelles egy milligrammot. Ismétlés ez is de rá se bagózzatok. A Sörgyárnak faláról régen lekopott már kedvencem mitől errefelé jártamban-keltemben mindig felvidultam mindig hátba veregetett egy pirossal felfújt apró kis szöveg KITARTÁS hirdette éveken át egy jobbító szándékú elvtársi öreg. Ma csak a sör folyik erre meg a hülye szöveg. Egymást taposó óriásplakátok leértékelt só mindjárt behányok nem látni mást csak városimázst ahogy egyik cég a másiknak felel ezt vegyem azt költsem el s közben nem zavarja hogy agyam a falat vakarja s hogy ez engem kurvára nem érdekel. Az éles saroknál lassú a tömeg a kocsikba belátni ahol részletekből próbálom kitalálni a sofőr ki lehet. Nem látni egyebet csak egy jobb kezet ami jobb térdet lapogat vagy cigaretta után kutat a sebváltót rángatva a zakóját húzgálja s oly lényegre törő hogy ültében is jól látsszon az aranykarkötő. Közben cseppet sem bánja hogy puccos kocsijában üres ülésekkel egyedül tesped a csúcsforgalomnál nem látott szebbet. De hiába.

Az ismétlésnek is van ám határa mert ahogy a buszom az Örsre ér úgy szökik ki arcomból a vér az ismerős arcok ugyanis leszállnak megszokott lépteik vígan kalimpálnak s helyüket átveszi az ember folyam hol munkába rohan boldog boldogtalan ebben sodródom tovább egymagam. Ez a város az ember malátája a tésztaként szétnyúló tömeg ecetet öntve az életsalátára a gyufaként rázkódó reggelit majszoló porhüvelyek minden arca egy életnek regénye a születés harca halálért cserébe hol senkit nem látsz újra így van elintézve. Gondolod. Mégis folytatod ott hagyva csapot és papot hogy megismételhesd a tegnapi napot.

Mészáros Péter Moha, Budapest
2009. október 29.
rajzoszer.blogspot.com

Összehasonlító utazástörténet

Nyolcadik kerület. Eljutni A-ból B-be, egymástól alig két és fél kilométer távolba – ez a két választott pont. Több lehetőség kínálkozik: tiszta módszerrel, úgymint gyalog, kerékpárral (ha lemegyek érte a pincébe), autóval, avagy kombinált módon: gyaloglás plussz villamos (24-es, majd 28-as), avagy gyalog és busz (99-es). A kék metró és a 4-6-os villamos verzió túl bonyolult, de városnézősre véve, ez is lehetséges. Szinte a választás korlátlan szabadsága, csak az időpont, az időjárás, a reggeli kedélyállapot s hasonlók szabják meg, hogy mit válasszak. De leginkább az dönti el a kérdést, ismerjük be – s itt kezdődik a valódi komparativisztika –, hogy hova, és miért kell mennünk.

A ma reggeli feladat egy csapásra eldöntötte a megoldást: autó. A családtag vérvételre kísérése munka előtt valószínűleg általában is erre sarkallja azt, aki teheti, ám az adott helyzetben voltaképpen szó sem lehetett szabad választásról. A város két viszonylag közeli pontja, a Tisztviselőtelep és az Auróra utcai rendelő között beteg lábbal, gerincbántalmakkal, éhgyomorral csak a legelszántabbak, vagy a legelesettebbek gondolhatnak arra, hogy a tömegközlekedést vegyék igénybe.

A 99-es busz kaland- vagy túlélő túrának jó, de mint hogy már nem egyszer sodorta szinte (élet)veszélybe a beteg láb gazdáját, jobb elkerülni. A villamosos megoldás lassú, reggel rendszerint egymásba érnek a szerelvények és emiatt nagy a torlódás a Salgótarjáni útnál, ráadásul tetemes gyalogidőt is rá kell szánni, amit egészségesen vidám tavaszi, nyári reggel még élvezetesnek is találunk. De nem most, és így. A-ból B-be busszal, villamossal az út fél óra annak, aki gyorsan jár, jól bírja a gyaloglást, és szerencséje van a csatlakozásokkal.

Autóval ma reggel 10-12 perc alatt odaértem, igaz, bejáratott útról van szó, mellékutcákon át a Teleki téri piac felé (gyakori szombati célhelyem), majd balra a Mátyás téren át. A máskor szokásos akadályok, úgy mint a kocsisor a Diószegi utcában, a Kálvária térnél, de még inkább a Karácsony Sándor utcában szinte végig, ezúttal meglepő módon elmaradtak. Talán az időpont miatt, de ez sem biztos. Fél nyolcra mentünk, máskor szinte ugyanebben az időben, vagy nyolc körül csak araszol az ember. Lehet ez a 10-12 perc bőven a duplája, de volt már háromszor annyi is. De ma a szerencse napja volt: a kukásautót is már csak épp a rendelő előtt értem utol, és láss csodát: a bejárattal szemben még parkolni is lehetett, nem kellett körözve lesni-várni, hogy ki távozik a közelben, vagy beállni a rendelő oly’ betegbarát fizető parkolójába (miközben a kerületben itt még díjmentes az utcai parkolás).

Mindez láthatóan nagyon egyszerű; akkor, ha szerencsénk van, ha egészségesek vagyunk és ha pénztárcánk lehetővé teszi az autós közlekedést. Ám az élhető, kiszámítható, emberies városi létnek talán nem okvetlenül ezek a feltételei. És (a netes útvonaltervező szerint) mindössze valami 2400 méterről van szó.

Fejős Zoltán, Budapest
2009. október 28.

1NAP – 1KÉP: földalatti

Sarnyai Krisztina, Budapest, M1-es földalatti , Széchenyi fürdő, este hét
2009. október 28.

Cetlik, napok

Most akkor gyorsan megpróbálom behozni a behozhatót. Amióta megy az EtnoMobil, szerettem volna megírni ezeket a kis cetliket, amelyek aztán nem lettek megírva. Így most az van, ami van, benne a fejembe, ami maradt. Hát igen, kevesebb mint ami lehetett volna.

