Négy kiflis nap

Hétköznapokon minden reggel pontosan fél 8-kor ébredek. Nem csörgőórára, telefonra vagy kávéillatra (az is van, csak kicsit később), hanem öt pár talp heves csattogására, ahogyan rohannak lefelé a hegyen. Először három pár, hallhatóan kicsi talp, majd két pár zömökebb, szuszogósabb csattogás az aszfalton. És az elmaradhatatlan ordítás, persze. Ordítással kombinált rohanás – erre ébredek minden reggel: a hegy tetején lakó család rohan a buszhoz, fél 8-kor a fél nyolcashoz természetesen.

Felkelés, fürdő, kávé, mithúzzak, indulás. A hegyről a városba. Két külön világ, útközben átlépek faluból városba, múltból jelenbe, kertészből tanárba, satöbbi satöbbi. Most más nem jut eszembe.

De még előtte megetetem a macskákat: Cilut, aki egy ártatlan pofájú vadállat, és elkergeti az udvarról a rókát (láttam!). És Matut, aki azért lett Matu, mert éppen Umberto Eco Loana királynőjét olvastam, azt a részt, amikor váratlanul megjelenik a főszereplő előtt egy macska, akit elnevez Matunak, nos, a mi Matunk pont ennél a résznél jelent meg az udvaron, és vett birtokba minket, nyilvánvalóan nem lehetett neki más nevet adni. Egyetek, aztán menjek már, mert a végén én is rohanhatok lefelé, csattogó 37-es talpak, piros cipőben, naná!

Indulás – lefelé. Az utam otthonról a munkahelyemig folyamatos lefelé haladás. Először az udvarban, a fák, bokrok között, lefelé a sok-sok lépcsőn. Felemelt kezem az arcom előtt (ez messziről elég hülyén nézhet ki, hiszen nincs is mögöttem senki pisztollyal), de így is belegabalyodok egy, a bokrok közé kifeszített pókhálóba. Körbetapogatom a fejem – nem ül rajtam egy pók sem, jól van. És ha már így a szemem előtt van a kezem, leellenőrzöm a körmömet is. Tiszta. Tegnap dolgoztam a kertben, eltartott egy ideig, amíg fekete körmű földművesből rendes tanárnénit varázsoltam.

Kulcs, kapu ki, kapu be, kulcs el. Még leszedek néhány érett fügét, és befalom. Az őszi, másodérésű füge egészen más ízű, mint a nyári, első érés. Aszalt íz, bágyadt nap íz. No, akkor itt az utca. Ilonka néni eteti a kutyákat. Itt hadd álljak meg, jó? Ilonka néniék háza, bár egynek látszik, mégiscsak kettő. Vagyis egy, csak két utcában van. Az utcánknak ugyanis két neve van, és a házak hol ezen, hol azon a néven szerepelnek a nyilvántartásban (Földhivatal vagy miafene). Így lehetséges az, hogy a közvetlen szomszédunk egy másik utcában lakik, és így lehetséges, hogy Ilonka néni külön utcában lakik a vele egy házban lakó unokáitól! Amikor ideköltöztünk és először kellett taxit hívnom, a taxis körbejárt két hegyet is, mire megtalált, mert ő pont a másik utcanevet tudta, mint amit én bemondtam. Ő tanított meg arra, hogy azt kell mondanom: a víztartálynál és a telefonfülkénél balra. És tényleg, ez működik. Egyáltalán nem hozza zavarba őket, hogy évek óta nincs is ott telefonfülke.

Kanyarog lefelé az út, sáros hátú kígyó. Az Öreg házánál kicsit lassítok, figyelem, hogy megkötötte-e a kutyáját. Szandokán, alias Szandi nincs jóban velem, néha nekem jön. Olyankor ordítok (így derült ki, hogy tudok) és félek rettenetesen a térdemtől 3 centiméterre vicsorgó pofától. Sose értem, hogy miért is nem harapott meg, és mitől adja fel egyszercsak. De most megúszom, megkötötte. Az Öreg egyébként grófi származék, az övék volt az egész környék, három hegy, le egészen a városig. Most egymaga éldegél itt.

Van még két kutya-veszélyes szakasz, de mindkét kutya bezárva, lejutok épségben. Elmegyek a kék víztartály és a nemlétező telefonfülke mellett. Itt van a buszmegálló – ja még nem mondtam, én tömegközlekedős fajta vagyok. Buszozni azért is jó, mert itt tanulom a környéket. Az embereket, a hegyet, a lokális történelmet. Mindig megszólít valaki, akár ismeretlenek is, és mesélnek-mesélnek. Csudás történeteket hallok itt, amiket majd egyszer megírok. De nem most, mert menni kell dolgozni.

A buszmegállóban már ott várakozik Irénke, a gyönyörű ellenőr-asszonyka. Szociálismunkás diplomája van, szociálismunkás állása viszont nincs, ezért ellenőr. Ott van Ó.V. is, akinek könnycsepp van tetoválva a szeme alá – ez a börtön-tetoválások szimbolikájában azt jelenti, hogy már ölt embert. Vagy hogy meghalt egy barátja a börtönben. Én az előbbit képzelem hozzá, de csakis azért, mert így szép az a jelenet, amikor Ó.V., aki párjával virágárusításból él, tavasszal hatalmas, illatos orgona, tulipán és nárcisz-csokrokkal várakozik a buszmegállóban. Egy szomorú szemű gyilkos könnycseppel az arcán illat- és színfelhőben áll a buszmegállóban.

Béla bácsi ma sincs itt, aggódom érte, mi van, ha megint belevágott a villám (ezt is elmesélem majd), ellenben János utolért a botjával, Kezét csókolom Juditka!, a fülében fejhallgató, de kihallatszik, hogy a híreket hallgatja, közben elkezd beszélgetni egy utcabéli asszonnyal, de a füldugókat és a híreket nem veszi ki a füléből, ezért ordítani kell, hogy hallja a választ, persze ő is ordít.

Megjött a busz, ma reggel a Sanyi van, aki nem nagyon kedves, viszont pontos. Errefelé mindig ugyanaz a 3-4 sofőr jár, ismerik a terepet, és télen is bevállalják a feljövést, ameddig csak lehet, sőt egy kicsit utána is. Mindenkit ismernek, őket is ismerik – falu a városban. Buszozni azért is jó, mert sok kerti praktikát hallok: az idősek, akik feljárnak a hegyre a kertjükbe, cipelik lefelé a zöldséget meg a jótanácsokat. Szapulják a szárazságot, szapulják a jeget, ami elvert mindent, és szidják ezeket a fránya modern gombákat, amik elviszik a termést. A sok szapulás között vannak jó ötletek is, azokat kihallgatom és elrakom a fejembe. Hallgatózni persze csúnya dolog, de ez igazából nem az, mert ezt úgy tessék elképzelni, mint egy kis, buszon mozgó kerti klubot, ahol mindenki mondja a magáét, és mindenki hallja, ha akarja, ha nem. Én akarom.

