Szupernyolc

Megtudtam, hogy blogíró vagyok. Zavarba is jöttem; már megint egy identitás, amivel kezdeni kéne valamit. Meg aztán a közvetlenség illúziója – amikor első találkozásunkkor a szerzőtársnak úgy nyújtom a kezem, hogy arra számítok, pontosan úgy szólunk egymáshoz, ahogy és amennyire a szövegeink. De nem. A távolság zsugorodik és visszanő közénk, másodpercenként oda-vissza, nem bemérhetően. De azért, ha mosolyog, valahogyan ismerős.

Mint ez a város, Pécs, amit gyerekként lehetett utálni (Kaposvár felől), aztán meg beleszeretni Csontváryjába, Áfiumába, Tettyéjébe, és minden utamból megőrizni egy szeletnyit belőle, sosem belakva, csak ráérezve, összefüggéstelenül.


A Misina IC-t sikerült 7 perccel lekésni, a Mecsekre felférek, ráérősen olvasok az úton. Időre mennék, de a vasútállomáson furcsán mosolyog a néni, aki útba igazít. Meggyőzően bonyolultan magyarázza, miért ne menjek mégse a harmincassal. Taxiba ülök, a sofőr dörmög és szidja a várost. Lassan megértem - a Széchenyi tér feltúrva, a mélygarázsépítés tetőzik, hajóvonták találkozása tilos, pallókon egyensúlyozom át az Irodalom és Művészetek Házába.
Embermeleg van. Egy dunai matróz családi videóját vetítik épp odalenn. Vibrál a vásznon a szupernyolcas, ahogy Brahms ötödik magyar táncára szökdel pingvinjelmezben a felismerhetetlen családtag már vagy negyven éve.

Nem így, csak ilyen boldogan.

Fisli Éva, Pécs-Budapest
2009. november 23.

Áldás és rontás. Apró élmények a tömegközlekedésben

Áldás
Terhes voltam. Ültem a Clark Ádám téren a buszmegállóban és vártam a százötöst. Leült mellém egy idős bácsi és mesélni kezdett. Elmondta, hogy annakidején az ő hatáskörébe tartozott a hidak műszaki állapotának ellenőrzése. Mintha azt mondta volna, hogy az alagútban található irodák valamelyikében dolgozott. Legalább 20 percet vártunk együtt, mire megjött a busz. Felálltam és intettem neki, hogy jöjjön, de kiderült, hogy ő nem is a buszra várt csak velem beszélgetett. Búcsúzóul azt mondta: „Virágeső hulljon reád, így kísérje lépted nyomát!” Azon a nyáron többször megáldottak buszon és villamoson is, de azóta semmi. Nem felejtem el.

Rontás
El volt törve a kezem, gipszem volt. A Clark Ádám tér felé mentem a 105-ös busszal. Tömeg volt, nehezen kapaszkodtam. A budai partot elérve megkérdeztem a jelző gomb mellett álló férfit, aki közvetlen a gomb alatt fogta a kapaszkodót, hogy jelezne-e nekem, ha megkérem rá? Nemes egyszerűséggel annyit válaszolt, hogy: „NEM”. Nem felejtem el.

Közjáték
Arról most nem írok, hogy babakocsival hányszor csukta rám a busz- és villamosvezető az ajtót. Ki tudja miért?

Áldás a vonaton
Nagyon régen történt, a Budapest-Pécs vonalon. Fülkés vonat. Kinyílik az ajtó és egy fogatlan pasi megkérdezi, hogy kérek-e valamit a büféből. Döbbentem néztem rá és mondtam, hogy semmit. Bedobott egy doboz Marlborot, hogy amíg visszajön, gyújtsak rá. Visszajött. Elmondta, hogy azért ült vonatra, mert 3-4 helyre is elígérkezett aznap, és ezt csak úgy tudja elrendezni, hogy sehova sem megy, de alibiből felszállt egy vonatra. Kiderült, hogy azért nincs foga, mert tengerész volt. Egyébként a hajón unalmukban nyelvészkedtek, ezért tagja egy magyar nyelvtannal foglalkozó társaságnak is. Fele úton nyelvtani fejtörőket oldottunk meg és szabályokon vitatkoztunk. Megkérdezte, hogy szerintem hány isten van, mert szerinte kettő. Egy nem tud így kibaszni egy emberrel, mint vele – mondta. Megérkeztünk Pécsre és sírva búcsúzott el. Megköszönte, hogy meghallgattam, és azt mondta: „Áldjon meg az ég! ” Ezt sem felejtem el.