Volt egy nap, amikor gyalog avagy babakocsival mentem egy szép friss, napsütéses reggelen a Klauzál utcából a Clark Ádám térre, no és vissza. Szép új cipőben, szívtam is a fogam visszafelé, mert, hogy kábé a Clark Ádám térig volt kapacitálva a lábam a lábbeli szorításának ellenállására. Ott feladta. Mármint a lábam az ellenkezést. Amit viszont láttam: lecsupaszítva a Vígadót belülről, leszintezve pincékig – gondolom a szokásos mélygarázs miatt, s gondolkodtam azon, hogy (1) fogalmam sincs milyen új hasznosítási elképzelések születtek erre az épületre (2) és, hogy nekem igen csak tetszene, ha a csupasz falrészletet itt-ott lehetne használni. No, de lássuk mit találtam:

„Kedves Közönségünk!
A Pesti Vigadóban 2004 januárjától felújítási munkálatok kezdődtek, ezért az épületben a munkálatok befejezéséig nem lesznek programok. A Vigadó Galéria a felújítás teljes ideje alatt zárva tart.
Még 2002 októberében kötött megállapodást a Művészeti és Szabadművelődési Alapítvány és az ING Ingatlanfejlesztő Kft a Vörösmarty téri irodaház közös újjáépítéséről, amely 2004 februárjában kezdődött el. A megállapodás részeként az ING anyagilag hozzájárul az állami tulajdonú és az MSZA által működtetett Pesti Vigadó műemléki épület felújításához is.
Terveink szerint az épület homlokzata, szobrai, díszítései teljesen megújulnak, a hangversenyterem új berendezést, színpadot kap, korszerűsítjük hang- és világítástechnikáját. Teljesen új építésű lesz a kiszolgáló terület: több és korszerűbb mosdó áll majd a közönség rendelkezésére, a művészek számára is több öltöző lesz a jelenleginél. Konferenciák rendezése estén szekciótermek alakíthatók majd ki és korszerűsödik a kiszolgálásuk is. Ugyancsak megújul, a Vígadó Galéria is, a kiállítások követelményeinek jobban megfelelő világítást kap, és megoldódik a régóta hiányolt légkondicionálása is.
A Vörösmarty téren teljesen új épület épül, amely négy funkciót kap majd. Legalul mélygarázs lesz, az alsó három szinten üzletek és vendéglátás kap helyet, a középső emeleteken irodák lesznek, melyeket az MSZA hasznosít majd, az épület tetején pedig luxus apartmanok alakulnak ki. [szerintem: alakítanak ki, bocs!] Az épület tervezett átadása 2007. augusztus 31. [Most 2009.10.28. van, de ezt már megszoktuk. Vagy sose fogjuk megszokni?] A terveket a magyar Fazakas György építészirodája készíti, a homlokzat kialakításában közreműködik Jean-Paul Vigieur, a Francia Építészeti Akadémia elnöke(…)” Forrás: Vígadó

Most itt az éjszakában már nem nagyon találok más infót. Lassan őrölnek a malmok, de legalább láthattam a csupasz falakat.

Aztán volt egy olyan idegesítő reggel, amikor a barátnőm érkezett Kaposvárról, én meg lemerítettem a kocsi aksiját, és persze pontosan akkor kellett a kocsiért menni, amikor ő megérkezett. Tehát elindultam, gondoltam gyorsan, gyorsan Klauzál utcából a XI. kerületbe az Ecsedi utcába, mondjuk 4-es villamossal majd gyalog. Ami rossz volt (1), hogy a bankautomata akkor van üzemen kívüli állapotban, amikor nekem épp szükségem lenne rá, (2), hogy villamosjegyet kell venni. A Wesselényi utca és a körút sarkán mindkét oldalon volt egy-egy újságos pavilon, ahol lehetett villamosjegyet vásárolni. A pavilonok megszűntek. A pénztárcámban meg nem volt apraja a pénznek. Mentem hát az új SPAR Áruházba (a környéken a negyedik, egyre szűkebb a választék az áruház-láncolatok között). Már tudtam, pontosan tudtam, hogy bosszankodásom folytatódik, ugyanis úgy építették meg a belső teret, hogyha csak húst szeretnék venni például, a húspult hiába van elöl, be kell járnom a jó hosszú felvezető folyosót (gondolják, tán vásárolok majd, de nem), kacsintanom egyet a pénztárosra, hogy Én nem, és majdnem kint vagyok, de még nem, mert a pékárúnál gondoltam, majd Ő felváltja, de Ő sem, mert, hogy a GÉP csak akkor nyílik ki, ha Én kifizetek valamit. Ej Te Gép! Mondom, kérek egy tepertős pogácsát közel 100 pengőért, és már van is apróm a villamos jegyre, csak a pogácsában nem találtam a tepertőt és mimást sem. A jegyváltó automata üzemel, van jegyem, villamoson vagyok, leülök. A következőn, vagy azután felszállt egy cigányleány és egy cigány fiú a villamosra, Hej, az istenadta roma gyerek, de szép egy legény! Leülnek velem szemben (én éppen gondterhelt voltam, ugye). De milyen jó is volt látni ezt a vidámságot, azt a könnyedséget, hogy a még a hideget is úgy viselték, mintha bunda lenne rajtuk, pedig nem, csak hosszú ujjú pulóver és sál (a fiún). Az egész villamos olyan volt, mint Én, csak Ők nem, egyetemre mentek, legalábbis ott szálltak le. Azon gondolkodtam, mi is hiányzik itt mindenből, ami bennük megvolt. Könnyedség?, Gondtalanság? Egyszerűség? Mi? Megmondja valaki? Leszállok a volt Skála Áruháznál, ma már van ott egy jó nagy irodaház. Ki fog ide beköltözni? Az irodák nagy részét már nem lehet kiadni Budapesten. Így építünk mi! Ecsediig gyalog, vissza kocsival, barátnőm haza.

Aztán mentem kocsival Dóra-majorba (Üllö és Ócsa között). Az üllői úton (mert, hogy én balga nem a gyorsforgalmit választottam) egy könyvelőiroda nem az ügyfeleket fogadja, hanem a feleket. Nagybetűkkel írták ki azt, hogy FÉLFOGADÁS – tól-ig. Vajon melyik felet fogadják? Egyébként pedig, soha ne menj be oda, ha messzebb mész, mint Budapest! Hacsak nem sétakocsikázol. Merthogy semmi se szép ott, pedig kerestem. Ellentétben Dóra-majorral: de ez más növények és állatok, ugye más?

Meg táblaproblémák is vannak. Például voltam, voltunk Győrött is, onnan meg mentünk Bábolnára, Bábolnáról meg vissza Győrbe. Bábolnán az arborétumban voltunk, csak „előszőrre” nem találtuk, mert, hogy a jobb oldalon nem volt kitáblázva. Tehát ha bárki megy, a kastéllyal szemben van egy út merőlegesen (a kastélyra merőlegesen) balra, ha Győr felől jövünk, ott kell menni az arborétumba. Az arborétum az rendben van. De a táblák ott is hiányoznak: például a térkép, hogy hol milyen állatot simogathat meg a gyerekem. Én szeretek felfedezni, csak most épp nem volt annyi időm. Pedig vélhetőleg pályázati pénzből készítették a pár információs táblát, ami kint van a kapunál – no térkép nem fért bele – szóval még ez a „látogatóbarát” mint fogalom, sok helyen nem teljesedik ki, avagy nem teljesíti ki az, akinek kellene. De szeretem! Látogatóbarát múzeumainkat és műemlékeinket, ügyfélbarát ügyfélszolgálatainkat és munkahelyeinket, utasbarát közlekedésieszközeinket és útjainkat (MÁV, BKV). Sicc!


