Varázslók, boszorkányok

Na nem azért, mert néprajzos vagyok, nem-nem, ezek hétköznapi varázslók és boszorkányok, az egyiktől nagyon megijedtem, ezt akarom kiírni magamból. Etnomobil-írásterápia.

Ma nem kell dolgozni menni (őszi szünet, hurrá!), de lemegyünk a városba ügyintézni. Autóval. Tehát ez egy autós utazás-történet lesz.

Az autó – természetesen francia! – olyan, mint egy nagy hajó, ülése kényelmes fotel. Rettentően kicsi vagyok benne. A terep (meredek és szűk parkolóhely, keskeny, meredek út beláthatatlan szurdokkal a végén) másokra a frászt hozza, R. viszont magabiztosan és nagyon jól vezet, hajózunk lefelé a keskeny úttesten. A kutya (Szandi) szabadon, de bibibí, most nem tud megtámadni. A buszmegállóban (emlékeznek: kék víztartály, nemlétező telefonfülke) nem várakozik senki, csak a Bolond Mari néhány széthagyott cucca hever a földön. A Bolond Mari négy éve még egy tip-top kis nő volt, ötvenes évei és alkoholizmusa elején. Akkor még néha megverte a gyerekeket, akik csúfolták, ha részegen battyogott haza – szépen kifestve, kiskosztümben. Ma már csak verbálisan goromba, egy lepattant, ijesztő alkesz, aki az utcákon kóborol, buszmegállóban alszik a padon, és aki már nem bírna el a gyerekekkel. Esténként hallom, ahogy a szemben lévő hegyen ordít valakivel (talán saját magával?). A szeme viszont mindig megfog: nagy barna, figyelő szemek. Múlt héten odaült mellém, és elkezdett mesélni (igen, ő is mesélhetne csudás történeteket) arról, hogy a szobájában villanykörtén fekete valamik vannak, amiktől nem bír aludni. Rettentően kíváncsi lettem volna a folytatásra, de jött a busz, és mivel erre másfél óránként van járat, az ember meggondolja, hogy kihagyjon-e egyet. Ennek a történetnek lőttek, sajnos.

Na, de most nem ül ott a padon, csak néhány sáros, színevesztett póló (ruhagyűjtő mániás) és üres műanyag palack (korábban asztali bor, most már padalatti bor) mutatja, hogy arra járt.
Az úton szembejön Zolipostás, kérdezzük, hozott-e valamit, nem, ma nem hozott semmit. Zolipostást nem tudja megzavarni az utca két neve, mindent kihord, ami kihordásra vár, mindig a megfelelő helyre, és még az sem fog ki rajta, ha a szemben lévő hegyre címezve jön a levelünk. Ilyenkor – úgy képzelem – kuncog egyet magában, „hm, hm, nem tudtok kifogni rajtam barátocskáim, kedves gépírókisasszonyok, hivatalnok urak, tudom én, hogy hol lakik F.J. és H.R., jobban tudom, mint Ti, és el is viszem nekik ezt a levelet”, és már mászik is fel a mi hegyünkre, lépeget is keresztül egy kertvégi, keskeny ösvényen, leereszkedik a rozsdás kapunkhoz, és bedobja a levelet a kopott postaládánkba. Így ni! (Micsoda közlekedés-történetet írhatna!: busszal fel a hegy aljára, aztán onnan gyalog úttesten, dűlőn, ösvényen, kutyafogak között télen-nyáron, forróságban-fagyban).

Zolipostás tegnap nem talált itthon minket, értesítőt dobott be, ezért ma autózunk, lefelé a hegyen, be a városba, el a postára.

A posta előtt parkoló, abban sok-sok parkoló autó, de!: „egy hely mindig van”. Ezt mondja R., és amint kimondja, tényleg, mint egy varázslat, egy hely mindig van. Az lesz a miénk. Én nem megyek be, kint várakozom. És ez nagy hiba volt, mert bent várakozni mégiscsak jobb lett volna, mint idekint a magát fehér boszinak nevező, de szerintem fekete boszorkány karmai közé keveredni. Nagydarab asszony, piros melegítőben, botorkál a parkolóban, meglát, felragyog a szeme, rám mosolyog, kedvesen, tényleg kedvesnek látom a mosolyát, és elkezd felém kacsázni. Azt hiszem, hogy ismerem, hogy ő az az asszony, aki múltkor megszólított a buszmegállóban, és elmesélte a fél életét. Leengedem az ablakot és akkor látom, hogy nem ő az, de már bent is van a keze az ablakon belül, nem tudom felhúzni. Le akarja venni rólam az átkot, hiába mondogatom, hogy nem kell, köszi, jól jön az nekem még valamire, de ő félt engem, mert hatalmas veszedelem, halálos átok ül rajtam, és nagy bajban vagyok, és meg akar menteni. Mert ő egy fehér boszi. Azt, hogy nagy bajban vagyok, már én is érzem, és hogy átkozottul nagy marha voltam, hogy leengedtem az ablakot, azt is, de szétlapítani mégsem akarom, miafenét csináljak. Nyomul be derékból az autóba, nyújtja a kezét, hogy majd úgy leveszi az átkot, és furamód szívesen odaadnám neki, szívesen megfognám a kezét, mi ez?, mégiscsak boszorkány vagy mi?, megbabonázott?, de végülis nem adom a kezem. Na jó, akkor legalább pénzt adjak. Adok neki egy ötszázast, de már közben, ahogy keresem a pénztárcámban, mondja, hogy ezrest kér. Nyújtom az ötszázast, nemigen akarja elvenni, kéri az ezrest, nehéz eltartani a családot. Meglátom R.-t közeledni az autóhoz, na hálaistennek!, döbbenten nézi a hatalmas testet, ami lóg ki az autóból, aztán meglátja a rémült tekintetemet is, elkezdi szaporázni a lépteit. Közben meglátja őt az asszony, elveszi az ötszázast, amit én megbűvölve nyújtok felé, már ki is szuszakolja magát az én térfelemről, meglódul R. felé, de az hirtelen beugrik a kocsiba, indít és csikorogva elhajtunk.

Most veszem észre, hogy reszketek. Mi volt ez? MI VOLT EZ? Balfékségem (egyik) története, tudom.

Hazafelé még két helyen megállunk, veszünk bort, felszaladok a tanszékre egy könyvért, hazaérünk. Valahol félúton felfelé elhagyom a feszültséget, süt a nap, kimegyek a kertbe. Átok ellen legjobb a kertészkedés. Ma már inkább nem megyek sehova. Műveljük kertjeinket.

Farkas Judit, Pécs
2009. október 22.