Vonat még
Szintén Budapest-Pécs. Buliból mentem, ezért álmos voltam reggel. Akkor még le lehetett feküdni az ülésekre, mert valahogy nem volt ilyen tömeg, mint mostanában. Elaludtam. Kinyitottam a szemem, és láttam, ahogy egy pufi család a fülke ablakából, kintről bámul. Visszaaludtam. Zörgésre ébredtem. A pufi család beült hozzám és hurkát, kolbászt, kakaós csigát, meg hasonlókat ettek a szemközti ülésen. Visszaaludtam. Mire felébredtem sehol senki. Először azt hittem csak álmodtam az egészet, de az ülések morzsásak és szemetesek voltak. Nem felejtem el.

Biciklis
A szerencsétlen biciklis rontás matricája.
Biciklivel menni általában jó de van amikor nem és az tanulságos. Egyszer mentem a Lánchídon át. Nem voltam túlságosan kiegyensúlyozott és nehezen vettem be a pilléreknél kialakított kanyarokat. Az egyiknél ott állt egy sportos biciklista. Meglátta, hogy bénázom, és közölte, hogy szerencsétlen vagyok. Onnantól kezdve, amíg a hídon át nem értem azt üvöltötte utánam, hogy: Szerencsétlen vaagy! TEE szeereencséétleeen vaaaagy! Mintha a hátamra ragasztotta volna, mint egy matricát, és húztam magam után a szerencsétlenség kondenzcsíkját. Egyre gyorsabban tekertem, hogy ne halljam a hangját. Nem felejtem el.

Szabó Eszter Ágnes, Budapest

Kreativitás és fiatalság

Már középiskola óta utazom, az otthonom egy kisváros és Pécs között, busszal. A két órányi út sok mindenre jó, az ember elgondolkodik, versek, ötletek születtek meg az utazások alatt, gondolom nem egyedül vagyok így. Akkoriban még heti egyszer jártam haza. Aztán az egyetemet is a mediterrán városban végeztem és az útjaim egyre ritkábban vezettek haza. Most meg, mivel a kedvesem Budapesten él, Budapestre járok és a buszt vonatra cseréltem. Gyakrabban megyek sínen, mint úton. A több mint tíz év alatt már az otthonom és Pécs közötti távon minden fát és bokrot ismerek, most új táj nyűgöz le a vonatból. Új színtéren új ötletek születnek, remélem ez megújulást, új kreativitást is hoz számomra. Persze akkor ötletelek, ha nincs beszélgetőtársam. Egy ismerős, vagy egy idegen… Az egyik úton az egyik ismerősöm mesélte, hogy aki sokat utazik, annak másképpen telik az idő, azok fiatalabbak, mint a nem utazók. Ha ebből indulok ki, mivel én most minden hétvégén utazom vagy a szerelmemhez, vagy a szüleimhez, vagy barátokhoz, így akkor lassan már az örök fiatalságot is elérem. Kedves olvasók, mindenkit arra biztatok, hogy utazzon, és így megtalálhatja az örök fiatalság titkát. Erre bizonyíték, hogy a mai napig elkérik a személyimet, ha bort veszek.

Kakasy Detti, Pécs

Felhőtenger, avagy miért nem utaztam ma

Ma azért nem utaztam, mert a felhőtenger megette a várost. Igen, ott a felhőtenger helyén tegnap még Pécs feküdt, kicsi utcák, házak, játékautók és aprócska emberek, de most reggel csak ez felhőtenger, és ki tudja, mi van alatta. Lehet, hogy ott lapul a város, és várja, hogy én aláereszkedve bebújjak a felhőpaplan alá, de az is lehet, hogy ez nem puha paplan, hanem a garabonciás hatalmas sárkánya, aki féktelen éhségében felfalta az utcákat, házakat, aprócska embereket. Akkor meg minek menjek oda, nem igaz? Így történt hát, hogy ma inkább ma nem utaztam.

