Nincs rajtunk helyzetjelző

Esik az eső, fúj a szél. Ilyenkor leszegett fejjel haladunk – bringások esetében nem éppen életbiztosítás, a gyalogosnak nagyjából mindegy. De csak nagyjából. Ma délután arra jöttem rá (már megint), milyen nehéz ilyenkor irányt változtatni. Mert hogy milyen fontos a testbeszéd, csak akkor ébredünk rá, ha nem látjuk a testet, vagy csak térdtől lefelé. Mi a helyzet? Ha az ember csordában kel át a zebrán, egyik kezében a bicikli szarva, másik kezében a gyerek keze, akkor bizony nem mindegy, hogy a közvetlenül előtte haladó jobbra, avagy balra kanyarodik-e. Ilyenkor lehet sasszézni, fölvenni egy biztonságos követési távolságot, és kivárni. Persze, ezt tettem. De közben eszembe jutott, milyen praktikus lenne egy kis indexlámpa, térdmagasságban. Nem, nem lenne klassz mégsem. Ijesztő még belegondolni is.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 12.

Marosvásárhely

Repülővel Marosvásárhelyre! Malév-gép, a szokásos ácsorgás, várakozás, a hangosbemondó érthetetlen éneklése, levegőtlenség. Aki légi úton utazik, az levegőtlenséggel számoljon. Pali megjegyzi: repülőtéren dolgozni a legunalmasabb lehet a világon. Folyton várnak ezek is, egymásra, a gépekre, a jeladásra. Hozzáteszem, hogy akkor talán nem is a legunalmasabb, inkább a legőrjítőbb. Nem tudod, mikor kell mozdulnod. Nem lehet egy önálló cselekedeted. Nemcsak munka- és embertásaidnak, de a légköri viszonyok és a gépek szeszélyének is ki vagy szolgáltatva. Én szeretek repülni. A várakozás idejét ki lehet tölteni olvasással, álmatag bámészkodással. Van valami kávéházi jellege a dolognak.

Mindenesetre egyszer csak megérkezünk, szinte pillanatok alatt. Ó, kilencórás zötykölődés a román országutakon! A kusettkocsik szaga! Ehelyett a marosvásárhelyi repülőtér, amelyet azonnal a szívembe zárok. A leszállópályán négy munkás ácsorog, ők vontatják oda a lépcsőt a géphez. Mi pedig gyalog sétálhatunk végig az érkezési kapuhoz, emiatt már megérte. Rózsabokor! Terméskőből kirakott kút! Bájos vidéki vasútállomás.

Taxi vár a repülőtér előtt, meg András, aki a következő két napban a kalauzunk lesz. Sem ő, sem a sofőr nem kapcsolják be a biztonsági övet. Én a hátsó ülésen egy darabig kaparászom, keresem, hová dughatom az övet. Nincs hová. Alkalmazkodom.

A reptéri út lehangoló, főleg a vegyiművek kéményei és szaga miatt. A belváros újra rózsákkal köszönt, a főtérre vasárnap még visszatérünk. Délután elmegyünk a G-pontba, az itteni bölcsészhallgatók, színinövendékek, meg a Látó folyóirat tanyájára. Egy forgalmas utcán próbálunk átkelni, de zebra (itt úgy mondják: gyalogátjáró) nincs. Andris mondja, volt itt régen egy felfestés, talán lámpa is volt, de megszüntették. Megszüntették!

Az autósok még egy fokkal gyorsabban hajtanak a kis utcákon, mint nálunk, és még egy fokkal kevésbé veszik figyelembe a gyalogosokat. Szombat este a Látó szerkesztőségében beszélgetünk. Lovacska és Vida Gábor kerékpároznak ugyan, de szigorún (!) a járdán, mert kedves az életük. (Habár, ahogy elnézem, nem minden vonatkozásban ilyen kíméletesek önmagukkal.) Robiék arra figyelmeztetnek, hogy ha gyalogátjárót látok, nehogy azt higgyem, csak úgy ráléphetek. De hát a romániai autókon is van fék, vélekedem. Úgy néznek rám, nagyon kedvesen, mint akik azt mondják: majd rádöbbensz!... Mindenesetre egész hétvégén, mindig következetesen lelépek a járdáról a zebrára, úgy, ahogyan itthon is szoktam, persze nem féktávon belül. Kiderül, hogy nekem van igazam, legalábbis ami a féket illeti.

Vasárnap reggel a főtéren: ciclovia! A főteret teljes hosszában lezárták, hirtelen rengeteg a kerékpár. A gyerekek önfeledten bicikliznek, párok sétálgatnak. És persze almapiac, mint mostanában mindennap.