Nem tudom pontosan megmondani, hol veszti el falusi jellegét a busz, de a magyarürögin már sokan vagyunk, eltűnik a kerti-klub jelleg és a falusias fíling. Én is már inkább csak bámulok kifelé, aztán zavarba jövök, mert meglátom magam a tükröződő ablaküvegben, Te jóég, milyen savanyú képet vágok! Megbámulom a hatalmas fehér Volgát a templom előtt, és a házszámot is, ami fából faragott kismagyarország-táblába van belekarcolva. Bekászálódik velem szemben az ülésre egy kisgyerek, néha rugdalja a lábamat, nem vészes, de az anyja aggódik, Ne koszold össze a néni nadrágját! A néni, aki én vagyok, próbálok megnyugtatóan mosolyogni, semmi baj.

Beérünk az uránvárosi végállomásra, van 10 percem a csatlakozásig. Megnézem, hogy ott van-e az idős házaspár, aki mindig. Igen ott vannak, mindig ugyanott állnak, és mindig ugyanúgy. A bácsi nagyon magas, a néni nagyon kicsi, szinte törpe. Nem beszélnek egymással, és nem is néznek egymásra. Bámulják az embereket, és várják a buszt. Most jut eszembe, hogy a buszon sosem látom őket. Hova lesznek? Legközelebb meg kell néznem. Beáll a busz, rajta a város legkedvesebb sofőrje (ezt szavazás mondta ki, és tényleg az!), mindenkinek egyenként köszön és mosolyog. A második megállóban egyetemisták hada száll fel, közöttük a mi hallgatóink is – ha van kedvem, figyelem, hogy ki köszön, és ki próbál elsunnyogni úgy, mintha nem venne észre. Jó játék. Nem haragszom rájuk, ha nem köszönnek, akkor sem. Vizsgaidőszakban majd megnő a köszönési kedv. Mire az egyetemhez érünk, már rengeteg az ember, jobb is, hogy le kell szállni. Még beugrok a pékségbe, ma 4 kiflis nap lesz (este 6-ig bent leszek), befordulok a portán, aztán nekivágok a 3. emeletnek. Megérkeztem.

Farkas Judit, Pécs
2009. október 16.

Gyalogbusz

Megint közlekedem. Tegnap is utaztam, és terveztem, hogy leírom, mert nem minden nap járok a nyolcadik kerületben, főleg nem sötétedés után, de aztán olyan simán megúsztam minden különösebb esemény nélkül, hogy elmaradt a beszámoló.

Ma nem csak úgy mentem valahova, hanem az egyre halmozódó elintéznivalók egy részét összegyűjtve megterveztem egy körutat, amivel jópár apró-cseprő ügyet kipipálhattam. Amióta a bringát időjárási és térdsérülési okok miatt kénytelen voltam letenni, maradt a gyaloglás és a BKV. Gyalogolni kifejezetten szeretek, ez az a közlekedési forma, ami mindennek ellene megy, ami ma jellemzi a nagyvárosi nyüzsgő életet. Lassú, csöndes, teljesen ösztönös és nagyon meditatív. Ilyenkor lehet elmélkedni, álmodozni, ötletelni, vagy csak megfigyelni.

Jóval többet gyalogolok, mint amennyit egy átlag közlekedő logikusnak vagy értelmesnek tartana, de tényleg szeretem csinálni. Így az utazásaimat nagyon lazán tervezem, első helyen semmiképp sem a hatékonyság, a praktikusság és a háztól házig elvek állnak. A BKV-t megpróbálom úgy használni, hogy ne sokat sérüljek lelkileg. Nehéz ezt megoldani, de kis odafigyeléssel jól megúszható. A metrót egyértelműen kihagyom, az számomra a legkiábrándítóbb, kőkemény valóság, némi rémálommal az aluljárókban.

A mai első úticél a Lónyai utca volt. Kettőtizenkettővel mentem a Boráros térig, onnan gyalog. Egy rövid megbeszélés után továbbindultam a Királyi Pál utcába. Tudtam, hogy ez lesz a kedvenc része a mai napomnak. Már az utca neve is kicsit mesébe, vagy valami fura álomba illik, hát még a két kis hely, ahova készültem betérni. Bár át kellett verekednem magam a Kálvin téri akadálypályán, de amint ez sikerült, bejutottam az utcába, kisimult a terep is, és a kedvem is.

Először a nagyon szép nevű Utas és Holdvilág antikváriumba léptem be. Apró kis üzlet, középen asztallal és székekkel, otthonos hangulatú könyvespolcok, a gyerekkoromból ismerős könyvgerincekkel, halk zongorazenével. Nagyon szeretem az ilyen helyeket. A falakon csupa klasszikus illusztrátor munkái, Reich Károly metszetek, és hasonló csemegék. Itt sem időzőm sokat, továbbállok.

Csak pár házszámmal arrébb kell sétálnom, és máris felbukkan a csodákkal teli Rózsavölgyi Csokoládé Bolt. Gyönyörű bonbonok, rájuk sem merek nézni, mert elhatároztam, hogy táblás csokoládét választok. Közben kardamomos és repcemézes kóstolóval kínál a kedves leányzó a pult túloldaláról. Nem utasítom vissza. Kiválasztom a két legcsalogatóbb feliratú táblát, és nehéz szívvel innen is kilépek.

Újabb akadálypálya vár, amin keresztül a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz jutok. Itt kiderül, hogy a kiállítás, amit szerettem volna megnézni, leginkább csak az én elképzeléseimben élt, és valami hasonló, de messze nem olyan érdekes, ami a valóságban hatszáz forintért megtekinthető. Most akkor inkább ezt nem.

A Vásárcsarnok a következő helyszín. Séta visszafelé. Útközben találok egy nagyon kellemes hangulatú kis kerámiaműhelyt, amiről szeretem azt gondolni, hogy ez csak most nekem termett itt. Ha egy öltönyös üzletember sétált volna erre, akkor egy bank állt volna a helyén. Ha már így megszólított, bementem és körülnéztem, nem is csalódtam. Jól megjegyzem a helyet, lesz még itt dolgom. A Vásárcsarnok pincerészlegében sushi kellékek után kutatok. Bár mindent lehet kapni a kis ázsiás szaküzletben, taszít a hely, így igyekszem gyorsan meglátni a szükséges elemeket, és menni innen elfele.

Elérkezem a leghosszabb szakasz megtételéhez, a Szépvölgyi útra kell eljutnom. A terv: villamos a Jászaiig, séta a Margit hídon, majd újabb villamos a Kolosy térig. Totális káosznak tűnik számomra a feltúrt szakasz, a Szabadság híd pesti hídfőjénél. Próbálom az elketrecezett és ledeszkázott területeken keresztül meglátni, hogy mi is a helyzet a villamossal. Járkálok egy picit, miközben pont érkezik egy villamospótló feliratú busz, ahhoz a megállóhoz, ahol épp tanácstalankodom. Rendkívül megörülök, hogy milyen egyszerűen megoldódott a helyzet, így gyorsan felugrom rá, és az sem keserít el nagyon, hogy az ellenkező irányba haladó buszra. Na persze, akinek van bérlete, nem aggódik! Sőt, kifejezetten szeretem, amikor még eggyel többször használom. Rendkívül aránytalannak és igazságtalannak érzem az árát, ezért mintha ez valami bosszú lenne, kárörvendően boldog vagyok, hogy még kevesebbet nyertek rajtam. De aki nem elég vagány a blicceléshez, annak ez marad.