Aztán, ha valaki esetleg jönne visszafele Bábolnáról Győrbe, az legyen résen:

mert csak Budapest felé mutató útjelző tábla van az autópálya előtt. De ha résen vagy, rájössz, hogy a másik út hová is vezet.

Egyébként meg mindennap az van, hogy a házunk előtt nagy kocsik parkolnak (audik és bmw-k), és mindnek rokkantigazolványa van. Nekem is nagy autóm van, de nincs rokkant igazolványom.

További szépeket!

Kovarszki Andrea, Budapest
2009. októberi napok

Egy októberi hétfő

Csörgés, szundi, csörgés, szundi, csörgés, kapkodás.

Ázik a fléksz, gyerekkeltés, zoknikeresés, öltözőverseny, függönyhúzás.

Szakad. Elkéstem.

Bringázni télen is jó, de a körítés mint egy űrsétánál. Plusz 5 perc a szkafanderbe bújás, 5 perc a levetkőzés, 5 perccel hosszabb az út, de erről egy bringás aktivista sírig hallgat. Nadrágra esőnadrág, cipőre kamásli, végül esőkabát, esőkesztyű, bukósisakhuzat. Kilövés az Ovi bolygóra.

Lerohanunk a tárolóba, kitolom a bringát és az utánfutót. Összerakom. Beni közben rászúrja a zászlót, beül, beköti magát. Hideg profizmus, én csak a pokrócot tekerem rá. Újpest végéről 20 perc az első etap. Sajnos bringasávok nincsenek, így inkább a kertvároson húzom keresztül egyetlen fiamat. Az eső rég elállt, túlöltözve izzadok.

Déjá vu. Kutyák, cicák, nénik, bácsik, láblógatva cigiző tetőfedők. Ugyanazok az arcok, méterre ugyanott. Átvágunk a lakótelepen. Ugyanaz a kutya kerget pórázvégig, a gazdi ma is kedvesen mosolyog, de már mi sem izgulunk.

Beni ismét lassan öltözik, közben majomkodik a többiekkel. Türelmetlen vagyok. Ma helikoptert, autót és füldugót hozott. Ki a zsebekből, be a zsebekbe, puszi, szia, jó legyél.

Még nedves a járda, mikor kilépek, de már időre fut a hétfői osztály a szemben lévő iskola körül. Száguldok a Pajtába, kerülgetem az autókat, hasítom a Béke utat. Beéréshez szükséges idő per kettő. A minden reggel megpróbált lehetetlen. Az Izabella utcához közelítve már messziről számolom a lámpaváltást. Többen is csináljuk reggelente, ebből statisztika készül (minden reggel ugyanakkor, egy lámpaciklus alatt hány kerékpáros halad át ugyanazokon a budapesti kereszteződéseken). Itt és ma: négy. A Király utcai irodánál villámlakatolás, berohanás, öltözködés.

Csak százötvenet kell aludni, és újra itt a nyár.

Kürti Gábor Kükü, Budapest
2009. október 26.

Aszfalt Jani - egy másik macska

Fotó: Agócs Írisz

- Ez teljesen olyan, mintha tejföllel rajzolták volna!
- Lehet, hogy tejföl, de akkor jófajta, mert már jóideje ott van a Moszkvánál. Ez is etnomobilság?
- Igen, igen, szupermobil! A soha el nem múló gyalogló flasztermacska – vagy valami ilyen.
- Felteszem a pacabuszra és elviszi hozzád.

Grafika: Agócs Írisz

Agócs Írisz, Budapest
2009. október 25.

Egy, kettő, három

Egy

Tegyük fel, hogy dobozban utazom. Aztán a dobozt tegyük fel a buszra, a metróra, aztán megint buszra, majd vonatra. A ritmus a nevezett járművek szerint változik – én is mozgok a dobozban. Nincs sok hely, de az egyik oldalamról átfordulhatok a másikra. Meg vissza is. A doboz nem teljesen zárt, a világot rácsok szabdalják elém.


A doboz tartó óriás – megnyugtatásomra – néha bedugja az ujjait a lyukakon. Ez eleinte működik. Aztán nem. A dobozból leginkább lábakat látok, meg az óriás fejét, amikor oldalról besandít, hogy mi van velem.

Utálok utazni. A vonatot a kocsinál is jobban utálom. Élőállat lévén, a kalauz felveti, hogy talán pótjegy kellene, de az óriásom juszt is kézipoggyásznak titulál. Nyilván nem pórázon hoznak macskát – mondja a kalauz és vigyorog. Ezt éppen lehetne, gondolja az óriás és a piros pórázomra gondol. Hülye óriás.

Tatabányán fényképez is, mert a szomszéd sínen Oroszlány feliratú vonatot lát, és azt hiszi, hogy ez most nekünk vicces. He-he.


Kezdem elveszíteni a türelmemet, és mostmár rázendítek. Pocok akadjon a gigádon, száradjon el a kitekatod, és egyáltalán, azt a jó büdös schopenhauer-i értelemben vett nyaút…

Namostmeg beszél hozzám. Rácson át simogat. Hagyom. Aztán leszállunk. Végigcaplatunk egy zajos utcán, de itt én már ugrálok a dobozban, és rángatom a rácsokat. Az óriás magához szorítja a dobozt. Meg engem. Megállunk a víznél, letesz: nézd, cica! Víz! – aztán visz tovább. Amikor már kezdem megint feladni, megérkezünk. Letesz az előszobában, kinyitja a dobozt, kisurranok. És itt egyszerre jó. Nedves kutyaorr szaglász végig, persze, ismerem, megsimítanak, terül az asztal, mintha már megint hazaértem volna.

Azért egy darabig még utálom kicsit.

Kettő

Győr és a hidak. A folyókba állandóan belegabalyodom, de a hidakat kezdem megjegyezni. A Kis Böske a kedvencem, aminek a rendes nevét nem is tudom. Most egy ideiglenes gyaloghíd is van itt, amíg a nagy elkészül.
Sétálunk a Radón, szürkületkor néhány horgász a maga rendületlen optimizmusával halra les.


A csónakházak körül szombat esti csönd van – már és még nyugalom.

Három

A vonat tele. Vasárnap van, a hosszú hétvége után egyetemisták lepik el a peronokat. Akinek nem jut hely a gyorson, áll. A kerékpárszállító kocsiba ülök le – egyetlen bicikli sincs. Kelenföldre érve látom az elsőt – egy friss festékszagú farostlemezen.


Fisli Éva, Budapest – Győr – Budapest
2009. október 25.

EtnoMobil - meghívó

(KLIKK A KÉPRE NAGYOBBÉRT)

Történet mankóval

A Nagymezőtől a Királyig egy megálló, épp csak az érzés kedvéért. A hetvenes troli hátulján különös Ganz-Skoda felirat. Csillog, mintha nem volna története sem.

Mintha a házak nem volnának szavaktól súlyosak. Mintha csak enyhe októberi este volna, kontextustalan, amibe beleharangoznak 7 órakor, és ahol a legfőbb gondom, hogy ezt észrevegyem.

