Ost-romolj meg

Ma délután fél négykor ért véget az a munkahét, amely a múlt hétfőn kezdődött. Tizenegy napig levegőt venni se volt időm, milyen szerencse, nem is lett volna hol és miből.

Ezúttal a Vásárcsarnoktól a hídig tartó járdaszakasz hiányzik a város szövetéből, rakják a járdát. Rakjátok csak, fiúk, rakjátok. Én élvezem ezt az ostromállapotot itt a Kálvin téren és a Vámház-körúton. Habár most nem nagyon értem, miért kellett a híd északi oldalát, annak is a pesti hídfőjét járhatatlanná tenni (ott is rakják). Meg a zebrát is kivonták a forgalomból – igaz, ha se délen, se északon nincs járda, akkor nem is kell átmenni, nem ugrálunk.

Alig várom a Gellérthegy szagát, legutóbb még szárazság volt odafönt és por, most rendes ősz van. Egy forraltbor-árus is kitelepült a miépes kápolnához vezető sétány elejére. Istókuccse megkóstolnám a borát, de okom van rá számos, hogy mégse tegyem. A billenős padok egyikére székiruhás néni települ. Ezek a billenős padok itt vannak, amióta az eszemet tudom: a pad a sétányra néz, billentek rajta egyet, már a Gellért-szállóra néz. Megint billentek: sétányra néz. Csak ugye, ha rajta ülök, akkor nem működik a dolog annyira flottul.

Mindig az Európa kiadó slágere jut eszembe, amikor fönt vagyok a Centenáriumi parkban (nem Millenniumi!, rosszul írtam a múltkor). Alattunk morajlik a város: kicsi és jelentéktelen. Nem annyira jelentéktelen, inkább félelmetes ez a morajlás, nem tudom kiiktatni a várost, ahhoz jóval messzebb kéne mennem. Azért nagyon örülök a napfénynek, meg hogy még mindig tudok mezítlábazni.

A Gellért szálló előtti kijelző felváltva mutatja hol a pontos időt, hol a pontos fokot. Fél öt van, tizenkilenc fok. Mihez igazították a váltások ritmusát? Nem sietek, de sűrűn oda kell pillognom, hogy mikor vált már a kijelző, mikor tudom meg a tizenkilenc fokomban, hogy hány óra van. Az autósok esélytelenek.
A sétány aljában hirdetőoszlop, Karátson Gábor úgy véli, ugyanott vagyunk, mint ötvenhatban. (Forradalom, elszámoltatás, a harmadikra nem emlékszem.) A holnapi napot itt kell töltenünk a városban, van viszont hátra húsz oldalam a regényből, amit fordítok. Azzal jól be lehet zárkózni.

Visszafelé a Vámház körút északi oldalán megyek. Már fölfestették a biciklisávot, a járda jóval szélesebb (hasonló kővel kirakva, mint az Ötpacsirta utcában – ez mikor kezd kaffogni?), így az autóknak csak egy-egy sáv jut mindkét irányba. Nem lesz tehát autóverseny, a bütykök miatt a villamossínre sem lehet majd ráhajtani. Csendesebb lesz a Vámház körút. A Kálvin téren legalább akkora még a kupleráj, mint a Vásárcsarnok előtt, de a legnagyobb zajt egy locsolókocsi okozza. Szinte békebeli a hangulat. Már meg is jelent az első fecske: a Charlotte cukrászda három tenyérnyi asztalt tett ki, székekkel. Nemsokára kedvünk is lesz kiülni oda. A Charlotte egyébként nemrég nyílt, nem az én ízlésem, de a maga módján igényes. És a kávéjuk is jó.

A közlekedési lámpák nem működnek, a Lónyay utca eleje is fel van túrva, ráadásul pénteki forgalom van, tekintettel a holnapi ünnepnapra. De azért nem mondanám, hogy hisztisek lennénk – persze én könnyen beszélek, most jövök a hegyről.

