Közlekedőfolyosó

Hát, kérem szépen, a mai hideg, esős-szeles időre való tekintettel úgy döntöttem, hogy fedettpályán fogok közlekedni. A Városházán, bizony. Persze, odáig el is kellett jutni valahogy, de a kevésbé izgis részeket ki fogom hagyni.

Az van, hogy felújítjuk a lakást, abból sitt lesz, konténer kell. A konténerhez pedig területfoglalási engedély. Vagy mi a szösz. Nem mondom el, hány telefont bonyolítottam, hogy bebiztosítsam magam (nem közlekedéstéma, illetve átvitt értelemben az, bizonyos Pusch Lászlóval kommunikáltam, ti ismeritek?, abszurdba illő volt, genderszempontból főleg, vö. Geschlechtsverkehr). Gyalog mentem a Ráday utcából a Városház utcába, egyes szakaszokon az esernyőmet néztem minden más helyett, magam elé tartottam ugyanis a jószágot. Gondoltam, majd csak kitérnek előlem a szembejövők, nekik ugyanis hátszelük van. Nem szaladt bele senki az ernyőmbe, ez jó.

Megérkeztem a Városház utcai címre, két kapu is volt, bementem az elsőn. Kaján mosollyal fogadott a portás, és még vidámabb lett attól, amit előadtam neki. Első emelet, aztán balra, 101-es szoba. Hát én elindultam. Elmentem Demszky Gábor, John Emese, Hagyó Miklós, meg még jónéhány többé-kevésbé ismerős név előtt. Csavarhúzós embereket nem láttam a névtábláknál, csak úgy mondom.

Mint az erdőben a kék jelzésen: ahányszor elbizonytalanodtam, annyi tájékoztató tábla, rajtuk a szobaszámok és az irányok. El is jutottam a célhoz számos kanyar után. A 101-es szoba ajtaján hevenyészett felirat: konténerelhelyezés ügyében fáradjak a 168-172. számú szobákhoz. Nem tudom, miért nem csodálkoztam. Vissza a folyosókon. Nem tréfálok: eljutottam a 167-es ajtóig, ahol más világ, másik épület fogadott, és elölről kezdődtek a számozások. Visszafordultam, mégis megtaláltam a titkos kanyart, ahol folytatódott a számozás.

Most nem akarok jönni ezekkel az elcsépelt képekkel, Kafkával, meg a kísérleti fehér patkánnyal. De hát ők tehetnek róla, tetszettek volna kicsit kevésbé sablonosak lenni.

Megérkezem! A XI. kerület illetékese csapzott fiatalember, nem sokkal előttem eshetett be az irodájába. (Még jó, hogy itt van, más kerületek illetékesei biztosan nem végezték volna el a munkáját.) Amikor előadom a kérésemet, váratlan riposzttal jön: Tetszett hozni rajzot? Hogy mit?, kérdem. Rajzot. És már olyan elgyötört az arca, szinte megsajnálom. Mert azt az ügyfélnek kell elkészíteni. A rajzot, hogy hová kerüljön. Értitek, a konténer a Bartók Béla úti járdán.
De hát én vagyok az ügyfél, felelem. Tényleg ezt az idiótaságot mondom, annyira képtelen a helyzet. Olyan rajzot úgyse tudnék készíteni, ami nekik jó. De ezt már nem mondom, látom a fiatalemberen, hogy vigasztalhatatlan. Nagyot sóhajt, nem küld haza (ez is jó), kinyit egy szekrényt, elővesz egy lepedő nagyságú, többszörösen összehajtogatott papírt, hajtogat még rajta kicsit. Fénymásol, ráír valamit, lepecsételi, kezembe nyomja. Tessék parancsolni. Készen vagyunk? Készen vagyunk.

Csak utóbb kezdek gyanakodni, hogy talán nem is ilyen papír kellene, nem is ilyen pecséttel. Ránézek az A4-es rajzra. Ilyet tényleg nem tudtam volna készíteni: a Bartók Béla út egy szelete a Bertalan Lajos utca elejével, berajzolva a sávok, az irányok, a villamossín, minden egyes közlekedési tábla, zebra, lámpa. Mik azok a kis pöttyöcskék a járdaszélen, csak nem a Demszky-karók? Beikszelt négyszög jelöli, hová tegyük a konténert. Fölötte a szomorú fiatalember kézírásával: „A konténer elhelyezése ellen forgalomtechnikai szempontból kifogást nem emelünk.” Erről a papírról azért felelősen nem merném kijelenteni, hogy területfoglalási engedély. Ekkor már úton vagyok a folyosókon kifelé. És mivel az Ökotárs alapítvány munkatársával beszélgetek telefonon, nem tudok figyelni az irányokra és az ajtók fölötti számokra. Patkányösztönömben bízom, és nem kell csalódnom: pillanatok alatt a portához érek. A beszélgetést ott folytatom a belső udvarra néző nagy ablaknál, nézem az esőben pompázó egynyáriakat. Annyira időn belül vagyok, hogy meg tudom venni előre a vonatjegyemet holnapra, Debrecenbe.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 14.

Megúszom

Reggel csak kémlelem az eget. Most akkor lesz eső, vagy nem lesz eső? Döntsék már el odafönt! Aztán az aggodalmamnál már csak lustaságom nagyobb. Legyen akkor a villamos, metró, gyaloglás együttállás – döntöm el nagy határozottan.