A Király utcán a Deák tér felé végig öltönyös emberek jönnek szembe. Mint a szürke urak a Momóból, csak ezek itt feketében és kalaptalanul. De veszettül fontosak.

Az egyik kapualjból csapzott, szakállas férfi szól: – Fogd meg a kezem! – továbbmegyek. Utánam kiált: állítsál már fel! – visszalépek, nem szólok, csak nyújtom a kezem. Megkapaszkodik, felhúzom, a mankójáért nyúl, kitámasztja magát. Hallom, hogy bosszús: hát ez kell? – kérdi – hát kiáltania kell, hogy fölsegítsék? Anélkül, hogy ránéznék, vagy mondanék valamit, indulok tovább. Aztán elbiceg ő is valamerre. Így megy ez – mondaná Vonnegut. Így megyünk.

Fisli Éva, Budapest
2009. október 22.

Ost-romolj meg

Ma délután fél négykor ért véget az a munkahét, amely a múlt hétfőn kezdődött. Tizenegy napig levegőt venni se volt időm, milyen szerencse, nem is lett volna hol és miből.

Ezúttal a Vásárcsarnoktól a hídig tartó járdaszakasz hiányzik a város szövetéből, rakják a járdát. Rakjátok csak, fiúk, rakjátok. Én élvezem ezt az ostromállapotot itt a Kálvin téren és a Vámház-körúton. Habár most nem nagyon értem, miért kellett a híd északi oldalát, annak is a pesti hídfőjét járhatatlanná tenni (ott is rakják). Meg a zebrát is kivonták a forgalomból – igaz, ha se délen, se északon nincs járda, akkor nem is kell átmenni, nem ugrálunk.

Alig várom a Gellérthegy szagát, legutóbb még szárazság volt odafönt és por, most rendes ősz van. Egy forraltbor-árus is kitelepült a miépes kápolnához vezető sétány elejére. Istókuccse megkóstolnám a borát, de okom van rá számos, hogy mégse tegyem. A billenős padok egyikére székiruhás néni települ. Ezek a billenős padok itt vannak, amióta az eszemet tudom: a pad a sétányra néz, billentek rajta egyet, már a Gellért-szállóra néz. Megint billentek: sétányra néz. Csak ugye, ha rajta ülök, akkor nem működik a dolog annyira flottul.

Mindig az Európa kiadó slágere jut eszembe, amikor fönt vagyok a Centenáriumi parkban (nem Millenniumi!, rosszul írtam a múltkor). Alattunk morajlik a város: kicsi és jelentéktelen. Nem annyira jelentéktelen, inkább félelmetes ez a morajlás, nem tudom kiiktatni a várost, ahhoz jóval messzebb kéne mennem. Azért nagyon örülök a napfénynek, meg hogy még mindig tudok mezítlábazni.

A Gellért szálló előtti kijelző felváltva mutatja hol a pontos időt, hol a pontos fokot. Fél öt van, tizenkilenc fok. Mihez igazították a váltások ritmusát? Nem sietek, de sűrűn oda kell pillognom, hogy mikor vált már a kijelző, mikor tudom meg a tizenkilenc fokomban, hogy hány óra van. Az autósok esélytelenek.
A sétány aljában hirdetőoszlop, Karátson Gábor úgy véli, ugyanott vagyunk, mint ötvenhatban. (Forradalom, elszámoltatás, a harmadikra nem emlékszem.) A holnapi napot itt kell töltenünk a városban, van viszont hátra húsz oldalam a regényből, amit fordítok. Azzal jól be lehet zárkózni.

Visszafelé a Vámház körút északi oldalán megyek. Már fölfestették a biciklisávot, a járda jóval szélesebb (hasonló kővel kirakva, mint az Ötpacsirta utcában – ez mikor kezd kaffogni?), így az autóknak csak egy-egy sáv jut mindkét irányba. Nem lesz tehát autóverseny, a bütykök miatt a villamossínre sem lehet majd ráhajtani. Csendesebb lesz a Vámház körút. A Kálvin téren legalább akkora még a kupleráj, mint a Vásárcsarnok előtt, de a legnagyobb zajt egy locsolókocsi okozza. Szinte békebeli a hangulat. Már meg is jelent az első fecske: a Charlotte cukrászda három tenyérnyi asztalt tett ki, székekkel. Nemsokára kedvünk is lesz kiülni oda. A Charlotte egyébként nemrég nyílt, nem az én ízlésem, de a maga módján igényes. És a kávéjuk is jó.

A közlekedési lámpák nem működnek, a Lónyay utca eleje is fel van túrva, ráadásul pénteki forgalom van, tekintettel a holnapi ünnepnapra. De azért nem mondanám, hogy hisztisek lennénk – persze én könnyen beszélek, most jövök a hegyről.

Estére várjuk a barátainkat, csirke a sütőben, saláta a hűtőben. Azután csak nekünk szól majd Varga Orsi fűmuzsikája.



Nádori Lídia, Budapest
2009. október 22.

Alul, felül

Kovarszki Andrea, Budapest (Wesselényi u.)

2009. október 21.

Utcafront

Az okmányiroda márpedig jó dolog. Az ügyintézők emberből vannak, a rendszer ki van találva, nincs anyázás, fogaknak csikorgatása, óh, áldom én az okmányirodákat.

Megint tíz évig érvényes vagyok. Azt veszem észre, hogy nyilvánosan megszagolom az új személyimet. Minden könyvvel ezt csinálom, és biztosan nem illik, de elemi a késztetés, hogy megtudjam, milyen illata van, ha régi, ha új. Ez itt persze csak egy kártyalap, mégis beindulnak a reflexeim. Az ügyintéző nem nevet ki, sőt, velem nevet – óh, áldom én megint az okmányirodákat.

A kerületben avarégetés van. A családi házak kertjeiből terjengő füstszag. Befordulok, az egyik utcában félig leszakadt redőnyt veszek észre.


Át kell vágnom a könyvtár felé, rendezni tartozásomat; ráültem Moholy-Nagyra, tetemes késedelmi díj. Hazafelé juszt is a vaskos Látás mozgásban a hónom alatt. Diákok vágnak át a parkon, egy darabig velük ballagok. Amott fa hétvezérek, emitt kő Petőfi, aztán Szécsi Margit.

A villamossal csak egy megálló, aztán megint sétálok. Tacskókölyköt vezet pórázon egy kisfiú. A kutyán narancsszínű anorák; egy számmal nagyobb, mint az eb. Azért a mozgásuk egyenes vonalú, egyenletes, ámbár… szaggatott kicsit. Tipitipitipi placccs – valahogy így képzeljük el.

A lakótelepre érve észreveszek egy megállapíthatatlan korú férfit, kempingbiciklivel. Lábán csizma, fején sapka, szájából pipa lóg, úgy biciklizik a házak között, lassan, nyugodtan. Néha megáll, beletúr az utcai szemetesekbe. Az ő kondenzcsíkja dohányszagú.

