Ki gépen száll fölébe

Most akkor ki mozog?

Ez nyilván álkérdés, a lényeg, hogy ma a repülésről fogok írni.


Visszafogott elokvanciával (v.ö. a Hófehér című magyar műremek királynője: I. avagy Egetverő Arrogancia) természetesen. Éspedig:

A terminálok közötti résben felfüggesztődnek a határok. Az ember utassá lényegül, ha a kapukon átengedték, csak a beszállókártyája száma különbözteti meg a többiektől. Egy darabig. Odafönn választhat: kávét vagy teát, csirkéset vagy sajtosat kér, netán hagyják békén testületileg, csak az övet, azt jól csatolja be.

Szeretem az elrugaszkodást. Már gyorsuláskor hátradőlök és átadom magam az emelkedésnek. (Képzeljük el, ahogy a történet elején Ikarosz fityiszt mutat a nehézkedésnek.)

Itt fenn fény van. Színből pedig kék és fehér, és persze pára, felhővatta, csupa anyagtalan, ritka holmi.

A Boeing 737-es Párizs-Budapest-járat repülési magassága: 12496 m, sebessége: 868 km/h, közben odakinn -59 celsiuson vattanyájak legelésznek az Alpok fölött.

Lenn a földön színes takaró hepehupái – valószerűtlenül sok lilával.


Igen, innen nézve valóban térkép a táj – gondolom, de a figyelem léptékváltásai nélkül hogy is venném észre?

Elalszom. A gép rángatózásaira ébredek. Zavar van az erőben a célállomás fölött.


Landoláskor már mindenki siet. Beizzanak a mobiltelefonok; hazaszólunk, megérkeztünk, a távoliak buksiját pedig megsimogatjuk egy sms-sel. A kék folyosó végén („Budapest üdvözöl”) a váróban tucatnyi Mr. és Ms. X-et vár valaki – alkalmasint Mr. vagy Ms. Y –, táblával, a „talán majd ő” fürkész tekintetével, valójában persze személyesség, a gyomorszáj izgalma nélkül. Van, aki napjában többször is fogad valakit; konferencia vagy cégvendégség, fogadás jobbról/balról – mosolyogj, a nevek átírhatók a papírlapon.

Kint a hideg szél majd’ kilöki a bőröndöt a kezemből. Nyárból mentem őszbe, máris itt a tél.

Fisli Éva, Párizs-Budapest
2009. október 13.

Lófarok

Lassú ébredés, metróval irány Montreuil. Az ócskapiacon persze kincseket találunk: egy cirill betűs peresztrojka feliratú karórát és egy, a hollywoodi férfiideálok portréiból készített karperecet. Különösen együtt szépek.

Oldott semmittevés aztán a délután az ittapirosholapiros helyi változatát játszó bőrkabátosok és a román akcentussal („egy euró darabjáért”) kínálgató férfiak-nők között.

Koraeste kultúrára váltok – bár bevallom, Pierre Keller: Lovak című kiállítása, melyen hatalmas lófarok sora látható premier plánból, először azt váltja ki belőlem: anyád. Pedig a lószőr simasága, a bőr fakó-kesely-pej-hóka árnyalatai, az erek klasszikus ágacskái mind a test, a lóerő szépségét dicsérik.

Nem bírom ki, hogy ne kezdjek játszani. Az esti város kikötött drótszamaraira célzok. A nyolcasokban rángó kerekekre, a sarat pergető, meglazult pedálokra, a küllőkre, a vizes nyergek íveire. Sötét van, esik, állvány híján a falakhoz feszülök. Idővel rájövök: a mozdulatlan bicikli árnyéka beszédesebb.



Fisli Éva, Párizs
2009. október 11.

Kezdjük ott, hogy még nincs biciklim

Megúszhatnám könnyen a nagybevásárlást, ha felszállnék a gyorsvasútra, egyenesen a központok központjába, ám pénztárcakímélésből inkább a város széle felé veszem az utam. De ehhez is a központba kell mennem. Ott átszállás – rosszul emlékeztem és sajnos igen, igénybe kell venni a futószőnyeget, hogy az 1-es vonalra szálljak. Majd a felszínen kis gyaloglás után célt érek.

Dolgomvégeztével rossz irányba indulok el – következő állomásomig a metróhoz nem a város irányába, hanem kifelé vezetett volna az út – mire rájövök, már mindegy, bízom benne, hogy megtalálom a sikeres kombinációt így is. Nézem a metrólejáratnál a térképet és pár perc alatt össze is rakom: ám a fent még praktikus átszállást kínáló keresztező vonalak becsapnak. Alászállok, és jönnek a végeláthatatlan folyosók, és megintcsak futószőnyeg gyorsítja a haladást.

Mindegy – a szerelvény kárpótol- a legújabb vonal, folyamatosan bővülő állomásokkal, vezető nélkül, a peronon záródó-nyitódó üvegajtókkal a balesetek védelmében. Átszállás- kis séta, lépcső, és máris a 6-oson. Egy kisfiú hellyel kínál – úgy meglepődöm, hogy már ülök is.

Szeretem ezt a vonalat; magasan megy, a házak felső emeleteinek szintjén, van nézegetnivaló bőven, főleg este, de most be a föld alá, kiszállás: majd a második bevásárlás is kipipálva.
A metróból elég volt mára, mindenképpen buszra fogok szállni, csak megy innen is valami a nagy csomópontba, a szörnyeteg Chatelet - Les Hallesba, ahonnan minimum 10 perc mire kikeveredsz a felszínre. Körbejárom a nagy Place d’Italie-t, megvan a megfelelő busz – el fog vinni engem a Pompidou központba, de a digitális kijelző 14 perc várakozási időt jelez. Addig elfogyasztom a padon a hidegebédemet, meleget majd eszem este. Most már irány a könyvtár.
Kiürül a busz és Les Halles forgatagában mindenki útra talál. A „pomp” előtt fogócskáznak, én leülök a 2. emeleten a nagy üvegablak mellé.

Napsütés, zápor, és tömegek fordulnak meg közben lent. Mennyi az esélye, hogy épp elkapok egy gyereküléses biciklivel közlekedő férfit a házából kijövet majd hazaérkezésben is? Pörög az óra, ideje moziba menni.

Gyalog… „miért nincs biciklim”- átsietek az egyik (folyó)oldalról a másikra, kis Szajna, utcaitérkép csekkolás, hogy hova is megyek, forgatom-forgatom a térképet a fejemben, és meg is lesz a mozi. És még Luis Garrelt is látom az utcán, kár hogy nem abba a moziba áll sorba, ahova én megyek. A Tűz van babámra félutcányi sor kíváncsi?

Tóth Laura, Párizs
2009. október 8.

Össze-szét

Az időről fogok írni. – írtam le tegnap éjjel. A nem egyidejű egyidejűségről, a tudat mozgásairól, ahogy a dolgok közlekednek bennünk, a váltók uralmáról, voltaképpen a párhuzamosokról.

A közlekedés erőszakos – írom ma reggel. Átvágni a tömegen, haladni a saját menetrend szerint, vagy másokéhoz igazodva, lekésni, lemaradni, tekintettel lenni és tekintetbe venni, közben mindegyre kiiktatni azt, ami nem én: mozogni és elhatárolódni – mindegyre emlékezni, merre is tartanék és megfeledkezni mindarról, ami eltérítene.


Ha Párizs a sétálók városa, a Pompidou Központ piazzája ezerszeresen az. A hetvenes évek e rút katedrálisa, ahogy a kis tér siet beléje, a sokféleség manifesztuma. Használják is mindenre, galambok, emberek.



Falon belül most épp szürrealista kiállítás látható, kint pedig a hatvanéves párizsi közlekedési vállalat (RATP) 22x5 méteres installációja: hatvanévnyi közös történelem.


A metró a város része. Kulissza, inspiráció, életünk tere — mondják a képek. Mozogsz vele, elhagysz és megérkezel. Ha szerencséd van, a felszínen meg is pihensz.


Aztán mozogsz tovább. Belesel ablakokon, jobbra vagy balra fordulsz, eresz alá húzódsz a hirtelen zápor elől, retinádon ezernyi kép – nem is biztos, hogy észreveszed.



A nap végén, a ráérős születésnapi vacsora után átszállunk a Gare du Nord-on. A pályaudvari csarnok egyik látványossága a nagy képernyő, mely 3 másodpercnyi spéttel mutatja a közlekedőket. (Csak az kerül elém, amit már elhagyok.) Ezért tudom lefényképezni magam – arcomon először még a ráismerés gyermeki örömével (1). Barátaimat is hívom, ekkor már röhögő diszparát halmaz vagyunk (2). Végül körém gyűlnek mind mozdulatlanul (3). Egy ismeretlen férfi megáll középen. Így leszünk csoportkép, összetartozók és ismeretlenek, egyetlen kitartott pillanatig.


Fisli Éva, Párizs
2009. október 7.