A szélvédő másik oldalán

Ma beültünk az autóba. Pali letörölte a port, ami egy hét alatt képződött rajta a zárt, de tereprendezetlen udvaron, azután irány Nógrád megye. Tájékozatlan autós módjára az M2-esen indultunk el. Hát volt ott minden. Lezárt csomópont, sávlezárás váltakozó irányú forgalommal, elterelés, felmart úton caplatás. A legfurább mégis a felújított útszakasz volt: szerény, kétsávos út, amelyet máris bőven kinőtt a forgalom; kétoldalt az útpadka viszont van annyira széles, hogy abból futotta volna egy lengyel típusú autóútra. A lengyel típusú autóút, ha valaki esetleg nem tudná, némi odafigyelést és szolidaritást igényel az autósoktól; cserébe olcsóbb, mint négysávos utat építeni. Kétoldalt egy-egy szerény sávocska, inkább csak aszfaltozott útpadka, ahová félseggel ki lehet húzódni, ha gyorsabb autó jön mögöttünk, aztán visszavillanni. Menne ez nekünk? Miért, ha a lengyeleknek megy, nekünk miért ne menne?

Ennek ellenére, vagy éppen ezért nagyon jól éreztük magunkat a Börzsönyalján. Diósjenő községben számottevő forgalmi helyzet nem adódott. A Nógrádba vezető sokadrangú út kanyarulataiban váratlanul iskolás kirándulócsoport került elénk, de mivel normakövetők vagyunk, elég lassan mentünk ahhoz, hogy senki ne lepődjön meg túlságosan.

Az út tanulsága az volt, hogy ha legközelebb kirándulást szervezünk arrafelé, előtte naprakész információkra kell szert tenni az út állapotáról. Persze nem az Állami Autópályafelügyelettől. Magdi az Útinform honlapját ajánlotta; hát megnézzük, mit tudnak.

Ha jók lesztek, bemásolom a levelezésemet az Autópályafelügyelettel. Tárgy: miért nem tudja az ember az M6-oson, hogy merre van Budapest?

Visszafelé szemfüles és tanulékony utasoknak bizonyultunk: a régi 2-esen utaztunk. Most, vasárnap délután gond nélkül megtehettük, de azért el tudtuk képzelni, mi lehet itt hétköznap.
A csapda ezúttal a Ferdinánd-hídnál leselkedett. A Budapest Maraton miatt rendőr(lány) irányította a forgalmat. Békés birkaként araszoltunk, amikor engedték. A Nyugatinál közvetlenül mellettünk, a külső sávban, nem nagyon sikerült bevennie a kanyart a kollégának, majdnem összekoccant az orrunk.

Nem tudom, a többi autós mit gondol ilyenkor a futókról. Remélem, olyan nincs, aki ki is kiabál nekik mindenféle csúnyákat, mert ilyenkor nagyon érzékeny ám az ember, csak pozitív üzeneteket tud befogadni, vagy leáll. Mivel voltam már „odaát” is, és éppen ez a Ferdinánd-hídi szakasz bizonyult a legbarátságtalanabbnak, a várakozás idejét sztorizással töltöttük. Felidéztem Monspart Saroltát, aki a leggonoszabb ponton: a Nyugati-felüljáró kaptatójának közepén állt, és folyamatosan biztatta a népet. Ez 2006. szeptember 2-án volt. Gyurcsány akkor a fáma szerint negyvenfokos lázzal, de végigfutotta a Félmaratont. Két héttel később dobták piacra az Őszödi beszéd című platinalemezt.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 4.

Barack

Az a különös felismerés köszöntött rám ezen a hímes vasárnap délutánon, hogy a legzaklatottabb közlekedő tárgyam a BKV-jegy. Fogadjátok nyilvános terápiám töredékes naplóját.

Csodálatos narancsfagyi színű fecni, csak úgy siklik a tenyérben! Kereken 300 Ft az ára, és úgy megbecsülöm, akár az utolsó csepp limonádét a hőségben, vagy az első békés percet egy begorombult nap után.

Szeretném én ezeket a szemtelen kis cetliket, de nem tudom!

Azért vágyom velük harmóniára, mert jó volna az általuk megtestesített stresszt feldolgozni, egy életre letenni. Tegnap másfél órámba telt, míg eljutottam a Kossuth térről a rákosligeti Hősök terére. Ez alatt a másfél óra alatt zöngéjét sem hallám belső félelmemnek, hogy: „hol a jegy – mi a jegy – jajj, a jegy...” Siettem, mentem, nem találtam az induló állomást, frissítő toalett után nadrágját rángató sofőrt faggattam egy ízben, lestem a menetrendtáblát sok ízben.

A BKV lassú volt, akár a lomhára hízott tacskó. Amikor szembesültem a ténnyel, hogy a busz harmadik megállójáig 10 perc alatt ért el, elöntötte tagjaimat a görcs: elkések. Végérvényesen, érvényes jegy nélkül. Színházba igyekeztem átmeneti kabátban, szél bújt a nyakamba, jó is lehetett volna.

Mióta főleg bicikliülésről nézem a világot, a tömegszállítós kalandjaim száma jelentősen megritkult. Tudatállapotom ezen az időtlenséget átszelő buszon távol állt a biciklin megélhető éberségtől, amelyet az önrendelkezés élménye ad, sokkal inkább kiszolgáltatott voltam, s ezen a bliccelés miatti enyhe bűntudat sem enyhített. Senki voltam, illegálisan elkéső. Desztinációjával azonosult nő, akit szív a jövő.