Farkas Judit, Pécs
2009. október 26.

Varázslók, boszorkányok

Na nem azért, mert néprajzos vagyok, nem-nem, ezek hétköznapi varázslók és boszorkányok, az egyiktől nagyon megijedtem, ezt akarom kiírni magamból. Etnomobil-írásterápia.

Ma nem kell dolgozni menni (őszi szünet, hurrá!), de lemegyünk a városba ügyintézni. Autóval. Tehát ez egy autós utazás-történet lesz.

Az autó – természetesen francia! – olyan, mint egy nagy hajó, ülése kényelmes fotel. Rettentően kicsi vagyok benne. A terep (meredek és szűk parkolóhely, keskeny, meredek út beláthatatlan szurdokkal a végén) másokra a frászt hozza, R. viszont magabiztosan és nagyon jól vezet, hajózunk lefelé a keskeny úttesten. A kutya (Szandi) szabadon, de bibibí, most nem tud megtámadni. A buszmegállóban (emlékeznek: kék víztartály, nemlétező telefonfülke) nem várakozik senki, csak a Bolond Mari néhány széthagyott cucca hever a földön. A Bolond Mari négy éve még egy tip-top kis nő volt, ötvenes évei és alkoholizmusa elején. Akkor még néha megverte a gyerekeket, akik csúfolták, ha részegen battyogott haza – szépen kifestve, kiskosztümben. Ma már csak verbálisan goromba, egy lepattant, ijesztő alkesz, aki az utcákon kóborol, buszmegállóban alszik a padon, és aki már nem bírna el a gyerekekkel. Esténként hallom, ahogy a szemben lévő hegyen ordít valakivel (talán saját magával?). A szeme viszont mindig megfog: nagy barna, figyelő szemek. Múlt héten odaült mellém, és elkezdett mesélni (igen, ő is mesélhetne csudás történeteket) arról, hogy a szobájában villanykörtén fekete valamik vannak, amiktől nem bír aludni. Rettentően kíváncsi lettem volna a folytatásra, de jött a busz, és mivel erre másfél óránként van járat, az ember meggondolja, hogy kihagyjon-e egyet. Ennek a történetnek lőttek, sajnos.

Na, de most nem ül ott a padon, csak néhány sáros, színevesztett póló (ruhagyűjtő mániás) és üres műanyag palack (korábban asztali bor, most már padalatti bor) mutatja, hogy arra járt.
Az úton szembejön Zolipostás, kérdezzük, hozott-e valamit, nem, ma nem hozott semmit. Zolipostást nem tudja megzavarni az utca két neve, mindent kihord, ami kihordásra vár, mindig a megfelelő helyre, és még az sem fog ki rajta, ha a szemben lévő hegyre címezve jön a levelünk. Ilyenkor – úgy képzelem – kuncog egyet magában, „hm, hm, nem tudtok kifogni rajtam barátocskáim, kedves gépírókisasszonyok, hivatalnok urak, tudom én, hogy hol lakik F.J. és H.R., jobban tudom, mint Ti, és el is viszem nekik ezt a levelet”, és már mászik is fel a mi hegyünkre, lépeget is keresztül egy kertvégi, keskeny ösvényen, leereszkedik a rozsdás kapunkhoz, és bedobja a levelet a kopott postaládánkba. Így ni! (Micsoda közlekedés-történetet írhatna!: busszal fel a hegy aljára, aztán onnan gyalog úttesten, dűlőn, ösvényen, kutyafogak között télen-nyáron, forróságban-fagyban).

Zolipostás tegnap nem talált itthon minket, értesítőt dobott be, ezért ma autózunk, lefelé a hegyen, be a városba, el a postára.