Az első megállónál leugrom a pótlóbuszról, át a túloldalra, és várom a visszabuszt. Villamossal kellemesebb lenne ez a szakasz, már csak azért is, mert a villamos jóval alkalmasabb a síneken való közlekedéshez, másrészt alaphelyzetben (ha van ilyen) nincs szétütve az egész vonalon a kilátás. Betongerendák, állványok, mindenféle óriás – leginkább romboló, kevésbé építő – eszközök. Cigarettázva unatkozó munkások. Voltak dolgozó munkások is: a teljes szakaszon összesen ketten. A villamossínek mellett szuper védőfelszerelésben és szemüvegben gyártották az eszméletlen fehér színű és csillogós szikrákat, a buszon ülő védőszemüveg nélküli utasok szórakoztatására. Nekem nem fájt a szemem, szép volt. Kicsit arrébb történt, hogy az útburkolati romokon megállt egy rendőrautó, és egy bilincsbe vert rabot vittek sétálni a rendőrök. Csupa kaland!

A Margit hídhoz közeledve rájöttem, hogy ott sem lesz akkora élmény a séta, hiszen a Margit híd helyett is valami szürreális ketreces labirintus üzemel jelenleg. Így bár csak egy megállóról volt szó, a kombinót választottam. Csak legyünk túl rajta gyorsan. Margit hídtól villamos a Kolosy térig. Utolsó része az utamnak, innen már közeledem haza, és ezt kicsit sem bánom. Nagyon fárasztó közlekedni.

A Kolosy tértől séta a borzalmas nevű Montevideó iroda utcáig, ott villámgyors ügyintézés, és visszaindulás. A Szépvölgyi út ezen szakaszát nehéz elhagyni úgy, hogy be ne térjen az ember a híresneves Daubnerbe, ez most részemről nem is marad el. A sor mindig hosszú, de mindenki türelmes, mert a végén úgyis jól jár. Tíz darab meleg tökmagos pogácsa a jutalmam. Egyet rögtön meg is kóstolok, szükségem van az erőre a hazaúthoz.

86-os busszal jövök el a Clark Ádám térig, majd onnan a százöttel hazáig. Az alagút előtt nagyon rossz a buszra várni, olyan mintha egyáltalán nem is levegőt szívna az ember, hanem csak mérget, és az addig tartalékolt oxigén segítségével maradhatna csak életben. A százötről a Királyhágó téren szállok le, mert nem sokkal többet kell gyalogolnom hazáig, mint az Alkotás úton, viszont a díszlet sokkal szebb az Ugocsán hazáig.

Agócs Írisz, Budapest
2009. október 20.

Látod-e, babám

Vonattal utaztam Debrecenbe. Visszamenőleg is evett a sárga irigység: míg Pécsre és Pécsről továbbra is ritkán és hosszan járnak a vonatok, az északkeleti irányba óránként indul IC a Nyugatiból, és a menetidő is rövidebb, mint Pécsre. A párhuzam tényleg nem az EKF miatt jutott eszembe, hanem mert Pécsett éltem 12 évig.

Az ablakon felirat: „A légjavító-berendezés csak zárt ablakok mellett üzemel jól.” Amúgy a kedvenc feliratom szintén vonatról származik – a pécsiről. Az egyik WC-ajtón virított, pontosabban narancssárgállott, és így szólt: „NEM HASZNÁLHATÓ! Szíveskedjék másikat keresni! Köszönjük.” Fölötte még egy rejtélyes szó: „Y-bárca”. Le is téptem, haza is hoztam, megvan még, természetesen a WC-ben.

Asztalnál kapok helyet, menetiránnyal szemben, ablak mellett. Igazán tutkeráj, csakhogy velem szemben hosszú lábú fiú ül, az ülésemről veszi le a lábát, amikor megérkezem. Az első húsz percben hallgatólagos egyezséget kötünk: én nem nyújtóztatom a lábam, ő nem rúg belém. Az egyezséget úgy tízpercenként felrúgja (bocs). Lehet, hogy mégis meg kellett volna beszélni.
Szajol: eszembe jut az, ami a legtöbb embernek eszébe jut erről a helységnévről. Ha az a vasúti átjáró volt a szerencsétlenség színhelye, ami mellett elsuhanunk, akkor megállapítható, hogy sorompó még mindig nincs, csak lámpa.

A közlekedési eszközökön való mobiltelefonálásról szerintem külön blogot kéne indítani. Emlékszünk a régi időkre, és anyáink kedvelt fordulatára: Nem telefontéma? Milyen régen hallottuk ezt a mondatot, igaz? Persze, ma már nem hallgatják le a telefonbeszélgetéseket (dehogynem). De nem is azért. Bármiről, bárhol, bármikor képesek vagyunk telefonon beszélgetni, ugyan már, mi lehet az, ami nem telefontéma manapság?

A mellettem ülő férfinak valami fontos változtatást kell végrehajtania egy megbízásán. Többször, többekkel beszél arról, hogy mégsem kéne erőltetni azt a csillapítóaknát („ha beleengedünk három bár nyomást, orrán-száján jön kifele”). Ha jól hallom az ügyfélt is igyekszik meggyőzni ugyanerről. Másvalakinek pedig tagoltan, többször is elmondja, milyen kóddal lehet belépni a mailboxába.

A büfékocsiban eszem valamit, amit az étlap milánói erőlevesnek titulál. Kalandos vállalkozás: porleves, amelybe gondos kezek gépsonkát aprítottak – utána viszont igazi, finom Lavazza-kávé jön. Itt egy úgynevezett rév-vám-típusú fiú telefonál. Azokat hívom így, akik rettenetesen gyorsan beszélnek, viszont telenyomják a beszédüket kötőszavakkal, sőt, képesek egész mondatokat alkotni úgy, hogy kizárólag redundáns elemek legyenek bennük. Így aztán pontosan annyi ideig tart a mondanivalójuk, mintha valamivel lassabban mondanák, és csak azt, ami kell. Ha jól értem, éppen elhajt valakit, aki jelentkezett náluk munkára. Na jó, lehet, hogy hasonló helyzetben én is így beszélnék. Utána hosszan, duruzsolva diskurál, évődik, tessék, a torokhang is eltűnik.
A jegyvizsgáló megismer a büfében, nem kéri a jegyemet, csak mosolyogva biccent. Két eset lehetséges: vagy osztályon felüli az arcmemóriája, vagy le tudja olvasni az arcokról, ki az, aki már előjött a farbával. Mindkettő tanulható, de mindkettőre születni kell.

Másnap, már hazafelé, a debreceni állomáson ér a felismerés.

Ki tudja, mióta van az a bizonyos IC-szignál, ami úgy tud vibrálni a Déli-pályaudvar visszhangos csarnokában? Szóóó-dóóó-rééé-szóóó? Megvan? Mindig is négy hosszú, kitartott hangnak hallottam. Most, ki tudja (?), hány év után, a debreceni állomáson hallom meg, hogy az IC szignálja valójában a „Látod-e, babám” kezdetű magyar népdal első sora.

Gyors slágermagyarázat fejben. Mert hát valamiért választották ezt a nótát. Nézzük csak.

Látod-e, babám, látod-e, babám
Amott azt a nagy hegyet?
Míg azt látod, míg azt látod,
Én a tied nem leszek.
Azt a hegyet a zsebkendőmnek a
Négy sarkában is elhordom.
Mégis a tiéd, mégis a tiéd
Leszek, édes galambom.

Talán arra utal, hogy mennyivel egyszerűbb vonattal átkelni a hegyen, mint elhordani azt, zsebkendőnek a négy sarkában. Szóval hogy becsüljük meg magunkat, és ne panaszkodjunk, ha olyasmi történik, mint amiről még az odafelé úton mesélt egy lány a vele szemben ülő néninek: hogy a barátjának a legutóbb ki kellett szállnia, és sokadmagával eltávolítani a sínről egy fát, amelyet a vihar döntött oda. Mégiscsak könnyebb, mint elhordani a fél Keleti-Mecseket.

Nádori Lídia, Budapest-Debrecen-Budapest
2009. október 19.

Vakablak

Fisli Éva

2009. október 18.

A társas lény és a szombati flört

Na jó, akkor ezt a mait kezdjük egy vallomással: feltartóztathatatlanul hiszek a szocializációban. De ez egy nagyon összetett hit. Most csak egyetlen részével foglalkozom: a fizikai környezet és a viselkedés összefüggéseivel. Empirikus példa segítségével. És roppant egyszerű leszek.

Ugye ismerős az intelem: vonatutazáshoz csak sötét színű nadrágot és felsőt húzz, ne egyél, és lehetőleg ne igyál utazás közben (egyrészt minden csülökig mocskos, másrészt érdemes megúszni a toalettnek nevezett aromás kis izét). A hosszú évek alatt a szülői jótanácsot a hétköznapi tapasztalatok megerősítették. Ráadásul nagyon erősen belém ívódtak, annyira, hogy reflexként még ma is működnek. (És imádom a Magyar Kétfarkú Kutya „Direkt nem takarítjuk a vonatokat. MÁV” feliratú matricáját. Mert egyszerűen igaz.)

Szombat reggel Győrbe kellett utaznom. A vonatválasztásnál általában azt veszem figyelembe, hogy melyik járat menetideje a legrövidebb. Szombaton mégsem ezt történt. Ennek több oka is van. Győr felé a Keletiből vagy a Déliből lehet indulni. Miután a Déli nagyjából 10 perc séta (ez a szempont 8 óra előtt akár perdöntő is lehetett volna), a Déli felé kezdett húzni a szívem. Igen ám, de a Déliből induló vonatok menetideje fél órával hosszabb, mint a Keletiből startoló IC-é. Gyors mérlegelés: ha a Keletihez el kell metrózni (ami reggel várakozással együtt legalább húsz perc), akkor majdnem ugyanott vagyok, ráadásul a metróhoz alá kell szállni, a Keleti pedig az egyik legreménytelenebb és legelképesztőbb pályaudvar (ehhez elég csak a pénztárakra, az aluljáróra és a peronra gondolni), az IC-n van pótjegy (ami, ha minőségi szolgáltatással is összefügg, bánja a fene), aztán a vonat újra átjön Budára (teljesen illogikus). De ez csak a játék része volt, hiszen pontosan tudtam, hogy azért akarok a Déliből indulni, (a félórával hosszabb utazás ellenére), mert a csuklós és áramvonalas francia vonaton akarok utazni, és kész. (Németországban a Regional Bahn közlekedtet hasonló szerelvényeket, és azok még emeletesek is, egy fél évig használtam napi rendszerességgel, és imádtam. Még ma is el tudom dúdolni a megállók előtti szignált. Mindig úgy képzeltem, hogy bőrnadrágos mackók táncolnak rá.)

Háromnegyed hét, indulás otthonról, kint még szinte sötét van, és valami pára is esik. A kis utcákban még mindenki alszik, de az Alkotás úton már elég élénk az autóforgalom. Azért döntök a gyaloglás mellett, mert az 59-es villamos szombat reggel csak 20 percenként jár. Álmosan álldogálni pedig legrosszabb a világon. Muszáj éreznem, hogy haladok.

A jegypénztárnál alig állnak, a pénztáros gyors, normális, még arra is figyelmeztet, hogy majd visszafelé hova kell tenni a pecsétet a félárú igazolványban. Újságvásárlás (Magyar Narancs; a címlapon Elliot Aronson, A társas lény szerzője, kedves, békés az arca, de a beszélgetés nem túl izgalmas), a peronon jegyellenőrzés, készségesen együttműködöm, jó utat kívánnak, majd felszállok. Kevesen vannak a vonaton. Válogathatok az üres boxok között, végül a páholy mellett döntök (kis nosztalgiával gondolok a Regional Bahn emeletére). Szép a vonat.

Az utazás egyben időutazás is. Ilyesmi lehet, amikor betör a „civilizáció” egy „primitív” kultúrába. Persze minden fronton nincs áttörés. Például elképesztő a szakadék a vonat és a Győr felé vezető út vasútállomásai között. Egyik ufó leszállópálya a másik után: Biatorbágy, Bicske, Szárliget, Alsógalla, Tatabánya, Vértesszőlős, Almásfüzitő felső, Szőny, Ács, Győrszentiván – most ennyi jut eszembe. Töredezett betonkockák, a repedésekben térdig érő gaz, rozsdás korlátok, lepukkant beállók, általában plexi nélkül, szemetes sehol, a bokrok alja viszont csupa mocsok, általános a szürkeség (pedig már majdnem kisüt a nap). A MÁV az országimázs építésben láthatóan élen jár (holtversenyben a BKV-val).

De a vonaton belül minden nagyon más. A kanyargó hosszú cső belseje tiszta, akárcsak az üléshuzatok, az ablakok alatti gumiperem is rendben. A rozsdamentes acél szemetesben kiszedhető nejlontasak. Alacsony padlós, így könnyű a felszállás, kerekeskocsis biztonsági öv, kerékpárszállítás, mindenhol tilos a dohányzás. Az egésznek szolgáltatás szaga van (sehol a vécébűz). Egyelőre úgy tűnik, ez az utasokra is hatással van. Nincsenek elszórt cuccok, firkálás, rongálás, a csendben gyorsuló, halk vonatban a beszélgetések is egészen halkak (bár kevesen vagyunk). A fel- és leszállás gyors, Komárom kivételével sehol nem állunk egy percnél többet, az ajtók gombnyomásra műkörnek, nem kell rángatni, cibálni, kászálódni. Egyszerűen nem érzed, hogy expedíción vagy, csak egyszerűen és normálisan utazol. A komfort a legjobb szó minderre. Egyre határozottabban áltatom magam azzal, hogy ebben a korrekt kapszulában mi utasok is lényegesen normálisabbak vagyunk, és a személyzet is nyugodtabb. Hiszen ki ne dolgozna kulturált munkahelyen! (Ugyanerre a következtetésre jutottam, amikor megnyílt a Szabó Ervin Könyvtár felújított központi könyvtára: a könyvtárosok elviselhetetlen, puffogó, megnemértettzseni serege egyszerre normális és segítőkész kiszolgáló személyzetté változott. Nekem se ártana egy rendes asztal végre a múzeumban.)

Nem éreztem soknak a két órát, és arra gondoltam, ha valaki Győr irányból naponta jár be dolgozni Budapestre, akkor méltán érezheti, hogy korszerű, európai minőségű szolgáltatást vesz igénybe. Aztán, ha Budapestre ér, akkor ez úgyis hamar elmúlik.