Később fölsétálunk a Bolyai utcán, hogy megnézzük a Teleki-tékát, és üldögéljünk kicsit a délelőtti fényben a Bolyaiak szobra előtt, a padon. A lejtős utcán, az első emeletek magasságában tábla. Olyan, mint egy közlekedési tábla. Csak a felirata különös. Lentről ezt látom: „scuzi”, és arra gondolok: noha a román is latin nyelv, biztosan nem azt írták ide, hogy „elnézést”. Fentről nézve, a tábla másik oldalán viszont vitathatatlanul ez áll: „elnézést”. Andrásnak mutatom, aki nevet, és azt mondja: a ház, amely elé a tábla rögzítve lett, régen a táblabíróság épülete volt, ma viszont műteremház és a rendszeres szombati kiállításmegnyitók helyszíne. Szóval street art, ahogy gondoltam.

A Laci csárda női WC-jében mobiltelefonján beszél valakivel a pincérlány: „A bébiszittert kint úgy keresik, mint a kenyeret… Megyek ki, nincs jövő… Ha van perced, hívjál, nekem most kevés percem van.”

Visszafelé, visszafelé. Ki mondta, hogy vissza is akarunk jönni? A Malév-gépről kiderül, hogy másfél órával a tervezett indulás előtt még el sem indult Pestről. Húsz percet várunk a csekkolásra. Amikor bejutunk a tranzitba, a kijelzőn csak egy gép (a vásárhelyi reptéren naponta 2-3 járat fordul meg): a budapesti. A kijelző szerint „on time”, tehát minden rendben, sőt, ha jobban megnézzük, már el is mentünk. Később változik a kiírás, csak a késés ideje nem fér ki teljesen. Egy óra és… húsz perc, vagy ötven?

A gép végül leszáll, dicséretes tempóban hajtanak bennünket az érkezők helyére. Semmi vacakolás. Igen ám, de amikor már húsz perce várjuk csöndben, hogy induljunk, kiderül, hogy most meg az elektromos berendezésekben keletkezett hiba. Le kell kapcsolni minden elektromosságot. Az első-hátsó ajtókat kinyitják, hogy jusson valami levegő. Mi az utastér végében ülünk. A fiatal steward átható hangon beszélget valakivel (hogy kivel, azt nem hallani). Ilyeneket, hogy: soha ne utazz Malévvel! Ezt a szart! Mindegyik gép ócska! Alig hiszek a fülemnek. Hátranézek, tényleg a Malév alkalmazottja. Kapunk egy narancslét, aztán a vártnál hamarabb elindulunk. Kicsit szorongok, mi jöhet még. Nem jön semmi, csak anyuék haza.

Peti és Réka várnak a repülőtéren, otthon meg a gyerekek Lacival. Két órával később érkezünk. Pali újra megfogadja, hogy soha többé nem repül. Igaz, amikor vele utazom, szinte mindig történik valami. Ha egyedül repülök, megy minden, mint a karikacsapás. Úgy látszik, szeretni kell ezt is.

Végül egy idézet, Apollinaire képe mellett találtam András lakásában, a falon: „Il est grand temps de ralluminer les ètoiles.” Legfőbb ideje újragyújtani a csillagokat.

Nádori Lídia, Budapest-Marosvásárhely-Budapest
2009. október 11.

Kis karcolással

Ma bringával mentem. Amióta elindult a kampány (ez itt), most először. Amúgy furcsa: azt hittem, tele lesz a blog bringás történettel, majd alig bírom kordában tartani a kerékpáros kommandót, de tévedtem. Úgyhogy akkor itt az első.

A bringát a második emeleten, az erkélyen tartom, úgyhogy az indulás bringaemeléssel kezdődik: gyalog le a másodikról. (A liftbe nem tudom betuszkolni, kicsi a hely, és túl erős (túlerős) az ajtó visszacsapó karja. Egyszer azért bepróbálkoztam, le is nyúztam a bőrt a sípcsontomról.) Néhány pumpálás a kerekekbe, bringalámpák táskába, fényvisszaverő csík nadrágszárra, napszemüveg és start.

