A zebra, a tevekaraván és a kerékpáros

Szoktak Londonba járni? Na, én most voltam először, és biztos ezért történt, ami történt. Érkezésem napján avatták ugyanis az Oxford Circus gyalogátkelőt. De ez nem ám csak egy sima zebra, hanem szuper-zebra: amikor zöld van, akkor az egész kereszteződés a gyalogosoké, száguldozhatnak keresztbe kasul, nem kell a taxikra és a buszkaravánra figyelni, csak menni doszt. Középen még egy rövid találkozóra is van idő, zavartalanul, aztán a továbbsodródás. Az ügyes kis készség London egyik legforgalmasabb útszakaszán készült, az Oxford és a Regent Street sarkán, japán mintára, a megnyitót pedig Boris Johnson a város kerékpáros polgármestere és egy japán zenekar celebrálta a népnek: cintányércsattanással. Erről sajnos lemaradtam, mert csak este olvastam róla, de a bő egy hét alatt kétszer is kipróbáltam. Gyalogosnézetből nem olyan látványos, mint a média madártávlatából, ellenben a járdaszinten élőknek így is roppant hasznos (itt egy szép videó a Guardian Bike Blogjáról). Eljátszottam a gondolattal, hogy működne egy ilyen x-crossing például a Blahán, az Astorián vagy az Andrássy-Bajcsy kereszteződésben.
Johnson épp csak felavatta az Oxford Circust, másnap újra címlapra került. Este, amikor hazafelé tekert kerékpárján, figyelmes lett egy utcai csetepatéra, amiről később kiderült, hogy fiatal nők támadtak Franny Armstrongra, A hülyeség kora rendezőjére, kapucniban, nem kis hévvel és valami fémcsővel (biztos nem hisznek a globális felmelegedés bejövetelében, pedig már rég átlépte a küszöböt). De a konzervatív szöszi polgi leugrott a bringáról, leállította a csetepatét, majd hazakísérte a rendezőt. Nos, ezen is elgondolkodtam. Vajon budapesti történetként melyik epizód lenne a leghihetetlenebb? Hogy a polgármester hazafelé bringára kap? Vagy az, hogy észrevesz valamit az utcán, és ezért meg is áll? Esetleg az, hogy a konfliktust határozott fellépésével rendezi? Utána önszántából, gyalog hazakísér egy filmrendezőt (anélkül, hogy a média a sarkukban lihegne)? De aztán rájöttem, hogy mindez nem fordítható le, ezért belegondolni sem érdemes.
Innen nézve furcsa érzés, amikor az ember azt látja, hogy egy nagyon sűrű városban a gyalogos és a kerékpáros fontos közlekedési tényező, olyan, akiért tesznek, akinek a komfortérzet növeléséért és biztonságáért fontos döntéseket hoznak. Pedig London elsősorban motorizált nagyváros, ahol a reggeli és az esti csúcsforgalomban lassan hömpölyög a forgalom, türelemre és figyelemre van szükség a haladáshoz. Turistaként mindegy, de hazaigyekvő háziasszonyként azért nem lehet egyszerű. Persze nagyon-nagyon vicces, ahogy a piros emeletes buszok imbolygó tevekaravánba szerveződnek és billegnek egymás után. A sofőrök elképesztően manővereznek a dugókban, szinte helyben megfordulnak – na jó, ezt a busz tudja, nem a sofőr. Utasként a kis pirosokon persze felül a tuti: nagyszerű kilátás, pompás buszozás. De sietni nem nagyon lehet vele. Arra ott a metró, a tubus – a tube, ahogy a londoniak mondják. És tényleg úgy jön ki az alagútból a kocsi, mint fogkrém a tubusból: kanyarog, pont akkora, mint a luk, vagy csak centikkel kisebb. Mind the gap – visszhangozzák a férfi és női hangok, kocsin kívül is belül – between the train and the platform. A londoni metró szlogenné vált fordulata a kanyarodó peron és a metró kocsi ajtaja közötti távolságra figyelmeztet, fáradhatatlanul. (Van belőle póló, táska, nyakkendő, és persze minderre vásárló is akad.)
Minden bringáskampány ellenére viszont London ma még nem ideális bringás főváros (ahogy Berlin például tagadhatatlanul az, és akkor most hagyjuk Koppenhágát, mert az túl magas labda lenne). Ez persze változhat, mint ahogy a magánautók használatát is drasztikusan szabályozták néhány éve, nem eredményetelenül. Bringautak szinte mindenhol fel vannak festve (első lépés), de nagyon élelmesnek kell lenni a kerékpározáshoz. Vannak kitartó próbálkozók, nem is kis számban, de sok a baleset, és láthatóan inkább a kis robogók terjednek. A keleti városrészek és a campusok környéke azért kerékpáros, de kevés a parkoló, sok a kerítéshez kötést tiltó tábla, mégis érzékelhető a pozitív hozzáállás, a támogatás és a figyelem. Mindezek élén nyeregben teker a nemzetközi és a helyi média szerint is különc Boris Johnson polgármester, aki láthatóan járdaszintről is ismeri városát.
Azt hiszem, fogok még Londonba menni. Még az is lehet, hogy rákapok. Mert amit múzeumról és kiállításról tudnak, az lélegzetelállító. De erről majd máskor és máshol.

