Bumlizás a Szigetre

Lipótvárosi lakosként bensőséges viszony fűz a Szigethez. A gyereklegeltetős idők elmúltával is gyakran járok oda, mégpedig a Sportuszodába. Békeidőkben ez nem nagy vállalkozás – gyalog (ugyan hogyan máshogy) a Falkmiksán, majd egy rövid megálló Combinóval a Margit-híd töréséig, onnan megint gyalog. Lusták számára ennél egyszerűbb megoldás is kínálkozik: a 26-os busz a Szent István körúti postától éppen a „házig” visz. A híd felújítása azonban ezt a rutint nem engedi működni, próbák sorának teljesítésével juthatunk el az uszodába. Persze a rozsdás, korhadt korlátok és az állandósult morajlás, ami azt a szörnyű, régi novemberi napot idézi, amikor az utasokkal teli villamosok és a járókelők a kettévált hídról egyenesen a jéghideg folyóba csúsztak…szóval éppen itt volt a felújítás ideje! A gyalogosok a híd bal oldalán rendelkezésükre bocsátott szűk sávon közlekedhetnek, miközben a villamos lépésben, áthelyezett vágányán furcsán közel halad mellettük. De még itt sem érezhetjük magunkat biztonságban, a biciklik hangtalanul surrannak a hátunk mögött, vagy jönnek nyílegyenesen szembe! Igyekszem minél gyorsabban végigmenni a buckás, meggyötört úton. De a neheze, az átkelés a túloldalra még hátravan. Mintha a pokolba ereszkednénk le a csúszós, csorba lépcsőkön! Odalenn hatalmas tócsák, szemét, fejünk felett táskás, megereszkedett vakolat és korlátok mindenütt. Az aluljáró egykor vidám piros csempéi – vajon megmaradnak-e? – elkoszolódva, összefirkálva várják a szebb jövőt. A kézenfekvő, balkéz felőli feljáró, az uszoda oldala persze szintén le van zárva, le és a felfelé haladók a máskülönben kevésbé használt pestfelőli lépcsőn néznek egymással farkasszemet. Fent már csak egy rövid feltúrt szakasz következik, majd végre átmehetünk a „helyes” útra. Hát így jut el az ember a pesti hídfőtől a Sportuszodába. De megéri, mindig megéri!


Sedlmayr Krisztina, Budapest
2009. november 11.

Cetlik, napok

Most akkor gyorsan megpróbálom behozni a behozhatót. Amióta megy az EtnoMobil, szerettem volna megírni ezeket a kis cetliket, amelyek aztán nem lettek megírva. Így most az van, ami van, benne a fejembe, ami maradt. Hát igen, kevesebb mint ami lehetett volna.

Volt egy nap, amikor gyalog avagy babakocsival mentem egy szép friss, napsütéses reggelen a Klauzál utcából a Clark Ádám térre, no és vissza. Szép új cipőben, szívtam is a fogam visszafelé, mert, hogy kábé a Clark Ádám térig volt kapacitálva a lábam a lábbeli szorításának ellenállására. Ott feladta. Mármint a lábam az ellenkezést. Amit viszont láttam: lecsupaszítva a Vígadót belülről, leszintezve pincékig – gondolom a szokásos mélygarázs miatt, s gondolkodtam azon, hogy (1) fogalmam sincs milyen új hasznosítási elképzelések születtek erre az épületre (2) és, hogy nekem igen csak tetszene, ha a csupasz falrészletet itt-ott lehetne használni. No, de lássuk mit találtam:

„Kedves Közönségünk!
A Pesti Vigadóban 2004 januárjától felújítási munkálatok kezdődtek, ezért az épületben a munkálatok befejezéséig nem lesznek programok. A Vigadó Galéria a felújítás teljes ideje alatt zárva tart.
Még 2002 októberében kötött megállapodást a Művészeti és Szabadművelődési Alapítvány és az ING Ingatlanfejlesztő Kft a Vörösmarty téri irodaház közös újjáépítéséről, amely 2004 februárjában kezdődött el. A megállapodás részeként az ING anyagilag hozzájárul az állami tulajdonú és az MSZA által működtetett Pesti Vigadó műemléki épület felújításához is.
Terveink szerint az épület homlokzata, szobrai, díszítései teljesen megújulnak, a hangversenyterem új berendezést, színpadot kap, korszerűsítjük hang- és világítástechnikáját. Teljesen új építésű lesz a kiszolgáló terület: több és korszerűbb mosdó áll majd a közönség rendelkezésére, a művészek számára is több öltöző lesz a jelenleginél. Konferenciák rendezése estén szekciótermek alakíthatók majd ki és korszerűsödik a kiszolgálásuk is. Ugyancsak megújul, a Vígadó Galéria is, a kiállítások követelményeinek jobban megfelelő világítást kap, és megoldódik a régóta hiányolt légkondicionálása is.
A Vörösmarty téren teljesen új épület épül, amely négy funkciót kap majd. Legalul mélygarázs lesz, az alsó három szinten üzletek és vendéglátás kap helyet, a középső emeleteken irodák lesznek, melyeket az MSZA hasznosít majd, az épület tetején pedig luxus apartmanok alakulnak ki. [szerintem: alakítanak ki, bocs!] Az épület tervezett átadása 2007. augusztus 31. [Most 2009.10.28. van, de ezt már megszoktuk. Vagy sose fogjuk megszokni?] A terveket a magyar Fazakas György építészirodája készíti, a homlokzat kialakításában közreműködik Jean-Paul Vigieur, a Francia Építészeti Akadémia elnöke(…)” Forrás: Vígadó

Most itt az éjszakában már nem nagyon találok más infót. Lassan őrölnek a malmok, de legalább láthattam a csupasz falakat.

Aztán volt egy olyan idegesítő reggel, amikor a barátnőm érkezett Kaposvárról, én meg lemerítettem a kocsi aksiját, és persze pontosan akkor kellett a kocsiért menni, amikor ő megérkezett. Tehát elindultam, gondoltam gyorsan, gyorsan Klauzál utcából a XI. kerületbe az Ecsedi utcába, mondjuk 4-es villamossal majd gyalog. Ami rossz volt (1), hogy a bankautomata akkor van üzemen kívüli állapotban, amikor nekem épp szükségem lenne rá, (2), hogy villamosjegyet kell venni. A Wesselényi utca és a körút sarkán mindkét oldalon volt egy-egy újságos pavilon, ahol lehetett villamosjegyet vásárolni. A pavilonok megszűntek. A pénztárcámban meg nem volt apraja a pénznek. Mentem hát az új SPAR Áruházba (a környéken a negyedik, egyre szűkebb a választék az áruház-láncolatok között). Már tudtam, pontosan tudtam, hogy bosszankodásom folytatódik, ugyanis úgy építették meg a belső teret, hogyha csak húst szeretnék venni például, a húspult hiába van elöl, be kell járnom a jó hosszú felvezető folyosót (gondolják, tán vásárolok majd, de nem), kacsintanom egyet a pénztárosra, hogy Én nem, és majdnem kint vagyok, de még nem, mert a pékárúnál gondoltam, majd Ő felváltja, de Ő sem, mert, hogy a GÉP csak akkor nyílik ki, ha Én kifizetek valamit. Ej Te Gép! Mondom, kérek egy tepertős pogácsát közel 100 pengőért, és már van is apróm a villamos jegyre, csak a pogácsában nem találtam a tepertőt és mimást sem. A jegyváltó automata üzemel, van jegyem, villamoson vagyok, leülök. A következőn, vagy azután felszállt egy cigányleány és egy cigány fiú a villamosra, Hej, az istenadta roma gyerek, de szép egy legény! Leülnek velem szemben (én éppen gondterhelt voltam, ugye). De milyen jó is volt látni ezt a vidámságot, azt a könnyedséget, hogy a még a hideget is úgy viselték, mintha bunda lenne rajtuk, pedig nem, csak hosszú ujjú pulóver és sál (a fiún). Az egész villamos olyan volt, mint Én, csak Ők nem, egyetemre mentek, legalábbis ott szálltak le. Azon gondolkodtam, mi is hiányzik itt mindenből, ami bennük megvolt. Könnyedség?, Gondtalanság? Egyszerűség? Mi? Megmondja valaki? Leszállok a volt Skála Áruháznál, ma már van ott egy jó nagy irodaház. Ki fog ide beköltözni? Az irodák nagy részét már nem lehet kiadni Budapesten. Így építünk mi! Ecsediig gyalog, vissza kocsival, barátnőm haza.

Aztán mentem kocsival Dóra-majorba (Üllö és Ócsa között). Az üllői úton (mert, hogy én balga nem a gyorsforgalmit választottam) egy könyvelőiroda nem az ügyfeleket fogadja, hanem a feleket. Nagybetűkkel írták ki azt, hogy FÉLFOGADÁS – tól-ig. Vajon melyik felet fogadják? Egyébként pedig, soha ne menj be oda, ha messzebb mész, mint Budapest! Hacsak nem sétakocsikázol. Merthogy semmi se szép ott, pedig kerestem. Ellentétben Dóra-majorral: de ez más növények és állatok, ugye más?

