etnomobil: Költözés, séta, eső, metró, múzeum, Red Cauch

A történet East Villageben ér véget és East Harlemben indul. Ma költözöm. Ma költözünk. Nemcsak én, hanem az a nagyon kedves nő is, akitől két hónapon át béreltem a lakását. Most ő is lakást vált, és feladva az East Harlem-i lakást, az East Village-i lakásába költözik.

Alkotói ösztöndíjat kaptam abba a városba, ahova már régóta vágytam, visszavágytam, és kívántam, hogy belekóstolhassak az itteni, New York-i életbe hosszabb időre. Szinte senkit nem ismerek ebben a városban. A szállás megtalálásakor a segítségkérés, a keresés véletlene hozott össze Nórával. Ő gyönyörű kislányával, Izabellel él, utazik, vándorol. Közben én lelkesen locsoltam a virágait a tőle bérelt lakásban, East Harlemben. 182E 111th St, Manhattan, New York.

De induljon a nap.

Korán kelek, elkészítem a csomagjaimat, segítem előkészíteni a terepet a bútorok szállításához. Megérkezik Nóra, együtt búcsúzunk a lakástól, hisz az utóbbi hónapokban én laktam itt, már nekem is közöm lett hozzá. Kevés bútor kerül át a másik lakásba, az egyik legféltettebb ezek közül egy RED COUCH, amihez én is ragaszkodom. Végül annyit dicsértem a küllemét, hogy Nóra nem adta el, megtartotta. Így most a dívány is költözik.

Megérkeznek a kínai szállítómunkások, igyekeznek megérteni és megjegyezni mit, hova kell szállítaniuk. Míg ők pakolnak, én áttaxizom a városon, végig a folyó mentén Brooklyn irányába, ahol megőrzik majd a nagybőröndömet, míg én is érkezem a bőröndöt követve. Nyolcadikától béreltem ki itt egy másik lakásban másfél kis szobát, egy kicsit és egy még kisebbet. 559 39th St, Brooklyn. Már ehhez a lakáshoz is van kulcsom. Csak tíz percet vagyok itt, behúzom a nehéz bőröndöt az egyik kis szobába és indulok vissza Manhattanbe segíteni Nórának, immár az East Village-i lakásában, pakolni. A következő két napban nála alszom.

Megérkeznek a szállítók, velük a piros dívány is. Szürreális, ahogyan az utcán üldögélünk benne, őrült és kaotikus minden. De a derű nem hagyja el a mindig egyszerre sokfelé figyelő Nórát, fotózzuk a díványt és az őrületet (ő operatőrnő), már tudjuk, ez lesz az a nap, amit megosztok másokkal is.

Az autója hátsó ülésén összepakolom azt a minimál csomagot, amit fölviszek a lakásba. Mindenki fáradt, mégis vidám de minimum udvarias, errefelé nem szeretnek idegeskedni az emberek. A munkások végül mindent fölvonszolnak, így most nincs rám szükség.

Elindulok a városba, besétálom a környéket, szeretek tét nélkül járkálni, nézelődni. Bolyongok, míg a lábam ismerős tereken visz át, sokszor nem is értem, hol vagyok. Itt minden a fent-lent, Kelet-Nyugat bármikor-bárhol felismerésén alapul, én azonban gyakran tévesztek irányt. Annál nagyobb a felfedező kalandja. Nem vagyok időhöz kötve, senki nem vár sehova ebben a városban, ezekben a hónapokban. A szabadság szomorú íze ez. Általában nekem az a legnagyobb öröm, ha az utamat egyedül járhatom, de van hova hazatérnem. Most az a minimális biztonságérzetem is szertefoszlott, amely a két hónap alatt a bérelt lakásban megvolt.

Kibukkanok a Union Squareen betérek összeállítani egy jó kis ebédet magamnak a Whole Foods üzletbe. Olcsón és sokféle alapanyagból, hidegből-melegből tudok válogatni és Take Away, mert parkban a legjobb ebédelni, ha egyedül vagyok. A mókusok nagy-nagy örömére, akik mindenütt jönnek eleséget kéregetni. Sajnos közben elered az eső, finoman szemerkél, így langyos esőben ebédelek. Aztán nem a Broadway irányába indulok el, hanem a park másik oldalán.