A táv egy részén a 105-ös busz vonalán tekerek (pontosabban: gurulok), de az alagútnál kerülök. A reggeli dugó minden egyes alkalommal meglep. Nem azért, mert van, hanem azért, mert nyilvánvaló és tudható, hogy van, az emberek mégis elindulnak, majd idegesen várakoznak benne. Teljesen reménytelen. Két dugóba ragadt 105-ös buszt is elhagyok. Ahol nincs buszsáv, a busz – fedélzetére rekedt utasokkal – csak pöfög a sorban. (Egyszer már én is próbáltam, milyen 40 perc leérni egy távon, ami gyalog is csak 20 perc. Őrjítő! Nem is értem. Tényleg nem.) Az autósor mellett gurulok lassan, az autók és a padka között. De nem minden autó mellett férek el, ott meg kell állnom. (Nekem különben nincs túl sok rossz élményem az autósokkal. Vagyis több jó van, mint rossz. Ha elég határozottan és körültekintően megyek kerékpárral, szinte mindig elengednek, villognak, be tudok sorolni, kanyarodni. De érdekes, hogy a férfi sofőrökkel mégis jobb tapasztalatom van, mint a nőkkel. Macsó világ!) Amikor az egyik beragadt buszt hagyom el jobbról, majdnem megszívom, mert a türelmét vesztett sofőr járdázásra adja a fejét: szerencsére lassan történik minden, még én is fel tudok ugrani mellette a járdára, de azért egy szigorú visszapillantást megengedek magamnak. Az alagút előtt jobbra fordulok a Tabán felé. Soha nem tekerek át az alagúton. Eleget szívok anélkül is. Ráadásul ez a kerülő az út legjobb része. Egy rövid szakaszon járdázom, de nagyon lassan. Pontosan tudom, hogy a járda a gyalogosoké, csak ott hajtok fel, ahol nagyon nagy az autóforgalom, nem érzem magam biztonságban, viszont elég széles a járda, és tapasztalataim szerint kevés a gyalogos. És nem csengetek, megvárom, míg a kerekek kattogását meghallják a gyalogosok, és elengednek. És ezt hangosan megköszönöm. Ápolom a jó kapcsolatot bringások és gyalogosok között. Elszántan.

A kedvenc részem: a Tabán alatti bringaút. Reggel bódító! (Este nyugodt.) Jól lehet haladni, sokan kerekeznek erre. Ez a rövid szuper szakasz (pláne, ha süt a nap, és ma süt) az egész reggelnek lendületet ad. Itt mindig eszembe jut, hogy mennyire szeretek bringázni! És milyen jó lenne még sok ilyen út! Az ábrándozás után felkanyarodok a rakpartra, ott megyek a Lánchídig. Ezen a szakaszon van egy nagyon vicces tábla, ma meg is álltam lefotózni. Nyilván azt próbálják üzenni a kreatívok, hogy ez a lépcső nem a várba vezet, de a kompozíció annyira ügyetlen, hogy leginkább a „lépcsőn gyalog felmenni tilos” fordulat olvasható le róla. (De akkor mivel lehet?)


A Lánchídon is járdázom. Reggel jól lehet haladni, leginkább bringások vannak. A Duna fölött látszik, milyen kosz van: süt a nap, mégis minden szürke. Eszembe jut kamaszkorom futóedzője, akitől megtanultam mozgás közben ritmusosan levegőt venni. Tág orrlukon kellett beszívni, és vékony résre nyitott szájon ki. Látva a koszt, ez a reflex lép életbe. A híd pilléreinél lassítok, nagyon halkan megpendítem a csengőm, hogy a szembejövő kerékpáros lassítson. (Nem lehet belátni a pillér túloldalára.) Ezt sokan csinálják, én is másoktól lestem el. Az első pillérnél a Pesten már több helyen látható pisifolt körbefestős street art alkotásba ütközöm. Ez itt a múlt héten került fel.


A belvárosban már sok helyen van ilyen, és mindig kiválóan szórakozom rajta – bár, ha belegondolok, fájdalmas. A hídról lefelé teszek egy kört az autókkal – kicsit nehézen tudok a jobboldali buszsávba sorolni, de aztán egy bringás beenged. Innen már csak pár szusszanás a múzeum. Az egész út nem több 20 percnél. Inkább kevesebb.

Öt után a Millenárisra kell mennem egy megbeszélésre. Most először megyek át a Margit hídon, amióta lezárták. Én is tolom. Rengeteg gyalogos és bringás tömörül a kis sávban, ami maradt nekünk, és egyáltalán nem kényelmes az átjutás. Kis feszültség érezhető is a levegőben, aki menet közben feledné, abban a híd túlsó végén unatkozó rendőr látványa újra tudatosítja. A síneken lassú sorokba fejlődve siklanak a Combinók. Meleg van, hihetetlenül. Októberi nyár.

