Reggeli taxizás

Számomra a városi autózás egyenlő a mások autójában utazással. Van jogosítványom, 19 éves korom óta, nagyon gyorsan megtanultam vezetni (Polski Fiaton kezdtem és Skodán fejeztem be), tetszett is, nem voltam ügyetlen, de azért elég figyelmetlen. Még egyetemista koromban volt egy kis csotrogány Fiat500-as, amit hébehóba vezettem. Sőt, toltam is. Az autózás mint közlekedési lehetőség, nincs ellenemre, de az autó mint tárgy teljesen hidegen hagy. Az egyetlen dolog, amit képes vagyok megjegyezni egy autón, az a színe (A Fiat500-as piros volt.). De miután nálunk a szürke autó a divatos, már ezt is keverem. Nem cifrázom: soha nem érdekelt, hogy milyen a fényezés, a lámpa formája, van-e karcolás a karosszérián, milyen a rugózás, a műszerfal és az üléshuzat. Nekem csak az számít, hogy aki mellett ülök, nyugodtan és figyelmesen vezessen, és odaérjek, ahova indultam. (Viszont nagyon szeretek autózás közben zenét hallgatni. Olyankor azt gondolom, hogy nyitott tetejű járgányban ülök, és hajamba kap a szél.)

Ma korán reggel autóztam. Oda és vissza. A „mások autója” ezen a barátságtalanul korai reggelen egy taxi volt. Be kellett mennem az RTL Klub reggeli műsorába az EtnoMobil kampány Közlekedő tárgytörténetek felhívásáról beszélni. A stúdió a Camponában van (ki se találnék egyedül), műtárgyakat és könyveket vittem magammal, ezért szerintük kiérdemeltem egy taxit. Oda és vissza.

Reggel fél hétre jött a taxi, amikor leértem a ház elé, már várt. Kinyitottam az ajtót, mondtam a nevem, mint egy jelszót, a taxis bólintott, beszállás és indulás. Ma különösen szürke reggelt volt, még valami esőszerűség is rátett egy lapáttal. Hátul ültem. Mindig ott ülök, ha taxival megyek. Így általában megúszom a társalgást. A sofőr csendes, nyugodt ember volt, élére vasalt kék ingben, nemrég kezdhette a műszakot. Még az elején megkérdezte, hogy hozhat-e visszafelé is, válaszoltam, hogy természetesen igen, és köszönöm, mert akkor megvár, mondta. Nagyon flottul hangzott. Úgyhogy nyugodtan hátradőltem, kényelmesen besüppedtem. Így utaztunk kettecskén.

A BAH-csomóponttól – amiről már tudom, hogy micsoda: a Budaörsi, az Alkotás és a Hegyalja út kereszteződésének kreatívan összevont rövidítése – nem messze lekanyarodtunk jobbra. Ezután jött egy rész, ahol még életemben nem jártam. Persze, miért is jártam volna? Kanyarogtunk erre, arra, közben halkan szólt a cébé rádió a háttérben. (Erről mindjárt eszembe is jutott Jim Jarmusch Éjszaka a földön című filmjének híres római jelenete, amiben Roberto Benigni észbontóan karattyol hosszú perceken keresztül a központtal, de a cébé kapcsoláshangját szájjal csinálja. MC Benigni. Az én sofőröm sokkal csendesebb volt ezen a reggelen.) Gyorsan haladtunk, szinte sehol sem vártunk, lámpa is csak egy-kettő volt. Pikkpakk kiértünk. A stúdió bejáratánál álmosan kikászálódtam, kezemben egy papírszatyorral, benne egy 1981-es NDK habverő, egy bringaalkatrészből készített mécsestartó (Recycling Mission Hungary), két kis kínai bringalámpa, egy nadrágra kattintható fényvisszaverő csík és egy küllőprizma. Ezek voltak otthon, a múzeumba beközlekedő tárgyakat ugyanis még most várjuk. (Azt most ne kérdezze senki, miért vittem habverőt!)

Az előkészületeket (sminkes: ezt most eltűntetem. én: engem?) és a műsort (másik vendég: Karda Beáta. Milyen Beáta?) kihagynám. Legyen annyi elég, hogy megértően mosolyogtam. És a habverőnek sikere volt.

Amikor végre kiléptem a stúdió bejáratán, lassan elindult a parkolóból egy nagy szürke taxi. Az én taxim. Alig vártam, hogy odaérjen, sietősen beszálltam. (Hálám jeléül megjegyeztem a márkáját: Volkswagen.) Kérdezte az én sofőröm, milyen volt? Mondtam, hogy kiváló, mehetünk, köszönöm. És alig vártam, hogy újra belesüppedjek a hátsó ülésbe, és csendbe suhanjunk. Lassan kikanyarodott a parkolóból, egy hasonlóan kanyargós, de már a reggeli csúcsforgalomtól telített úton hazavitt. A cébé rádión bemondták, hogy a BAH-csomópontnál két autó ütközött, már kint van a mentő és a tűzoltó. Ennek megfeleően araszoltunk. Ami kifelé negyed óra volt, az visszafelé háromnegyed. Annyit még mondott, hogyha Pestre mennénk, az legalább másfél lenne. Vagy több. Fél kilencre otthon voltam. Kezdődhetett a nap.

Frazon Zsófia, Budapest
2009. október 7.