Sétám a Washington Parkba vezet, ezt sem tudtam előre, a lábaim döntenek, de mivel ők szállítják a testem, alázatosan beletörődök. A park szép, reménykedem, hogy nyilvános wc-t is találok, megállok egy jazz zenekart hallgatni, akik teljes dobfelszereléssel (!) zenélnek a parkban. Beszélgetést kezdeményez velem egy férfi, minden magányos sétám alatt kapok néhány telefonszámot (itt így közelednek, illetlenség elkérni a nő számát), én mindig megköszönöm a számot, de még senkit nem hívtam föl. De ekkor a férfi még nem tudja, hogy nem fogom felhívni. Mindenesetre az eső szakadni kezd, hirtelen, erősen. Azonnal csurom vizes leszek. Alkalmi kísérőmtől megérdeklődöm, merre van a Restroom, ő a szakadó esőben esernyő és zokszó nélkül kísér oda és megvár. Mivel nem adtam meg a számom (ő elkérte, rossz pont), de határozottan és kedvesen elkértem az övét, elment.

Én tovább áztam a fák, majd egy szökési kísérlet után egy tető alatt. Kétszer indultam el a szakadó esőben, hogy megtaláljam a metrót, mire sikerült. Az első metróra felszálltam, persze tévedtem, nem állt meg a Prospect Parknál. Sajnos mindig hétvégén végzik az éjjel-nappal szünnap nélkül járó Subway karbantartási munkálatait, a szombat és a vasárnap csupa titok és meglepetés, ha ilyenkor tömegközlekedni kíván valaki. Más irányba mennek a járatok, nem ott állnak meg, ahol a hét többi napján.

Ennek a Q járatnak Coney Island a végállomása, gyors döntést hozok, bár merő egy víz vagyok és továbbra is szakad az eső, a metróban maradok és utazom a végállomás felé. Eszembe jutnak a hajléktalanok, amikor a járatokon maradnak, sehonnan sehova nem indulnak el és nem érkeznek meg, vagy ezek csak buta sztereotípiák? Az út hosszú volt, de nem bántam meg. Időm pedig volt bőven. Magával ragadott a tét nélküli utazás élménye.

Coney Island-re érve még mindig a szakadó eső várt, és mivel az esernyőm a bőröndömmel együtt elköltözött, beszaladtam a metrómegállóban egy kínai butikba, és vettem egy 3 dolláros ernyőt. Elindultam, szokásomhoz híven, találomra. (Többnyire ilyenkor rossz irányba megyek.) Most azonban nem volt célom, így nem is tévedhettem. Egyet tudtam, illetve kettőt, hogy az óceán és az óriáskerék itt van valahol, ezeket már ismertem képekről. A víz még mindig ömlött a felhőkből. Eddig nem értettem, hogy az első felhőket látva miért bújnak a New York-i nők élénk színű, vidám gumicsizmákba. Már értem. Itt az eső gyorsan érkezik és rengeteg. Esélye sincs a száraz lábat kedvelőnek a gumicsizmán kívül másra. Az én szürke bőrcsizmám azonnal átázott, a harisnyám térdig vizes lett. Nem volt hideg, a finom, langyos eső a mennyisége ellenére nem volt elviselhetetlen. Az új esernyőm már elég volt ahhoz, hogy némi komfortérzésem maradjon, és ne illanjon el a kalandvágyam.

Megleltem a partot is, az óriáskereket is. Rajtam kívül is kóválygott arrafelé néhány turista. Nyitva voltak a céllövöldék, a szerencsejáték-bárok. Zuhogó esőben, önmagában is erős hangulatú az óceánpart, de mindez hullámvasúttal, vidámparkkal olyan, mint egy furcsa álom, egy különös hangulatú látomás.

Bepróbálkoztam száraz zokni vásárlási szándékkal az esernyős kínainál, sikertelenül.

Visszafelé még mindig nem ért véget a tévesztéseim sora, kétszer szálltam fel és le a metróról mire a Prospect Parkhoz értem. De ez a metró nem a múzeum előtt áll meg, így az egész botanikus kerten végigmentem, illetve mellette, így élvezhettem az újra meleg napsütésbe forduló időjárást.

A Brooklyn Múzeumban nyitott szombat volt, és az Extremely Hungary rendezvényei. Rengeteg ember a múzeumban, ezrek, akik mind-mind imádták a Magyar Intézet programjait. Koncerteket, Opera performancet, Cell Phone koncertet és végül Yonderboit. Zseniális parti volt, megőrültek érte a new yorkiak. Én büszke voltam, minden magyarnak külön gratuláltam. (Lányok, Yonderboi tényleg gyönyörű és még kedves is.)

11 óra tájt kisöpörték a tömeget és én egy átszállással (ahol majdnem magszakadt a szívem, mert már nem a 6-os metróra szálltam át), végül újra East Villageben voltam. Nórával még üldögéltünk egy kicsit a lakással szemben lévő bárban, aztán álmosan rávettem magam a nekem frissen megvetett RED COUCH-ra.