Még este hazajöttem, és egyetlen reggeli megállapításom sem veszítette érvényét. Megmagyarázhatatlan elégedettség és jóérzés uralkodott el rajtam. Most már biztos vagyok benne, hogy a fizikai környezet ilyen minőségű javulása észrevehető hatásokat eredményez. De arra továbbra is kíváncsi vagyok, hogy ez mikor éri el a vasútállomásokat és a Balaton irányába közlekedő marhavagonokat. Hogy mikor váltja fel a civilizáció a primitív kultúrát. (Pláne, hogy legtöbb helyen csak néhány doboz festékről, forró, mosószeres vízről és erős keféről lenne szó.)

Frazon Zsófia, Budapest-Győr-Budapest
2009. október 17.

Kissé elmosódva

Reggel busz-metró-villamos a LUMU-hoz. Üres vitrinekért jöttünk, életemben először (így), próbálok nem zavarba jönni. Nem jövök. Az ablakból a Dunára látni, persze, kétszer ugyanabba a folyóba sose, a kulissza apad, asztali tárlók, üres csigaházak a fehér falak között. Kissé elmosódva én is itt vagyok.

Visszafelé a Duna-parton a Közraktárak csonkolt falai. Szemerkél az eső. A Vásárcsarnokban rétest veszek, aztán meg teát, kell a meleg ebben a cudar őszben. Az utca nem áll össze egésszé.


A Kálvin téri aluljáróban harminc sebtapaszt kínálnak kétszázötvenért. A férfi monoton kántálása hirtelen keserű káromkodásba fordul, mert senki se néz rá. Két másodperc és folytatja: harminc sebtapaszt kétszázötvenért.

A délután bomlott ejtőernyő a városon; szenzációs és borzalmas hírek találkoznak. Régi képeket nézünk, a spanyol királyt egy lóversenyen, ahol a fehér ló éppen elesik. Munka után metró-villamos, aztán gyalog az esőben hazáig. Az egyik ablakban fekete macska ül, de mire lefényképezném, elugrik.

„A valóságot megírni mindig nagyon nehéz, így hát az igazság kedvéért megengedtem magamnak, hogy néha egy kicsit túllépjek rajta vagy egy kicsit eloldalazzak mellette.”

Fisli Éva, Budapest
2009. október 16.

Közlekedőfolyosó

Hát, kérem szépen, a mai hideg, esős-szeles időre való tekintettel úgy döntöttem, hogy fedettpályán fogok közlekedni. A Városházán, bizony. Persze, odáig el is kellett jutni valahogy, de a kevésbé izgis részeket ki fogom hagyni.

Az van, hogy felújítjuk a lakást, abból sitt lesz, konténer kell. A konténerhez pedig területfoglalási engedély. Vagy mi a szösz. Nem mondom el, hány telefont bonyolítottam, hogy bebiztosítsam magam (nem közlekedéstéma, illetve átvitt értelemben az, bizonyos Pusch Lászlóval kommunikáltam, ti ismeritek?, abszurdba illő volt, genderszempontból főleg, vö. Geschlechtsverkehr). Gyalog mentem a Ráday utcából a Városház utcába, egyes szakaszokon az esernyőmet néztem minden más helyett, magam elé tartottam ugyanis a jószágot. Gondoltam, majd csak kitérnek előlem a szembejövők, nekik ugyanis hátszelük van. Nem szaladt bele senki az ernyőmbe, ez jó.

Megérkeztem a Városház utcai címre, két kapu is volt, bementem az elsőn. Kaján mosollyal fogadott a portás, és még vidámabb lett attól, amit előadtam neki. Első emelet, aztán balra, 101-es szoba. Hát én elindultam. Elmentem Demszky Gábor, John Emese, Hagyó Miklós, meg még jónéhány többé-kevésbé ismerős név előtt. Csavarhúzós embereket nem láttam a névtábláknál, csak úgy mondom.

Mint az erdőben a kék jelzésen: ahányszor elbizonytalanodtam, annyi tájékoztató tábla, rajtuk a szobaszámok és az irányok. El is jutottam a célhoz számos kanyar után. A 101-es szoba ajtaján hevenyészett felirat: konténerelhelyezés ügyében fáradjak a 168-172. számú szobákhoz. Nem tudom, miért nem csodálkoztam. Vissza a folyosókon. Nem tréfálok: eljutottam a 167-es ajtóig, ahol más világ, másik épület fogadott, és elölről kezdődtek a számozások. Visszafordultam, mégis megtaláltam a titkos kanyart, ahol folytatódott a számozás.

Most nem akarok jönni ezekkel az elcsépelt képekkel, Kafkával, meg a kísérleti fehér patkánnyal. De hát ők tehetnek róla, tetszettek volna kicsit kevésbé sablonosak lenni.

Megérkezem! A XI. kerület illetékese csapzott fiatalember, nem sokkal előttem eshetett be az irodájába. (Még jó, hogy itt van, más kerületek illetékesei biztosan nem végezték volna el a munkáját.) Amikor előadom a kérésemet, váratlan riposzttal jön: Tetszett hozni rajzot? Hogy mit?, kérdem. Rajzot. És már olyan elgyötört az arca, szinte megsajnálom. Mert azt az ügyfélnek kell elkészíteni. A rajzot, hogy hová kerüljön. Értitek, a konténer a Bartók Béla úti járdán.
De hát én vagyok az ügyfél, felelem. Tényleg ezt az idiótaságot mondom, annyira képtelen a helyzet. Olyan rajzot úgyse tudnék készíteni, ami nekik jó. De ezt már nem mondom, látom a fiatalemberen, hogy vigasztalhatatlan. Nagyot sóhajt, nem küld haza (ez is jó), kinyit egy szekrényt, elővesz egy lepedő nagyságú, többszörösen összehajtogatott papírt, hajtogat még rajta kicsit. Fénymásol, ráír valamit, lepecsételi, kezembe nyomja. Tessék parancsolni. Készen vagyunk? Készen vagyunk.

Csak utóbb kezdek gyanakodni, hogy talán nem is ilyen papír kellene, nem is ilyen pecséttel. Ránézek az A4-es rajzra. Ilyet tényleg nem tudtam volna készíteni: a Bartók Béla út egy szelete a Bertalan Lajos utca elejével, berajzolva a sávok, az irányok, a villamossín, minden egyes közlekedési tábla, zebra, lámpa. Mik azok a kis pöttyöcskék a járdaszélen, csak nem a Demszky-karók? Beikszelt négyszög jelöli, hová tegyük a konténert. Fölötte a szomorú fiatalember kézírásával: „A konténer elhelyezése ellen forgalomtechnikai szempontból kifogást nem emelünk.” Erről a papírról azért felelősen nem merném kijelenteni, hogy területfoglalási engedély. Ekkor már úton vagyok a folyosókon kifelé. És mivel az Ökotárs alapítvány munkatársával beszélgetek telefonon, nem tudok figyelni az irányokra és az ajtók fölötti számokra. Patkányösztönömben bízom, és nem kell csalódnom: pillanatok alatt a portához érek. A beszélgetést ott folytatom a belső udvarra néző nagy ablaknál, nézem az esőben pompázó egynyáriakat. Annyira időn belül vagyok, hogy meg tudom venni előre a vonatjegyemet holnapra, Debrecenbe.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 14.

Elnézést – köszönöm

Ma este ezt az egyszerű kérdést kaptam e-mailben Sugár Jánostól:

„Erről neked nem jutott eszedbe semmi???”