Meg táblaproblémák is vannak. Például voltam, voltunk Győrött is, onnan meg mentünk Bábolnára, Bábolnáról meg vissza Győrbe. Bábolnán az arborétumban voltunk, csak „előszőrre” nem találtuk, mert, hogy a jobb oldalon nem volt kitáblázva. Tehát ha bárki megy, a kastéllyal szemben van egy út merőlegesen (a kastélyra merőlegesen) balra, ha Győr felől jövünk, ott kell menni az arborétumba. Az arborétum az rendben van. De a táblák ott is hiányoznak: például a térkép, hogy hol milyen állatot simogathat meg a gyerekem. Én szeretek felfedezni, csak most épp nem volt annyi időm. Pedig vélhetőleg pályázati pénzből készítették a pár információs táblát, ami kint van a kapunál – no térkép nem fért bele – szóval még ez a „látogatóbarát” mint fogalom, sok helyen nem teljesedik ki, avagy nem teljesíti ki az, akinek kellene. De szeretem! Látogatóbarát múzeumainkat és műemlékeinket, ügyfélbarát ügyfélszolgálatainkat és munkahelyeinket, utasbarát közlekedésieszközeinket és útjainkat (MÁV, BKV). Sicc!


Aztán, ha valaki esetleg jönne visszafele Bábolnáról Győrbe, az legyen résen:

mert csak Budapest felé mutató útjelző tábla van az autópálya előtt. De ha résen vagy, rájössz, hogy a másik út hová is vezet.

Egyébként meg mindennap az van, hogy a házunk előtt nagy kocsik parkolnak (audik és bmw-k), és mindnek rokkantigazolványa van. Nekem is nagy autóm van, de nincs rokkant igazolványom.

További szépeket!

Kovarszki Andrea, Budapest
2009. októberi napok

Történet mankóval

A Nagymezőtől a Királyig egy megálló, épp csak az érzés kedvéért. A hetvenes troli hátulján különös Ganz-Skoda felirat. Csillog, mintha nem volna története sem.

Mintha a házak nem volnának szavaktól súlyosak. Mintha csak enyhe októberi este volna, kontextustalan, amibe beleharangoznak 7 órakor, és ahol a legfőbb gondom, hogy ezt észrevegyem.

A Király utcán a Deák tér felé végig öltönyös emberek jönnek szembe. Mint a szürke urak a Momóból, csak ezek itt feketében és kalaptalanul. De veszettül fontosak.

Az egyik kapualjból csapzott, szakállas férfi szól: – Fogd meg a kezem! – továbbmegyek. Utánam kiált: állítsál már fel! – visszalépek, nem szólok, csak nyújtom a kezem. Megkapaszkodik, felhúzom, a mankójáért nyúl, kitámasztja magát. Hallom, hogy bosszús: hát ez kell? – kérdi – hát kiáltania kell, hogy fölsegítsék? Anélkül, hogy ránéznék, vagy mondanék valamit, indulok tovább. Aztán elbiceg ő is valamerre. Így megy ez – mondaná Vonnegut. Így megyünk.

Fisli Éva, Budapest
2009. október 22.

Indulhat a nap

Reggel munkába menet. A leggyakoribb napi közlekedési rutin, az esetek többségében dolgozni megyek, mint ma is. Gyalogjáró vagyok, leginkább gyalogolni szeretek reggel – különösen, mivel a reggelek általában morcosak, ilyenkor a zsúfolt tömegközlekedést nem viselem el. Így választottam az itteni lakhelyemet is, szerencsére 20-25 perc gyalogút az irodámtól. A mai reggel sajnos kivétel, mert az irodát útba ejtve kell továbbmennem egy megbeszélésre, így korán kell indulnom és tömegközlekednem, marad a busz, majd a metró. Nem szeretem a metrót.

Kilépek az ajtón, a Grand Sablon mindkét, az enyémmel szomszédos utcájában egy-egy buszmegálló pár lépésre, mindkét busz elvisz ugyanoda. Az utca végén rövid gondolkodás, na legyen akkor a 95-ös. Jó választás, egyszerre érünk a megállóba a busszal. Brüsszelben tréfás szokás, hogy a buszmegállóban állva inteni kell a sofőrnek, hogy megálljon. Ez persze tapasztalatból tudom, miután a mellettem lassan elguruló, majd pár lépésre egy piros lámpánál megálló busz sofőrjét egyszer utolértem, és bekopogva magam, számon kértem. Szerencsére itt már integettek, felszállunk. Az errefelé korai időpont miatt kevés az ember, egyedül ülök egy négyes ülésen. Újabb szerencse, új típusú a busz, leér az ülésről a lábam. A másik típusú buszon nem ez a helyzet, nagyon vicces tapasztalat, mikor az embernek kalimpál a lába, ha kényelmesen próbál ülni, mint a gyerekeknek.

Ma reggel gyönyörű őszi idő van, süt a nap, ez itt nem jellemző az évszakra. Mindezt már a buszablakból látom, mert a kaputól a felszállásig tartó 2 perces szakaszon nem vettem észre. Megbánom, hogy nem gyalog vagyok, menet közben kiszámolom, hogy 10 perc lehet a különbség a menetidőnkben. Na, de már késő. Nézek ki az ablakon, aranysárgák a Notre Dame du Sablon csipkés tornyai, csillog a Palais de Justice arany kupolája is. A Place Royale-nál jönnek a kedvenc ablakaim, szerintem a sok borult idő miatt, 3 ablakra azúrkék, kövér felhős, nappal is fluoreszkálva fénylő tapétaszerűséget ragasztottak. Tényleg hat, legalábbis rám, ha ködös-szemerkélős időben látom. Kanyarodunk tovább, itt bukkannék ki, ha gyalog jöttem volna.

Átvágunk az óvárost övező forgalmas körúton. Korán van itt még, tényleg, simán átjutunk, a soksávos útrendszer forgalmát a rengeteg közlekedési lámpa ellenére kézzel irányító, autók között lavírozó rendőrök sincsenek még szolgálatban. Ezek szerint az igazi csúcsforgalom itt mintegy fél óra lehet. Esetleg valami iskolaszünet van, mert már tegnap is mintha kevesebben lettek volna. Kiszállok a Trone-nál, még egy rövid séta a kis parkocska mellett, be a kapun, gyaloglás híján nem lifttel megyek, két emelet a szép art deco csigalépcsőn, megérkeztem.

Aztán fél óra múlva jön a következő, sokkal kellemetlenebb szakasz, metróval. Mivel időre megyek, nem merem bevállalni ismét a buszt, hátha már nagy a forgalom. Elképesztően lassan tudnak menni itt a buszok, buszsáv sehol, nem szeretnék buszsofőr lenni. Meg közlekedési rendőr se. Utálom a metrót, hacsak tehetem, nem avval megyek. Hát most nem tehetem, lemegyek a sötét föld alá, fintorgok. Szerencsére itt sincs nagy forgalom, a tömött metró a legrosszabb. Beszállás, kiszállás, átszállás, metrópofa. Kevés a mobiltelefonáló is, hallgatom a megállóneveket soroló hangot. Aztán felhangzik mellettem egy hosszú röhögés, amilyet az ember nem bír abbahagyni, a hang nem kellemes és anakronisztikusan hangzik a csöndes kocsiban. Oldalpillantás, jé, ez egy nőé, de jó neki, vihog rendületlenül. Merode, ez a megállóm, kiszállok. Megkeresem a helyes irányba vezető patkányjáratot és elindulok a mozgólépcsőn felfelé a földfölé. Fent mellbe vág a napfény. Nézek körbe-körbe, nem tudom, persze, a hosszú úton melyik oldalon és irányban is van a keresett házszám, nem jártam még ott. Nagyon rosszul tájékozódom, metróból kijövet pedig jellemzően a rossz irányba indulok el. Halványan rémlik a googlemaps térkép, elindulok a vélt irányba, sebaj, majd pár lépés után kiderül, helyes-e. Lámpa, épp piros. Megállok és elönti az arcom a langyos napfény.

Becsukom a szemem, jaj, de jó. Élvezkedem, remélem, sokáig tart a piros. Két magyar hang rám köszön, szem kinyit, itteni gyakornokok, egy helyre megyünk, ezek szerint a jó irányba indultam. Szem visszacsuk, a jó ki piros még tart, nem akarok megmozdulni, iszom a fényt, mint a gyíkok. Nem vagyok itt. Mondom a két lánynak, menjenek csak, majd délben, visszafelé menet szedjenek fel a kereszteződésben, én ugyan nem mozdulok. De nem vesznek komolyan, ők különben is fáznak. Én, ha a nap süt, nem fázom, pedig tényleg maximum 10 fok lehet.

