Szeretem

Szeretem a városi közlekedést, nos ez így ebben a formában…, tehát úgy nagyjából két évvel ezelőttig nagyon szerettem, most már van mikor idegessé tesz, ez pedig lehangolttá, mert ha egy pók a konzekvenciák hálójába veti magát, annak bezony végtelen zuhanás lesz a következménye. De ma szerettem.

Mindig is tömegközlekedtem, meg gyalogoltam. A BKV-t is nagyon szeretem utálni, olyan meleg otthonossággal jár ez együtt, a csapathoz tartozás csalóka, de szép élménye, mert ugye mindenki így van ezzel, aki nem, arról nem veszünk tudomást, ez a csapat szépsége:-)

Tehát a mai nap… Szerencsémre távolabb költöztem a munkahelyemtől, egyfelől csapás mert tíz perc alvásért szinte bármit fel tudok áldozni, másfelől viszont van alkalmam megérkezni a napba míg utazom, nem a munkahelyemen kell az első egy órát mániákusan reflexív természetemnek áldozni. Szeretem, hogy ma sem jön pontosan a busz, meg soha nem jön, és akkor az ember tud mérgelődni, és mérgelődése olyan egységbe forrasztja a várossal, mint az első őszi, na jó téli napok kopott fényei a Duna körül, a szürke melankólia otthonossága. A busz most nem volt tele – meglepő és a dugó nem állt a Krisztina térig – ez nem meglepő, mert még soha nem sikerült rájönnöm, hogy mikor és mitől van. Ilyenkor ülve vagyok, fáj és kicsit zavar, hogy sietünk, és visszatükröződő arcom csak a kontúrokat adja meg kellemes eltűnésemhez, ami alatt már morajlik a rendszerezni hivatott munka-elme: mit, mikor, hogyan. Ennél nagyobb kérdésekre nem vágytam ma. Szeretem, hogy a miértet elnyomják az útfelújítások, az emberi szagok, a kihallgatott beszélgetések, a dugók és nem dugók.

Czékmány Anna, Budapest
2009. október 14.