No de a jegyek. A piros metrón érvényesítettem a megvásárolt két jegy közül az egyiket. Örömutazó voltam, békés, sikkes, biztosléptű. Egy darabig. Amíg be nem ütött a kétely (egy-pár ablakot), oda nem csüccsent mellém az ülésre, befurakodva elmém nyitva felejtett szobáiba.Hiába tudtam én, hogy ott a jegy a táskám első zsebében, közvetlenül a telefon mellé csúsztatva, szorongtam. Vajon tényleg ott van-e? Olyan fáradt lehetek-e már, hogy már azt se tudom, hova teszem? Kifújta a szél, melléesett... Jajj, ide kapok – oda kapok, tapogatok, zipzárazok. Istenem az arrogáns emberektől ments meg engem ma! Senki ne akarjon tőlem semmit! Hagyjanak élni!

Ez a ropogós barackszelet betintázódva vagy kiharapva, békéd és üdvösséged záloga, őrizd is mint ezerjófüvet! Ám a jegyek istene hamar leveszi hívőiről a kezét. Amint leszállsz, kisétálsz, vége, kezdődik minden elölről. Sosem bízom már magamban, a kezemben, a racionális praktikumban. A társadalmi gyanakvás férgei megrágják és kiköpik az elhasznált jegyeket, ami neked marad, csak memento: „utaztam, haladtam, féltem”.

Lehet, hogy csak én szereztem túl sok rossz élményt otthon hagyott bérletek és személyi igazolvány miatt? Lehet, csak én voltam peches a bliccelésekkor? Lehet, hogy én vagyok a hüje, hogy blicceltem életemben? Bliccel a halál?! Aki bliccel, az csal, elárulja Budapestet, Magyarországot, az egész hazát!!?? Kizsákmányol, sumákol, ingyen él? Vagy bliccelni néha ér? Rossz szolgáltatásért hébe-hóba fizetünk? Jó szolgáltatásért hébe-hóba nem?

Néha úgy felgyülemlenek táskám zsebeiben az elhasznált jegyek, mintha erős őszi szél hordta volna őket egy kupacba. Rám hullottak, rám maradtak; emlékei a legalitásnak, a szabadság illúziójának. Menekülök a gyanakvó, cinikus tekintetektől, a tompa rohanástól. Ezaz! Falura akarok költözni.

Vörös Júlia, Budapest
2009. október 3.

Visszafelé

Igen, tudom, szórakozott vagyok. De hát csinálja utánam, aki tudja, hibátlanul. Ma azonban történt valami, beszélni is fájdalmas róla, mégis úgy érzem, megkönnyebbülök, ha elmondom.
Rövid leszek.

Délután a Kálvin téri aluljáróban a fölfelé tartó mozgólépcső felé indultam.

És még csodálkoztam, miért nem akarják látni az ellenőrök a jegyemet. Miért a mozgólépcső felé fordulva állnak. Ekkor az egyik utánam kiabált: Nem jó lesz! Nem jó lesz! (Sic.) Megtorpantam. Akkor már ott álltam, hogy úgy mondjam, a fordított szakadék szélén. Vajon ha rálépek a lépcsőre, utánam vetik magukat?

Na, ennyi, most kint van, és könnyebb.

Beszéljünk vidámabb dolgokról. Például az öreg turistaházaspárról a Gellért téri villamosmegállóban, még délben. A hölgy a Bartók Béla út felől érkező villamos vezetőjét szólongatta az üvegen át: Shopping mall? Market hall? Shops? A vezető bólogatott. A hölgy további szinonimákat keresett a Nagycsarnokra, a vezető bólogatott, a pár nem szállt föl. A villamos meg csak állt ott, mint a romok a Tettyén. Yes, ordítottam a néni fülébe, get on. Megijedtek, felszálltak. Érdeklődve nézték a Dunát a Szabadság-hídon, jól elfészkelődtek a helyükön, meg is sajnáltam őket a Fővám térnél. Ki kéne szállni, asszonyom, léptem oda a nénihez. Vagy süket volt, vagy minden ízében lekötötte az idegen város látványa, mert meg kellett kopogtatnom a vállát, és felváltva hol a bal oldali ajtókra, hol a jobbra látható Csarnokra mutogatnom. Azért még visszakérdezett párszor. Shops? Market hall? Majd’ leesett a fejem, úgy bólogattam. Leszálltak. Még láttam, ahogy elindulnak a Váci utca felé.

Vagy még odaúton, reggel, amikor megcéloztuk a gyerekekkel a Gellért-hegyet, szombat délelőtt néha megnézzük megvan-e még a három kicsi tüdő a hegytetőn. Mennyi gyerek, szólalt meg mellettünk egy szatyros néni a villamoson. Na, ez az a mondat, amiből még minden lehet. A néni ugyanis állt, az enyémek ültek, a másik oldalon is ült két kis unoka a nagymamájával. De ez nem az a szatyros néni volt (akitől óva intem a gyereket, ha járdán akar biciklizni). Ez így folytatta: És hogy süt a napocska! Nagyon jól sütött, valamiért tiszta volt a levegő, elfújta a szél a szmogot a város fölül. Együtt néztük a hídról a budai hegyeket, a szatyros néni, a négy gyerek és a két kísérő felnőtt. Így utaztunk egy darabig csöndben. Jó volt.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 3.