Zöld lett, mehetünk, egy kolléga a túloldalon már várja a gyakornokait, sétálunk négyen a Terveurenen, a kapu előtt belefutunk az ötödik kollégába, mi van itt, mindenki itt nyüzsög ma. Beérünk a terembe, jó meleg van, szerencsére olasz régió a házigazda, így a bejáratnál finom, olasz kávé fogad, szintén ritka kincs errefelé. Rávetem magam, indulhat a nap.

Derjanecz Anita, Brüsszel
2009. október 20.

Utcafront

Az okmányiroda márpedig jó dolog. Az ügyintézők emberből vannak, a rendszer ki van találva, nincs anyázás, fogaknak csikorgatása, óh, áldom én az okmányirodákat.

Megint tíz évig érvényes vagyok. Azt veszem észre, hogy nyilvánosan megszagolom az új személyimet. Minden könyvvel ezt csinálom, és biztosan nem illik, de elemi a késztetés, hogy megtudjam, milyen illata van, ha régi, ha új. Ez itt persze csak egy kártyalap, mégis beindulnak a reflexeim. Az ügyintéző nem nevet ki, sőt, velem nevet – óh, áldom én megint az okmányirodákat.

A kerületben avarégetés van. A családi házak kertjeiből terjengő füstszag. Befordulok, az egyik utcában félig leszakadt redőnyt veszek észre.


Át kell vágnom a könyvtár felé, rendezni tartozásomat; ráültem Moholy-Nagyra, tetemes késedelmi díj. Hazafelé juszt is a vaskos Látás mozgásban a hónom alatt. Diákok vágnak át a parkon, egy darabig velük ballagok. Amott fa hétvezérek, emitt kő Petőfi, aztán Szécsi Margit.

A villamossal csak egy megálló, aztán megint sétálok. Tacskókölyköt vezet pórázon egy kisfiú. A kutyán narancsszínű anorák; egy számmal nagyobb, mint az eb. Azért a mozgásuk egyenes vonalú, egyenletes, ámbár… szaggatott kicsit. Tipitipitipi placccs – valahogy így képzeljük el.

A lakótelepre érve észreveszek egy megállapíthatatlan korú férfit, kempingbiciklivel. Lábán csizma, fején sapka, szájából pipa lóg, úgy biciklizik a házak között, lassan, nyugodtan. Néha megáll, beletúr az utcai szemetesekbe. Az ő kondenzcsíkja dohányszagú.

A ház előtt a Közterületfenntartó munkásai gereblyéznek, talpig zöldben. Az utcán talicska, vasvilla (Zselicben: vazsvella), rajta száraz levelek nyársra húzva, ennek is szaga van.
Nagyot szippantok belőle, mielőtt lépcsőzni kezdenék.

Fisli Éva, Budapest

2009. október 21.

Négy kiflis nap

Hétköznapokon minden reggel pontosan fél 8-kor ébredek. Nem csörgőórára, telefonra vagy kávéillatra (az is van, csak kicsit később), hanem öt pár talp heves csattogására, ahogyan rohannak lefelé a hegyen. Először három pár, hallhatóan kicsi talp, majd két pár zömökebb, szuszogósabb csattogás az aszfalton. És az elmaradhatatlan ordítás, persze. Ordítással kombinált rohanás – erre ébredek minden reggel: a hegy tetején lakó család rohan a buszhoz, fél 8-kor a fél nyolcashoz természetesen.

Felkelés, fürdő, kávé, mithúzzak, indulás. A hegyről a városba. Két külön világ, útközben átlépek faluból városba, múltból jelenbe, kertészből tanárba, satöbbi satöbbi. Most más nem jut eszembe.

De még előtte megetetem a macskákat: Cilut, aki egy ártatlan pofájú vadállat, és elkergeti az udvarról a rókát (láttam!). És Matut, aki azért lett Matu, mert éppen Umberto Eco Loana királynőjét olvastam, azt a részt, amikor váratlanul megjelenik a főszereplő előtt egy macska, akit elnevez Matunak, nos, a mi Matunk pont ennél a résznél jelent meg az udvaron, és vett birtokba minket, nyilvánvalóan nem lehetett neki más nevet adni. Egyetek, aztán menjek már, mert a végén én is rohanhatok lefelé, csattogó 37-es talpak, piros cipőben, naná!

Indulás – lefelé. Az utam otthonról a munkahelyemig folyamatos lefelé haladás. Először az udvarban, a fák, bokrok között, lefelé a sok-sok lépcsőn. Felemelt kezem az arcom előtt (ez messziről elég hülyén nézhet ki, hiszen nincs is mögöttem senki pisztollyal), de így is belegabalyodok egy, a bokrok közé kifeszített pókhálóba. Körbetapogatom a fejem – nem ül rajtam egy pók sem, jól van. És ha már így a szemem előtt van a kezem, leellenőrzöm a körmömet is. Tiszta. Tegnap dolgoztam a kertben, eltartott egy ideig, amíg fekete körmű földművesből rendes tanárnénit varázsoltam.

Kulcs, kapu ki, kapu be, kulcs el. Még leszedek néhány érett fügét, és befalom. Az őszi, másodérésű füge egészen más ízű, mint a nyári, első érés. Aszalt íz, bágyadt nap íz. No, akkor itt az utca. Ilonka néni eteti a kutyákat. Itt hadd álljak meg, jó? Ilonka néniék háza, bár egynek látszik, mégiscsak kettő. Vagyis egy, csak két utcában van. Az utcánknak ugyanis két neve van, és a házak hol ezen, hol azon a néven szerepelnek a nyilvántartásban (Földhivatal vagy miafene). Így lehetséges az, hogy a közvetlen szomszédunk egy másik utcában lakik, és így lehetséges, hogy Ilonka néni külön utcában lakik a vele egy házban lakó unokáitól! Amikor ideköltöztünk és először kellett taxit hívnom, a taxis körbejárt két hegyet is, mire megtalált, mert ő pont a másik utcanevet tudta, mint amit én bemondtam. Ő tanított meg arra, hogy azt kell mondanom: a víztartálynál és a telefonfülkénél balra. És tényleg, ez működik. Egyáltalán nem hozza zavarba őket, hogy évek óta nincs is ott telefonfülke.

Kanyarog lefelé az út, sáros hátú kígyó. Az Öreg házánál kicsit lassítok, figyelem, hogy megkötötte-e a kutyáját. Szandokán, alias Szandi nincs jóban velem, néha nekem jön. Olyankor ordítok (így derült ki, hogy tudok) és félek rettenetesen a térdemtől 3 centiméterre vicsorgó pofától. Sose értem, hogy miért is nem harapott meg, és mitől adja fel egyszercsak. De most megúszom, megkötötte. Az Öreg egyébként grófi származék, az övék volt az egész környék, három hegy, le egészen a városig. Most egymaga éldegél itt.

Van még két kutya-veszélyes szakasz, de mindkét kutya bezárva, lejutok épségben. Elmegyek a kék víztartály és a nemlétező telefonfülke mellett. Itt van a buszmegálló – ja még nem mondtam, én tömegközlekedős fajta vagyok. Buszozni azért is jó, mert itt tanulom a környéket. Az embereket, a hegyet, a lokális történelmet. Mindig megszólít valaki, akár ismeretlenek is, és mesélnek-mesélnek. Csudás történeteket hallok itt, amiket majd egyszer megírok. De nem most, mert menni kell dolgozni.

A buszmegállóban már ott várakozik Irénke, a gyönyörű ellenőr-asszonyka. Szociálismunkás diplomája van, szociálismunkás állása viszont nincs, ezért ellenőr. Ott van Ó.V. is, akinek könnycsepp van tetoválva a szeme alá – ez a börtön-tetoválások szimbolikájában azt jelenti, hogy már ölt embert. Vagy hogy meghalt egy barátja a börtönben. Én az előbbit képzelem hozzá, de csakis azért, mert így szép az a jelenet, amikor Ó.V., aki párjával virágárusításból él, tavasszal hatalmas, illatos orgona, tulipán és nárcisz-csokrokkal várakozik a buszmegállóban. Egy szomorú szemű gyilkos könnycseppel az arcán illat- és színfelhőben áll a buszmegállóban.

Béla bácsi ma sincs itt, aggódom érte, mi van, ha megint belevágott a villám (ezt is elmesélem majd), ellenben János utolért a botjával, Kezét csókolom Juditka!, a fülében fejhallgató, de kihallatszik, hogy a híreket hallgatja, közben elkezd beszélgetni egy utcabéli asszonnyal, de a füldugókat és a híreket nem veszi ki a füléből, ezért ordítani kell, hogy hallja a választ, persze ő is ordít.

