Ez nyilván álkérdés, a lényeg, hogy ma a repülésről fogok írni.
Visszafogott elokvanciával (v.ö. a Hófehér című magyar műremek királynője: I. avagy Egetverő Arrogancia) természetesen. Éspedig:
A terminálok közötti résben felfüggesztődnek a határok. Az ember utassá lényegül, ha a kapukon átengedték, csak a beszállókártyája száma különbözteti meg a többiektől. Egy darabig. Odafönn választhat: kávét vagy teát, csirkéset vagy sajtosat kér, netán hagyják békén testületileg, csak az övet, azt jól csatolja be.
Szeretem az elrugaszkodást. Már gyorsuláskor hátradőlök és átadom magam az emelkedésnek. (Képzeljük el, ahogy a történet elején Ikarosz fityiszt mutat a nehézkedésnek.)
Itt fenn fény van. Színből pedig kék és fehér, és persze pára, felhővatta, csupa anyagtalan, ritka holmi.
A Boeing 737-es Párizs-Budapest-járat repülési magassága: 12496 m, sebessége: 868 km/h, közben odakinn -59 celsiuson vattanyájak legelésznek az Alpok fölött.
Lenn a földön színes takaró hepehupái – valószerűtlenül sok lilával.
Igen, innen nézve valóban térkép a táj – gondolom, de a figyelem léptékváltásai nélkül hogy is venném észre?
Elalszom. A gép rángatózásaira ébredek. Zavar van az erőben a célállomás fölött.
Landoláskor már mindenki siet. Beizzanak a mobiltelefonok; hazaszólunk, megérkeztünk, a távoliak buksiját pedig megsimogatjuk egy sms-sel. A kék folyosó végén („Budapest üdvözöl”) a váróban tucatnyi Mr. és Ms. X-et vár valaki – alkalmasint Mr. vagy Ms. Y –, táblával, a „talán majd ő” fürkész tekintetével, valójában persze személyesség, a gyomorszáj izgalma nélkül. Van, aki napjában többször is fogad valakit; konferencia vagy cégvendégség, fogadás jobbról/balról – mosolyogj, a nevek átírhatók a papírlapon.
Kint a hideg szél majd’ kilöki a bőröndöt a kezemből. Nyárból mentem őszbe, máris itt a tél.
Fisli Éva, Párizs-Budapest
2009. október 13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése