Megúszom

Reggel csak kémlelem az eget. Most akkor lesz eső, vagy nem lesz eső? Döntsék már el odafönt! Aztán az aggodalmamnál már csak lustaságom nagyobb. Legyen akkor a villamos, metró, gyaloglás együttállás – döntöm el nagy határozottan.

Hétfőn itthon szoktam dolgozni, de ma be kell mennem. Nagyon álmosan téblábolok a villamosmegállóban, és egyre mérgesebb vagyok, mert vagy már tíz perce egyik irányba sem ment el a kis nyikorgós sárga jármű. Aztán végre becsoszog, jó tele is van. Nem esik igazán, inkább csak szemerkél, fel sem húzom az ernyőt. Amikor felszállok megcsap a fedélzet naftalinos illata. Hát igen! Az első őszi nap. Előkerültek a szekrények mélyéről az őszi és télikabátok. Nem nagyon bírom ezt a szagot, mindig megcsavarja az orrom. Néha le is szállok, és inkább gyalogolok. De most nem teszem, mert sietnem kell.

Metróbejárat, lukasztás, diadalmasan mutatom a jegyem a Délinél állandósított ellenőr kommandónak, de ügyet sem vetnek rám. Bevallom, ez mindig felbosszant. Hiszen ez a munkája! Ha ott áll, akkor nézze a jegyeket és a bérleteket! Vagy menjen haza! De ezek csak beszélgetnek. Ezért kapják a fizetést. Szuper! Ez ma már a második bosszantó momentum. Érzem, hogy harapós kedvem lesz.

A metrószerelvény épp akkor áll be, amikor a peronra érek. Kevés utas, szinte üres kocsik. Beszállok. Ez most a belül narancsos, plüssös változat, le is ülök mindjárt. Hatan vagyunk a kocsiban, mindenki a kis padszerű ülések szélére ül, az ajtóhoz közel. A Moszkván már sok a felszálló, főleg fiatalok és idősek. Most veszem észre az egyik pasit, aki ugyanazzal a villamossal utazott, mint én, csak nem szállt le a Délinél, hanem elment a Moszkváig. Újsággal a kezében száll fel. Ezen már többször morfondíroztam. Hogy melyik variáció a gyorsabb: a Délinél leugrani a villamosról, át a metróra, vagy továbbmenni, és csak a Moszkvánál szállni a föld alá. Egyik állomás rosszabb, mint a másik, tudja csuda. A Moszkván meg ezer évig tart a mozgólépcső lefelé, és állandóan huzat van. (Már el is kezdtem a morgást.)

A Kossuth téren kiszállok, fel a mozgólépcsőn, nincs előttem senki, ezért gyalogolok felfelé. Ahogy az egyik lépcsőfokról a másikra lépek, észreveszem, hogy valami rászáradt izé folyik lefelé a lépcső bordái közül. Kettővel feljebb megint. Teljesen olyan, mintha vér lenne. Kiráz a hideg. Eszembe jut egy jelenet a Kontroll című filmből, de mire úgy igazán rám telepedne a hangulat, már kint is vagyok az esőben. Mert most már esik. Felhúzom az ernyőt, állok a metrókijárat előtti a zebránál. Az autóknak zöld a lámpa, nagy ívben és sebességgel kanyarodnak a Duna felől. A járda szélen állok, hátra kell lépnem, hogy ne kapjak egy fröcsikét - ha már itt vagyok (ez most a Portugálból van). Azt hiszem, az autósok egyáltalán nem érzékelik esőben, hogy a gyalogosokat lefröcskölik. Direkt mégsem csinálhatják?!

Határozottan fázom, ahogy megyek át a Kossuth tér túloldalára, nyilvánvaló, hogy nem öltöztem fel rendesen. Az épület is hideg. Kint egy óra múlva már ömlik az eső. Általában nincs bajom az esővel, Pesten nem is árt, ha leszakad az ég, a levegő is jobb, és a járdák is tiszták lesznek, de most semmi másra nem vágyom, mint egy meleg gumicsizmára és egy kabátra.

Hazafelé már annyira sajnálom magam, hogy a végén már mulatok azon, hogy milyen elviselhetetlen vagyok ilyenkor. Bosszúból nem lukasztok jegyet. Megúszom. Mint az esőt. Délutánra csendesebb lesz. Estére már van kedvem leírni.