Frazon Zsófia, London
2009. november 2-10.

Ost-romolj meg

Ma délután fél négykor ért véget az a munkahét, amely a múlt hétfőn kezdődött. Tizenegy napig levegőt venni se volt időm, milyen szerencse, nem is lett volna hol és miből.

Ezúttal a Vásárcsarnoktól a hídig tartó járdaszakasz hiányzik a város szövetéből, rakják a járdát. Rakjátok csak, fiúk, rakjátok. Én élvezem ezt az ostromállapotot itt a Kálvin téren és a Vámház-körúton. Habár most nem nagyon értem, miért kellett a híd északi oldalát, annak is a pesti hídfőjét járhatatlanná tenni (ott is rakják). Meg a zebrát is kivonták a forgalomból – igaz, ha se délen, se északon nincs járda, akkor nem is kell átmenni, nem ugrálunk.

Alig várom a Gellérthegy szagát, legutóbb még szárazság volt odafönt és por, most rendes ősz van. Egy forraltbor-árus is kitelepült a miépes kápolnához vezető sétány elejére. Istókuccse megkóstolnám a borát, de okom van rá számos, hogy mégse tegyem. A billenős padok egyikére székiruhás néni települ. Ezek a billenős padok itt vannak, amióta az eszemet tudom: a pad a sétányra néz, billentek rajta egyet, már a Gellért-szállóra néz. Megint billentek: sétányra néz. Csak ugye, ha rajta ülök, akkor nem működik a dolog annyira flottul.

Mindig az Európa kiadó slágere jut eszembe, amikor fönt vagyok a Centenáriumi parkban (nem Millenniumi!, rosszul írtam a múltkor). Alattunk morajlik a város: kicsi és jelentéktelen. Nem annyira jelentéktelen, inkább félelmetes ez a morajlás, nem tudom kiiktatni a várost, ahhoz jóval messzebb kéne mennem. Azért nagyon örülök a napfénynek, meg hogy még mindig tudok mezítlábazni.

A Gellért szálló előtti kijelző felváltva mutatja hol a pontos időt, hol a pontos fokot. Fél öt van, tizenkilenc fok. Mihez igazították a váltások ritmusát? Nem sietek, de sűrűn oda kell pillognom, hogy mikor vált már a kijelző, mikor tudom meg a tizenkilenc fokomban, hogy hány óra van. Az autósok esélytelenek.
A sétány aljában hirdetőoszlop, Karátson Gábor úgy véli, ugyanott vagyunk, mint ötvenhatban. (Forradalom, elszámoltatás, a harmadikra nem emlékszem.) A holnapi napot itt kell töltenünk a városban, van viszont hátra húsz oldalam a regényből, amit fordítok. Azzal jól be lehet zárkózni.