A rakpart felé kanyarodom a hídról, és a Kacsa utca felöli bringaúton kaptatok fel a Széna térig. Gyalogosokkal tarkított szakasz, mert felfelé a járdára van festve az út, de mégis kedvelem.


A Millenárisnál nagyon béna bringatárolók vannak, egyszerűen nem lehet hozzázárni a járgányt, úgyhogy egy kukához parkolok. Rég voltam a fogadó kávézóban, amikor a teraszra érek, meglátom, hogy az egész régi vonatülésekből van összerakva. Már láttam, de elfeledtem. Akartam egy képet kattintani, de a megbeszélés kiverte a fejemből. Nem baj, talán túl direkt is lenne.


Hét óra után tekerek haza, hatalmas a forgalom, úgyhogy úgy döntök, nem a Kékgolyó-Böszörményi kaptatót választom, mert nem szeretek hegymenetben beragadni a keskeny utcában egy kocsisor elé. Inkább végigmegyek a Vérmezőn, egészen a Mészáros utcáig, és haza kisutcázom.

De még nincs vége a napnak, ugyanis este kilencre vissza kell érnem a Rádió Q stúdiójába, egy József Attila úti autószalonba. Vicces hely: a stúdió üveg falán kilátni a forgalomra, a járdán haladók pedig kíváncsian nézegetnek befelé, mi történik a „kirakatban”. A NetSzemle című műsorban kell beszélnem az EtnoMobil kampányról, a kortárs városi kultúra és a néprajztudomány kapcsolatáról, végül a blogolásról. Jól érzem magam, de egyre fáradtabban.


Tíz után tekerek haza, nagyon kellemes az idő, lassan, kényelmesen megyek. Át a hídon, el a Tabán felé, ahol annyira sötét van, hogy a bringaúton szinte semmit nem látok. Emlékezetből veszem be a kanyarokat, egy alkalommal tükörbe fordul az emlék, és jobb helyett balra kezdek kanyarodni. Érzem, ahogy az első kerék lemegy az útról és talajt fog, szinte semmit nem látok (este nem vagyok egy nagy sasszem), de a reflexeim már nem működnek, nem fékezek, csak lassan oldalra dőlök a fűben, mint a klasszikus viccben a kerékpározó kígyó. Esni elég jól tudok, gyerekkorom óta frankón begyakoroltam, úgyhogy kis karcolással megúszom, megrázom magam, és hősiesen teljesítem a hátralévő hegymenetet: ma már másodszor.

Frazon Zsófia, Budapest
2009. október 8.

Össze-szét

Az időről fogok írni. – írtam le tegnap éjjel. A nem egyidejű egyidejűségről, a tudat mozgásairól, ahogy a dolgok közlekednek bennünk, a váltók uralmáról, voltaképpen a párhuzamosokról.

A közlekedés erőszakos – írom ma reggel. Átvágni a tömegen, haladni a saját menetrend szerint, vagy másokéhoz igazodva, lekésni, lemaradni, tekintettel lenni és tekintetbe venni, közben mindegyre kiiktatni azt, ami nem én: mozogni és elhatárolódni – mindegyre emlékezni, merre is tartanék és megfeledkezni mindarról, ami eltérítene.


Ha Párizs a sétálók városa, a Pompidou Központ piazzája ezerszeresen az. A hetvenes évek e rút katedrálisa, ahogy a kis tér siet beléje, a sokféleség manifesztuma. Használják is mindenre, galambok, emberek.



Falon belül most épp szürrealista kiállítás látható, kint pedig a hatvanéves párizsi közlekedési vállalat (RATP) 22x5 méteres installációja: hatvanévnyi közös történelem.


A metró a város része. Kulissza, inspiráció, életünk tere — mondják a képek. Mozogsz vele, elhagysz és megérkezel. Ha szerencséd van, a felszínen meg is pihensz.


Aztán mozogsz tovább. Belesel ablakokon, jobbra vagy balra fordulsz, eresz alá húzódsz a hirtelen zápor elől, retinádon ezernyi kép – nem is biztos, hogy észreveszed.



A nap végén, a ráérős születésnapi vacsora után átszállunk a Gare du Nord-on. A pályaudvari csarnok egyik látványossága a nagy képernyő, mely 3 másodpercnyi spéttel mutatja a közlekedőket. (Csak az kerül elém, amit már elhagyok.) Ezért tudom lefényképezni magam – arcomon először még a ráismerés gyermeki örömével (1). Barátaimat is hívom, ekkor már röhögő diszparát halmaz vagyunk (2). Végül körém gyűlnek mind mozdulatlanul (3). Egy ismeretlen férfi megáll középen. Így leszünk csoportkép, összetartozók és ismeretlenek, egyetlen kitartott pillanatig.