A ház előtt a Közterületfenntartó munkásai gereblyéznek, talpig zöldben. Az utcán talicska, vasvilla (Zselicben: vazsvella), rajta száraz levelek nyársra húzva, ennek is szaga van.
Nagyot szippantok belőle, mielőtt lépcsőzni kezdenék.

Fisli Éva, Budapest

2009. október 21.

Gyalogbusz

Megint közlekedem. Tegnap is utaztam, és terveztem, hogy leírom, mert nem minden nap járok a nyolcadik kerületben, főleg nem sötétedés után, de aztán olyan simán megúsztam minden különösebb esemény nélkül, hogy elmaradt a beszámoló.

Ma nem csak úgy mentem valahova, hanem az egyre halmozódó elintéznivalók egy részét összegyűjtve megterveztem egy körutat, amivel jópár apró-cseprő ügyet kipipálhattam. Amióta a bringát időjárási és térdsérülési okok miatt kénytelen voltam letenni, maradt a gyaloglás és a BKV. Gyalogolni kifejezetten szeretek, ez az a közlekedési forma, ami mindennek ellene megy, ami ma jellemzi a nagyvárosi nyüzsgő életet. Lassú, csöndes, teljesen ösztönös és nagyon meditatív. Ilyenkor lehet elmélkedni, álmodozni, ötletelni, vagy csak megfigyelni.

Jóval többet gyalogolok, mint amennyit egy átlag közlekedő logikusnak vagy értelmesnek tartana, de tényleg szeretem csinálni. Így az utazásaimat nagyon lazán tervezem, első helyen semmiképp sem a hatékonyság, a praktikusság és a háztól házig elvek állnak. A BKV-t megpróbálom úgy használni, hogy ne sokat sérüljek lelkileg. Nehéz ezt megoldani, de kis odafigyeléssel jól megúszható. A metrót egyértelműen kihagyom, az számomra a legkiábrándítóbb, kőkemény valóság, némi rémálommal az aluljárókban.

A mai első úticél a Lónyai utca volt. Kettőtizenkettővel mentem a Boráros térig, onnan gyalog. Egy rövid megbeszélés után továbbindultam a Királyi Pál utcába. Tudtam, hogy ez lesz a kedvenc része a mai napomnak. Már az utca neve is kicsit mesébe, vagy valami fura álomba illik, hát még a két kis hely, ahova készültem betérni. Bár át kellett verekednem magam a Kálvin téri akadálypályán, de amint ez sikerült, bejutottam az utcába, kisimult a terep is, és a kedvem is.

Először a nagyon szép nevű Utas és Holdvilág antikváriumba léptem be. Apró kis üzlet, középen asztallal és székekkel, otthonos hangulatú könyvespolcok, a gyerekkoromból ismerős könyvgerincekkel, halk zongorazenével. Nagyon szeretem az ilyen helyeket. A falakon csupa klasszikus illusztrátor munkái, Reich Károly metszetek, és hasonló csemegék. Itt sem időzőm sokat, továbbállok.

Csak pár házszámmal arrébb kell sétálnom, és máris felbukkan a csodákkal teli Rózsavölgyi Csokoládé Bolt. Gyönyörű bonbonok, rájuk sem merek nézni, mert elhatároztam, hogy táblás csokoládét választok. Közben kardamomos és repcemézes kóstolóval kínál a kedves leányzó a pult túloldaláról. Nem utasítom vissza. Kiválasztom a két legcsalogatóbb feliratú táblát, és nehéz szívvel innen is kilépek.

Újabb akadálypálya vár, amin keresztül a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz jutok. Itt kiderül, hogy a kiállítás, amit szerettem volna megnézni, leginkább csak az én elképzeléseimben élt, és valami hasonló, de messze nem olyan érdekes, ami a valóságban hatszáz forintért megtekinthető. Most akkor inkább ezt nem.

A Vásárcsarnok a következő helyszín. Séta visszafelé. Útközben találok egy nagyon kellemes hangulatú kis kerámiaműhelyt, amiről szeretem azt gondolni, hogy ez csak most nekem termett itt. Ha egy öltönyös üzletember sétált volna erre, akkor egy bank állt volna a helyén. Ha már így megszólított, bementem és körülnéztem, nem is csalódtam. Jól megjegyzem a helyet, lesz még itt dolgom. A Vásárcsarnok pincerészlegében sushi kellékek után kutatok. Bár mindent lehet kapni a kis ázsiás szaküzletben, taszít a hely, így igyekszem gyorsan meglátni a szükséges elemeket, és menni innen elfele.

Elérkezem a leghosszabb szakasz megtételéhez, a Szépvölgyi útra kell eljutnom. A terv: villamos a Jászaiig, séta a Margit hídon, majd újabb villamos a Kolosy térig. Totális káosznak tűnik számomra a feltúrt szakasz, a Szabadság híd pesti hídfőjénél. Próbálom az elketrecezett és ledeszkázott területeken keresztül meglátni, hogy mi is a helyzet a villamossal. Járkálok egy picit, miközben pont érkezik egy villamospótló feliratú busz, ahhoz a megállóhoz, ahol épp tanácstalankodom. Rendkívül megörülök, hogy milyen egyszerűen megoldódott a helyzet, így gyorsan felugrom rá, és az sem keserít el nagyon, hogy az ellenkező irányba haladó buszra. Na persze, akinek van bérlete, nem aggódik! Sőt, kifejezetten szeretem, amikor még eggyel többször használom. Rendkívül aránytalannak és igazságtalannak érzem az árát, ezért mintha ez valami bosszú lenne, kárörvendően boldog vagyok, hogy még kevesebbet nyertek rajtam. De aki nem elég vagány a blicceléshez, annak ez marad.

Az első megállónál leugrom a pótlóbuszról, át a túloldalra, és várom a visszabuszt. Villamossal kellemesebb lenne ez a szakasz, már csak azért is, mert a villamos jóval alkalmasabb a síneken való közlekedéshez, másrészt alaphelyzetben (ha van ilyen) nincs szétütve az egész vonalon a kilátás. Betongerendák, állványok, mindenféle óriás – leginkább romboló, kevésbé építő – eszközök. Cigarettázva unatkozó munkások. Voltak dolgozó munkások is: a teljes szakaszon összesen ketten. A villamossínek mellett szuper védőfelszerelésben és szemüvegben gyártották az eszméletlen fehér színű és csillogós szikrákat, a buszon ülő védőszemüveg nélküli utasok szórakoztatására. Nekem nem fájt a szemem, szép volt. Kicsit arrébb történt, hogy az útburkolati romokon megállt egy rendőrautó, és egy bilincsbe vert rabot vittek sétálni a rendőrök. Csupa kaland!