Estére várjuk a barátainkat, csirke a sütőben, saláta a hűtőben. Azután csak nekünk szól majd Varga Orsi fűmuzsikája.



Nádori Lídia, Budapest
2009. október 22.

Vértanúk napja

Vértanúk napja, szorongok. Lipócia-külsőre kell mennem a könyvelőhöz, nem merek biciklivel nekivágni. Tényleg nem tudom, miért. Balesettől félek, vagy túlságosan tűz a nap, vagy csak lusta vagyok. Vagy mindez együtt. Szóval metró.

A Dráva utcát tereprendezték. Itt van az a bizonyos, sokat vitatott bicikliút, amely legalább háromszor helyet cserél a járdával. Melyik biciklis forgatja majd a fejét, mielőtt „sávot vált”? Vagy melyik gyalogos? Így, hogy alig van bringás forgalom, látszólag nehezen elfogadható kekeckedés a bringás aktivisták részéről, hogy kifogásolták. Hiszen olyan szép, pirossal ki van kövezve, még szintkülönbség is van. Majd ha lesz is rajta forgalom, akkor meglátjuk. Gondolom, ők is erre gondoltak. Az a helyzet, hogy amíg ilyen nyúlfarknyi, sehonnan sehová nem vezető bicikliutak és -sávok készülnek, számottevően nem fog növekedni a bringás forgalom, és a városvezetés elégedetten hátradőlhet, tessék, itt van nektek, balesetmentes, mért nem használjátok.

Most elkezdtem naplózni egy fontos telefonbeszélgetésemet, aztán kihúztam, mondván: ez egy közlekedési napló. Aztán eszembe jutott, hogy hiszen a kommunikáció is „közlekedés”, közlünk egymással valamit; sőt, ha mára elavult is a közlekedés szónak ez a jelentése, de régebben mégiscsak használták. Mikor régebben? A németben is mondják, ott is kissé elavult: mit jemandem verkehren – érintkezni valakivel. De inkább szexuális értelemben használják. Na jó, akkor hagyjuk.

Délután futás a Kopaszi-gátra. Misi bringán kísér. A gát déli csücskében pihenőzünk, olyan jót, hogy Misi végül majdnem lekési az úszást. Visszafelé a Soroksári úton megyünk, és itt válik nyilvánvalóvá, hogy léptékváltáskor mennyire meg tud zavarodni az ember. Nem gyalogolok, hanem futok, amitől a távolságok összeakadnak: mégiscsak gyalogszerrel vagyok, így mérem fel a távolságokat is. Futni viszont nem az utcákon szoktam, hanem nyílt térben. A Boráros tér és a Lágymányosi-híd távolsága, ha a rakparton fut az ember, kisebbnek tűnik, mint ha ugyanazt az útszakaszt mellékutcák tagolják. Ettől van, hogy a Vágóhíd utcánál azt hiszem, már a Hallernél járunk. Ellátom a gyereket jótanáccsal és útjára engedem, le ne késse az óra eleji játékot.

Én pedig még éppen beérek az óvodába, már öltöztethetem is Jancsit az úszás után. Gyalogszerrel megyünk, Jancsi megzenésíti a „mikor érünk már haza” mondatot.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 6.

A szélvédő másik oldalán

Ma beültünk az autóba. Pali letörölte a port, ami egy hét alatt képződött rajta a zárt, de tereprendezetlen udvaron, azután irány Nógrád megye. Tájékozatlan autós módjára az M2-esen indultunk el. Hát volt ott minden. Lezárt csomópont, sávlezárás váltakozó irányú forgalommal, elterelés, felmart úton caplatás. A legfurább mégis a felújított útszakasz volt: szerény, kétsávos út, amelyet máris bőven kinőtt a forgalom; kétoldalt az útpadka viszont van annyira széles, hogy abból futotta volna egy lengyel típusú autóútra. A lengyel típusú autóút, ha valaki esetleg nem tudná, némi odafigyelést és szolidaritást igényel az autósoktól; cserébe olcsóbb, mint négysávos utat építeni. Kétoldalt egy-egy szerény sávocska, inkább csak aszfaltozott útpadka, ahová félseggel ki lehet húzódni, ha gyorsabb autó jön mögöttünk, aztán visszavillanni. Menne ez nekünk? Miért, ha a lengyeleknek megy, nekünk miért ne menne?