Megjött a busz, ma reggel a Sanyi van, aki nem nagyon kedves, viszont pontos. Errefelé mindig ugyanaz a 3-4 sofőr jár, ismerik a terepet, és télen is bevállalják a feljövést, ameddig csak lehet, sőt egy kicsit utána is. Mindenkit ismernek, őket is ismerik – falu a városban. Buszozni azért is jó, mert sok kerti praktikát hallok: az idősek, akik feljárnak a hegyre a kertjükbe, cipelik lefelé a zöldséget meg a jótanácsokat. Szapulják a szárazságot, szapulják a jeget, ami elvert mindent, és szidják ezeket a fránya modern gombákat, amik elviszik a termést. A sok szapulás között vannak jó ötletek is, azokat kihallgatom és elrakom a fejembe. Hallgatózni persze csúnya dolog, de ez igazából nem az, mert ezt úgy tessék elképzelni, mint egy kis, buszon mozgó kerti klubot, ahol mindenki mondja a magáét, és mindenki hallja, ha akarja, ha nem. Én akarom.

Nem tudom pontosan megmondani, hol veszti el falusi jellegét a busz, de a magyarürögin már sokan vagyunk, eltűnik a kerti-klub jelleg és a falusias fíling. Én is már inkább csak bámulok kifelé, aztán zavarba jövök, mert meglátom magam a tükröződő ablaküvegben, Te jóég, milyen savanyú képet vágok! Megbámulom a hatalmas fehér Volgát a templom előtt, és a házszámot is, ami fából faragott kismagyarország-táblába van belekarcolva. Bekászálódik velem szemben az ülésre egy kisgyerek, néha rugdalja a lábamat, nem vészes, de az anyja aggódik, Ne koszold össze a néni nadrágját! A néni, aki én vagyok, próbálok megnyugtatóan mosolyogni, semmi baj.

Beérünk az uránvárosi végállomásra, van 10 percem a csatlakozásig. Megnézem, hogy ott van-e az idős házaspár, aki mindig. Igen ott vannak, mindig ugyanott állnak, és mindig ugyanúgy. A bácsi nagyon magas, a néni nagyon kicsi, szinte törpe. Nem beszélnek egymással, és nem is néznek egymásra. Bámulják az embereket, és várják a buszt. Most jut eszembe, hogy a buszon sosem látom őket. Hova lesznek? Legközelebb meg kell néznem. Beáll a busz, rajta a város legkedvesebb sofőrje (ezt szavazás mondta ki, és tényleg az!), mindenkinek egyenként köszön és mosolyog. A második megállóban egyetemisták hada száll fel, közöttük a mi hallgatóink is – ha van kedvem, figyelem, hogy ki köszön, és ki próbál elsunnyogni úgy, mintha nem venne észre. Jó játék. Nem haragszom rájuk, ha nem köszönnek, akkor sem. Vizsgaidőszakban majd megnő a köszönési kedv. Mire az egyetemhez érünk, már rengeteg az ember, jobb is, hogy le kell szállni. Még beugrok a pékségbe, ma 4 kiflis nap lesz (este 6-ig bent leszek), befordulok a portán, aztán nekivágok a 3. emeletnek. Megérkeztem.

Farkas Judit, Pécs
2009. október 16.

Gyalogbusz

Megint közlekedem. Tegnap is utaztam, és terveztem, hogy leírom, mert nem minden nap járok a nyolcadik kerületben, főleg nem sötétedés után, de aztán olyan simán megúsztam minden különösebb esemény nélkül, hogy elmaradt a beszámoló.

Ma nem csak úgy mentem valahova, hanem az egyre halmozódó elintéznivalók egy részét összegyűjtve megterveztem egy körutat, amivel jópár apró-cseprő ügyet kipipálhattam. Amióta a bringát időjárási és térdsérülési okok miatt kénytelen voltam letenni, maradt a gyaloglás és a BKV. Gyalogolni kifejezetten szeretek, ez az a közlekedési forma, ami mindennek ellene megy, ami ma jellemzi a nagyvárosi nyüzsgő életet. Lassú, csöndes, teljesen ösztönös és nagyon meditatív. Ilyenkor lehet elmélkedni, álmodozni, ötletelni, vagy csak megfigyelni.

Jóval többet gyalogolok, mint amennyit egy átlag közlekedő logikusnak vagy értelmesnek tartana, de tényleg szeretem csinálni. Így az utazásaimat nagyon lazán tervezem, első helyen semmiképp sem a hatékonyság, a praktikusság és a háztól házig elvek állnak. A BKV-t megpróbálom úgy használni, hogy ne sokat sérüljek lelkileg. Nehéz ezt megoldani, de kis odafigyeléssel jól megúszható. A metrót egyértelműen kihagyom, az számomra a legkiábrándítóbb, kőkemény valóság, némi rémálommal az aluljárókban.

A mai első úticél a Lónyai utca volt. Kettőtizenkettővel mentem a Boráros térig, onnan gyalog. Egy rövid megbeszélés után továbbindultam a Királyi Pál utcába. Tudtam, hogy ez lesz a kedvenc része a mai napomnak. Már az utca neve is kicsit mesébe, vagy valami fura álomba illik, hát még a két kis hely, ahova készültem betérni. Bár át kellett verekednem magam a Kálvin téri akadálypályán, de amint ez sikerült, bejutottam az utcába, kisimult a terep is, és a kedvem is.

Először a nagyon szép nevű Utas és Holdvilág antikváriumba léptem be. Apró kis üzlet, középen asztallal és székekkel, otthonos hangulatú könyvespolcok, a gyerekkoromból ismerős könyvgerincekkel, halk zongorazenével. Nagyon szeretem az ilyen helyeket. A falakon csupa klasszikus illusztrátor munkái, Reich Károly metszetek, és hasonló csemegék. Itt sem időzőm sokat, továbbállok.

Csak pár házszámmal arrébb kell sétálnom, és máris felbukkan a csodákkal teli Rózsavölgyi Csokoládé Bolt. Gyönyörű bonbonok, rájuk sem merek nézni, mert elhatároztam, hogy táblás csokoládét választok. Közben kardamomos és repcemézes kóstolóval kínál a kedves leányzó a pult túloldaláról. Nem utasítom vissza. Kiválasztom a két legcsalogatóbb feliratú táblát, és nehéz szívvel innen is kilépek.

Újabb akadálypálya vár, amin keresztül a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz jutok. Itt kiderül, hogy a kiállítás, amit szerettem volna megnézni, leginkább csak az én elképzeléseimben élt, és valami hasonló, de messze nem olyan érdekes, ami a valóságban hatszáz forintért megtekinthető. Most akkor inkább ezt nem.

A Vásárcsarnok a következő helyszín. Séta visszafelé. Útközben találok egy nagyon kellemes hangulatú kis kerámiaműhelyt, amiről szeretem azt gondolni, hogy ez csak most nekem termett itt. Ha egy öltönyös üzletember sétált volna erre, akkor egy bank állt volna a helyén. Ha már így megszólított, bementem és körülnéztem, nem is csalódtam. Jól megjegyzem a helyet, lesz még itt dolgom. A Vásárcsarnok pincerészlegében sushi kellékek után kutatok. Bár mindent lehet kapni a kis ázsiás szaküzletben, taszít a hely, így igyekszem gyorsan meglátni a szükséges elemeket, és menni innen elfele.

Elérkezem a leghosszabb szakasz megtételéhez, a Szépvölgyi útra kell eljutnom. A terv: villamos a Jászaiig, séta a Margit hídon, majd újabb villamos a Kolosy térig. Totális káosznak tűnik számomra a feltúrt szakasz, a Szabadság híd pesti hídfőjénél. Próbálom az elketrecezett és ledeszkázott területeken keresztül meglátni, hogy mi is a helyzet a villamossal. Járkálok egy picit, miközben pont érkezik egy villamospótló feliratú busz, ahhoz a megállóhoz, ahol épp tanácstalankodom. Rendkívül megörülök, hogy milyen egyszerűen megoldódott a helyzet, így gyorsan felugrom rá, és az sem keserít el nagyon, hogy az ellenkező irányba haladó buszra. Na persze, akinek van bérlete, nem aggódik! Sőt, kifejezetten szeretem, amikor még eggyel többször használom. Rendkívül aránytalannak és igazságtalannak érzem az árát, ezért mintha ez valami bosszú lenne, kárörvendően boldog vagyok, hogy még kevesebbet nyertek rajtam. De aki nem elég vagány a blicceléshez, annak ez marad.

Az első megállónál leugrom a pótlóbuszról, át a túloldalra, és várom a visszabuszt. Villamossal kellemesebb lenne ez a szakasz, már csak azért is, mert a villamos jóval alkalmasabb a síneken való közlekedéshez, másrészt alaphelyzetben (ha van ilyen) nincs szétütve az egész vonalon a kilátás. Betongerendák, állványok, mindenféle óriás – leginkább romboló, kevésbé építő – eszközök. Cigarettázva unatkozó munkások. Voltak dolgozó munkások is: a teljes szakaszon összesen ketten. A villamossínek mellett szuper védőfelszerelésben és szemüvegben gyártották az eszméletlen fehér színű és csillogós szikrákat, a buszon ülő védőszemüveg nélküli utasok szórakoztatására. Nekem nem fájt a szemem, szép volt. Kicsit arrébb történt, hogy az útburkolati romokon megállt egy rendőrautó, és egy bilincsbe vert rabot vittek sétálni a rendőrök. Csupa kaland!

