Szupernyolc

Megtudtam, hogy blogíró vagyok. Zavarba is jöttem; már megint egy identitás, amivel kezdeni kéne valamit. Meg aztán a közvetlenség illúziója – amikor első találkozásunkkor a szerzőtársnak úgy nyújtom a kezem, hogy arra számítok, pontosan úgy szólunk egymáshoz, ahogy és amennyire a szövegeink. De nem. A távolság zsugorodik és visszanő közénk, másodpercenként oda-vissza, nem bemérhetően. De azért, ha mosolyog, valahogyan ismerős.

Mint ez a város, Pécs, amit gyerekként lehetett utálni (Kaposvár felől), aztán meg beleszeretni Csontváryjába, Áfiumába, Tettyéjébe, és minden utamból megőrizni egy szeletnyit belőle, sosem belakva, csak ráérezve, összefüggéstelenül.


A Misina IC-t sikerült 7 perccel lekésni, a Mecsekre felférek, ráérősen olvasok az úton. Időre mennék, de a vasútállomáson furcsán mosolyog a néni, aki útba igazít. Meggyőzően bonyolultan magyarázza, miért ne menjek mégse a harmincassal. Taxiba ülök, a sofőr dörmög és szidja a várost. Lassan megértem - a Széchenyi tér feltúrva, a mélygarázsépítés tetőzik, hajóvonták találkozása tilos, pallókon egyensúlyozom át az Irodalom és Művészetek Házába.
Embermeleg van. Egy dunai matróz családi videóját vetítik épp odalenn. Vibrál a vásznon a szupernyolcas, ahogy Brahms ötödik magyar táncára szökdel pingvinjelmezben a felismerhetetlen családtag már vagy negyven éve.

Nem így, csak ilyen boldogan.

Fisli Éva, Pécs-Budapest
2009. november 23.

A zebra, a tevekaraván és a kerékpáros

Szoktak Londonba járni? Na, én most voltam először, és biztos ezért történt, ami történt. Érkezésem napján avatták ugyanis az Oxford Circus gyalogátkelőt. De ez nem ám csak egy sima zebra, hanem szuper-zebra: amikor zöld van, akkor az egész kereszteződés a gyalogosoké, száguldozhatnak keresztbe kasul, nem kell a taxikra és a buszkaravánra figyelni, csak menni doszt. Középen még egy rövid találkozóra is van idő, zavartalanul, aztán a továbbsodródás. Az ügyes kis készség London egyik legforgalmasabb útszakaszán készült, az Oxford és a Regent Street sarkán, japán mintára, a megnyitót pedig Boris Johnson a város kerékpáros polgármestere és egy japán zenekar celebrálta a népnek: cintányércsattanással. Erről sajnos lemaradtam, mert csak este olvastam róla, de a bő egy hét alatt kétszer is kipróbáltam. Gyalogosnézetből nem olyan látványos, mint a média madártávlatából, ellenben a járdaszinten élőknek így is roppant hasznos (itt egy szép videó a Guardian Bike Blogjáról). Eljátszottam a gondolattal, hogy működne egy ilyen x-crossing például a Blahán, az Astorián vagy az Andrássy-Bajcsy kereszteződésben.
Johnson épp csak felavatta az Oxford Circust, másnap újra címlapra került. Este, amikor hazafelé tekert kerékpárján, figyelmes lett egy utcai csetepatéra, amiről később kiderült, hogy fiatal nők támadtak Franny Armstrongra, A hülyeség kora rendezőjére, kapucniban, nem kis hévvel és valami fémcsővel (biztos nem hisznek a globális felmelegedés bejövetelében, pedig már rég átlépte a küszöböt). De a konzervatív szöszi polgi leugrott a bringáról, leállította a csetepatét, majd hazakísérte a rendezőt. Nos, ezen is elgondolkodtam. Vajon budapesti történetként melyik epizód lenne a leghihetetlenebb? Hogy a polgármester hazafelé bringára kap? Vagy az, hogy észrevesz valamit az utcán, és ezért meg is áll? Esetleg az, hogy a konfliktust határozott fellépésével rendezi? Utána önszántából, gyalog hazakísér egy filmrendezőt (anélkül, hogy a média a sarkukban lihegne)? De aztán rájöttem, hogy mindez nem fordítható le, ezért belegondolni sem érdemes.
Innen nézve furcsa érzés, amikor az ember azt látja, hogy egy nagyon sűrű városban a gyalogos és a kerékpáros fontos közlekedési tényező, olyan, akiért tesznek, akinek a komfortérzet növeléséért és biztonságáért fontos döntéseket hoznak. Pedig London elsősorban motorizált nagyváros, ahol a reggeli és az esti csúcsforgalomban lassan hömpölyög a forgalom, türelemre és figyelemre van szükség a haladáshoz. Turistaként mindegy, de hazaigyekvő háziasszonyként azért nem lehet egyszerű. Persze nagyon-nagyon vicces, ahogy a piros emeletes buszok imbolygó tevekaravánba szerveződnek és billegnek egymás után. A sofőrök elképesztően manővereznek a dugókban, szinte helyben megfordulnak – na jó, ezt a busz tudja, nem a sofőr. Utasként a kis pirosokon persze felül a tuti: nagyszerű kilátás, pompás buszozás. De sietni nem nagyon lehet vele. Arra ott a metró, a tubus – a tube, ahogy a londoniak mondják. És tényleg úgy jön ki az alagútból a kocsi, mint fogkrém a tubusból: kanyarog, pont akkora, mint a luk, vagy csak centikkel kisebb. Mind the gap – visszhangozzák a férfi és női hangok, kocsin kívül is belül – between the train and the platform. A londoni metró szlogenné vált fordulata a kanyarodó peron és a metró kocsi ajtaja közötti távolságra figyelmeztet, fáradhatatlanul. (Van belőle póló, táska, nyakkendő, és persze minderre vásárló is akad.)
Minden bringáskampány ellenére viszont London ma még nem ideális bringás főváros (ahogy Berlin például tagadhatatlanul az, és akkor most hagyjuk Koppenhágát, mert az túl magas labda lenne). Ez persze változhat, mint ahogy a magánautók használatát is drasztikusan szabályozták néhány éve, nem eredményetelenül. Bringautak szinte mindenhol fel vannak festve (első lépés), de nagyon élelmesnek kell lenni a kerékpározáshoz. Vannak kitartó próbálkozók, nem is kis számban, de sok a baleset, és láthatóan inkább a kis robogók terjednek. A keleti városrészek és a campusok környéke azért kerékpáros, de kevés a parkoló, sok a kerítéshez kötést tiltó tábla, mégis érzékelhető a pozitív hozzáállás, a támogatás és a figyelem. Mindezek élén nyeregben teker a nemzetközi és a helyi média szerint is különc Boris Johnson polgármester, aki láthatóan járdaszintről is ismeri városát.
Azt hiszem, fogok még Londonba menni. Még az is lehet, hogy rákapok. Mert amit múzeumról és kiállításról tudnak, az lélegzetelállító. De erről majd máskor és máshol.