Fisli Éva, Párizs
2009. október 7.

Az előrehaladás eszközei

Na, ma reggel nagyon korán kellett indulni. Időben beérni valahová reggel: mindig újratanulom. Ezúttal Jancsival. A távolság túl kicsi ahhoz, hogy BKV-t vehessünk igénybe, a poroszkáláshoz viszont hosszú. Ilyenkor egy megoldás van: felültetni a gyereket a vázra. Kölcsönvettem Pali biciklijét, ezt a furcsa, excentrikus jószágot. Leginkább guruló fotelre emlékeztet. A kerékpár Harley-je. Olyan széles a kormánya, hogy ha nem vigyáznék, folyton fönnakadnék egy visszapillantó tükörben vagy egy oszlopban, mert más méretekhez vagyok szokva. Valamint szélesen és alacsonyan terül el a fenekem alatt. Ezen gurulunk végig – bocsáttassék meg nekünk – a járdán, másképp tényleg életveszély lenne a vázon üldögélő gyerekkel, aki ráadásul álmos és beszélget. Ha járdázom, akkor gyökkettővel gurulok, alapszabály. És be nem áll a szám: Bocsánat! Köszönjük! Elnézést! Kösz! És így tovább. A kisgyerekeket így is pánikszerűen nyomják le az anyukák a járda szélére. Pedig igyekszem barátságos szörnyetegként viselkedni.

Az iszkoló gyalogosról talán lesz alkalom szólni. Ehelyütt csak ennyit: Gyalogosok, ne iszkoljatok! Stand up for your rights!

Visszafelé a forgalomban nyomom, itt már nem kell beszélgetni, és nem is tanácsos.

Délután Misivel indulunk újra a Liliom utca felé, ezúttal gyalog. Egy eszközünk azért van: a labda. Haladni nem lehet vele, sőt. Interakcióba lépni esetleg. Most inkább lebeszélem a gyereket. A Ferenc téren aztán úgyis lesz akció bőven: Attila magasan ívelt passzai rendszeresen az utcán kötnek ki.

Ezt a Ferenc teret is ki kellett azért találni, hogy ilyen legyen. Négy oldalról van autóforgalom, és csak az lassít, aki tudja, hogy lényegében egy elkerítetlen játszótér mellett halad el. A labda persze folyton az úton köt ki, és Misi megy érte, ki más. Úgy veszem észre a sofőrök arcát figyelve, hogy több gyerekkor is felidéződik. Rossz szót, rosszalló tekintetet nem kapunk. Mindenki lassít. A labda szent, nyomában a gyerek. Ez a reflex még megvan.

Beülünk a cukiba, pontosabban ki a terasz-részre. Ez a cukrászda a Ferenc tér tőszomszédságában van, csak át kell menni az úton, és már le is tudja szaladgálni a gyerek a megevett süteményt. Misi távozik elsőként az asztaltól, utána Jancsi, nekem még fizetnem kell. Dirigálok neki: ott megállsz, balra nézel, ha nem jön autó, átmehetsz. A szomszéd asztalnál fiatal pár kisbabával, riadtan figyelnek bennünket. Jancsi már megint variál: stoppost játszik, hátha megáll az autó. Ezt nem értik. Az út szélén ácsorgó gyalogos mint jel szintén értelmezhetetlen számukra. Talán mert csak gyerek. Szóval labdára megállnak, út szélén álló gyerekre nem. Hogy is van ez akkor?

Hazafelé letiltom a labdahasználatot. Jancsi viszont minden portál előtt megáll, ugyanis újabban olvasni tanul. Fod-rász-at, ez még megy, pé-ká-ru, nagyjából ez is. A szoláriumnál passzol (ismeretlen szó). Portálról portálra haladunk. Misi lelkesen tanítja az öccsét, de azért kicsit unatkozik is, ezért suttyomban focizni kezd a földszinti ablakokkal. Járdázó biciklista kapja el a fejét enyhe rosszallással (nofene).

Visszaolvastam, amit a múlt csütörtök óta ide írtam. Eszerint kizárólag gyerekkel közlekedem. Ha nincs ez a blog, fel sem tűnik.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 5.

