Barack

Az a különös felismerés köszöntött rám ezen a hímes vasárnap délutánon, hogy a legzaklatottabb közlekedő tárgyam a BKV-jegy. Fogadjátok nyilvános terápiám töredékes naplóját.

Csodálatos narancsfagyi színű fecni, csak úgy siklik a tenyérben! Kereken 300 Ft az ára, és úgy megbecsülöm, akár az utolsó csepp limonádét a hőségben, vagy az első békés percet egy begorombult nap után.

Szeretném én ezeket a szemtelen kis cetliket, de nem tudom!

Azért vágyom velük harmóniára, mert jó volna az általuk megtestesített stresszt feldolgozni, egy életre letenni. Tegnap másfél órámba telt, míg eljutottam a Kossuth térről a rákosligeti Hősök terére. Ez alatt a másfél óra alatt zöngéjét sem hallám belső félelmemnek, hogy: „hol a jegy – mi a jegy – jajj, a jegy...” Siettem, mentem, nem találtam az induló állomást, frissítő toalett után nadrágját rángató sofőrt faggattam egy ízben, lestem a menetrendtáblát sok ízben.

A BKV lassú volt, akár a lomhára hízott tacskó. Amikor szembesültem a ténnyel, hogy a busz harmadik megállójáig 10 perc alatt ért el, elöntötte tagjaimat a görcs: elkések. Végérvényesen, érvényes jegy nélkül. Színházba igyekeztem átmeneti kabátban, szél bújt a nyakamba, jó is lehetett volna.

Mióta főleg bicikliülésről nézem a világot, a tömegszállítós kalandjaim száma jelentősen megritkult. Tudatállapotom ezen az időtlenséget átszelő buszon távol állt a biciklin megélhető éberségtől, amelyet az önrendelkezés élménye ad, sokkal inkább kiszolgáltatott voltam, s ezen a bliccelés miatti enyhe bűntudat sem enyhített. Senki voltam, illegálisan elkéső. Desztinációjával azonosult nő, akit szív a jövő.

No de a jegyek. A piros metrón érvényesítettem a megvásárolt két jegy közül az egyiket. Örömutazó voltam, békés, sikkes, biztosléptű. Egy darabig. Amíg be nem ütött a kétely (egy-pár ablakot), oda nem csüccsent mellém az ülésre, befurakodva elmém nyitva felejtett szobáiba.Hiába tudtam én, hogy ott a jegy a táskám első zsebében, közvetlenül a telefon mellé csúsztatva, szorongtam. Vajon tényleg ott van-e? Olyan fáradt lehetek-e már, hogy már azt se tudom, hova teszem? Kifújta a szél, melléesett... Jajj, ide kapok – oda kapok, tapogatok, zipzárazok. Istenem az arrogáns emberektől ments meg engem ma! Senki ne akarjon tőlem semmit! Hagyjanak élni!

Ez a ropogós barackszelet betintázódva vagy kiharapva, békéd és üdvösséged záloga, őrizd is mint ezerjófüvet! Ám a jegyek istene hamar leveszi hívőiről a kezét. Amint leszállsz, kisétálsz, vége, kezdődik minden elölről. Sosem bízom már magamban, a kezemben, a racionális praktikumban. A társadalmi gyanakvás férgei megrágják és kiköpik az elhasznált jegyeket, ami neked marad, csak memento: „utaztam, haladtam, féltem”.

Lehet, hogy csak én szereztem túl sok rossz élményt otthon hagyott bérletek és személyi igazolvány miatt? Lehet, csak én voltam peches a bliccelésekkor? Lehet, hogy én vagyok a hüje, hogy blicceltem életemben? Bliccel a halál?! Aki bliccel, az csal, elárulja Budapestet, Magyarországot, az egész hazát!!?? Kizsákmányol, sumákol, ingyen él? Vagy bliccelni néha ér? Rossz szolgáltatásért hébe-hóba fizetünk? Jó szolgáltatásért hébe-hóba nem?

Néha úgy felgyülemlenek táskám zsebeiben az elhasznált jegyek, mintha erős őszi szél hordta volna őket egy kupacba. Rám hullottak, rám maradtak; emlékei a legalitásnak, a szabadság illúziójának. Menekülök a gyanakvó, cinikus tekintetektől, a tompa rohanástól. Ezaz! Falura akarok költözni.

Vörös Júlia, Budapest
2009. október 3.