Majd alatta bemásolva Nádori Lídia október 11-i bejegyzésének részlete (a helyszín Marosvásárhely): „Később fölsétálunk a Bolyai utcán, hogy megnézzük a Teleki-tékát, és üldögéljünk kicsit a délelőtti fényben a Bolyaiak szobra előtt, a padon. A lejtős utcán, az első emeletek magasságában tábla. Olyan, mint egy közlekedési tábla. Csak a felirata különös. Lentről ezt látom: „scuzi”, és arra gondolok: noha a román is latin nyelv, biztosan nem azt írták ide, hogy „elnézést”. Fentről nézve, a tábla másik oldalán viszont vitathatatlanul ez áll: „elnézést”. Andrásnak mutatom, aki nevet, és azt mondja: a ház, amely elé a tábla rögzítve lett, régen a táblabíróság épülete volt, ma viszont műteremház és a rendszeres szombati kiállításmegnyitók helyszíne. Szóval street art, ahogy gondoltam.”

Kis gondolkodás után legalább az eszembe jutott, hogy mekkora hülye vagyok! Igen, megérdemeltem a három kérdőjelet. Meg még mellé egy kövér fekete pontot is. Hiszen egészen pontosan öt város utcáin (Budapest, Győr, Eger, Miskolc, Szombathely) és a Platán Galériában láttam az elnézést című alkotást 2004 óta, a tavalyi public art akcióról pedig írtam is. Nádori Lídia közlekedési naplójában szereplő táblák Sugár János marosvásárhelyi kiállításának részei, az elnézést táblák román-magyar változatai.

fotók: Fekete Zsolt

Sugár János Ha nem provokálod, a hatalom láthatatlan – Power Is Invisible Until You Provoke It (©GFK) című kiállítása október 18-ig látható a marosvásárhelyi ARTeast Alapítvány b5 studio galériájában, a táblák pedig a Bolyai utcán. Még egy gyors repülőút belefér!

Elnézést.
Köszönöm János!

A táblák magyar-szlovák párosa a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet Agents & Provocateurs című kiállításán lesz látható péntektől (2009. október 16. – november 20.; megnyitó: október 16. péntek, este hat.)

Rekordidő

Bejönni Pestre. A rádióban reggel nem is említik a Szentendrei utat, ők már lemondtak róla, én nem tehetem, ez az egyetlen út. Lehet mondjuk kacskaringózni, Budakalászon át vagy a Duna felé, de azt csak vészhelyzetben. Tegnap meg azelőtt vészhelyzet volt. Ma viszont mintha elfújta volna az autókat a jeges szél, sehol senki. Lehet, hogy le se kell rakni a Rómainál. Tényleg nem kell. Így persze nincs meg a rendes polgár jóérzése, ami máskor, hogy én legalább nem szennyezem a levegőt, miattam nem kell kivágni a fákat, egy ezredmásodperccel tovább él a Föld stb. Most viszont beljebb lehet menni, este könnyebb lesz hazajutni. A Szépvölgyi útnál még parkoló is van, ráadásul a Hév is jön éppen, némi futás, nyolcszázas tempóban százötven méter, reggel ez sem esik jól, nochdazu ellenszél. Egyszer egy stoppos, akit hazafelé fölvettem, azt mondta, a Szépvölgyi útnál szállnak föl a legszebb csajok. Nem az utolsó kocsiba, ez biztos. Pedig ott vannak mindig a legkevesebben, nyolc után Aquincumtól is mindig van ülőhely. Zötyögés a Batthyányig. Régebben jobban bírtam az egész távot is, mostanában csak ritkán; valami jó könyv kéne, azzal könnyebb.

Az utolsó kocsiból lassabban lehet leérni a metróba, ez az egyetlen hátrány, de ez most nem számít, mert a rekordidő miatt sietni sem kell. Bérletem még egy napig jó, nem tudom, hogy ezt a huzatban didergő ellenőr pontosan látja-e a sasszemével; külön tanulmányt lehetne írni az aluljárói percepcióról. A mozgólépcsőn jut eszembe egy diplomamunka, amelyik arról szólt, miért nem állnak jobbra az emberek. Néha egyébként egész rendesen jobbra állnak, de ezt nem látni attól az egy-két deviánstól, aki akkor sem áll jobbra. Van, akit ez idegesít, engem nem. Babbage például azonnal megőrülne Pesten, ő külön tanulmányt írt a londoni utcai devianciákról. 165 felháborító dologról számolt be 80 nap leforgása alatt; a számok persze a mozgólépcsőn nincsenek a fejemben.

Lenn a mélyben egy képet nézek, rajta az látható, ami fenn van. Illetve fenn most épp nincs nyár, tehát a kép hazudik. Általában a Forum Hotelhez állok, előtte egy hajón ott a felírás: „Éterem”, mindig meg akarom nézni, tényleg így van-e kiírva, vagy csak a kép van rosszul ragasztva, mindig elfelejtem. Már jön is a metró, „elgázolják egymást a vonatok”, most csak egy perc tíz van köztük, szinte már veszélyes. Kossuth tér, a kedvenc kutyás szobrom, már soha nem rakják vissza a vak ember botját. A mozgólépcsőn szembejön egy jókedélyű turista, valamit énekelget magában. Szélsőjobbosok szoktak itt néha kurjongatni, azt Babbage is biztosan feljegyezné magának. A bal oldalon feltrappolok, egy deviáns félrehúzódik, így kerek a rekordidő, nagyjából 37 perc.

Mélyi József, Szentendre-Budapest
2009. október 14.

1NAP - 1KÉP: 8ker

Sarnyai Krisztina, Budapest, 8. kerület, Diószeghy Sámuel utca

2009. október 14.

Szeretem

Szeretem a városi közlekedést, nos ez így ebben a formában…, tehát úgy nagyjából két évvel ezelőttig nagyon szerettem, most már van mikor idegessé tesz, ez pedig lehangolttá, mert ha egy pók a konzekvenciák hálójába veti magát, annak bezony végtelen zuhanás lesz a következménye. De ma szerettem.

Mindig is tömegközlekedtem, meg gyalogoltam. A BKV-t is nagyon szeretem utálni, olyan meleg otthonossággal jár ez együtt, a csapathoz tartozás csalóka, de szép élménye, mert ugye mindenki így van ezzel, aki nem, arról nem veszünk tudomást, ez a csapat szépsége:-)

Tehát a mai nap… Szerencsémre távolabb költöztem a munkahelyemtől, egyfelől csapás mert tíz perc alvásért szinte bármit fel tudok áldozni, másfelől viszont van alkalmam megérkezni a napba míg utazom, nem a munkahelyemen kell az első egy órát mániákusan reflexív természetemnek áldozni. Szeretem, hogy ma sem jön pontosan a busz, meg soha nem jön, és akkor az ember tud mérgelődni, és mérgelődése olyan egységbe forrasztja a várossal, mint az első őszi, na jó téli napok kopott fényei a Duna körül, a szürke melankólia otthonossága. A busz most nem volt tele – meglepő és a dugó nem állt a Krisztina térig – ez nem meglepő, mert még soha nem sikerült rájönnöm, hogy mikor és mitől van. Ilyenkor ülve vagyok, fáj és kicsit zavar, hogy sietünk, és visszatükröződő arcom csak a kontúrokat adja meg kellemes eltűnésemhez, ami alatt már morajlik a rendszerezni hivatott munka-elme: mit, mikor, hogyan. Ennél nagyobb kérdésekre nem vágytam ma. Szeretem, hogy a miértet elnyomják az útfelújítások, az emberi szagok, a kihallgatott beszélgetések, a dugók és nem dugók.