A posta előtt parkoló, abban sok-sok parkoló autó, de!: „egy hely mindig van”. Ezt mondja R., és amint kimondja, tényleg, mint egy varázslat, egy hely mindig van. Az lesz a miénk. Én nem megyek be, kint várakozom. És ez nagy hiba volt, mert bent várakozni mégiscsak jobb lett volna, mint idekint a magát fehér boszinak nevező, de szerintem fekete boszorkány karmai közé keveredni. Nagydarab asszony, piros melegítőben, botorkál a parkolóban, meglát, felragyog a szeme, rám mosolyog, kedvesen, tényleg kedvesnek látom a mosolyát, és elkezd felém kacsázni. Azt hiszem, hogy ismerem, hogy ő az az asszony, aki múltkor megszólított a buszmegállóban, és elmesélte a fél életét. Leengedem az ablakot és akkor látom, hogy nem ő az, de már bent is van a keze az ablakon belül, nem tudom felhúzni. Le akarja venni rólam az átkot, hiába mondogatom, hogy nem kell, köszi, jól jön az nekem még valamire, de ő félt engem, mert hatalmas veszedelem, halálos átok ül rajtam, és nagy bajban vagyok, és meg akar menteni. Mert ő egy fehér boszi. Azt, hogy nagy bajban vagyok, már én is érzem, és hogy átkozottul nagy marha voltam, hogy leengedtem az ablakot, azt is, de szétlapítani mégsem akarom, miafenét csináljak. Nyomul be derékból az autóba, nyújtja a kezét, hogy majd úgy leveszi az átkot, és furamód szívesen odaadnám neki, szívesen megfognám a kezét, mi ez?, mégiscsak boszorkány vagy mi?, megbabonázott?, de végülis nem adom a kezem. Na jó, akkor legalább pénzt adjak. Adok neki egy ötszázast, de már közben, ahogy keresem a pénztárcámban, mondja, hogy ezrest kér. Nyújtom az ötszázast, nemigen akarja elvenni, kéri az ezrest, nehéz eltartani a családot. Meglátom R.-t közeledni az autóhoz, na hálaistennek!, döbbenten nézi a hatalmas testet, ami lóg ki az autóból, aztán meglátja a rémült tekintetemet is, elkezdi szaporázni a lépteit. Közben meglátja őt az asszony, elveszi az ötszázast, amit én megbűvölve nyújtok felé, már ki is szuszakolja magát az én térfelemről, meglódul R. felé, de az hirtelen beugrik a kocsiba, indít és csikorogva elhajtunk.

Most veszem észre, hogy reszketek. Mi volt ez? MI VOLT EZ? Balfékségem (egyik) története, tudom.

Hazafelé még két helyen megállunk, veszünk bort, felszaladok a tanszékre egy könyvért, hazaérünk. Valahol félúton felfelé elhagyom a feszültséget, süt a nap, kimegyek a kertbe. Átok ellen legjobb a kertészkedés. Ma már inkább nem megyek sehova. Műveljük kertjeinket.

Farkas Judit, Pécs
2009. október 22.

Négy kiflis nap

Hétköznapokon minden reggel pontosan fél 8-kor ébredek. Nem csörgőórára, telefonra vagy kávéillatra (az is van, csak kicsit később), hanem öt pár talp heves csattogására, ahogyan rohannak lefelé a hegyen. Először három pár, hallhatóan kicsi talp, majd két pár zömökebb, szuszogósabb csattogás az aszfalton. És az elmaradhatatlan ordítás, persze. Ordítással kombinált rohanás – erre ébredek minden reggel: a hegy tetején lakó család rohan a buszhoz, fél 8-kor a fél nyolcashoz természetesen.

Felkelés, fürdő, kávé, mithúzzak, indulás. A hegyről a városba. Két külön világ, útközben átlépek faluból városba, múltból jelenbe, kertészből tanárba, satöbbi satöbbi. Most más nem jut eszembe.