A Margit hídhoz közeledve rájöttem, hogy ott sem lesz akkora élmény a séta, hiszen a Margit híd helyett is valami szürreális ketreces labirintus üzemel jelenleg. Így bár csak egy megállóról volt szó, a kombinót választottam. Csak legyünk túl rajta gyorsan. Margit hídtól villamos a Kolosy térig. Utolsó része az utamnak, innen már közeledem haza, és ezt kicsit sem bánom. Nagyon fárasztó közlekedni.

A Kolosy tértől séta a borzalmas nevű Montevideó iroda utcáig, ott villámgyors ügyintézés, és visszaindulás. A Szépvölgyi út ezen szakaszát nehéz elhagyni úgy, hogy be ne térjen az ember a híresneves Daubnerbe, ez most részemről nem is marad el. A sor mindig hosszú, de mindenki türelmes, mert a végén úgyis jól jár. Tíz darab meleg tökmagos pogácsa a jutalmam. Egyet rögtön meg is kóstolok, szükségem van az erőre a hazaúthoz.

86-os busszal jövök el a Clark Ádám térig, majd onnan a százöttel hazáig. Az alagút előtt nagyon rossz a buszra várni, olyan mintha egyáltalán nem is levegőt szívna az ember, hanem csak mérget, és az addig tartalékolt oxigén segítségével maradhatna csak életben. A százötről a Királyhágó téren szállok le, mert nem sokkal többet kell gyalogolnom hazáig, mint az Alkotás úton, viszont a díszlet sokkal szebb az Ugocsán hazáig.

Agócs Írisz, Budapest
2009. október 20.

Közlekedőfolyosó

Hát, kérem szépen, a mai hideg, esős-szeles időre való tekintettel úgy döntöttem, hogy fedettpályán fogok közlekedni. A Városházán, bizony. Persze, odáig el is kellett jutni valahogy, de a kevésbé izgis részeket ki fogom hagyni.

Az van, hogy felújítjuk a lakást, abból sitt lesz, konténer kell. A konténerhez pedig területfoglalási engedély. Vagy mi a szösz. Nem mondom el, hány telefont bonyolítottam, hogy bebiztosítsam magam (nem közlekedéstéma, illetve átvitt értelemben az, bizonyos Pusch Lászlóval kommunikáltam, ti ismeritek?, abszurdba illő volt, genderszempontból főleg, vö. Geschlechtsverkehr). Gyalog mentem a Ráday utcából a Városház utcába, egyes szakaszokon az esernyőmet néztem minden más helyett, magam elé tartottam ugyanis a jószágot. Gondoltam, majd csak kitérnek előlem a szembejövők, nekik ugyanis hátszelük van. Nem szaladt bele senki az ernyőmbe, ez jó.

Megérkeztem a Városház utcai címre, két kapu is volt, bementem az elsőn. Kaján mosollyal fogadott a portás, és még vidámabb lett attól, amit előadtam neki. Első emelet, aztán balra, 101-es szoba. Hát én elindultam. Elmentem Demszky Gábor, John Emese, Hagyó Miklós, meg még jónéhány többé-kevésbé ismerős név előtt. Csavarhúzós embereket nem láttam a névtábláknál, csak úgy mondom.

Mint az erdőben a kék jelzésen: ahányszor elbizonytalanodtam, annyi tájékoztató tábla, rajtuk a szobaszámok és az irányok. El is jutottam a célhoz számos kanyar után. A 101-es szoba ajtaján hevenyészett felirat: konténerelhelyezés ügyében fáradjak a 168-172. számú szobákhoz. Nem tudom, miért nem csodálkoztam. Vissza a folyosókon. Nem tréfálok: eljutottam a 167-es ajtóig, ahol más világ, másik épület fogadott, és elölről kezdődtek a számozások. Visszafordultam, mégis megtaláltam a titkos kanyart, ahol folytatódott a számozás.

Most nem akarok jönni ezekkel az elcsépelt képekkel, Kafkával, meg a kísérleti fehér patkánnyal. De hát ők tehetnek róla, tetszettek volna kicsit kevésbé sablonosak lenni.

Megérkezem! A XI. kerület illetékese csapzott fiatalember, nem sokkal előttem eshetett be az irodájába. (Még jó, hogy itt van, más kerületek illetékesei biztosan nem végezték volna el a munkáját.) Amikor előadom a kérésemet, váratlan riposzttal jön: Tetszett hozni rajzot? Hogy mit?, kérdem. Rajzot. És már olyan elgyötört az arca, szinte megsajnálom. Mert azt az ügyfélnek kell elkészíteni. A rajzot, hogy hová kerüljön. Értitek, a konténer a Bartók Béla úti járdán.
De hát én vagyok az ügyfél, felelem. Tényleg ezt az idiótaságot mondom, annyira képtelen a helyzet. Olyan rajzot úgyse tudnék készíteni, ami nekik jó. De ezt már nem mondom, látom a fiatalemberen, hogy vigasztalhatatlan. Nagyot sóhajt, nem küld haza (ez is jó), kinyit egy szekrényt, elővesz egy lepedő nagyságú, többszörösen összehajtogatott papírt, hajtogat még rajta kicsit. Fénymásol, ráír valamit, lepecsételi, kezembe nyomja. Tessék parancsolni. Készen vagyunk? Készen vagyunk.

Csak utóbb kezdek gyanakodni, hogy talán nem is ilyen papír kellene, nem is ilyen pecséttel. Ránézek az A4-es rajzra. Ilyet tényleg nem tudtam volna készíteni: a Bartók Béla út egy szelete a Bertalan Lajos utca elejével, berajzolva a sávok, az irányok, a villamossín, minden egyes közlekedési tábla, zebra, lámpa. Mik azok a kis pöttyöcskék a járdaszélen, csak nem a Demszky-karók? Beikszelt négyszög jelöli, hová tegyük a konténert. Fölötte a szomorú fiatalember kézírásával: „A konténer elhelyezése ellen forgalomtechnikai szempontból kifogást nem emelünk.” Erről a papírról azért felelősen nem merném kijelenteni, hogy területfoglalási engedély. Ekkor már úton vagyok a folyosókon kifelé. És mivel az Ökotárs alapítvány munkatársával beszélgetek telefonon, nem tudok figyelni az irányokra és az ajtók fölötti számokra. Patkányösztönömben bízom, és nem kell csalódnom: pillanatok alatt a portához érek. A beszélgetést ott folytatom a belső udvarra néző nagy ablaknál, nézem az esőben pompázó egynyáriakat. Annyira időn belül vagyok, hogy meg tudom venni előre a vonatjegyemet holnapra, Debrecenbe.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 14.

Esős, szeles őszi nap

Minden nap egy új történet, minden nap egy új indulás autóval, biciklivel, gyalog, vagy tömegközlekedéssel. És minden nap egy új érkezés, irodába, megbeszélésre, hivatalba vagy ki tudja hova. A reggeli járművet az úti cél, az időjárás, az öltözködés, valamint legritkább esetben a már az indulás pillanatában megjósolható késés mértéke határozza meg.

Nyáron és tavasszal nyerő a bicikli, hacsak nem kell áttekerni a budai lankákra, és nem kell utána csatakosan emberekkel találkozni. De az olyan esős, szeles őszi napokon, mint a mai, sokkal jobb autóval nekivágni a városnak, hacsak nem indult már el a barátnőm korábban a család egyetlen autójával. Ilyenkor nem marad számomra más, mint a trolizás, a sétálás, a villamosozás.

A laptop mellé a táskába mindig beteszem a HVG-t, hogy tömegközlekedés közben legyen mit olvasni, és kihasználjam a holtidőket. Séta közben olvasni nehézkes, rövid ideig tartanak a piros lámpák a zebránál, és a gyalogostársakkal sem akarok feltétlen összekoccanni. Tehát marad a nézelődés (csajokat vagy Ferrarit), vagy mp3, illetve 9:30 előtt rádióhallgatás. Zenés-gügyögős rádiókat nem hallgatok, évek óta Keljfeljancsi szól minden reggel zuhanyzás, fogmosás, öltözködés, reggelizés, autózás, gyaloglás közben. Fél tíz után vége a műsornak, akkor már általában kikapcsolom a rádiót, és csak az utazásra figyelek, a mielőbbi érkezésre.