Visszafelé a Vámház körút északi oldalán megyek. Már fölfestették a biciklisávot, a járda jóval szélesebb (hasonló kővel kirakva, mint az Ötpacsirta utcában – ez mikor kezd kaffogni?), így az autóknak csak egy-egy sáv jut mindkét irányba. Nem lesz tehát autóverseny, a bütykök miatt a villamossínre sem lehet majd ráhajtani. Csendesebb lesz a Vámház körút. A Kálvin téren legalább akkora még a kupleráj, mint a Vásárcsarnok előtt, de a legnagyobb zajt egy locsolókocsi okozza. Szinte békebeli a hangulat. Már meg is jelent az első fecske: a Charlotte cukrászda három tenyérnyi asztalt tett ki, székekkel. Nemsokára kedvünk is lesz kiülni oda. A Charlotte egyébként nemrég nyílt, nem az én ízlésem, de a maga módján igényes. És a kávéjuk is jó.

A közlekedési lámpák nem működnek, a Lónyay utca eleje is fel van túrva, ráadásul pénteki forgalom van, tekintettel a holnapi ünnepnapra. De azért nem mondanám, hogy hisztisek lennénk – persze én könnyen beszélek, most jövök a hegyről.

Estére várjuk a barátainkat, csirke a sütőben, saláta a hűtőben. Azután csak nekünk szól majd Varga Orsi fűmuzsikája.



Nádori Lídia, Budapest
2009. október 22.

Kis karcolással

Ma bringával mentem. Amióta elindult a kampány (ez itt), most először. Amúgy furcsa: azt hittem, tele lesz a blog bringás történettel, majd alig bírom kordában tartani a kerékpáros kommandót, de tévedtem. Úgyhogy akkor itt az első.

A bringát a második emeleten, az erkélyen tartom, úgyhogy az indulás bringaemeléssel kezdődik: gyalog le a másodikról. (A liftbe nem tudom betuszkolni, kicsi a hely, és túl erős (túlerős) az ajtó visszacsapó karja. Egyszer azért bepróbálkoztam, le is nyúztam a bőrt a sípcsontomról.) Néhány pumpálás a kerekekbe, bringalámpák táskába, fényvisszaverő csík nadrágszárra, napszemüveg és start.

A táv egy részén a 105-ös busz vonalán tekerek (pontosabban: gurulok), de az alagútnál kerülök. A reggeli dugó minden egyes alkalommal meglep. Nem azért, mert van, hanem azért, mert nyilvánvaló és tudható, hogy van, az emberek mégis elindulnak, majd idegesen várakoznak benne. Teljesen reménytelen. Két dugóba ragadt 105-ös buszt is elhagyok. Ahol nincs buszsáv, a busz – fedélzetére rekedt utasokkal – csak pöfög a sorban. (Egyszer már én is próbáltam, milyen 40 perc leérni egy távon, ami gyalog is csak 20 perc. Őrjítő! Nem is értem. Tényleg nem.) Az autósor mellett gurulok lassan, az autók és a padka között. De nem minden autó mellett férek el, ott meg kell állnom. (Nekem különben nincs túl sok rossz élményem az autósokkal. Vagyis több jó van, mint rossz. Ha elég határozottan és körültekintően megyek kerékpárral, szinte mindig elengednek, villognak, be tudok sorolni, kanyarodni. De érdekes, hogy a férfi sofőrökkel mégis jobb tapasztalatom van, mint a nőkkel. Macsó világ!) Amikor az egyik beragadt buszt hagyom el jobbról, majdnem megszívom, mert a türelmét vesztett sofőr járdázásra adja a fejét: szerencsére lassan történik minden, még én is fel tudok ugrani mellette a járdára, de azért egy szigorú visszapillantást megengedek magamnak. Az alagút előtt jobbra fordulok a Tabán felé. Soha nem tekerek át az alagúton. Eleget szívok anélkül is. Ráadásul ez a kerülő az út legjobb része. Egy rövid szakaszon járdázom, de nagyon lassan. Pontosan tudom, hogy a járda a gyalogosoké, csak ott hajtok fel, ahol nagyon nagy az autóforgalom, nem érzem magam biztonságban, viszont elég széles a járda, és tapasztalataim szerint kevés a gyalogos. És nem csengetek, megvárom, míg a kerekek kattogását meghallják a gyalogosok, és elengednek. És ezt hangosan megköszönöm. Ápolom a jó kapcsolatot bringások és gyalogosok között. Elszántan.