De még előtte megetetem a macskákat: Cilut, aki egy ártatlan pofájú vadállat, és elkergeti az udvarról a rókát (láttam!). És Matut, aki azért lett Matu, mert éppen Umberto Eco Loana királynőjét olvastam, azt a részt, amikor váratlanul megjelenik a főszereplő előtt egy macska, akit elnevez Matunak, nos, a mi Matunk pont ennél a résznél jelent meg az udvaron, és vett birtokba minket, nyilvánvalóan nem lehetett neki más nevet adni. Egyetek, aztán menjek már, mert a végén én is rohanhatok lefelé, csattogó 37-es talpak, piros cipőben, naná!

Indulás – lefelé. Az utam otthonról a munkahelyemig folyamatos lefelé haladás. Először az udvarban, a fák, bokrok között, lefelé a sok-sok lépcsőn. Felemelt kezem az arcom előtt (ez messziről elég hülyén nézhet ki, hiszen nincs is mögöttem senki pisztollyal), de így is belegabalyodok egy, a bokrok közé kifeszített pókhálóba. Körbetapogatom a fejem – nem ül rajtam egy pók sem, jól van. És ha már így a szemem előtt van a kezem, leellenőrzöm a körmömet is. Tiszta. Tegnap dolgoztam a kertben, eltartott egy ideig, amíg fekete körmű földművesből rendes tanárnénit varázsoltam.

Kulcs, kapu ki, kapu be, kulcs el. Még leszedek néhány érett fügét, és befalom. Az őszi, másodérésű füge egészen más ízű, mint a nyári, első érés. Aszalt íz, bágyadt nap íz. No, akkor itt az utca. Ilonka néni eteti a kutyákat. Itt hadd álljak meg, jó? Ilonka néniék háza, bár egynek látszik, mégiscsak kettő. Vagyis egy, csak két utcában van. Az utcánknak ugyanis két neve van, és a házak hol ezen, hol azon a néven szerepelnek a nyilvántartásban (Földhivatal vagy miafene). Így lehetséges az, hogy a közvetlen szomszédunk egy másik utcában lakik, és így lehetséges, hogy Ilonka néni külön utcában lakik a vele egy házban lakó unokáitól! Amikor ideköltöztünk és először kellett taxit hívnom, a taxis körbejárt két hegyet is, mire megtalált, mert ő pont a másik utcanevet tudta, mint amit én bemondtam. Ő tanított meg arra, hogy azt kell mondanom: a víztartálynál és a telefonfülkénél balra. És tényleg, ez működik. Egyáltalán nem hozza zavarba őket, hogy évek óta nincs is ott telefonfülke.

Kanyarog lefelé az út, sáros hátú kígyó. Az Öreg házánál kicsit lassítok, figyelem, hogy megkötötte-e a kutyáját. Szandokán, alias Szandi nincs jóban velem, néha nekem jön. Olyankor ordítok (így derült ki, hogy tudok) és félek rettenetesen a térdemtől 3 centiméterre vicsorgó pofától. Sose értem, hogy miért is nem harapott meg, és mitől adja fel egyszercsak. De most megúszom, megkötötte. Az Öreg egyébként grófi származék, az övék volt az egész környék, három hegy, le egészen a városig. Most egymaga éldegél itt.

Van még két kutya-veszélyes szakasz, de mindkét kutya bezárva, lejutok épségben. Elmegyek a kék víztartály és a nemlétező telefonfülke mellett. Itt van a buszmegálló – ja még nem mondtam, én tömegközlekedős fajta vagyok. Buszozni azért is jó, mert itt tanulom a környéket. Az embereket, a hegyet, a lokális történelmet. Mindig megszólít valaki, akár ismeretlenek is, és mesélnek-mesélnek. Csudás történeteket hallok itt, amiket majd egyszer megírok. De nem most, mert menni kell dolgozni.

A buszmegállóban már ott várakozik Irénke, a gyönyörű ellenőr-asszonyka. Szociálismunkás diplomája van, szociálismunkás állása viszont nincs, ezért ellenőr. Ott van Ó.V. is, akinek könnycsepp van tetoválva a szeme alá – ez a börtön-tetoválások szimbolikájában azt jelenti, hogy már ölt embert. Vagy hogy meghalt egy barátja a börtönben. Én az előbbit képzelem hozzá, de csakis azért, mert így szép az a jelenet, amikor Ó.V., aki párjával virágárusításból él, tavasszal hatalmas, illatos orgona, tulipán és nárcisz-csokrokkal várakozik a buszmegállóban. Egy szomorú szemű gyilkos könnycseppel az arcán illat- és színfelhőben áll a buszmegállóban.

