Gyalogbusz

Megint közlekedem. Tegnap is utaztam, és terveztem, hogy leírom, mert nem minden nap járok a nyolcadik kerületben, főleg nem sötétedés után, de aztán olyan simán megúsztam minden különösebb esemény nélkül, hogy elmaradt a beszámoló.

Ma nem csak úgy mentem valahova, hanem az egyre halmozódó elintéznivalók egy részét összegyűjtve megterveztem egy körutat, amivel jópár apró-cseprő ügyet kipipálhattam. Amióta a bringát időjárási és térdsérülési okok miatt kénytelen voltam letenni, maradt a gyaloglás és a BKV. Gyalogolni kifejezetten szeretek, ez az a közlekedési forma, ami mindennek ellene megy, ami ma jellemzi a nagyvárosi nyüzsgő életet. Lassú, csöndes, teljesen ösztönös és nagyon meditatív. Ilyenkor lehet elmélkedni, álmodozni, ötletelni, vagy csak megfigyelni.

Jóval többet gyalogolok, mint amennyit egy átlag közlekedő logikusnak vagy értelmesnek tartana, de tényleg szeretem csinálni. Így az utazásaimat nagyon lazán tervezem, első helyen semmiképp sem a hatékonyság, a praktikusság és a háztól házig elvek állnak. A BKV-t megpróbálom úgy használni, hogy ne sokat sérüljek lelkileg. Nehéz ezt megoldani, de kis odafigyeléssel jól megúszható. A metrót egyértelműen kihagyom, az számomra a legkiábrándítóbb, kőkemény valóság, némi rémálommal az aluljárókban.

A mai első úticél a Lónyai utca volt. Kettőtizenkettővel mentem a Boráros térig, onnan gyalog. Egy rövid megbeszélés után továbbindultam a Királyi Pál utcába. Tudtam, hogy ez lesz a kedvenc része a mai napomnak. Már az utca neve is kicsit mesébe, vagy valami fura álomba illik, hát még a két kis hely, ahova készültem betérni. Bár át kellett verekednem magam a Kálvin téri akadálypályán, de amint ez sikerült, bejutottam az utcába, kisimult a terep is, és a kedvem is.

Először a nagyon szép nevű Utas és Holdvilág antikváriumba léptem be. Apró kis üzlet, középen asztallal és székekkel, otthonos hangulatú könyvespolcok, a gyerekkoromból ismerős könyvgerincekkel, halk zongorazenével. Nagyon szeretem az ilyen helyeket. A falakon csupa klasszikus illusztrátor munkái, Reich Károly metszetek, és hasonló csemegék. Itt sem időzőm sokat, továbbállok.

Csak pár házszámmal arrébb kell sétálnom, és máris felbukkan a csodákkal teli Rózsavölgyi Csokoládé Bolt. Gyönyörű bonbonok, rájuk sem merek nézni, mert elhatároztam, hogy táblás csokoládét választok. Közben kardamomos és repcemézes kóstolóval kínál a kedves leányzó a pult túloldaláról. Nem utasítom vissza. Kiválasztom a két legcsalogatóbb feliratú táblát, és nehéz szívvel innen is kilépek.

Újabb akadálypálya vár, amin keresztül a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz jutok. Itt kiderül, hogy a kiállítás, amit szerettem volna megnézni, leginkább csak az én elképzeléseimben élt, és valami hasonló, de messze nem olyan érdekes, ami a valóságban hatszáz forintért megtekinthető. Most akkor inkább ezt nem.

A Vásárcsarnok a következő helyszín. Séta visszafelé. Útközben találok egy nagyon kellemes hangulatú kis kerámiaműhelyt, amiről szeretem azt gondolni, hogy ez csak most nekem termett itt. Ha egy öltönyös üzletember sétált volna erre, akkor egy bank állt volna a helyén. Ha már így megszólított, bementem és körülnéztem, nem is csalódtam. Jól megjegyzem a helyet, lesz még itt dolgom. A Vásárcsarnok pincerészlegében sushi kellékek után kutatok. Bár mindent lehet kapni a kis ázsiás szaküzletben, taszít a hely, így igyekszem gyorsan meglátni a szükséges elemeket, és menni innen elfele.

