2009. október 22., csütörtök

Ost-romolj meg

Ma délután fél négykor ért véget az a munkahét, amely a múlt hétfőn kezdődött. Tizenegy napig levegőt venni se volt időm, milyen szerencse, nem is lett volna hol és miből.

Ezúttal a Vásárcsarnoktól a hídig tartó járdaszakasz hiányzik a város szövetéből, rakják a járdát. Rakjátok csak, fiúk, rakjátok. Én élvezem ezt az ostromállapotot itt a Kálvin téren és a Vámház-körúton. Habár most nem nagyon értem, miért kellett a híd északi oldalát, annak is a pesti hídfőjét járhatatlanná tenni (ott is rakják). Meg a zebrát is kivonták a forgalomból – igaz, ha se délen, se északon nincs járda, akkor nem is kell átmenni, nem ugrálunk.

Alig várom a Gellérthegy szagát, legutóbb még szárazság volt odafönt és por, most rendes ősz van. Egy forraltbor-árus is kitelepült a miépes kápolnához vezető sétány elejére. Istókuccse megkóstolnám a borát, de okom van rá számos, hogy mégse tegyem. A billenős padok egyikére székiruhás néni települ. Ezek a billenős padok itt vannak, amióta az eszemet tudom: a pad a sétányra néz, billentek rajta egyet, már a Gellért-szállóra néz. Megint billentek: sétányra néz. Csak ugye, ha rajta ülök, akkor nem működik a dolog annyira flottul.

Mindig az Európa kiadó slágere jut eszembe, amikor fönt vagyok a Centenáriumi parkban (nem Millenniumi!, rosszul írtam a múltkor). Alattunk morajlik a város: kicsi és jelentéktelen. Nem annyira jelentéktelen, inkább félelmetes ez a morajlás, nem tudom kiiktatni a várost, ahhoz jóval messzebb kéne mennem. Azért nagyon örülök a napfénynek, meg hogy még mindig tudok mezítlábazni.

A Gellért szálló előtti kijelző felváltva mutatja hol a pontos időt, hol a pontos fokot. Fél öt van, tizenkilenc fok. Mihez igazították a váltások ritmusát? Nem sietek, de sűrűn oda kell pillognom, hogy mikor vált már a kijelző, mikor tudom meg a tizenkilenc fokomban, hogy hány óra van. Az autósok esélytelenek.
A sétány aljában hirdetőoszlop, Karátson Gábor úgy véli, ugyanott vagyunk, mint ötvenhatban. (Forradalom, elszámoltatás, a harmadikra nem emlékszem.) A holnapi napot itt kell töltenünk a városban, van viszont hátra húsz oldalam a regényből, amit fordítok. Azzal jól be lehet zárkózni.

Visszafelé a Vámház körút északi oldalán megyek. Már fölfestették a biciklisávot, a járda jóval szélesebb (hasonló kővel kirakva, mint az Ötpacsirta utcában – ez mikor kezd kaffogni?), így az autóknak csak egy-egy sáv jut mindkét irányba. Nem lesz tehát autóverseny, a bütykök miatt a villamossínre sem lehet majd ráhajtani. Csendesebb lesz a Vámház körút. A Kálvin téren legalább akkora még a kupleráj, mint a Vásárcsarnok előtt, de a legnagyobb zajt egy locsolókocsi okozza. Szinte békebeli a hangulat. Már meg is jelent az első fecske: a Charlotte cukrászda három tenyérnyi asztalt tett ki, székekkel. Nemsokára kedvünk is lesz kiülni oda. A Charlotte egyébként nemrég nyílt, nem az én ízlésem, de a maga módján igényes. És a kávéjuk is jó.

A közlekedési lámpák nem működnek, a Lónyay utca eleje is fel van túrva, ráadásul pénteki forgalom van, tekintettel a holnapi ünnepnapra. De azért nem mondanám, hogy hisztisek lennénk – persze én könnyen beszélek, most jövök a hegyről.

Estére várjuk a barátainkat, csirke a sütőben, saláta a hűtőben. Azután csak nekünk szól majd Varga Orsi fűmuzsikája.



Nádori Lídia, Budapest
2009. október 22.

Nincsenek megjegyzések: