Vértanúk napja

Vértanúk napja, szorongok. Lipócia-külsőre kell mennem a könyvelőhöz, nem merek biciklivel nekivágni. Tényleg nem tudom, miért. Balesettől félek, vagy túlságosan tűz a nap, vagy csak lusta vagyok. Vagy mindez együtt. Szóval metró.

A Dráva utcát tereprendezték. Itt van az a bizonyos, sokat vitatott bicikliút, amely legalább háromszor helyet cserél a járdával. Melyik biciklis forgatja majd a fejét, mielőtt „sávot vált”? Vagy melyik gyalogos? Így, hogy alig van bringás forgalom, látszólag nehezen elfogadható kekeckedés a bringás aktivisták részéről, hogy kifogásolták. Hiszen olyan szép, pirossal ki van kövezve, még szintkülönbség is van. Majd ha lesz is rajta forgalom, akkor meglátjuk. Gondolom, ők is erre gondoltak. Az a helyzet, hogy amíg ilyen nyúlfarknyi, sehonnan sehová nem vezető bicikliutak és -sávok készülnek, számottevően nem fog növekedni a bringás forgalom, és a városvezetés elégedetten hátradőlhet, tessék, itt van nektek, balesetmentes, mért nem használjátok.

Most elkezdtem naplózni egy fontos telefonbeszélgetésemet, aztán kihúztam, mondván: ez egy közlekedési napló. Aztán eszembe jutott, hogy hiszen a kommunikáció is „közlekedés”, közlünk egymással valamit; sőt, ha mára elavult is a közlekedés szónak ez a jelentése, de régebben mégiscsak használták. Mikor régebben? A németben is mondják, ott is kissé elavult: mit jemandem verkehren – érintkezni valakivel. De inkább szexuális értelemben használják. Na jó, akkor hagyjuk.

Délután futás a Kopaszi-gátra. Misi bringán kísér. A gát déli csücskében pihenőzünk, olyan jót, hogy Misi végül majdnem lekési az úszást. Visszafelé a Soroksári úton megyünk, és itt válik nyilvánvalóvá, hogy léptékváltáskor mennyire meg tud zavarodni az ember. Nem gyalogolok, hanem futok, amitől a távolságok összeakadnak: mégiscsak gyalogszerrel vagyok, így mérem fel a távolságokat is. Futni viszont nem az utcákon szoktam, hanem nyílt térben. A Boráros tér és a Lágymányosi-híd távolsága, ha a rakparton fut az ember, kisebbnek tűnik, mint ha ugyanazt az útszakaszt mellékutcák tagolják. Ettől van, hogy a Vágóhíd utcánál azt hiszem, már a Hallernél járunk. Ellátom a gyereket jótanáccsal és útjára engedem, le ne késse az óra eleji játékot.

Én pedig még éppen beérek az óvodába, már öltöztethetem is Jancsit az úszás után. Gyalogszerrel megyünk, Jancsi megzenésíti a „mikor érünk már haza” mondatot.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 6.