A Margit hídhoz közeledve rájöttem, hogy ott sem lesz akkora élmény a séta, hiszen a Margit híd helyett is valami szürreális ketreces labirintus üzemel jelenleg. Így bár csak egy megállóról volt szó, a kombinót választottam. Csak legyünk túl rajta gyorsan. Margit hídtól villamos a Kolosy térig. Utolsó része az utamnak, innen már közeledem haza, és ezt kicsit sem bánom. Nagyon fárasztó közlekedni.

A Kolosy tértől séta a borzalmas nevű Montevideó iroda utcáig, ott villámgyors ügyintézés, és visszaindulás. A Szépvölgyi út ezen szakaszát nehéz elhagyni úgy, hogy be ne térjen az ember a híresneves Daubnerbe, ez most részemről nem is marad el. A sor mindig hosszú, de mindenki türelmes, mert a végén úgyis jól jár. Tíz darab meleg tökmagos pogácsa a jutalmam. Egyet rögtön meg is kóstolok, szükségem van az erőre a hazaúthoz.

86-os busszal jövök el a Clark Ádám térig, majd onnan a százöttel hazáig. Az alagút előtt nagyon rossz a buszra várni, olyan mintha egyáltalán nem is levegőt szívna az ember, hanem csak mérget, és az addig tartalékolt oxigén segítségével maradhatna csak életben. A százötről a Királyhágó téren szállok le, mert nem sokkal többet kell gyalogolnom hazáig, mint az Alkotás úton, viszont a díszlet sokkal szebb az Ugocsán hazáig.

Agócs Írisz, Budapest
2009. október 20.

Látod-e, babám

Vonattal utaztam Debrecenbe. Visszamenőleg is evett a sárga irigység: míg Pécsre és Pécsről továbbra is ritkán és hosszan járnak a vonatok, az északkeleti irányba óránként indul IC a Nyugatiból, és a menetidő is rövidebb, mint Pécsre. A párhuzam tényleg nem az EKF miatt jutott eszembe, hanem mert Pécsett éltem 12 évig.

Az ablakon felirat: „A légjavító-berendezés csak zárt ablakok mellett üzemel jól.” Amúgy a kedvenc feliratom szintén vonatról származik – a pécsiről. Az egyik WC-ajtón virított, pontosabban narancssárgállott, és így szólt: „NEM HASZNÁLHATÓ! Szíveskedjék másikat keresni! Köszönjük.” Fölötte még egy rejtélyes szó: „Y-bárca”. Le is téptem, haza is hoztam, megvan még, természetesen a WC-ben.

Asztalnál kapok helyet, menetiránnyal szemben, ablak mellett. Igazán tutkeráj, csakhogy velem szemben hosszú lábú fiú ül, az ülésemről veszi le a lábát, amikor megérkezem. Az első húsz percben hallgatólagos egyezséget kötünk: én nem nyújtóztatom a lábam, ő nem rúg belém. Az egyezséget úgy tízpercenként felrúgja (bocs). Lehet, hogy mégis meg kellett volna beszélni.
Szajol: eszembe jut az, ami a legtöbb embernek eszébe jut erről a helységnévről. Ha az a vasúti átjáró volt a szerencsétlenség színhelye, ami mellett elsuhanunk, akkor megállapítható, hogy sorompó még mindig nincs, csak lámpa.

A közlekedési eszközökön való mobiltelefonálásról szerintem külön blogot kéne indítani. Emlékszünk a régi időkre, és anyáink kedvelt fordulatára: Nem telefontéma? Milyen régen hallottuk ezt a mondatot, igaz? Persze, ma már nem hallgatják le a telefonbeszélgetéseket (dehogynem). De nem is azért. Bármiről, bárhol, bármikor képesek vagyunk telefonon beszélgetni, ugyan már, mi lehet az, ami nem telefontéma manapság?

A mellettem ülő férfinak valami fontos változtatást kell végrehajtania egy megbízásán. Többször, többekkel beszél arról, hogy mégsem kéne erőltetni azt a csillapítóaknát („ha beleengedünk három bár nyomást, orrán-száján jön kifele”). Ha jól hallom az ügyfélt is igyekszik meggyőzni ugyanerről. Másvalakinek pedig tagoltan, többször is elmondja, milyen kóddal lehet belépni a mailboxába.

A büfékocsiban eszem valamit, amit az étlap milánói erőlevesnek titulál. Kalandos vállalkozás: porleves, amelybe gondos kezek gépsonkát aprítottak – utána viszont igazi, finom Lavazza-kávé jön. Itt egy úgynevezett rév-vám-típusú fiú telefonál. Azokat hívom így, akik rettenetesen gyorsan beszélnek, viszont telenyomják a beszédüket kötőszavakkal, sőt, képesek egész mondatokat alkotni úgy, hogy kizárólag redundáns elemek legyenek bennük. Így aztán pontosan annyi ideig tart a mondanivalójuk, mintha valamivel lassabban mondanák, és csak azt, ami kell. Ha jól értem, éppen elhajt valakit, aki jelentkezett náluk munkára. Na jó, lehet, hogy hasonló helyzetben én is így beszélnék. Utána hosszan, duruzsolva diskurál, évődik, tessék, a torokhang is eltűnik.
A jegyvizsgáló megismer a büfében, nem kéri a jegyemet, csak mosolyogva biccent. Két eset lehetséges: vagy osztályon felüli az arcmemóriája, vagy le tudja olvasni az arcokról, ki az, aki már előjött a farbával. Mindkettő tanulható, de mindkettőre születni kell.

Másnap, már hazafelé, a debreceni állomáson ér a felismerés.

Ki tudja, mióta van az a bizonyos IC-szignál, ami úgy tud vibrálni a Déli-pályaudvar visszhangos csarnokában? Szóóó-dóóó-rééé-szóóó? Megvan? Mindig is négy hosszú, kitartott hangnak hallottam. Most, ki tudja (?), hány év után, a debreceni állomáson hallom meg, hogy az IC szignálja valójában a „Látod-e, babám” kezdetű magyar népdal első sora.

Gyors slágermagyarázat fejben. Mert hát valamiért választották ezt a nótát. Nézzük csak.

Látod-e, babám, látod-e, babám
Amott azt a nagy hegyet?
Míg azt látod, míg azt látod,
Én a tied nem leszek.
Azt a hegyet a zsebkendőmnek a
Négy sarkában is elhordom.
Mégis a tiéd, mégis a tiéd
Leszek, édes galambom.

Talán arra utal, hogy mennyivel egyszerűbb vonattal átkelni a hegyen, mint elhordani azt, zsebkendőnek a négy sarkában. Szóval hogy becsüljük meg magunkat, és ne panaszkodjunk, ha olyasmi történik, mint amiről még az odafelé úton mesélt egy lány a vele szemben ülő néninek: hogy a barátjának a legutóbb ki kellett szállnia, és sokadmagával eltávolítani a sínről egy fát, amelyet a vihar döntött oda. Mégiscsak könnyebb, mint elhordani a fél Keleti-Mecseket.

Nádori Lídia, Budapest-Debrecen-Budapest
2009. október 19.