Frazon Zsófia, London
2009. november 2-10.

Utcazene

Fisli Éva, Athén
2009. november 10.

Bumlizás a Szigetre

Lipótvárosi lakosként bensőséges viszony fűz a Szigethez. A gyereklegeltetős idők elmúltával is gyakran járok oda, mégpedig a Sportuszodába. Békeidőkben ez nem nagy vállalkozás – gyalog (ugyan hogyan máshogy) a Falkmiksán, majd egy rövid megálló Combinóval a Margit-híd töréséig, onnan megint gyalog. Lusták számára ennél egyszerűbb megoldás is kínálkozik: a 26-os busz a Szent István körúti postától éppen a „házig” visz. A híd felújítása azonban ezt a rutint nem engedi működni, próbák sorának teljesítésével juthatunk el az uszodába. Persze a rozsdás, korhadt korlátok és az állandósult morajlás, ami azt a szörnyű, régi novemberi napot idézi, amikor az utasokkal teli villamosok és a járókelők a kettévált hídról egyenesen a jéghideg folyóba csúsztak…szóval éppen itt volt a felújítás ideje! A gyalogosok a híd bal oldalán rendelkezésükre bocsátott szűk sávon közlekedhetnek, miközben a villamos lépésben, áthelyezett vágányán furcsán közel halad mellettük. De még itt sem érezhetjük magunkat biztonságban, a biciklik hangtalanul surrannak a hátunk mögött, vagy jönnek nyílegyenesen szembe! Igyekszem minél gyorsabban végigmenni a buckás, meggyötört úton. De a neheze, az átkelés a túloldalra még hátravan. Mintha a pokolba ereszkednénk le a csúszós, csorba lépcsőkön! Odalenn hatalmas tócsák, szemét, fejünk felett táskás, megereszkedett vakolat és korlátok mindenütt. Az aluljáró egykor vidám piros csempéi – vajon megmaradnak-e? – elkoszolódva, összefirkálva várják a szebb jövőt. A kézenfekvő, balkéz felőli feljáró, az uszoda oldala persze szintén le van zárva, le és a felfelé haladók a máskülönben kevésbé használt pestfelőli lépcsőn néznek egymással farkasszemet. Fent már csak egy rövid feltúrt szakasz következik, majd végre átmehetünk a „helyes” útra. Hát így jut el az ember a pesti hídfőtől a Sportuszodába. De megéri, mindig megéri!


Sedlmayr Krisztina, Budapest
2009. november 11.

Nagyképernyős

Frazon Zsófia, London

emeletes busz felső szintje, 11 to Fulham Broadway

2009. november 2.

