Stetl

Stílusosak vagyunk. Késő ősszel, de gyönyörű napfényben Tokajba utazunk. Föl sem merül, hogy ne autóval menjünk, pedig – mint utóbb megtudjuk – kényelmesen, két és fél óra alatt, IC-minőségben oda lehet vonatozni. Az is igaz, hogy szeretnénk körülnézni kicsit a tágabb környéken, ezt viszont autó nélkül nem lehet.

Zsidó kulturális fesztivál egy kisvárosban, amelynek felvirágoztatói zsidó borkereskedők voltak. Palit meghívták, én vele tartok. Sosem jártunk erre. A táj összetorlódik Tokajnál, vagy inkább Tokajt telepítették erre az összetorlódásra: a Tisza, éppen ott, ahol a kis Bodrog siet beléje; s ráadásként a szőlősdomb, amely a Kopasz-hegyről lehordott löszből összetorlódott kúp. Ettől zugos Tokaj, és ettől zsúfolt is kicsit. A két folyó, a Tisza-híd és a domb találkozásában éppen csak egy körforgalom fér el. De úgy látom, ezen a – forgalomtechnikai és közlekedésbiztonsági szempontból – nem túl szerencsés helyen érvényesül David Engwicht „városszelídítő” modellje. A szőlőhegy közvetlen közelsége, a körforgalom tőszomszédságába telepített falatozók, a Tisza-Bodrog-háromszög elbűvölő látványa, és a történelmi városka-mag felbukkanó főutcája annyi izgalmas látnivalót kínál, hogy az autósok önkéntelenül lelassítanak. Fesztivál is van, hosszú hétvége is, meg a halottak napja is közeleg, úgyhogy a forgalom nagy. Mégsincs zaj, tülekedés, ráérősen zsilipelnek a kocsik.

Délután úgy, ahogy vagyok, kulturális programra öltözötten, elindulok a piros jelzésű kirándulóösvényen. Magas sarkú cipőben. Ilyet se csináltam még. Nem bánom meg. Igaz, az előző napi eső miatt csúszós a szurgyikban a nedves lombszőnyeg, lefelé még nehezebb jönni, mint fölfelé, de megéri a fáradságot. Lenézek a városkára, és megállapítom, hogy a zsinagóga a legnagyobb épület.

Nagy a forgalom a szurgyikban, ez örvendetes. Kisgyerekes kirándulók. Apa szól rá lustácska fiára: Gózzá’ má’!

Fönt a hegyen ér a telefon, hogy találkozzunk félóra múlva. Evickélek lefelé, előttem Ágoston Béla dúdolja az Ej uhnyemet (nagyon náthás, momentán utál kirándulni, ráadásul este két fellépés várja: rabszolgasors).

Kézenfekvő találkozási pont a katolikus templom előtti terecske: igazi középpont itt is. Amikor leérek, Pali megosztja velem egy megfigyelését. Noha a zsinagóga valószínűleg a legnagyobb épület Tokajban (megerősíthetem), sikerült úgy építeni, hogy csak az utolsó pillanatban vegyék észre. Először is Tokaj legalacsonyabb pontjára építették. Aztán: ahogy az ember végigmegy a főutcán és beles a mellékutcákba, nem látja meg sehol. Mert még csak nem is sarokra építették. Akkor bukkan fel, amikor az ember már ott áll előtte. És célzottan kell keresni. Félelem vagy exkluzivitás van ebben a rejtőzködésben? Mennyire másképpen gondolkodtak a zsidók a templomépítésnél, mint a keresztények: a templomot a maguk számára tekintették központi helynek, nem látványelemként.

Koncert a felújított, sterilen fehérre festett, hideg fényekkel megvilágított zsinagógában. Darvas Ferenc zongorázik, Oravecz Mari énekel. Az Állami áruház két híres betétdala közül az egyik: Egy boldog nyár Budapesten. Kicsit értetlenkedem, hogy jön ez ide, egy előadóteremmé alakított kisvárosi imaházba? Aztán meglátom magam mellett az idős asszonyt, aki a különbuszos csoporttal érkezett Pestről. Tizenéves lehetett, amikor ezt a filmet forgatták. Lepereg előttem egy lehetséges élettörténet, és értem, miért sír, értem, miért kell ide ez a dal, holott talán Feri sem gondolt az összefüggésre. „Nézd, értünk szép ez a város, és nékünk csillog a fény. Csupa boldogság, ami vár itt ránk…” Úgy érezhették akkor, hogy nekik szól a dal.

Másnap délelőtt autós kirándulás Sárospatakra. Mellékutat ajánlok, Pali örül, hogy így még többet láthatunk a tájból. Olaszliszka határában érzem a riadalmát, rálép a fékre. Látjuk az emlékhelyet, ahol a múlt héten tartottak legutóbb demonstratív megemlékezést. Három kisgyerek készülődik átkelni az úttesten. Lelassítunk, de nem mennek át. Minket néznek. Nézzük egymást. Szorongás.

Nádori Lídia, Budapest-Tokaj-Budapest
2009. október 25.