A társas lény és a szombati flört

Na jó, akkor ezt a mait kezdjük egy vallomással: feltartóztathatatlanul hiszek a szocializációban. De ez egy nagyon összetett hit. Most csak egyetlen részével foglalkozom: a fizikai környezet és a viselkedés összefüggéseivel. Empirikus példa segítségével. És roppant egyszerű leszek.

Ugye ismerős az intelem: vonatutazáshoz csak sötét színű nadrágot és felsőt húzz, ne egyél, és lehetőleg ne igyál utazás közben (egyrészt minden csülökig mocskos, másrészt érdemes megúszni a toalettnek nevezett aromás kis izét). A hosszú évek alatt a szülői jótanácsot a hétköznapi tapasztalatok megerősítették. Ráadásul nagyon erősen belém ívódtak, annyira, hogy reflexként még ma is működnek. (És imádom a Magyar Kétfarkú Kutya „Direkt nem takarítjuk a vonatokat. MÁV” feliratú matricáját. Mert egyszerűen igaz.)

Szombat reggel Győrbe kellett utaznom. A vonatválasztásnál általában azt veszem figyelembe, hogy melyik járat menetideje a legrövidebb. Szombaton mégsem ezt történt. Ennek több oka is van. Győr felé a Keletiből vagy a Déliből lehet indulni. Miután a Déli nagyjából 10 perc séta (ez a szempont 8 óra előtt akár perdöntő is lehetett volna), a Déli felé kezdett húzni a szívem. Igen ám, de a Déliből induló vonatok menetideje fél órával hosszabb, mint a Keletiből startoló IC-é. Gyors mérlegelés: ha a Keletihez el kell metrózni (ami reggel várakozással együtt legalább húsz perc), akkor majdnem ugyanott vagyok, ráadásul a metróhoz alá kell szállni, a Keleti pedig az egyik legreménytelenebb és legelképesztőbb pályaudvar (ehhez elég csak a pénztárakra, az aluljáróra és a peronra gondolni), az IC-n van pótjegy (ami, ha minőségi szolgáltatással is összefügg, bánja a fene), aztán a vonat újra átjön Budára (teljesen illogikus). De ez csak a játék része volt, hiszen pontosan tudtam, hogy azért akarok a Déliből indulni, (a félórával hosszabb utazás ellenére), mert a csuklós és áramvonalas francia vonaton akarok utazni, és kész. (Németországban a Regional Bahn közlekedtet hasonló szerelvényeket, és azok még emeletesek is, egy fél évig használtam napi rendszerességgel, és imádtam. Még ma is el tudom dúdolni a megállók előtti szignált. Mindig úgy képzeltem, hogy bőrnadrágos mackók táncolnak rá.)

Háromnegyed hét, indulás otthonról, kint még szinte sötét van, és valami pára is esik. A kis utcákban még mindenki alszik, de az Alkotás úton már elég élénk az autóforgalom. Azért döntök a gyaloglás mellett, mert az 59-es villamos szombat reggel csak 20 percenként jár. Álmosan álldogálni pedig legrosszabb a világon. Muszáj éreznem, hogy haladok.

A jegypénztárnál alig állnak, a pénztáros gyors, normális, még arra is figyelmeztet, hogy majd visszafelé hova kell tenni a pecsétet a félárú igazolványban. Újságvásárlás (Magyar Narancs; a címlapon Elliot Aronson, A társas lény szerzője, kedves, békés az arca, de a beszélgetés nem túl izgalmas), a peronon jegyellenőrzés, készségesen együttműködöm, jó utat kívánnak, majd felszállok. Kevesen vannak a vonaton. Válogathatok az üres boxok között, végül a páholy mellett döntök (kis nosztalgiával gondolok a Regional Bahn emeletére). Szép a vonat.

Az utazás egyben időutazás is. Ilyesmi lehet, amikor betör a „civilizáció” egy „primitív” kultúrába. Persze minden fronton nincs áttörés. Például elképesztő a szakadék a vonat és a Győr felé vezető út vasútállomásai között. Egyik ufó leszállópálya a másik után: Biatorbágy, Bicske, Szárliget, Alsógalla, Tatabánya, Vértesszőlős, Almásfüzitő felső, Szőny, Ács, Győrszentiván – most ennyi jut eszembe. Töredezett betonkockák, a repedésekben térdig érő gaz, rozsdás korlátok, lepukkant beállók, általában plexi nélkül, szemetes sehol, a bokrok alja viszont csupa mocsok, általános a szürkeség (pedig már majdnem kisüt a nap). A MÁV az országimázs építésben láthatóan élen jár (holtversenyben a BKV-val).

De a vonaton belül minden nagyon más. A kanyargó hosszú cső belseje tiszta, akárcsak az üléshuzatok, az ablakok alatti gumiperem is rendben. A rozsdamentes acél szemetesben kiszedhető nejlontasak. Alacsony padlós, így könnyű a felszállás, kerekeskocsis biztonsági öv, kerékpárszállítás, mindenhol tilos a dohányzás. Az egésznek szolgáltatás szaga van (sehol a vécébűz). Egyelőre úgy tűnik, ez az utasokra is hatással van. Nincsenek elszórt cuccok, firkálás, rongálás, a csendben gyorsuló, halk vonatban a beszélgetések is egészen halkak (bár kevesen vagyunk). A fel- és leszállás gyors, Komárom kivételével sehol nem állunk egy percnél többet, az ajtók gombnyomásra műkörnek, nem kell rángatni, cibálni, kászálódni. Egyszerűen nem érzed, hogy expedíción vagy, csak egyszerűen és normálisan utazol. A komfort a legjobb szó minderre. Egyre határozottabban áltatom magam azzal, hogy ebben a korrekt kapszulában mi utasok is lényegesen normálisabbak vagyunk, és a személyzet is nyugodtabb. Hiszen ki ne dolgozna kulturált munkahelyen! (Ugyanerre a következtetésre jutottam, amikor megnyílt a Szabó Ervin Könyvtár felújított központi könyvtára: a könyvtárosok elviselhetetlen, puffogó, megnemértettzseni serege egyszerre normális és segítőkész kiszolgáló személyzetté változott. Nekem se ártana egy rendes asztal végre a múzeumban.)

Nem éreztem soknak a két órát, és arra gondoltam, ha valaki Győr irányból naponta jár be dolgozni Budapestre, akkor méltán érezheti, hogy korszerű, európai minőségű szolgáltatást vesz igénybe. Aztán, ha Budapestre ér, akkor ez úgyis hamar elmúlik.

Még este hazajöttem, és egyetlen reggeli megállapításom sem veszítette érvényét. Megmagyarázhatatlan elégedettség és jóérzés uralkodott el rajtam. Most már biztos vagyok benne, hogy a fizikai környezet ilyen minőségű javulása észrevehető hatásokat eredményez. De arra továbbra is kíváncsi vagyok, hogy ez mikor éri el a vasútállomásokat és a Balaton irányába közlekedő marhavagonokat. Hogy mikor váltja fel a civilizáció a primitív kultúrát. (Pláne, hogy legtöbb helyen csak néhány doboz festékről, forró, mosószeres vízről és erős keféről lenne szó.)