Mielőtt kiléptem a házból az utcára, gyanúsan lengedezett a mázsás kapu a zsanérokon, furcsa volt, hogy nem csukódik be, előre vetítve a kint tomboló szélvihart. Legszívesebb visszafordultam volna, de kénytelen voltam tovább menni. Fülemben szólt a reggeli rádióműsor, és mikor a kb. ötszáz méterre lévő megállóba érkeztem, megállt mellettem a trolibusz is. Modern volt, csendes és suhanó. Kinyílt az ajtó, és hívogatott, nem tehettem meg vele, hogy nem szállok föl. A Ferdinánd hídon nem volt kedvem szélviharban átkelni, sapka nélkül, fájós torokkal. Nem kezeltem jegyet. Bármennyire is furdal a lelkiismeret, nem fizetek ki 300 forintot egy megállóra, még ilyen cudar időben sem. Pláne, hogy szinte nem tudom úgy kinyitni a HVG-t (a buszon), hogy ne találjak benne egy újabb BKV-s botrányt. Most kivételesen nem olvastam, mert még nem volt 9:30, és inkább rádiót hallgattam. Amúgy egy rövid megálló nem is elég egy cikkre.

Egy megálló után leszálltam és még volt fél órám, hogy megérkezzek célomhoz a Visegrádi utcába. Sétáltam a Váci úton, a Csanády, a Visegrádi, a Radnóti, a Hegedűs Gyula, a Katona József, a Kresz Géza és a Kádár utcában, hogy 10-re végre visszaérjek a Visegrádiba.

11 óra után a cudar időben elsétáltam a Jászaira, és a kettes villamossal elmentem a Roosevelt térig. Na, a villamoson már lyukasztottam jegyet, és végre újságot is olvastam. Meglepődtem, hogy mit tudnak ma már az okostelefonok! Nem is gondoltam. Elsétáltam a Vigadóig, ahol már kocsival várt a csajom, és bebumliztunk a Belvárosba. A rádiót kikapcsoltuk és beszélgettünk. Nem én vezettem. Aztán a nap többi közlekedéssel járó részét már kocsiban töltöttük. Beszélgettünk, és néha telefonáltunk, persze szigorúan a jobboldali ülésen. Délután utast cseréltem, és miután kitettem anyukámat a Keletinél, mert a dugó miatt esély sem volt a Blaha felé közeledni, újra rádiót hallgattam, és mentem vissza a barátnőmért az irodájába. Kis időzés után kocsival hazajöttünk, és útközben beszélgettünk. Már megint 7 óra volt, mire hazaértünk.

Hogy holnap mi lesz? Bicikli tavaszig már biztos nem, így vagy autó (ha együtt megyünk), vagy gyaloglás. Rosszabb esetben kapaszkodás. A buszon.

Kricó, Budapest
2009. október 13.

Delta

Ma egyetlen élmény maradt meg erősen az emlékezetemben: ahogy reggel megyek szembe a széllel a Parlament előtt. Pont mint a Deltában. Menni erővel, érezni a szelet minden csontomban. Friss, ropogós reggel.

A többi lényegében olyan, mint tegnap, csak eső helyett napsütés van. (Kicsit elnagyoltam az összehasonlítást, elismerem.) Egyszerű nap, pont olyan indulás, pont olyan érkezés. Fontos eltérés még, hogy beadtam a derekam, és vettem egy harminc napos bérletet. Kicsit rá kell hangolódnom erre az időre, hogy újra nyeregbe pattanjak!

Frazon Zsófia, Budapest
2009. október 13.

Kezdjük ott, hogy még nincs biciklim

Megúszhatnám könnyen a nagybevásárlást, ha felszállnék a gyorsvasútra, egyenesen a központok központjába, ám pénztárcakímélésből inkább a város széle felé veszem az utam. De ehhez is a központba kell mennem. Ott átszállás – rosszul emlékeztem és sajnos igen, igénybe kell venni a futószőnyeget, hogy az 1-es vonalra szálljak. Majd a felszínen kis gyaloglás után célt érek.

Dolgomvégeztével rossz irányba indulok el – következő állomásomig a metróhoz nem a város irányába, hanem kifelé vezetett volna az út – mire rájövök, már mindegy, bízom benne, hogy megtalálom a sikeres kombinációt így is. Nézem a metrólejáratnál a térképet és pár perc alatt össze is rakom: ám a fent még praktikus átszállást kínáló keresztező vonalak becsapnak. Alászállok, és jönnek a végeláthatatlan folyosók, és megintcsak futószőnyeg gyorsítja a haladást.

Mindegy – a szerelvény kárpótol- a legújabb vonal, folyamatosan bővülő állomásokkal, vezető nélkül, a peronon záródó-nyitódó üvegajtókkal a balesetek védelmében. Átszállás- kis séta, lépcső, és máris a 6-oson. Egy kisfiú hellyel kínál – úgy meglepődöm, hogy már ülök is.

Szeretem ezt a vonalat; magasan megy, a házak felső emeleteinek szintjén, van nézegetnivaló bőven, főleg este, de most be a föld alá, kiszállás: majd a második bevásárlás is kipipálva.
A metróból elég volt mára, mindenképpen buszra fogok szállni, csak megy innen is valami a nagy csomópontba, a szörnyeteg Chatelet - Les Hallesba, ahonnan minimum 10 perc mire kikeveredsz a felszínre. Körbejárom a nagy Place d’Italie-t, megvan a megfelelő busz – el fog vinni engem a Pompidou központba, de a digitális kijelző 14 perc várakozási időt jelez. Addig elfogyasztom a padon a hidegebédemet, meleget majd eszem este. Most már irány a könyvtár.
Kiürül a busz és Les Halles forgatagában mindenki útra talál. A „pomp” előtt fogócskáznak, én leülök a 2. emeleten a nagy üvegablak mellé.

Napsütés, zápor, és tömegek fordulnak meg közben lent. Mennyi az esélye, hogy épp elkapok egy gyereküléses biciklivel közlekedő férfit a házából kijövet majd hazaérkezésben is? Pörög az óra, ideje moziba menni.

Gyalog… „miért nincs biciklim”- átsietek az egyik (folyó)oldalról a másikra, kis Szajna, utcaitérkép csekkolás, hogy hova is megyek, forgatom-forgatom a térképet a fejemben, és meg is lesz a mozi. És még Luis Garrelt is látom az utcán, kár hogy nem abba a moziba áll sorba, ahova én megyek. A Tűz van babámra félutcányi sor kíváncsi?

Tóth Laura, Párizs
2009. október 8.

Rosszkedvű délután

Fő útvonalunkon, a Ráday – Nagykörút – Mester utca – Liliom utca szakaszon ma reggel végre gyalog mehettünk, mit mehettünk: andaloghattunk Jancsival, nem hajtott bennünket semmiféle fejlesztőpedagógus. Szép reggel volt. Semmi különös, sőt: a szokásos por, piszok, zaj, csupa olyasmi, amiből kis mennyiség csupán rettentően fárasztó, mindennapi adagolásban, attól tartok, rosszabb ennél. Hogy mennyivel rosszabb, illetve hogyan lehet ellensúlyozni, azt csak sejtem, és a sejtéseimet követve próbálom orvosolni – főleg hétvégeken. Gondolom, mindenki ezt csinálja.

Reggel talán az Emberiség egy fokkal jobb passzban van, mint fájrontkor. Persze ilyenkor is van ingerültség, de nem csúcsra járatva, mint a délutáni csúcsban. Az álmosság zsongít.
Na, majd délután, gondolom néha magamban. Délután kell mozgósítani minden derűt, ami bennünk lakik. Ettől a zaj és a tömeg okozta fáradtság is enyhül valamelyest? Nem tudom. Mindenesetre mért legyek én rosszkedvű?..., satöbbi. Erre felnőtt fejjel kezdtem nevelni magam.

Kora délután a Rádióban van röptalálkozóm, Misi is elkísér. Visszafelé az Ötpacsirta utcán betérünk a Magyar Építőművészek Szövetségének csodás, vadszőlővel befuttatott udvarára. Misi megjegyzi, hogy imád az Ötpacsirta utca járdáján biciklizni, a meglazult kövek klasszul klaffognak a kerék alatt. A MÉSZ-székházzal szemben a Rádiózenekar zenekari próbája, kicsit megállunk, fülelünk.

Délután a cucc is több, ez fontos tényező. Ma iskolatáskát nem kellett cipelni, volt viszont velünk két szatyor ruha a Tompa utcai turkálóból, meg Jancsi táskája, kabátja. A turkálósok – anya és lánya – az utca hírmondói, mint kiderül. A lány szakképzett óvónő (tipikus pályamódosítás), ismeri a közeli óvoda egész publikumát. Bent az üzletben kommentálja, amit odakint, az utcán lát. Ki jön, ki megy. Ki kinek a kije. Talán zaftosabb pletykákat is mondana, ha nem lennénk bent. Viszont klassz nadrágokat veszünk.