Az én kis falum

Ma a Kiez-érzés fémjelezte a napot. Mi az a Kiez? Kícnek ejtik, én Berlinben hallottam először, de nem biztos, hogy berlini kifejezés. A nagyvároson belüli kisfalut jelenti, magyarul urban village. Magában foglalja az utcát, ahol élünk, esetleg egy-két mellékutcát, a legközelebbi teret, maximum még egy párhuzamos utcát. Pontosan nem behatárolható, illetve szubjektívek a határai. Ha nincs benne kisbolt, posta, patika, iskola, óvoda, pék, újságos, könyvesbolt, kávézó, vagy ha van ugyan, de sose térünk be oda – akkor megette a fene, akkor az nem Kiez, csak egy utca.

A Ráday elején lakunk, Misi a Bakáts térre jár iskolába, Jancsi a Liliomba óvodába. Ez utóbbi azt jelenti, hogy egy markáns határvonalat: a Nagykörutat át kell lépnünk. A Tompa utcán bekanyarodva érezhetően idegen Kiez fogad bennünket, de barátságosan. És sok az ismerős arc is: az óvodisták és szüleik; Misi iskolatársai; a százforintos-boltos néni, akivel egyszer Jancsi flörtölt. Legalább ennyi.

A Ráday utca viszont igazi kíc. Végigmenni rajta enyhe őszi időben: kevés bosszankodás, rengeteg öröm. Essünk túl a bosszankodáson. Egy helyen folyik át autófolyam az utcánkon: akik a Mátyás utcán araszolnak végig, és a Közteleken akarják folytatni, hogy kijussanak az Üllői útra, mindkét irányba. Ragaszkodnak ehhez az útvonalhoz. Amikor a Ráday még egy macskaszagú ferencvárosi utca volt, akkor a Mátyásról gátlástalanul be lehetett hajtani, a jobbkézszabály volt érvényben. Csakhogy a fél-sétálóutca elszemtelenített bennünket, gyalogosokat, és az autósok – noha semmiféle tábla nem szólítja fel őket erre – megadóan tűrik, hogy mindenféle iszkolás nélkül, kényelmesen átsattyogjunk előttük. Csúcsforgalomban amúgy se tudnának haladni. Igaz, cserébe sokkal morcosabbak. Ma a Közteleknél rosszul kanyarodott egy taxi, kénytelen volt korrigálni, a mögötte jövő viszont úgy tett, mintha haladna a sor. A taxis kinyitotta az ajtaját, és valami olyasmit kiabált hátra, hogy „Gyere rám, gyere rám!”. Valami megszólítás is következett. Nem jött rá.

A Köztelek utáni első kedvenc helyem a Stúdió K előtti járdaszakasz. Főleg, amikor ott cigiznek a színészek talpig feketében (bábelőadás vagy próba lehetett). Nyakó Juli agyondohányzott hangja. Szemérmesen nem nézek rá, hogy ne nézzek rá rajongva.

Azután főleg a Bakáts-templom körül közlekedünk. Búcsú van. Lehet mászkálni a füvön, a macskaköveken, bemenni a forradalmi emlékműhöz. Mindezt bármikor meg lehetne tenni, mégsem tesszük, csak átmegyünk a téren. Most DVD-t vásárolunk, mesetotót töltünk ki, frech kis párbeszédet folytatunk a UPC rámenős üzletkötőjével (nem és nem fizetek elő), isteni sajtos-sonkás cipófélét kóstolunk, óvodás- és iskolatársakkal folytatunk rövid eszmecserét.

Aztán hazafelé a páratlan oldalon. Benézünk a Képesházba, Görözdi Judit ül ott egyedül, várja a nyilvános beszélgetés résztvevőit. Nem, mégsincs egyedül, egy férfi molesztálja alkoholfelhővel, szórólappal, lejmolással és szeszélyesen váltakozó beszédtémákkal. Judit már elővette a pénztárcáját, úgyhogy csak a beszélgetéstől tudom megmenteni. Megmentem. Mennünk is kell tovább, látszik rajta, hogy izgul. Utána Jancsi szabályosan a Szakállas Gyuri karjába veti magát, ő a könyvesboltos, gyakran találkozunk. Gyurinak elég sok gyereke van, ezt érzik rajta. Aztán Hunčik Péter jön Palival. Ezúttal Péter akarja a haverkodást Jancsival, leguggol a járdán, és próbál elővarázsolni a mobiljából egy képet Fridáról, a kutyájáról. Nem talál egyet sem, úgyhogy inkább elmeséli. Menjünk tovább! Margit integet ki a kávézóból, Jancsi visszainteget, majd megállapítja, hogy egyszerre mozgatták a kezüket. Egy húron pendültök, állapítom meg. Mi az, hogy egy húron pendültök, kezdi firtatni. Ehhez le kell lassítanunk, különben is előttünk megy Laci a bevásárlókocsival, és nem tudunk előzni, mert a járda felét a Vörös postakocsi asztalai foglalják el. A magyarázat kezdő mondatára Laci hátranéz. Gonosz ember, mondom neki, kíváncsi voltál, ugye, hogyan birkózom meg a feladattal. Szó sincs róla, felismertem a hangodat. Közben a kapuhoz érünk, nekem eszembe jut a (szerintem) képszerű és frappáns magyarázat, de Jancsi már elfelejtette.