Czékmány Anna, Budapest
2009. október 14.

Esős, szeles őszi nap

Minden nap egy új történet, minden nap egy új indulás autóval, biciklivel, gyalog, vagy tömegközlekedéssel. És minden nap egy új érkezés, irodába, megbeszélésre, hivatalba vagy ki tudja hova. A reggeli járművet az úti cél, az időjárás, az öltözködés, valamint legritkább esetben a már az indulás pillanatában megjósolható késés mértéke határozza meg.

Nyáron és tavasszal nyerő a bicikli, hacsak nem kell áttekerni a budai lankákra, és nem kell utána csatakosan emberekkel találkozni. De az olyan esős, szeles őszi napokon, mint a mai, sokkal jobb autóval nekivágni a városnak, hacsak nem indult már el a barátnőm korábban a család egyetlen autójával. Ilyenkor nem marad számomra más, mint a trolizás, a sétálás, a villamosozás.

A laptop mellé a táskába mindig beteszem a HVG-t, hogy tömegközlekedés közben legyen mit olvasni, és kihasználjam a holtidőket. Séta közben olvasni nehézkes, rövid ideig tartanak a piros lámpák a zebránál, és a gyalogostársakkal sem akarok feltétlen összekoccanni. Tehát marad a nézelődés (csajokat vagy Ferrarit), vagy mp3, illetve 9:30 előtt rádióhallgatás. Zenés-gügyögős rádiókat nem hallgatok, évek óta Keljfeljancsi szól minden reggel zuhanyzás, fogmosás, öltözködés, reggelizés, autózás, gyaloglás közben. Fél tíz után vége a műsornak, akkor már általában kikapcsolom a rádiót, és csak az utazásra figyelek, a mielőbbi érkezésre.

Mielőtt kiléptem a házból az utcára, gyanúsan lengedezett a mázsás kapu a zsanérokon, furcsa volt, hogy nem csukódik be, előre vetítve a kint tomboló szélvihart. Legszívesebb visszafordultam volna, de kénytelen voltam tovább menni. Fülemben szólt a reggeli rádióműsor, és mikor a kb. ötszáz méterre lévő megállóba érkeztem, megállt mellettem a trolibusz is. Modern volt, csendes és suhanó. Kinyílt az ajtó, és hívogatott, nem tehettem meg vele, hogy nem szállok föl. A Ferdinánd hídon nem volt kedvem szélviharban átkelni, sapka nélkül, fájós torokkal. Nem kezeltem jegyet. Bármennyire is furdal a lelkiismeret, nem fizetek ki 300 forintot egy megállóra, még ilyen cudar időben sem. Pláne, hogy szinte nem tudom úgy kinyitni a HVG-t (a buszon), hogy ne találjak benne egy újabb BKV-s botrányt. Most kivételesen nem olvastam, mert még nem volt 9:30, és inkább rádiót hallgattam. Amúgy egy rövid megálló nem is elég egy cikkre.

Egy megálló után leszálltam és még volt fél órám, hogy megérkezzek célomhoz a Visegrádi utcába. Sétáltam a Váci úton, a Csanády, a Visegrádi, a Radnóti, a Hegedűs Gyula, a Katona József, a Kresz Géza és a Kádár utcában, hogy 10-re végre visszaérjek a Visegrádiba.

11 óra után a cudar időben elsétáltam a Jászaira, és a kettes villamossal elmentem a Roosevelt térig. Na, a villamoson már lyukasztottam jegyet, és végre újságot is olvastam. Meglepődtem, hogy mit tudnak ma már az okostelefonok! Nem is gondoltam. Elsétáltam a Vigadóig, ahol már kocsival várt a csajom, és bebumliztunk a Belvárosba. A rádiót kikapcsoltuk és beszélgettünk. Nem én vezettem. Aztán a nap többi közlekedéssel járó részét már kocsiban töltöttük. Beszélgettünk, és néha telefonáltunk, persze szigorúan a jobboldali ülésen. Délután utast cseréltem, és miután kitettem anyukámat a Keletinél, mert a dugó miatt esély sem volt a Blaha felé közeledni, újra rádiót hallgattam, és mentem vissza a barátnőmért az irodájába. Kis időzés után kocsival hazajöttünk, és útközben beszélgettünk. Már megint 7 óra volt, mire hazaértünk.

Hogy holnap mi lesz? Bicikli tavaszig már biztos nem, így vagy autó (ha együtt megyünk), vagy gyaloglás. Rosszabb esetben kapaszkodás. A buszon.

Kricó, Budapest
2009. október 13.

Őszi nap

Reggelente 7 és negyed 8 körül beszállunk a kis Opes Astrába, a 4 éves lányom megpróbálja bekötni magát. Az eredmény attól függ, hogy mennyire álmos.

A szomszédunk, Erzsike tömegközlekedéssel jár dolgozni, gyakran csatlakozik hozzánk, és velünk jön a Moszkva térig. Ha a kislányom nem nagyon álmos, elmondjuk a Petőfi Arany Lacinak című versét, vagy éppen elénekli a legfrissebben tanult ovis dalt. Így érünk a Nyárs utcai óvodába.

A belvárosban, a Bajza utca felé, a Lánchíd előtt már az alagútban sűrűsödik a forgalom, egyre többen vagyunk. Később segítenek haladni a jelzőlámpák.

Délután fél 5 és 5 között hasonló a kép, csak most a pesti oldalról közelítve. Ha elhagyjuk a Moszkva teret, majdnem kiszámítható a haladás Hűvösvölgy felé.

Székely Péter, Budapest
2009. október 13.

Recikli-bicikli a YouTube-on

Recikli-bicikli, Budapest, Néprajzi Múzeum

2009. október 10.

kapcsolódó írás: EtnoMobil a Design Héten

Ki gépen száll fölébe

Most akkor ki mozog?

Ez nyilván álkérdés, a lényeg, hogy ma a repülésről fogok írni.


Visszafogott elokvanciával (v.ö. a Hófehér című magyar műremek királynője: I. avagy Egetverő Arrogancia) természetesen. Éspedig:

A terminálok közötti résben felfüggesztődnek a határok. Az ember utassá lényegül, ha a kapukon átengedték, csak a beszállókártyája száma különbözteti meg a többiektől. Egy darabig. Odafönn választhat: kávét vagy teát, csirkéset vagy sajtosat kér, netán hagyják békén testületileg, csak az övet, azt jól csatolja be.

Szeretem az elrugaszkodást. Már gyorsuláskor hátradőlök és átadom magam az emelkedésnek. (Képzeljük el, ahogy a történet elején Ikarosz fityiszt mutat a nehézkedésnek.)

Itt fenn fény van. Színből pedig kék és fehér, és persze pára, felhővatta, csupa anyagtalan, ritka holmi.

A Boeing 737-es Párizs-Budapest-járat repülési magassága: 12496 m, sebessége: 868 km/h, közben odakinn -59 celsiuson vattanyájak legelésznek az Alpok fölött.

