Az én kis falum

Ma a Kiez-érzés fémjelezte a napot. Mi az a Kiez? Kícnek ejtik, én Berlinben hallottam először, de nem biztos, hogy berlini kifejezés. A nagyvároson belüli kisfalut jelenti, magyarul urban village. Magában foglalja az utcát, ahol élünk, esetleg egy-két mellékutcát, a legközelebbi teret, maximum még egy párhuzamos utcát. Pontosan nem behatárolható, illetve szubjektívek a határai. Ha nincs benne kisbolt, posta, patika, iskola, óvoda, pék, újságos, könyvesbolt, kávézó, vagy ha van ugyan, de sose térünk be oda – akkor megette a fene, akkor az nem Kiez, csak egy utca.

A Ráday elején lakunk, Misi a Bakáts térre jár iskolába, Jancsi a Liliomba óvodába. Ez utóbbi azt jelenti, hogy egy markáns határvonalat: a Nagykörutat át kell lépnünk. A Tompa utcán bekanyarodva érezhetően idegen Kiez fogad bennünket, de barátságosan. És sok az ismerős arc is: az óvodisták és szüleik; Misi iskolatársai; a százforintos-boltos néni, akivel egyszer Jancsi flörtölt. Legalább ennyi.

A Ráday utca viszont igazi kíc. Végigmenni rajta enyhe őszi időben: kevés bosszankodás, rengeteg öröm. Essünk túl a bosszankodáson. Egy helyen folyik át autófolyam az utcánkon: akik a Mátyás utcán araszolnak végig, és a Közteleken akarják folytatni, hogy kijussanak az Üllői útra, mindkét irányba. Ragaszkodnak ehhez az útvonalhoz. Amikor a Ráday még egy macskaszagú ferencvárosi utca volt, akkor a Mátyásról gátlástalanul be lehetett hajtani, a jobbkézszabály volt érvényben. Csakhogy a fél-sétálóutca elszemtelenített bennünket, gyalogosokat, és az autósok – noha semmiféle tábla nem szólítja fel őket erre – megadóan tűrik, hogy mindenféle iszkolás nélkül, kényelmesen átsattyogjunk előttük. Csúcsforgalomban amúgy se tudnának haladni. Igaz, cserébe sokkal morcosabbak. Ma a Közteleknél rosszul kanyarodott egy taxi, kénytelen volt korrigálni, a mögötte jövő viszont úgy tett, mintha haladna a sor. A taxis kinyitotta az ajtaját, és valami olyasmit kiabált hátra, hogy „Gyere rám, gyere rám!”. Valami megszólítás is következett. Nem jött rá.

A Köztelek utáni első kedvenc helyem a Stúdió K előtti járdaszakasz. Főleg, amikor ott cigiznek a színészek talpig feketében (bábelőadás vagy próba lehetett). Nyakó Juli agyondohányzott hangja. Szemérmesen nem nézek rá, hogy ne nézzek rá rajongva.

Azután főleg a Bakáts-templom körül közlekedünk. Búcsú van. Lehet mászkálni a füvön, a macskaköveken, bemenni a forradalmi emlékműhöz. Mindezt bármikor meg lehetne tenni, mégsem tesszük, csak átmegyünk a téren. Most DVD-t vásárolunk, mesetotót töltünk ki, frech kis párbeszédet folytatunk a UPC rámenős üzletkötőjével (nem és nem fizetek elő), isteni sajtos-sonkás cipófélét kóstolunk, óvodás- és iskolatársakkal folytatunk rövid eszmecserét.

Aztán hazafelé a páratlan oldalon. Benézünk a Képesházba, Görözdi Judit ül ott egyedül, várja a nyilvános beszélgetés résztvevőit. Nem, mégsincs egyedül, egy férfi molesztálja alkoholfelhővel, szórólappal, lejmolással és szeszélyesen váltakozó beszédtémákkal. Judit már elővette a pénztárcáját, úgyhogy csak a beszélgetéstől tudom megmenteni. Megmentem. Mennünk is kell tovább, látszik rajta, hogy izgul. Utána Jancsi szabályosan a Szakállas Gyuri karjába veti magát, ő a könyvesboltos, gyakran találkozunk. Gyurinak elég sok gyereke van, ezt érzik rajta. Aztán Hunčik Péter jön Palival. Ezúttal Péter akarja a haverkodást Jancsival, leguggol a járdán, és próbál elővarázsolni a mobiljából egy képet Fridáról, a kutyájáról. Nem talál egyet sem, úgyhogy inkább elmeséli. Menjünk tovább! Margit integet ki a kávézóból, Jancsi visszainteget, majd megállapítja, hogy egyszerre mozgatták a kezüket. Egy húron pendültök, állapítom meg. Mi az, hogy egy húron pendültök, kezdi firtatni. Ehhez le kell lassítanunk, különben is előttünk megy Laci a bevásárlókocsival, és nem tudunk előzni, mert a járda felét a Vörös postakocsi asztalai foglalják el. A magyarázat kezdő mondatára Laci hátranéz. Gonosz ember, mondom neki, kíváncsi voltál, ugye, hogyan birkózom meg a feladattal. Szó sincs róla, felismertem a hangodat. Közben a kapuhoz érünk, nekem eszembe jut a (szerintem) képszerű és frappáns magyarázat, de Jancsi már elfelejtette.

Kiez az, ahol az ember legalább kétszer köszön ötszáz méteren, és ebből legalább egyszer tudja a nevét annak, akinek köszön.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 2.