Így teszünk szert két nehéz szatyorra, ezekkel kell – a játszótér után – hazamenni gyalog, a már sötétedő, csúcsra járatott fájront-időben. A legnagyobb tumultus nekünk, gyalogosoknak mindig a Nagykörút és a Mester utca sarkán, az OTP előtt van. Rengetegen igyekeznek a 6-os villamos megállójából a 30-aséba, vagy fordítva, közben két lámpánál is kell várakozni, feltorlódik a tömeg. Ezen a zsúfolt sarkon vertek tanyát ma délutánra az új erő paramilitánsai, fitogtatva egyenruhájukat, a piros-fehér sávokat, amiknek a látványától összerándul a gyomrom, meg a zászlójukat. Asztaluk is volt, talán aláírásgyűjtő ívekkel. A gyerekekre való tekintettel nem álltam meg. Semmi keresnivalójuk a mi utunkon. Rendőr néni, mondta Jancsi a szórólapot osztogató gárdistanőről. Ha megkérdezték volna, elmondom, kik ezek, de nem voltak kíváncsiak rájuk. Hallgattam a tömeget – már amennyire lehetett az autózajban. Van-e megjegyzés pro vagy kontra? Egyetlen hangos szó sem hallatszott. Egyetértünk, vagy lapítunk? Vagy ennyire fásultak vagyunk? És mit tehetek én? Nyilván szabályos területfoglalási engedélyük van, erre vigyáznak. Különben is, ez a szervezet nem az, amit betiltottak. Fő mentoruk pedig már a Parlamentbe tart. Azért, azt hiszem, ma este még utánanézek ennek a dolognak. Mindenesetre a derűmet nem sikerült megőriznem.

Nádori Lídia, Budapest,
2009. október 8.

Vértanúk napja

Vértanúk napja, szorongok. Lipócia-külsőre kell mennem a könyvelőhöz, nem merek biciklivel nekivágni. Tényleg nem tudom, miért. Balesettől félek, vagy túlságosan tűz a nap, vagy csak lusta vagyok. Vagy mindez együtt. Szóval metró.

A Dráva utcát tereprendezték. Itt van az a bizonyos, sokat vitatott bicikliút, amely legalább háromszor helyet cserél a járdával. Melyik biciklis forgatja majd a fejét, mielőtt „sávot vált”? Vagy melyik gyalogos? Így, hogy alig van bringás forgalom, látszólag nehezen elfogadható kekeckedés a bringás aktivisták részéről, hogy kifogásolták. Hiszen olyan szép, pirossal ki van kövezve, még szintkülönbség is van. Majd ha lesz is rajta forgalom, akkor meglátjuk. Gondolom, ők is erre gondoltak. Az a helyzet, hogy amíg ilyen nyúlfarknyi, sehonnan sehová nem vezető bicikliutak és -sávok készülnek, számottevően nem fog növekedni a bringás forgalom, és a városvezetés elégedetten hátradőlhet, tessék, itt van nektek, balesetmentes, mért nem használjátok.

Most elkezdtem naplózni egy fontos telefonbeszélgetésemet, aztán kihúztam, mondván: ez egy közlekedési napló. Aztán eszembe jutott, hogy hiszen a kommunikáció is „közlekedés”, közlünk egymással valamit; sőt, ha mára elavult is a közlekedés szónak ez a jelentése, de régebben mégiscsak használták. Mikor régebben? A németben is mondják, ott is kissé elavult: mit jemandem verkehren – érintkezni valakivel. De inkább szexuális értelemben használják. Na jó, akkor hagyjuk.

Délután futás a Kopaszi-gátra. Misi bringán kísér. A gát déli csücskében pihenőzünk, olyan jót, hogy Misi végül majdnem lekési az úszást. Visszafelé a Soroksári úton megyünk, és itt válik nyilvánvalóvá, hogy léptékváltáskor mennyire meg tud zavarodni az ember. Nem gyalogolok, hanem futok, amitől a távolságok összeakadnak: mégiscsak gyalogszerrel vagyok, így mérem fel a távolságokat is. Futni viszont nem az utcákon szoktam, hanem nyílt térben. A Boráros tér és a Lágymányosi-híd távolsága, ha a rakparton fut az ember, kisebbnek tűnik, mint ha ugyanazt az útszakaszt mellékutcák tagolják. Ettől van, hogy a Vágóhíd utcánál azt hiszem, már a Hallernél járunk. Ellátom a gyereket jótanáccsal és útjára engedem, le ne késse az óra eleji játékot.

Én pedig még éppen beérek az óvodába, már öltöztethetem is Jancsit az úszás után. Gyalogszerrel megyünk, Jancsi megzenésíti a „mikor érünk már haza” mondatot.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 6.

Költözés, séta, eső, metró, múzeum, Red Cauch – New York

A történet East Villageben ér véget és East Harlemben indul. Ma költözöm. Ma költözünk. Nemcsak én, hanem az a nagyon kedves nő is, akitől két hónapon át béreltem a lakását. Most ő is lakást vált, és feladva az East Harlem-i lakást, az East Village-i lakásába költözik.

Alkotói ösztöndíjat kaptam abba a városba, ahova már régóta vágytam, visszavágytam, és kívántam, hogy belekóstolhassak az itteni, New York-i életbe hosszabb időre. Szinte senkit nem ismerek ebben a városban. A szállás megtalálásakor a segítségkérés, a keresés véletlene hozott össze Nórával. Ő gyönyörű kislányával, Izabellel él, utazik, vándorol. Közben én lelkesen locsoltam a virágait a tőle bérelt lakásban, East Harlemben. 182E 111th St, Manhattan, New York.

De induljon a nap.

Korán kelek, elkészítem a csomagjaimat, segítem előkészíteni a terepet a bútorok szállításához. Megérkezik Nóra, együtt búcsúzunk a lakástól, hisz az utóbbi hónapokban én laktam itt, már nekem is közöm lett hozzá. Kevés bútor kerül át a másik lakásba, az egyik legféltettebb ezek közül egy RED COUCH, amihez én is ragaszkodom. Végül annyit dicsértem a küllemét, hogy Nóra nem adta el, megtartotta. Így most a dívány is költözik.

Megérkeznek a kínai szállítómunkások, igyekeznek megérteni és megjegyezni mit, hova kell szállítaniuk. Míg ők pakolnak, én áttaxizom a városon, végig a folyó mentén Brooklyn irányába, ahol megőrzik majd a nagybőröndömet, míg én is érkezem a bőröndöt követve. Nyolcadikától béreltem ki itt egy másik lakásban másfél kis szobát, egy kicsit és egy még kisebbet. 559 39th St, Brooklyn. Már ehhez a lakáshoz is van kulcsom. Csak tíz percet vagyok itt, behúzom a nehéz bőröndöt az egyik kis szobába és indulok vissza Manhattanbe segíteni Nórának, immár az East Village-i lakásában, pakolni. A következő két napban nála alszom.
Megérkeznek a szállítók, velük a piros dívány is. Szürreális, ahogyan az utcán üldögélünk benne, őrült és kaotikus minden. De a derű nem hagyja el a mindig egyszerre sokfelé figyelő Nórát, fotózzuk a díványt és az őrületet (ő operatőrnő), már tudjuk, ez lesz az a nap, amit megosztok másokkal is.

Az autója hátsó ülésén összepakolom azt a minimál csomagot, amit fölviszek a lakásba. Mindenki fáradt, mégis vidám de minimum udvarias, errefelé nem szeretnek idegeskedni az emberek. A munkások végül mindent fölvonszolnak, így most nincs rám szükség.
Elindulok a városba, besétálom a környéket, szeretek tét nélkül járkálni, nézelődni. Bolyongok, míg a lábam ismerős tereken visz át, sokszor nem is értem, hol vagyok. Itt minden a fent-lent, Kelet-Nyugat bármikor-bárhol felismerésén alapul, én azonban gyakran tévesztek irányt. Annál nagyobb a felfedező kalandja. Nem vagyok időhöz kötve, senki nem vár sehova ebben a városban, ezekben a hónapokban. A szabadság szomorú íze ez. Általában nekem az a legnagyobb öröm, ha az utamat egyedül járhatom, de van hova hazatérnem. Most az a minimális biztonságérzetem is szertefoszlott, amely a két hónap alatt a bérelt lakásban megvolt.

Kibukkanok a Union Squareen betérek összeállítani egy jó kis ebédet magamnak a Whole Foods üzletbe. Olcsón és sokféle alapanyagból, hidegből-melegből tudok válogatni és Take Away, mert parkban a legjobb ebédelni, ha egyedül vagyok. A mókusok nagy-nagy örömére, akik mindenütt jönnek eleséget kéregetni. Sajnos közben elered az eső, finoman szemerkél, így langyos esőben ebédelek. Aztán nem a Broadway irányába indulok el, hanem a park másik oldalán.