Alternatív(a)

Ferenczi Attila, Róma, Trastevere

2009. augusztus

Áldás és rontás. Apró élmények a tömegközlekedésben

Áldás
Terhes voltam. Ültem a Clark Ádám téren a buszmegállóban és vártam a százötöst. Leült mellém egy idős bácsi és mesélni kezdett. Elmondta, hogy annakidején az ő hatáskörébe tartozott a hidak műszaki állapotának ellenőrzése. Mintha azt mondta volna, hogy az alagútban található irodák valamelyikében dolgozott. Legalább 20 percet vártunk együtt, mire megjött a busz. Felálltam és intettem neki, hogy jöjjön, de kiderült, hogy ő nem is a buszra várt csak velem beszélgetett. Búcsúzóul azt mondta: „Virágeső hulljon reád, így kísérje lépted nyomát!” Azon a nyáron többször megáldottak buszon és villamoson is, de azóta semmi. Nem felejtem el.

Rontás
El volt törve a kezem, gipszem volt. A Clark Ádám tér felé mentem a 105-ös busszal. Tömeg volt, nehezen kapaszkodtam. A budai partot elérve megkérdeztem a jelző gomb mellett álló férfit, aki közvetlen a gomb alatt fogta a kapaszkodót, hogy jelezne-e nekem, ha megkérem rá? Nemes egyszerűséggel annyit válaszolt, hogy: „NEM”. Nem felejtem el.

Közjáték
Arról most nem írok, hogy babakocsival hányszor csukta rám a busz- és villamosvezető az ajtót. Ki tudja miért?

Áldás a vonaton
Nagyon régen történt, a Budapest-Pécs vonalon. Fülkés vonat. Kinyílik az ajtó és egy fogatlan pasi megkérdezi, hogy kérek-e valamit a büféből. Döbbentem néztem rá és mondtam, hogy semmit. Bedobott egy doboz Marlborot, hogy amíg visszajön, gyújtsak rá. Visszajött. Elmondta, hogy azért ült vonatra, mert 3-4 helyre is elígérkezett aznap, és ezt csak úgy tudja elrendezni, hogy sehova sem megy, de alibiből felszállt egy vonatra. Kiderült, hogy azért nincs foga, mert tengerész volt. Egyébként a hajón unalmukban nyelvészkedtek, ezért tagja egy magyar nyelvtannal foglalkozó társaságnak is. Fele úton nyelvtani fejtörőket oldottunk meg és szabályokon vitatkoztunk. Megkérdezte, hogy szerintem hány isten van, mert szerinte kettő. Egy nem tud így kibaszni egy emberrel, mint vele – mondta. Megérkeztünk Pécsre és sírva búcsúzott el. Megköszönte, hogy meghallgattam, és azt mondta: „Áldjon meg az ég! ” Ezt sem felejtem el.

Vonat még
Szintén Budapest-Pécs. Buliból mentem, ezért álmos voltam reggel. Akkor még le lehetett feküdni az ülésekre, mert valahogy nem volt ilyen tömeg, mint mostanában. Elaludtam. Kinyitottam a szemem, és láttam, ahogy egy pufi család a fülke ablakából, kintről bámul. Visszaaludtam. Zörgésre ébredtem. A pufi család beült hozzám és hurkát, kolbászt, kakaós csigát, meg hasonlókat ettek a szemközti ülésen. Visszaaludtam. Mire felébredtem sehol senki. Először azt hittem csak álmodtam az egészet, de az ülések morzsásak és szemetesek voltak. Nem felejtem el.

Biciklis
A szerencsétlen biciklis rontás matricája.
Biciklivel menni általában jó de van amikor nem és az tanulságos. Egyszer mentem a Lánchídon át. Nem voltam túlságosan kiegyensúlyozott és nehezen vettem be a pilléreknél kialakított kanyarokat. Az egyiknél ott állt egy sportos biciklista. Meglátta, hogy bénázom, és közölte, hogy szerencsétlen vagyok. Onnantól kezdve, amíg a hídon át nem értem azt üvöltötte utánam, hogy: Szerencsétlen vaagy! TEE szeereencséétleeen vaaaagy! Mintha a hátamra ragasztotta volna, mint egy matricát, és húztam magam után a szerencsétlenség kondenzcsíkját. Egyre gyorsabban tekertem, hogy ne halljam a hangját. Nem felejtem el.

Szabó Eszter Ágnes, Budapest

NEM ÁLLUNK LE!

Kedves Olvasók,
az EtnoMobil kampány ugyan véget ért, de mégsem hagyjuk abba a pörgést. Szusszanunk egyet, és hamarosan újra jelentkezünk lélegzetelállító városi történetekkel. Akinek közben írhatnékja támad, ne fogja vissza magát, írjon és küldje, ahogy eddig! November 10-én újra mozgásba lendülünk! A szerk.