Frazon Zsófia, Budapest
2009. október 12.

Visszafelé

Igen, tudom, szórakozott vagyok. De hát csinálja utánam, aki tudja, hibátlanul. Ma azonban történt valami, beszélni is fájdalmas róla, mégis úgy érzem, megkönnyebbülök, ha elmondom.
Rövid leszek.

Délután a Kálvin téri aluljáróban a fölfelé tartó mozgólépcső felé indultam.

És még csodálkoztam, miért nem akarják látni az ellenőrök a jegyemet. Miért a mozgólépcső felé fordulva állnak. Ekkor az egyik utánam kiabált: Nem jó lesz! Nem jó lesz! (Sic.) Megtorpantam. Akkor már ott álltam, hogy úgy mondjam, a fordított szakadék szélén. Vajon ha rálépek a lépcsőre, utánam vetik magukat?

Na, ennyi, most kint van, és könnyebb.

Beszéljünk vidámabb dolgokról. Például az öreg turistaházaspárról a Gellért téri villamosmegállóban, még délben. A hölgy a Bartók Béla út felől érkező villamos vezetőjét szólongatta az üvegen át: Shopping mall? Market hall? Shops? A vezető bólogatott. A hölgy további szinonimákat keresett a Nagycsarnokra, a vezető bólogatott, a pár nem szállt föl. A villamos meg csak állt ott, mint a romok a Tettyén. Yes, ordítottam a néni fülébe, get on. Megijedtek, felszálltak. Érdeklődve nézték a Dunát a Szabadság-hídon, jól elfészkelődtek a helyükön, meg is sajnáltam őket a Fővám térnél. Ki kéne szállni, asszonyom, léptem oda a nénihez. Vagy süket volt, vagy minden ízében lekötötte az idegen város látványa, mert meg kellett kopogtatnom a vállát, és felváltva hol a bal oldali ajtókra, hol a jobbra látható Csarnokra mutogatnom. Azért még visszakérdezett párszor. Shops? Market hall? Majd’ leesett a fejem, úgy bólogattam. Leszálltak. Még láttam, ahogy elindulnak a Váci utca felé.

Vagy még odaúton, reggel, amikor megcéloztuk a gyerekekkel a Gellért-hegyet, szombat délelőtt néha megnézzük megvan-e még a három kicsi tüdő a hegytetőn. Mennyi gyerek, szólalt meg mellettünk egy szatyros néni a villamoson. Na, ez az a mondat, amiből még minden lehet. A néni ugyanis állt, az enyémek ültek, a másik oldalon is ült két kis unoka a nagymamájával. De ez nem az a szatyros néni volt (akitől óva intem a gyereket, ha járdán akar biciklizni). Ez így folytatta: És hogy süt a napocska! Nagyon jól sütött, valamiért tiszta volt a levegő, elfújta a szél a szmogot a város fölül. Együtt néztük a hídról a budai hegyeket, a szatyros néni, a négy gyerek és a két kísérő felnőtt. Így utaztunk egy darabig csöndben. Jó volt.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 3.

„Ennek a szép barna lánynak dombon van a háza”

Hogy valakinek miről jut eszébe ez a nóta koránreggel egy budapesti belvárosi metrómegálló mozgólépcsőjén? El sem tudom képzelni. Nem énekelte, csak fütyülte, és el is tartott egy darabig, míg a szöveget hozzá tudtam kapcsolni a kedélyes dallamhoz. Akkor jött el ez a pillanat, amikor a „sudár jegenyefa” fordulathoz ért, kicsit kitartotta, megrebegtette, mint egy virtigli népdalénekes.

Ez a rövid epizód elég volt ahhoz, hogy az „Ennek a szép barna lánynak dombon van a háza” kezdetű új stílusú népdalt (népies műdalt?) dúdolgassam egész álló nap. Hiába is próbáltam kiverni a fejemből. Ráadásul annyira erősen kapcsolódott össze a mozgólépcsőn felfelé haladás képe a fütyült dallammal, hogy minden egyes dúdolgatás felért egy mozgólépcsőzéssel. Ma egész nap mozgólépcsőztem. Így jár az a lusta és sóher biciklis, aki a fogadalma ellenére mégiscsak tömegközlekedik a kerékpározás helyett.

Fischer Gitta, Budapest
városi máz – városimázs blog
2009. október 2.