Hétfőn itthon szoktam dolgozni, de ma be kell mennem. Nagyon álmosan téblábolok a villamosmegállóban, és egyre mérgesebb vagyok, mert vagy már tíz perce egyik irányba sem ment el a kis nyikorgós sárga jármű. Aztán végre becsoszog, jó tele is van. Nem esik igazán, inkább csak szemerkél, fel sem húzom az ernyőt. Amikor felszállok megcsap a fedélzet naftalinos illata. Hát igen! Az első őszi nap. Előkerültek a szekrények mélyéről az őszi és télikabátok. Nem nagyon bírom ezt a szagot, mindig megcsavarja az orrom. Néha le is szállok, és inkább gyalogolok. De most nem teszem, mert sietnem kell.

Metróbejárat, lukasztás, diadalmasan mutatom a jegyem a Délinél állandósított ellenőr kommandónak, de ügyet sem vetnek rám. Bevallom, ez mindig felbosszant. Hiszen ez a munkája! Ha ott áll, akkor nézze a jegyeket és a bérleteket! Vagy menjen haza! De ezek csak beszélgetnek. Ezért kapják a fizetést. Szuper! Ez ma már a második bosszantó momentum. Érzem, hogy harapós kedvem lesz.

A metrószerelvény épp akkor áll be, amikor a peronra érek. Kevés utas, szinte üres kocsik. Beszállok. Ez most a belül narancsos, plüssös változat, le is ülök mindjárt. Hatan vagyunk a kocsiban, mindenki a kis padszerű ülések szélére ül, az ajtóhoz közel. A Moszkván már sok a felszálló, főleg fiatalok és idősek. Most veszem észre az egyik pasit, aki ugyanazzal a villamossal utazott, mint én, csak nem szállt le a Délinél, hanem elment a Moszkváig. Újsággal a kezében száll fel. Ezen már többször morfondíroztam. Hogy melyik variáció a gyorsabb: a Délinél leugrani a villamosról, át a metróra, vagy továbbmenni, és csak a Moszkvánál szállni a föld alá. Egyik állomás rosszabb, mint a másik, tudja csuda. A Moszkván meg ezer évig tart a mozgólépcső lefelé, és állandóan huzat van. (Már el is kezdtem a morgást.)

A Kossuth téren kiszállok, fel a mozgólépcsőn, nincs előttem senki, ezért gyalogolok felfelé. Ahogy az egyik lépcsőfokról a másikra lépek, észreveszem, hogy valami rászáradt izé folyik lefelé a lépcső bordái közül. Kettővel feljebb megint. Teljesen olyan, mintha vér lenne. Kiráz a hideg. Eszembe jut egy jelenet a Kontroll című filmből, de mire úgy igazán rám telepedne a hangulat, már kint is vagyok az esőben. Mert most már esik. Felhúzom az ernyőt, állok a metrókijárat előtti a zebránál. Az autóknak zöld a lámpa, nagy ívben és sebességgel kanyarodnak a Duna felől. A járda szélen állok, hátra kell lépnem, hogy ne kapjak egy fröcsikét - ha már itt vagyok (ez most a Portugálból van). Azt hiszem, az autósok egyáltalán nem érzékelik esőben, hogy a gyalogosokat lefröcskölik. Direkt mégsem csinálhatják?!

Határozottan fázom, ahogy megyek át a Kossuth tér túloldalára, nyilvánvaló, hogy nem öltöztem fel rendesen. Az épület is hideg. Kint egy óra múlva már ömlik az eső. Általában nincs bajom az esővel, Pesten nem is árt, ha leszakad az ég, a levegő is jobb, és a járdák is tiszták lesznek, de most semmi másra nem vágyom, mint egy meleg gumicsizmára és egy kabátra.

Hazafelé már annyira sajnálom magam, hogy a végén már mulatok azon, hogy milyen elviselhetetlen vagyok ilyenkor. Bosszúból nem lukasztok jegyet. Megúszom. Mint az esőt. Délutánra csendesebb lesz. Estére már van kedvem leírni.

Frazon Zsófia, Budapest
2009. október 12.

Nincs rajtunk helyzetjelző

Esik az eső, fúj a szél. Ilyenkor leszegett fejjel haladunk – bringások esetében nem éppen életbiztosítás, a gyalogosnak nagyjából mindegy. De csak nagyjából. Ma délután arra jöttem rá (már megint), milyen nehéz ilyenkor irányt változtatni. Mert hogy milyen fontos a testbeszéd, csak akkor ébredünk rá, ha nem látjuk a testet, vagy csak térdtől lefelé. Mi a helyzet? Ha az ember csordában kel át a zebrán, egyik kezében a bicikli szarva, másik kezében a gyerek keze, akkor bizony nem mindegy, hogy a közvetlenül előtte haladó jobbra, avagy balra kanyarodik-e. Ilyenkor lehet sasszézni, fölvenni egy biztonságos követési távolságot, és kivárni. Persze, ezt tettem. De közben eszembe jutott, milyen praktikus lenne egy kis indexlámpa, térdmagasságban. Nem, nem lenne klassz mégsem. Ijesztő még belegondolni is.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 12.