Elérkezem a leghosszabb szakasz megtételéhez, a Szépvölgyi útra kell eljutnom. A terv: villamos a Jászaiig, séta a Margit hídon, majd újabb villamos a Kolosy térig. Totális káosznak tűnik számomra a feltúrt szakasz, a Szabadság híd pesti hídfőjénél. Próbálom az elketrecezett és ledeszkázott területeken keresztül meglátni, hogy mi is a helyzet a villamossal. Járkálok egy picit, miközben pont érkezik egy villamospótló feliratú busz, ahhoz a megállóhoz, ahol épp tanácstalankodom. Rendkívül megörülök, hogy milyen egyszerűen megoldódott a helyzet, így gyorsan felugrom rá, és az sem keserít el nagyon, hogy az ellenkező irányba haladó buszra. Na persze, akinek van bérlete, nem aggódik! Sőt, kifejezetten szeretem, amikor még eggyel többször használom. Rendkívül aránytalannak és igazságtalannak érzem az árát, ezért mintha ez valami bosszú lenne, kárörvendően boldog vagyok, hogy még kevesebbet nyertek rajtam. De aki nem elég vagány a blicceléshez, annak ez marad.

Az első megállónál leugrom a pótlóbuszról, át a túloldalra, és várom a visszabuszt. Villamossal kellemesebb lenne ez a szakasz, már csak azért is, mert a villamos jóval alkalmasabb a síneken való közlekedéshez, másrészt alaphelyzetben (ha van ilyen) nincs szétütve az egész vonalon a kilátás. Betongerendák, állványok, mindenféle óriás – leginkább romboló, kevésbé építő – eszközök. Cigarettázva unatkozó munkások. Voltak dolgozó munkások is: a teljes szakaszon összesen ketten. A villamossínek mellett szuper védőfelszerelésben és szemüvegben gyártották az eszméletlen fehér színű és csillogós szikrákat, a buszon ülő védőszemüveg nélküli utasok szórakoztatására. Nekem nem fájt a szemem, szép volt. Kicsit arrébb történt, hogy az útburkolati romokon megállt egy rendőrautó, és egy bilincsbe vert rabot vittek sétálni a rendőrök. Csupa kaland!

A Margit hídhoz közeledve rájöttem, hogy ott sem lesz akkora élmény a séta, hiszen a Margit híd helyett is valami szürreális ketreces labirintus üzemel jelenleg. Így bár csak egy megállóról volt szó, a kombinót választottam. Csak legyünk túl rajta gyorsan. Margit hídtól villamos a Kolosy térig. Utolsó része az utamnak, innen már közeledem haza, és ezt kicsit sem bánom. Nagyon fárasztó közlekedni.

A Kolosy tértől séta a borzalmas nevű Montevideó iroda utcáig, ott villámgyors ügyintézés, és visszaindulás. A Szépvölgyi út ezen szakaszát nehéz elhagyni úgy, hogy be ne térjen az ember a híresneves Daubnerbe, ez most részemről nem is marad el. A sor mindig hosszú, de mindenki türelmes, mert a végén úgyis jól jár. Tíz darab meleg tökmagos pogácsa a jutalmam. Egyet rögtön meg is kóstolok, szükségem van az erőre a hazaúthoz.

86-os busszal jövök el a Clark Ádám térig, majd onnan a százöttel hazáig. Az alagút előtt nagyon rossz a buszra várni, olyan mintha egyáltalán nem is levegőt szívna az ember, hanem csak mérget, és az addig tartalékolt oxigén segítségével maradhatna csak életben. A százötről a Királyhágó téren szállok le, mert nem sokkal többet kell gyalogolnom hazáig, mint az Alkotás úton, viszont a díszlet sokkal szebb az Ugocsán hazáig.

Agócs Írisz, Budapest
2009. október 20.