Kiez az, ahol az ember legalább kétszer köszön ötszáz méteren, és ebből legalább egyszer tudja a nevét annak, akinek köszön.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 2.

2009. október 1. csütörtök

Lássuk, hogyan jut el az ember a Ráday utcából a Gellérthegy tetejére gyalog. Pontosabban futva. Lényeges különbség! Egészen más szlalomtechnikát kíván. Komolyabb akadályba odafelé csak a Csarnok előtt ütközöm, turistacsoport (csoportok?) alakjában. Imádom a turistákat, mert ők képviselik Budapesten a radikális gyalogosok Európa-szerte terjedő mozgalmát. Mindenhol képesek átkelni, átkelés közben csodálni a homlokzatokat, térképet böngészni, beszélgetni, pénzt számolni. Ehhez adjuk hozzá a Fővám tér naponta változó forgalmi rendjét és sávelrendezését. A villamosvezető kétségbeesetten csönget. Aztán lassít. Gyönyörű. Imádom a turistákat, ja, ezt már mondtam.

Nemrég kezdtem újra futni, ezért különösen örültem annak, hogy megállás nélkül feljutottam a Milleniumi Parkig. (Vajon hívja így valaki ezt a parkot a Citadella alatt? Vagy csak az én gyerekkorom homályában létezik a név?) Éppen letelepedtem a hétfőn kinézett jó kis helyre (árnyék, vízszint, fű, barátságos aura), amikor eszembe jutott, hogy nemcsak én jógázom, hanem a gyerek is odalent a Liliom utcában, és nem vittem be neki reggel a polifoamot. Hogy is vittem volna be, mikor a gyereket se én kísértem óvodába. Így aztán nehéz hosszan kitartani a félgyertyát. Nem is futok: szaladok le a hegyről. A Gellért szállónál rápillantok az órára, elég reménytelennek tűnő a helyzet. Csak kap az a gyerek egy elfekvő polifoamot. A biciklim a szervizben, nincs nálam se a pénz, se a cédula (zsebem sincs), tehát szóba se jöhet, hogy beugorjak a Kálvin téri szervizbe, és nyeregbe pattanjak, hogy gyorsabb legyen.

Hazafutok, közben a hídon mesteri kígyómozdulatokkal hatolok át egy kamaszturista társaságon (a másodperc törtrésze alatt fölmértem, hogy S alakú mozgással, amelynél a lábmunka hasonlít a kézilabda indítócselére, érintés nélkül tudok áthaladni két skandináv gimnazista között, és ez sikerült is), azután az úttesten futok tovább, de nem radikalizmusból, hanem mert a járda kordonnal van lezárva, ott pedig, ahol a kordon véget ér, egy szabálytalanul parkoló autó állja az utamat. Utána már úgyis a zebra jön, azért a pár lépésért kár lett volna fölmenni a járdára. A villamos rezignáltan áll a megállóban, pedig neki van zöld. Ekkor – hoppá! – riksák állják az utamat, legalább öt riksás beszélget a járműve mellett a Csarnok főbejáratánál, ezért ismét kénytelen vagyok az úttestet igénybe venni.

Zuhany, átöltözés, pénz-paripa-fegyver, irány a szerviz. A biciklimet megjavították, de elfelejtettem kérni rá egy kitámasztót. Meglepő módon legalább húsz percet kell várnom a műveletre. Addig a pénztároslánnyal megtárgyaljuk a legextrémebb biciklilopási történeteinket, és veszek egy csak flexszel vágható bringaláncot. Négyszer annyiba kerül, mint a generáljavítás.
Az oviba nem jutok el olyan egyszerűen, mint gondoltam: a Bakáts teret a közelgő Ferenc-napi búcsú miatt máris lezárták, nem lehet balra elkanyarodni a Tompa utca felé. Én megteszem, félig a járdán. Odaérek, kiderül, hogy nem késtem le semmiről, sőt, a jóga háromnegyed órával később kezdődött. Vissza az iskola elé, ahol megvárom Misit, és közlöm vele, hogy most visszamegyek az oviba, ő csak jöjjön utánam nyugodtan. Neki eltart egy darabig, mert a bringája az önkormányzat előtt van kikötve, oda kell ballagnia érte. Az unatkozó biztonsági őr folyton az ajtóban ácsorog, nincs biztosabb hely.