Sétám a Washington Parkba vezet, ezt sem tudtam előre, a lábaim döntenek, de mivel ők szállítják a testem, alázatosan beletörődök. A park szép, reménykedem, hogy nyilvános wc-t is találok, megállok egy jazz zenekart hallgatni, akik teljes dobfelszereléssel (!) zenélnek a parkban. Beszélgetést kezdeményez velem egy férfi, minden magányos sétám alatt kapok néhány telefonszámot (itt így közelednek, illetlenség elkérni a nő számát), én mindig megköszönöm a számot, de még senkit nem hívtam föl. De ekkor a férfi még nem tudja, hogy nem fogom felhívni. Mindenesetre az eső szakadni kezd, hirtelen, erősen. Azonnal csurom vizes leszek. Alkalmi kísérőmtől megérdeklődöm, merre van a Restroom, ő a szakadó esőben esernyő és zokszó nélkül kísér oda és megvár. Mivel nem adtam meg a számom (ő elkérte, rossz pont), de határozottan és kedvesen elkértem az övét, elment.

Én tovább áztam a fák, majd egy szökési kísérlet után egy tető alatt. Kétszer indultam el a szakadó esőben, hogy megtaláljam a metrót, mire sikerült. Az első metróra felszálltam, persze tévedtem, nem állt meg a Prospect Parknál. Sajnos mindig hétvégén végzik az éjjel-nappal szünnap nélkül járó Subway karbantartási munkálatait, a szombat és a vasárnap csupa titok és meglepetés, ha ilyenkor tömegközlekedni kíván valaki. Más irányba mennek a járatok, nem ott állnak meg, ahol a hét többi napján.
Ennek a Q járatnak Coney Island a végállomása, gyors döntést hozok, bár merő egy víz vagyok és továbbra is szakad az eső, a metróban maradok és utazom a végállomás felé. Eszembe jutnak a hajléktalanok, amikor a járatokon maradnak, sehonnan sehova nem indulnak el és nem érkeznek meg, vagy ezek csak buta sztereotípiák? Az út hosszú volt, de nem bántam meg. Időm pedig volt bőven. Magával ragadott a tét nélküli utazás élménye.
Coney Island-re érve még mindig a szakadó eső várt, és mivel az esernyőm a bőröndömmel együtt elköltözött, beszaladtam a metrómegállóban egy kínai butikba, és vettem egy 3 dolláros ernyőt. Elindultam, szokásomhoz híven, találomra. (Többnyire ilyenkor rossz irányba megyek.) Most azonban nem volt célom, így nem is tévedhettem. Egyet tudtam, illetve kettőt, hogy az óceán és az óriáskerék itt van valahol, ezeket már ismertem képekről. A víz még mindig ömlött a felhőkből. Eddig nem értettem, hogy az első felhőket látva miért bújnak a New York-i nők élénk színű, vidám gumicsizmákba. Már értem. Itt az eső gyorsan érkezik és rengeteg. Esélye sincs a száraz lábat kedvelőnek a gumicsizmán kívül másra. Az én szürke bőrcsizmám azonnal átázott, a harisnyám térdig vizes lett. Nem volt hideg, a finom, langyos eső a mennyisége ellenére nem volt elviselhetetlen. Az új esernyőm már elég volt ahhoz, hogy némi komfortérzésem maradjon, és ne illanjon el a kalandvágyam.
Megleltem a partot is, az óriáskereket is. Rajtam kívül is kóválygott arrafelé néhány turista. Nyitva voltak a céllövöldék, a szerencsejáték-bárok. Zuhogó esőben, önmagában is erős hangulatú az óceánpart, de mindez hullámvasúttal, vidámparkkal olyan, mint egy furcsa álom, egy különös hangulatú látomás.
Bepróbálkoztam száraz zokni vásárlási szándékkal az esernyős kínainál, sikertelenül.

Visszafelé még mindig nem ért véget a tévesztéseim sora, kétszer szálltam fel és le a metróról mire a Prospect Parkhoz értem. De ez a metró nem a múzeum előtt áll meg, így az egész botanikus kerten végigmentem, illetve mellette, így élvezhettem az újra meleg napsütésbe forduló időjárást.

A Brooklyn Múzeumban nyitott szombat volt, és az Extremely Hungary rendezvényei. Rengeteg ember a múzeumban, ezrek, akik mind-mind imádták a Magyar Intézet programjait. Koncerteket, Opera performancet, Cell Phone koncertet és végül Yonderboit. Zseniális parti volt, megőrültek érte a new yorkiak. Én büszke voltam, minden magyarnak külön gratuláltam. (Lányok, Yonderboi tényleg gyönyörű és még kedves is.) 11 óra tájt kisöpörték a tömeget és én egy átszállással (ahol majdnem magszakadt a szívem, mert már nem a 6-os metróra szálltam át), végül újra East Villageben voltam. Nórával még üldögéltünk egy kicsit a lakással szemben lévő bárban, aztán álmosan rávettem magam a nekem frissen megvetett RED COUCH-ra.

Csoszó Gabriella, New York
2009. október 3.

A villamos is aluszik

Szombaton nem siettem a napot. Komótos reggeli, erős kávé, várom, míg hat, aztán még kis szuttyogás és irány a piac. 10 körül. Slattyogás a MOM elé a villamosmegállóba. Menet közben kétszer is friss kávéillat csapja meg az orrom. Ez jelentősen növeli a séta élvezeti értékét. Nagyon szeretem a szombat délelőttöt, innen még nagyon hosszúnak látszik a hétvége, ráadásul mostanában minden szombaton süt a nap. Nem kell sietnem, úgyis csak este főzök.

Piacra mindig villamossal megyek. Mehetnék busszal, itt áll meg a ház előtt, és a csarnok előtt tesz le, de a szombati piacozás nálam nem racionális szempontok alapján működik. Úgyhogy a villamos verhetetlen. Már ki is bukkant a lejtő mögül. Napsütésben is ég a lámpája. A második kocsiba szállok, leghátul. Induláskor azt a vágyat dédelgettem magamban, hogy a piacozós poszthoz majd csinálok képeket is. Gép volt nálam. De aztán mégsem. Csak utaztam, mint máskor.

Kevesen vannak a kocsiban, mindenki ül, egyedül. 2-3 fiatal, pólóban, pulóverben, napszemüvegben, és három idős hölgy, távol egymástól. Az egyiken kalap, a másikon vékony selyemsál a harmadikon pedig könnyű ballon. Meleg a kocsi, átsüt rajta a nap. A BAH-csomópont után egy jobb kanyar a Villányi útra. (Régen azt hittem, hogy ez "az" a Bach, és nem is értettem, miért jó ez szegénynek? Aztán meg arra jutottam, hogy ez csak valami helyi folklór vagy ragadványnév. De nem, tényleg ez a megálló neve. Máig nem tudom, mit jelent.) A kanyar után jön a legjobb rész. Szombatonként kevés erre az autó, mindkét irányban biciklisek, a villamos lassan zakatol, kevés a felszálló, kertek, fák, hosszú egyenes szakasz, vicces utcanevekkel és sok megállóval. Pető Intézet, Szüret utca, Tas vezér utca, Feneketlen tó, végül a Móricz Zsiga.

Rövid séta a Fehérvári úti csarnokig, közben újságos, egy-két fotóklikk (ha már elhoztam a gépet) az Újbuda metróval – Újbuda közlekedése 2050-ben című gyerekrajzpályázat alkotásairól – ezek szerint, ők sem jósolják nagyon korábbra a metrót, mint 2050?

A csarnok felé még lassan caplatok, üres és könnyű a táskám, olvasgatom a falragaszokat. Ezeket amúgy is csak akkor látom, ha gyalog vagyok. Mire odaérek, már kommunikációképes vagyok, úgyhogy még élvezem is a vásárlást. (A shoppingolós részt most kihagyom, pedig tudnám cifrázni, úgy belejöttem az elmúlt hónapokban. Eddig azt hittem, hogy „Lehel csarnok forever”, de amióta elköltöztem Újlipóciából, nagyon szépen belerázódtam a Fehérvári úti csapatba is. Majd ha a vásárlás és a piac lesz egyszer a téma, ezt is leírom.) Hazafelé már praktikusabban gyorsítok. Nehéz a cucc, mint általában. (Ritkán van nálam lista, ott improvizálok, nem döntöm el mit veszek, hanem hagyom magam. Elég alaposan hagyom magam.) Csak a villamosmegállóig kell eljutni. Sok a környéken a gurulós kocsit huzigáló néni. (Olyan kis kompakt, ahogy tilitoliznak a cuccukkal. A villamossínek azért nem könnyítik az átkelést, pláne a váltókon. De bevallom, kacérkodom egy ideje egy vagány nyugdíjas-gurulóssal. Még ízlelgetem a gondolatot.) Visszafelé olvasok és nézegetek. Jólesően bambulok. Még két kávéillat, gondolom, és már otthon is vagyok. Kár, hogy egy egész hetet kell várnom.

Frazon Zsófia, Budapest
2009. október 3.