Ennek ellenére, vagy éppen ezért nagyon jól éreztük magunkat a Börzsönyalján. Diósjenő községben számottevő forgalmi helyzet nem adódott. A Nógrádba vezető sokadrangú út kanyarulataiban váratlanul iskolás kirándulócsoport került elénk, de mivel normakövetők vagyunk, elég lassan mentünk ahhoz, hogy senki ne lepődjön meg túlságosan.

Az út tanulsága az volt, hogy ha legközelebb kirándulást szervezünk arrafelé, előtte naprakész információkra kell szert tenni az út állapotáról. Persze nem az Állami Autópályafelügyelettől. Magdi az Útinform honlapját ajánlotta; hát megnézzük, mit tudnak.

Ha jók lesztek, bemásolom a levelezésemet az Autópályafelügyelettel. Tárgy: miért nem tudja az ember az M6-oson, hogy merre van Budapest?

Visszafelé szemfüles és tanulékony utasoknak bizonyultunk: a régi 2-esen utaztunk. Most, vasárnap délután gond nélkül megtehettük, de azért el tudtuk képzelni, mi lehet itt hétköznap.
A csapda ezúttal a Ferdinánd-hídnál leselkedett. A Budapest Maraton miatt rendőr(lány) irányította a forgalmat. Békés birkaként araszoltunk, amikor engedték. A Nyugatinál közvetlenül mellettünk, a külső sávban, nem nagyon sikerült bevennie a kanyart a kollégának, majdnem összekoccant az orrunk.

Nem tudom, a többi autós mit gondol ilyenkor a futókról. Remélem, olyan nincs, aki ki is kiabál nekik mindenféle csúnyákat, mert ilyenkor nagyon érzékeny ám az ember, csak pozitív üzeneteket tud befogadni, vagy leáll. Mivel voltam már „odaát” is, és éppen ez a Ferdinánd-hídi szakasz bizonyult a legbarátságtalanabbnak, a várakozás idejét sztorizással töltöttük. Felidéztem Monspart Saroltát, aki a leggonoszabb ponton: a Nyugati-felüljáró kaptatójának közepén állt, és folyamatosan biztatta a népet. Ez 2006. szeptember 2-án volt. Gyurcsány akkor a fáma szerint negyvenfokos lázzal, de végigfutotta a Félmaratont. Két héttel később dobták piacra az Őszödi beszéd című platinalemezt.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 4.

2009. október 1. csütörtök

Lássuk, hogyan jut el az ember a Ráday utcából a Gellérthegy tetejére gyalog. Pontosabban futva. Lényeges különbség! Egészen más szlalomtechnikát kíván. Komolyabb akadályba odafelé csak a Csarnok előtt ütközöm, turistacsoport (csoportok?) alakjában. Imádom a turistákat, mert ők képviselik Budapesten a radikális gyalogosok Európa-szerte terjedő mozgalmát. Mindenhol képesek átkelni, átkelés közben csodálni a homlokzatokat, térképet böngészni, beszélgetni, pénzt számolni. Ehhez adjuk hozzá a Fővám tér naponta változó forgalmi rendjét és sávelrendezését. A villamosvezető kétségbeesetten csönget. Aztán lassít. Gyönyörű. Imádom a turistákat, ja, ezt már mondtam.

Nemrég kezdtem újra futni, ezért különösen örültem annak, hogy megállás nélkül feljutottam a Milleniumi Parkig. (Vajon hívja így valaki ezt a parkot a Citadella alatt? Vagy csak az én gyerekkorom homályában létezik a név?) Éppen letelepedtem a hétfőn kinézett jó kis helyre (árnyék, vízszint, fű, barátságos aura), amikor eszembe jutott, hogy nemcsak én jógázom, hanem a gyerek is odalent a Liliom utcában, és nem vittem be neki reggel a polifoamot. Hogy is vittem volna be, mikor a gyereket se én kísértem óvodába. Így aztán nehéz hosszan kitartani a félgyertyát. Nem is futok: szaladok le a hegyről. A Gellért szállónál rápillantok az órára, elég reménytelennek tűnő a helyzet. Csak kap az a gyerek egy elfekvő polifoamot. A biciklim a szervizben, nincs nálam se a pénz, se a cédula (zsebem sincs), tehát szóba se jöhet, hogy beugorjak a Kálvin téri szervizbe, és nyeregbe pattanjak, hogy gyorsabb legyen.

Hazafutok, közben a hídon mesteri kígyómozdulatokkal hatolok át egy kamaszturista társaságon (a másodperc törtrésze alatt fölmértem, hogy S alakú mozgással, amelynél a lábmunka hasonlít a kézilabda indítócselére, érintés nélkül tudok áthaladni két skandináv gimnazista között, és ez sikerült is), azután az úttesten futok tovább, de nem radikalizmusból, hanem mert a járda kordonnal van lezárva, ott pedig, ahol a kordon véget ér, egy szabálytalanul parkoló autó állja az utamat. Utána már úgyis a zebra jön, azért a pár lépésért kár lett volna fölmenni a járdára. A villamos rezignáltan áll a megállóban, pedig neki van zöld. Ekkor – hoppá! – riksák állják az utamat, legalább öt riksás beszélget a járműve mellett a Csarnok főbejáratánál, ezért ismét kénytelen vagyok az úttestet igénybe venni.

Zuhany, átöltözés, pénz-paripa-fegyver, irány a szerviz. A biciklimet megjavították, de elfelejtettem kérni rá egy kitámasztót. Meglepő módon legalább húsz percet kell várnom a műveletre. Addig a pénztároslánnyal megtárgyaljuk a legextrémebb biciklilopási történeteinket, és veszek egy csak flexszel vágható bringaláncot. Négyszer annyiba kerül, mint a generáljavítás.
Az oviba nem jutok el olyan egyszerűen, mint gondoltam: a Bakáts teret a közelgő Ferenc-napi búcsú miatt máris lezárták, nem lehet balra elkanyarodni a Tompa utca felé. Én megteszem, félig a járdán. Odaérek, kiderül, hogy nem késtem le semmiről, sőt, a jóga háromnegyed órával később kezdődött. Vissza az iskola elé, ahol megvárom Misit, és közlöm vele, hogy most visszamegyek az oviba, ő csak jöjjön utánam nyugodtan. Neki eltart egy darabig, mert a bringája az önkormányzat előtt van kikötve, oda kell ballagnia érte. Az unatkozó biztonsági őr folyton az ajtóban ácsorog, nincs biztosabb hely.

Családegyesítés az óvoda tornaterme előtt. Felmarkolunk minden cuccot (Misi az apjánál töltötte a hetet, az ő szennyese is nálunk van, meg Jancsi úszóholmija), a bicikli málhás szamárrá lényegül át. Kinézünk még kicsit a Ferenc térre. Választanom kell, hogy gyorsan futó dínó akarok-e lenni, vagy T-Rex. A T-Rexet választom (futás már volt ma), de Jancsi nem elégedett a választásommal, mégiscsak legyek én a futó dínó. Be kell melegítenem (három kör az üvegtetejű pavilon körül), utána egy napüdvözlet első mozdulatai. Úgy látszik, tetszett neki a foglalkozás. Jól érzik magukat a téren, de tudom, hogy el kell indulnunk, ha még meg akarják nézni otthon a Shreket. A málhás szamárra, a cuccok tetejére felül még Jancsi is, úgy tolom haza.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 1.