A kedvenc részem: a Tabán alatti bringaút. Reggel bódító! (Este nyugodt.) Jól lehet haladni, sokan kerekeznek erre. Ez a rövid szuper szakasz (pláne, ha süt a nap, és ma süt) az egész reggelnek lendületet ad. Itt mindig eszembe jut, hogy mennyire szeretek bringázni! És milyen jó lenne még sok ilyen út! Az ábrándozás után felkanyarodok a rakpartra, ott megyek a Lánchídig. Ezen a szakaszon van egy nagyon vicces tábla, ma meg is álltam lefotózni. Nyilván azt próbálják üzenni a kreatívok, hogy ez a lépcső nem a várba vezet, de a kompozíció annyira ügyetlen, hogy leginkább a „lépcsőn gyalog felmenni tilos” fordulat olvasható le róla. (De akkor mivel lehet?)


A Lánchídon is járdázom. Reggel jól lehet haladni, leginkább bringások vannak. A Duna fölött látszik, milyen kosz van: süt a nap, mégis minden szürke. Eszembe jut kamaszkorom futóedzője, akitől megtanultam mozgás közben ritmusosan levegőt venni. Tág orrlukon kellett beszívni, és vékony résre nyitott szájon ki. Látva a koszt, ez a reflex lép életbe. A híd pilléreinél lassítok, nagyon halkan megpendítem a csengőm, hogy a szembejövő kerékpáros lassítson. (Nem lehet belátni a pillér túloldalára.) Ezt sokan csinálják, én is másoktól lestem el. Az első pillérnél a Pesten már több helyen látható pisifolt körbefestős street art alkotásba ütközöm. Ez itt a múlt héten került fel.


A belvárosban már sok helyen van ilyen, és mindig kiválóan szórakozom rajta – bár, ha belegondolok, fájdalmas. A hídról lefelé teszek egy kört az autókkal – kicsit nehézen tudok a jobboldali buszsávba sorolni, de aztán egy bringás beenged. Innen már csak pár szusszanás a múzeum. Az egész út nem több 20 percnél. Inkább kevesebb.

Öt után a Millenárisra kell mennem egy megbeszélésre. Most először megyek át a Margit hídon, amióta lezárták. Én is tolom. Rengeteg gyalogos és bringás tömörül a kis sávban, ami maradt nekünk, és egyáltalán nem kényelmes az átjutás. Kis feszültség érezhető is a levegőben, aki menet közben feledné, abban a híd túlsó végén unatkozó rendőr látványa újra tudatosítja. A síneken lassú sorokba fejlődve siklanak a Combinók. Meleg van, hihetetlenül. Októberi nyár.

A rakpart felé kanyarodom a hídról, és a Kacsa utca felöli bringaúton kaptatok fel a Széna térig. Gyalogosokkal tarkított szakasz, mert felfelé a járdára van festve az út, de mégis kedvelem.


A Millenárisnál nagyon béna bringatárolók vannak, egyszerűen nem lehet hozzázárni a járgányt, úgyhogy egy kukához parkolok. Rég voltam a fogadó kávézóban, amikor a teraszra érek, meglátom, hogy az egész régi vonatülésekből van összerakva. Már láttam, de elfeledtem. Akartam egy képet kattintani, de a megbeszélés kiverte a fejemből. Nem baj, talán túl direkt is lenne.


Hét óra után tekerek haza, hatalmas a forgalom, úgyhogy úgy döntök, nem a Kékgolyó-Böszörményi kaptatót választom, mert nem szeretek hegymenetben beragadni a keskeny utcában egy kocsisor elé. Inkább végigmegyek a Vérmezőn, egészen a Mészáros utcáig, és haza kisutcázom.

De még nincs vége a napnak, ugyanis este kilencre vissza kell érnem a Rádió Q stúdiójába, egy József Attila úti autószalonba. Vicces hely: a stúdió üveg falán kilátni a forgalomra, a járdán haladók pedig kíváncsian nézegetnek befelé, mi történik a „kirakatban”. A NetSzemle című műsorban kell beszélnem az EtnoMobil kampányról, a kortárs városi kultúra és a néprajztudomány kapcsolatáról, végül a blogolásról. Jól érzem magam, de egyre fáradtabban.