Frazon Zsófia, Budapest-Győr-Budapest
2009. október 17.

Kissé elmosódva

Reggel busz-metró-villamos a LUMU-hoz. Üres vitrinekért jöttünk, életemben először (így), próbálok nem zavarba jönni. Nem jövök. Az ablakból a Dunára látni, persze, kétszer ugyanabba a folyóba sose, a kulissza apad, asztali tárlók, üres csigaházak a fehér falak között. Kissé elmosódva én is itt vagyok.

Visszafelé a Duna-parton a Közraktárak csonkolt falai. Szemerkél az eső. A Vásárcsarnokban rétest veszek, aztán meg teát, kell a meleg ebben a cudar őszben. Az utca nem áll össze egésszé.


A Kálvin téri aluljáróban harminc sebtapaszt kínálnak kétszázötvenért. A férfi monoton kántálása hirtelen keserű káromkodásba fordul, mert senki se néz rá. Két másodperc és folytatja: harminc sebtapaszt kétszázötvenért.

A délután bomlott ejtőernyő a városon; szenzációs és borzalmas hírek találkoznak. Régi képeket nézünk, a spanyol királyt egy lóversenyen, ahol a fehér ló éppen elesik. Munka után metró-villamos, aztán gyalog az esőben hazáig. Az egyik ablakban fekete macska ül, de mire lefényképezném, elugrik.

„A valóságot megírni mindig nagyon nehéz, így hát az igazság kedvéért megengedtem magamnak, hogy néha egy kicsit túllépjek rajta vagy egy kicsit eloldalazzak mellette.”

Fisli Éva, Budapest
2009. október 16.

Közlekedőfolyosó

Hát, kérem szépen, a mai hideg, esős-szeles időre való tekintettel úgy döntöttem, hogy fedettpályán fogok közlekedni. A Városházán, bizony. Persze, odáig el is kellett jutni valahogy, de a kevésbé izgis részeket ki fogom hagyni.

Az van, hogy felújítjuk a lakást, abból sitt lesz, konténer kell. A konténerhez pedig területfoglalási engedély. Vagy mi a szösz. Nem mondom el, hány telefont bonyolítottam, hogy bebiztosítsam magam (nem közlekedéstéma, illetve átvitt értelemben az, bizonyos Pusch Lászlóval kommunikáltam, ti ismeritek?, abszurdba illő volt, genderszempontból főleg, vö. Geschlechtsverkehr). Gyalog mentem a Ráday utcából a Városház utcába, egyes szakaszokon az esernyőmet néztem minden más helyett, magam elé tartottam ugyanis a jószágot. Gondoltam, majd csak kitérnek előlem a szembejövők, nekik ugyanis hátszelük van. Nem szaladt bele senki az ernyőmbe, ez jó.

Megérkeztem a Városház utcai címre, két kapu is volt, bementem az elsőn. Kaján mosollyal fogadott a portás, és még vidámabb lett attól, amit előadtam neki. Első emelet, aztán balra, 101-es szoba. Hát én elindultam. Elmentem Demszky Gábor, John Emese, Hagyó Miklós, meg még jónéhány többé-kevésbé ismerős név előtt. Csavarhúzós embereket nem láttam a névtábláknál, csak úgy mondom.

Mint az erdőben a kék jelzésen: ahányszor elbizonytalanodtam, annyi tájékoztató tábla, rajtuk a szobaszámok és az irányok. El is jutottam a célhoz számos kanyar után. A 101-es szoba ajtaján hevenyészett felirat: konténerelhelyezés ügyében fáradjak a 168-172. számú szobákhoz. Nem tudom, miért nem csodálkoztam. Vissza a folyosókon. Nem tréfálok: eljutottam a 167-es ajtóig, ahol más világ, másik épület fogadott, és elölről kezdődtek a számozások. Visszafordultam, mégis megtaláltam a titkos kanyart, ahol folytatódott a számozás.

Most nem akarok jönni ezekkel az elcsépelt képekkel, Kafkával, meg a kísérleti fehér patkánnyal. De hát ők tehetnek róla, tetszettek volna kicsit kevésbé sablonosak lenni.

Megérkezem! A XI. kerület illetékese csapzott fiatalember, nem sokkal előttem eshetett be az irodájába. (Még jó, hogy itt van, más kerületek illetékesei biztosan nem végezték volna el a munkáját.) Amikor előadom a kérésemet, váratlan riposzttal jön: Tetszett hozni rajzot? Hogy mit?, kérdem. Rajzot. És már olyan elgyötört az arca, szinte megsajnálom. Mert azt az ügyfélnek kell elkészíteni. A rajzot, hogy hová kerüljön. Értitek, a konténer a Bartók Béla úti járdán.
De hát én vagyok az ügyfél, felelem. Tényleg ezt az idiótaságot mondom, annyira képtelen a helyzet. Olyan rajzot úgyse tudnék készíteni, ami nekik jó. De ezt már nem mondom, látom a fiatalemberen, hogy vigasztalhatatlan. Nagyot sóhajt, nem küld haza (ez is jó), kinyit egy szekrényt, elővesz egy lepedő nagyságú, többszörösen összehajtogatott papírt, hajtogat még rajta kicsit. Fénymásol, ráír valamit, lepecsételi, kezembe nyomja. Tessék parancsolni. Készen vagyunk? Készen vagyunk.

Csak utóbb kezdek gyanakodni, hogy talán nem is ilyen papír kellene, nem is ilyen pecséttel. Ránézek az A4-es rajzra. Ilyet tényleg nem tudtam volna készíteni: a Bartók Béla út egy szelete a Bertalan Lajos utca elejével, berajzolva a sávok, az irányok, a villamossín, minden egyes közlekedési tábla, zebra, lámpa. Mik azok a kis pöttyöcskék a járdaszélen, csak nem a Demszky-karók? Beikszelt négyszög jelöli, hová tegyük a konténert. Fölötte a szomorú fiatalember kézírásával: „A konténer elhelyezése ellen forgalomtechnikai szempontból kifogást nem emelünk.” Erről a papírról azért felelősen nem merném kijelenteni, hogy területfoglalási engedély. Ekkor már úton vagyok a folyosókon kifelé. És mivel az Ökotárs alapítvány munkatársával beszélgetek telefonon, nem tudok figyelni az irányokra és az ajtók fölötti számokra. Patkányösztönömben bízom, és nem kell csalódnom: pillanatok alatt a portához érek. A beszélgetést ott folytatom a belső udvarra néző nagy ablaknál, nézem az esőben pompázó egynyáriakat. Annyira időn belül vagyok, hogy meg tudom venni előre a vonatjegyemet holnapra, Debrecenbe.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 14.