Családegyesítés az óvoda tornaterme előtt. Felmarkolunk minden cuccot (Misi az apjánál töltötte a hetet, az ő szennyese is nálunk van, meg Jancsi úszóholmija), a bicikli málhás szamárrá lényegül át. Kinézünk még kicsit a Ferenc térre. Választanom kell, hogy gyorsan futó dínó akarok-e lenni, vagy T-Rex. A T-Rexet választom (futás már volt ma), de Jancsi nem elégedett a választásommal, mégiscsak legyek én a futó dínó. Be kell melegítenem (három kör az üvegtetejű pavilon körül), utána egy napüdvözlet első mozdulatai. Úgy látszik, tetszett neki a foglalkozás. Jól érzik magukat a téren, de tudom, hogy el kell indulnunk, ha még meg akarják nézni otthon a Shreket. A málhás szamárra, a cuccok tetejére felül még Jancsi is, úgy tolom haza.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 1.

Egy nap az év

Amikor az ember reggel kihajt a birtokra, tisztában van azzal, hogy birkákkal és marhákkal is találkozhat.

Hiszen reggel, amikor még aránylag gyér a forgalom, vannak, akik akkor is még gyorsabban akarnak előrejutni. Cikáznak a sorok között, persze az irányjelzőt nem használva.

Nem tudom, hogy feltűnt-e már, hogy milyen sok autóban letört az indexkapcsoló – csak ezzel magyarázható ugyanis, hogy a járművezetők egy része ezt nem használja. Pedig az egymás közti kommunikáció egyik fontos kapcsa ez – na jó, a középső ujj bemutatása kicsit nagyobb hangsúlyt kap ma hazánkban.

A jelzőlámpák jelzései – ahogy a reklámokban is szerepel – csak tájékoztató jellegűek, sokan nem foglalkoznak azzal, hogy épp sárga, vagy piros a jelzés. Az meg, hogy a kereszteződésben ne ragadjanak be a csúcsforgalom idején, már felér egy tündérmesével. Talán mindenki emlékszik anno a rendőrviccekre. Mindegyik lényege az volt, hogy a rendőr hülye. De vajon milyen jelzőt kéne használni a közlekedésben azokra, akinek a hülyerendőr (sic) segít, hogy ne ragadjon bent egy nagyobb csomópontban?

Fantasztikus élményekben lehet része a közlekedőnek, amikor két autó egy forgalmas úton koccan, és mivel a festék lejött a lökhárítóról, és megegyezni nem tudnak, hogy ki volt a hibás, ezért egy egész sávot elfoglalva órákon keresztül várnak a rendőrre.

Az idő lassan telik az autósoknál. Hiszen a fél óra is csak öt percnek tűnik nekik, igaz ez csak akkor, ha szabálytalanul állnak meg a külső sávban, vagy a zebrán, esetleg a kerékpárúton. De vajon miért pont öt perc az az idő, amit valaki szabálytalanul megállva eltölt? Az idő egyébként fordítottan arányosan rohan, ha ez az autós épp vezet, mivel akár félpercnyi várakozásnál is dührohamot tud kapni.

Amennyire nem használják az indexet az autósok sávváltásnál, annyira megold minden problémát viszont a vészvillogó. Hiszen ezzel a jelzéssel bárhol, bármikor meg lehet állni, akár megbénítva a környék forgalmát is.

Természetesen a közlekedés összes résztvevőjére elmondható, hogy nem angyal. Hiszen a gyalogosok egy része andalogva megy át a zebrán, mivel neki épp zöldet mutat a lámpa. Igaz, hogy az esetleg jobbra kanyarodók emiatt nem tudnak haladni, de hát Istenem, kit érdekel ez? Sokkal izgalmasabb az autók között is szlalomozni, hiszen a jelzőlámpánál dög unalom lenne átkelni. De a kerékpárosok között is vannak, akik nem sokat törődnek a szabályokkal. Piros lámpa, zebra előtti megállás a luxus kategóriába tartozik. Azért ne feledkezzünk meg a motorosokról sem, hiszen mennyire jó is őket éjjel hallgatni, ahogy végigdöngetnek mondjuk a nagykörúton.

Ja? Hogy ez nem egy napom közlekedése? Nem. Mivel 365 napban élheti ezt át bárki, aki ma Budapesten közlekedik.

Mátyási György, újságíró, Klubrádió, Budapest