Tíz után tekerek haza, nagyon kellemes az idő, lassan, kényelmesen megyek. Át a hídon, el a Tabán felé, ahol annyira sötét van, hogy a bringaúton szinte semmit nem látok. Emlékezetből veszem be a kanyarokat, egy alkalommal tükörbe fordul az emlék, és jobb helyett balra kezdek kanyarodni. Érzem, ahogy az első kerék lemegy az útról és talajt fog, szinte semmit nem látok (este nem vagyok egy nagy sasszem), de a reflexeim már nem működnek, nem fékezek, csak lassan oldalra dőlök a fűben, mint a klasszikus viccben a kerékpározó kígyó. Esni elég jól tudok, gyerekkorom óta frankón begyakoroltam, úgyhogy kis karcolással megúszom, megrázom magam, és hősiesen teljesítem a hátralévő hegymenetet: ma már másodszor.

Frazon Zsófia, Budapest
2009. október 8.

Vértanúk napja

Vértanúk napja, szorongok. Lipócia-külsőre kell mennem a könyvelőhöz, nem merek biciklivel nekivágni. Tényleg nem tudom, miért. Balesettől félek, vagy túlságosan tűz a nap, vagy csak lusta vagyok. Vagy mindez együtt. Szóval metró.

A Dráva utcát tereprendezték. Itt van az a bizonyos, sokat vitatott bicikliút, amely legalább háromszor helyet cserél a járdával. Melyik biciklis forgatja majd a fejét, mielőtt „sávot vált”? Vagy melyik gyalogos? Így, hogy alig van bringás forgalom, látszólag nehezen elfogadható kekeckedés a bringás aktivisták részéről, hogy kifogásolták. Hiszen olyan szép, pirossal ki van kövezve, még szintkülönbség is van. Majd ha lesz is rajta forgalom, akkor meglátjuk. Gondolom, ők is erre gondoltak. Az a helyzet, hogy amíg ilyen nyúlfarknyi, sehonnan sehová nem vezető bicikliutak és -sávok készülnek, számottevően nem fog növekedni a bringás forgalom, és a városvezetés elégedetten hátradőlhet, tessék, itt van nektek, balesetmentes, mért nem használjátok.

Most elkezdtem naplózni egy fontos telefonbeszélgetésemet, aztán kihúztam, mondván: ez egy közlekedési napló. Aztán eszembe jutott, hogy hiszen a kommunikáció is „közlekedés”, közlünk egymással valamit; sőt, ha mára elavult is a közlekedés szónak ez a jelentése, de régebben mégiscsak használták. Mikor régebben? A németben is mondják, ott is kissé elavult: mit jemandem verkehren – érintkezni valakivel. De inkább szexuális értelemben használják. Na jó, akkor hagyjuk.

Délután futás a Kopaszi-gátra. Misi bringán kísér. A gát déli csücskében pihenőzünk, olyan jót, hogy Misi végül majdnem lekési az úszást. Visszafelé a Soroksári úton megyünk, és itt válik nyilvánvalóvá, hogy léptékváltáskor mennyire meg tud zavarodni az ember. Nem gyalogolok, hanem futok, amitől a távolságok összeakadnak: mégiscsak gyalogszerrel vagyok, így mérem fel a távolságokat is. Futni viszont nem az utcákon szoktam, hanem nyílt térben. A Boráros tér és a Lágymányosi-híd távolsága, ha a rakparton fut az ember, kisebbnek tűnik, mint ha ugyanazt az útszakaszt mellékutcák tagolják. Ettől van, hogy a Vágóhíd utcánál azt hiszem, már a Hallernél járunk. Ellátom a gyereket jótanáccsal és útjára engedem, le ne késse az óra eleji játékot.

Én pedig még éppen beérek az óvodába, már öltöztethetem is Jancsit az úszás után. Gyalogszerrel megyünk, Jancsi megzenésíti a „mikor érünk már haza” mondatot.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 6.