A villamos is aluszik

Szombaton nem siettem a napot. Komótos reggeli, erős kávé, várom, míg hat, aztán még kis szuttyogás és irány a piac. 10 körül. Slattyogás a MOM elé a villamosmegállóba. Menet közben kétszer is friss kávéillat csapja meg az orrom. Ez jelentősen növeli a séta élvezeti értékét. Nagyon szeretem a szombat délelőttöt, innen még nagyon hosszúnak látszik a hétvége, ráadásul mostanában minden szombaton süt a nap. Nem kell sietnem, úgyis csak este főzök.

Piacra mindig villamossal megyek. Mehetnék busszal, itt áll meg a ház előtt, és a csarnok előtt tesz le, de a szombati piacozás nálam nem racionális szempontok alapján működik. Úgyhogy a villamos verhetetlen. Már ki is bukkant a lejtő mögül. Napsütésben is ég a lámpája. A második kocsiba szállok, leghátul. Induláskor azt a vágyat dédelgettem magamban, hogy a piacozós poszthoz majd csinálok képeket is. Gép volt nálam. De aztán mégsem. Csak utaztam, mint máskor.

Kevesen vannak a kocsiban, mindenki ül, egyedül. 2-3 fiatal, pólóban, pulóverben, napszemüvegben, és három idős hölgy, távol egymástól. Az egyiken kalap, a másikon vékony selyemsál a harmadikon pedig könnyű ballon. Meleg a kocsi, átsüt rajta a nap. A BAH-csomópont után egy jobb kanyar a Villányi útra. (Régen azt hittem, hogy ez "az" a Bach, és nem is értettem, miért jó ez szegénynek? Aztán meg arra jutottam, hogy ez csak valami helyi folklór vagy ragadványnév. De nem, tényleg ez a megálló neve. Máig nem tudom, mit jelent.) A kanyar után jön a legjobb rész. Szombatonként kevés erre az autó, mindkét irányban biciklisek, a villamos lassan zakatol, kevés a felszálló, kertek, fák, hosszú egyenes szakasz, vicces utcanevekkel és sok megállóval. Pető Intézet, Szüret utca, Tas vezér utca, Feneketlen tó, végül a Móricz Zsiga.

Rövid séta a Fehérvári úti csarnokig, közben újságos, egy-két fotóklikk (ha már elhoztam a gépet) az Újbuda metróval – Újbuda közlekedése 2050-ben című gyerekrajzpályázat alkotásairól – ezek szerint, ők sem jósolják nagyon korábbra a metrót, mint 2050?

A csarnok felé még lassan caplatok, üres és könnyű a táskám, olvasgatom a falragaszokat. Ezeket amúgy is csak akkor látom, ha gyalog vagyok. Mire odaérek, már kommunikációképes vagyok, úgyhogy még élvezem is a vásárlást. (A shoppingolós részt most kihagyom, pedig tudnám cifrázni, úgy belejöttem az elmúlt hónapokban. Eddig azt hittem, hogy „Lehel csarnok forever”, de amióta elköltöztem Újlipóciából, nagyon szépen belerázódtam a Fehérvári úti csapatba is. Majd ha a vásárlás és a piac lesz egyszer a téma, ezt is leírom.) Hazafelé már praktikusabban gyorsítok. Nehéz a cucc, mint általában. (Ritkán van nálam lista, ott improvizálok, nem döntöm el mit veszek, hanem hagyom magam. Elég alaposan hagyom magam.) Csak a villamosmegállóig kell eljutni. Sok a környéken a gurulós kocsit huzigáló néni. (Olyan kis kompakt, ahogy tilitoliznak a cuccukkal. A villamossínek azért nem könnyítik az átkelést, pláne a váltókon. De bevallom, kacérkodom egy ideje egy vagány nyugdíjas-gurulóssal. Még ízlelgetem a gondolatot.) Visszafelé olvasok és nézegetek. Jólesően bambulok. Még két kávéillat, gondolom, és már otthon is vagyok. Kár, hogy egy egész hetet kell várnom.

Frazon Zsófia, Budapest
2009. október 3.