Béla bácsi ma sincs itt, aggódom érte, mi van, ha megint belevágott a villám (ezt is elmesélem majd), ellenben János utolért a botjával, Kezét csókolom Juditka!, a fülében fejhallgató, de kihallatszik, hogy a híreket hallgatja, közben elkezd beszélgetni egy utcabéli asszonnyal, de a füldugókat és a híreket nem veszi ki a füléből, ezért ordítani kell, hogy hallja a választ, persze ő is ordít.

Megjött a busz, ma reggel a Sanyi van, aki nem nagyon kedves, viszont pontos. Errefelé mindig ugyanaz a 3-4 sofőr jár, ismerik a terepet, és télen is bevállalják a feljövést, ameddig csak lehet, sőt egy kicsit utána is. Mindenkit ismernek, őket is ismerik – falu a városban. Buszozni azért is jó, mert sok kerti praktikát hallok: az idősek, akik feljárnak a hegyre a kertjükbe, cipelik lefelé a zöldséget meg a jótanácsokat. Szapulják a szárazságot, szapulják a jeget, ami elvert mindent, és szidják ezeket a fránya modern gombákat, amik elviszik a termést. A sok szapulás között vannak jó ötletek is, azokat kihallgatom és elrakom a fejembe. Hallgatózni persze csúnya dolog, de ez igazából nem az, mert ezt úgy tessék elképzelni, mint egy kis, buszon mozgó kerti klubot, ahol mindenki mondja a magáét, és mindenki hallja, ha akarja, ha nem. Én akarom.

Nem tudom pontosan megmondani, hol veszti el falusi jellegét a busz, de a magyarürögin már sokan vagyunk, eltűnik a kerti-klub jelleg és a falusias fíling. Én is már inkább csak bámulok kifelé, aztán zavarba jövök, mert meglátom magam a tükröződő ablaküvegben, Te jóég, milyen savanyú képet vágok! Megbámulom a hatalmas fehér Volgát a templom előtt, és a házszámot is, ami fából faragott kismagyarország-táblába van belekarcolva. Bekászálódik velem szemben az ülésre egy kisgyerek, néha rugdalja a lábamat, nem vészes, de az anyja aggódik, Ne koszold össze a néni nadrágját! A néni, aki én vagyok, próbálok megnyugtatóan mosolyogni, semmi baj.

Beérünk az uránvárosi végállomásra, van 10 percem a csatlakozásig. Megnézem, hogy ott van-e az idős házaspár, aki mindig. Igen ott vannak, mindig ugyanott állnak, és mindig ugyanúgy. A bácsi nagyon magas, a néni nagyon kicsi, szinte törpe. Nem beszélnek egymással, és nem is néznek egymásra. Bámulják az embereket, és várják a buszt. Most jut eszembe, hogy a buszon sosem látom őket. Hova lesznek? Legközelebb meg kell néznem. Beáll a busz, rajta a város legkedvesebb sofőrje (ezt szavazás mondta ki, és tényleg az!), mindenkinek egyenként köszön és mosolyog. A második megállóban egyetemisták hada száll fel, közöttük a mi hallgatóink is – ha van kedvem, figyelem, hogy ki köszön, és ki próbál elsunnyogni úgy, mintha nem venne észre. Jó játék. Nem haragszom rájuk, ha nem köszönnek, akkor sem. Vizsgaidőszakban majd megnő a köszönési kedv. Mire az egyetemhez érünk, már rengeteg az ember, jobb is, hogy le kell szállni. Még beugrok a pékségbe, ma 4 kiflis nap lesz (este 6-ig bent leszek), befordulok a portán, aztán nekivágok a 3. emeletnek. Megérkeztem.

Farkas Judit, Pécs
2009. október 16.