Lenn a földön színes takaró hepehupái – valószerűtlenül sok lilával.


Igen, innen nézve valóban térkép a táj – gondolom, de a figyelem léptékváltásai nélkül hogy is venném észre?

Elalszom. A gép rángatózásaira ébredek. Zavar van az erőben a célállomás fölött.


Landoláskor már mindenki siet. Beizzanak a mobiltelefonok; hazaszólunk, megérkeztünk, a távoliak buksiját pedig megsimogatjuk egy sms-sel. A kék folyosó végén („Budapest üdvözöl”) a váróban tucatnyi Mr. és Ms. X-et vár valaki – alkalmasint Mr. vagy Ms. Y –, táblával, a „talán majd ő” fürkész tekintetével, valójában persze személyesség, a gyomorszáj izgalma nélkül. Van, aki napjában többször is fogad valakit; konferencia vagy cégvendégség, fogadás jobbról/balról – mosolyogj, a nevek átírhatók a papírlapon.

Kint a hideg szél majd’ kilöki a bőröndöt a kezemből. Nyárból mentem őszbe, máris itt a tél.

Fisli Éva, Párizs-Budapest
2009. október 13.

Delta

Ma egyetlen élmény maradt meg erősen az emlékezetemben: ahogy reggel megyek szembe a széllel a Parlament előtt. Pont mint a Deltában. Menni erővel, érezni a szelet minden csontomban. Friss, ropogós reggel.

A többi lényegében olyan, mint tegnap, csak eső helyett napsütés van. (Kicsit elnagyoltam az összehasonlítást, elismerem.) Egyszerű nap, pont olyan indulás, pont olyan érkezés. Fontos eltérés még, hogy beadtam a derekam, és vettem egy harminc napos bérletet. Kicsit rá kell hangolódnom erre az időre, hogy újra nyeregbe pattanjak!

Frazon Zsófia, Budapest
2009. október 13.

Megúszom

Reggel csak kémlelem az eget. Most akkor lesz eső, vagy nem lesz eső? Döntsék már el odafönt! Aztán az aggodalmamnál már csak lustaságom nagyobb. Legyen akkor a villamos, metró, gyaloglás együttállás – döntöm el nagy határozottan.

Hétfőn itthon szoktam dolgozni, de ma be kell mennem. Nagyon álmosan téblábolok a villamosmegállóban, és egyre mérgesebb vagyok, mert vagy már tíz perce egyik irányba sem ment el a kis nyikorgós sárga jármű. Aztán végre becsoszog, jó tele is van. Nem esik igazán, inkább csak szemerkél, fel sem húzom az ernyőt. Amikor felszállok megcsap a fedélzet naftalinos illata. Hát igen! Az első őszi nap. Előkerültek a szekrények mélyéről az őszi és télikabátok. Nem nagyon bírom ezt a szagot, mindig megcsavarja az orrom. Néha le is szállok, és inkább gyalogolok. De most nem teszem, mert sietnem kell.

Metróbejárat, lukasztás, diadalmasan mutatom a jegyem a Délinél állandósított ellenőr kommandónak, de ügyet sem vetnek rám. Bevallom, ez mindig felbosszant. Hiszen ez a munkája! Ha ott áll, akkor nézze a jegyeket és a bérleteket! Vagy menjen haza! De ezek csak beszélgetnek. Ezért kapják a fizetést. Szuper! Ez ma már a második bosszantó momentum. Érzem, hogy harapós kedvem lesz.

A metrószerelvény épp akkor áll be, amikor a peronra érek. Kevés utas, szinte üres kocsik. Beszállok. Ez most a belül narancsos, plüssös változat, le is ülök mindjárt. Hatan vagyunk a kocsiban, mindenki a kis padszerű ülések szélére ül, az ajtóhoz közel. A Moszkván már sok a felszálló, főleg fiatalok és idősek. Most veszem észre az egyik pasit, aki ugyanazzal a villamossal utazott, mint én, csak nem szállt le a Délinél, hanem elment a Moszkváig. Újsággal a kezében száll fel. Ezen már többször morfondíroztam. Hogy melyik variáció a gyorsabb: a Délinél leugrani a villamosról, át a metróra, vagy továbbmenni, és csak a Moszkvánál szállni a föld alá. Egyik állomás rosszabb, mint a másik, tudja csuda. A Moszkván meg ezer évig tart a mozgólépcső lefelé, és állandóan huzat van. (Már el is kezdtem a morgást.)

A Kossuth téren kiszállok, fel a mozgólépcsőn, nincs előttem senki, ezért gyalogolok felfelé. Ahogy az egyik lépcsőfokról a másikra lépek, észreveszem, hogy valami rászáradt izé folyik lefelé a lépcső bordái közül. Kettővel feljebb megint. Teljesen olyan, mintha vér lenne. Kiráz a hideg. Eszembe jut egy jelenet a Kontroll című filmből, de mire úgy igazán rám telepedne a hangulat, már kint is vagyok az esőben. Mert most már esik. Felhúzom az ernyőt, állok a metrókijárat előtti a zebránál. Az autóknak zöld a lámpa, nagy ívben és sebességgel kanyarodnak a Duna felől. A járda szélen állok, hátra kell lépnem, hogy ne kapjak egy fröcsikét - ha már itt vagyok (ez most a Portugálból van). Azt hiszem, az autósok egyáltalán nem érzékelik esőben, hogy a gyalogosokat lefröcskölik. Direkt mégsem csinálhatják?!

Határozottan fázom, ahogy megyek át a Kossuth tér túloldalára, nyilvánvaló, hogy nem öltöztem fel rendesen. Az épület is hideg. Kint egy óra múlva már ömlik az eső. Általában nincs bajom az esővel, Pesten nem is árt, ha leszakad az ég, a levegő is jobb, és a járdák is tiszták lesznek, de most semmi másra nem vágyom, mint egy meleg gumicsizmára és egy kabátra.

Hazafelé már annyira sajnálom magam, hogy a végén már mulatok azon, hogy milyen elviselhetetlen vagyok ilyenkor. Bosszúból nem lukasztok jegyet. Megúszom. Mint az esőt. Délutánra csendesebb lesz. Estére már van kedvem leírni.

Frazon Zsófia, Budapest
2009. október 12.

Nincs rajtunk helyzetjelző

Esik az eső, fúj a szél. Ilyenkor leszegett fejjel haladunk – bringások esetében nem éppen életbiztosítás, a gyalogosnak nagyjából mindegy. De csak nagyjából. Ma délután arra jöttem rá (már megint), milyen nehéz ilyenkor irányt változtatni. Mert hogy milyen fontos a testbeszéd, csak akkor ébredünk rá, ha nem látjuk a testet, vagy csak térdtől lefelé. Mi a helyzet? Ha az ember csordában kel át a zebrán, egyik kezében a bicikli szarva, másik kezében a gyerek keze, akkor bizony nem mindegy, hogy a közvetlenül előtte haladó jobbra, avagy balra kanyarodik-e. Ilyenkor lehet sasszézni, fölvenni egy biztonságos követési távolságot, és kivárni. Persze, ezt tettem. De közben eszembe jutott, milyen praktikus lenne egy kis indexlámpa, térdmagasságban. Nem, nem lenne klassz mégsem. Ijesztő még belegondolni is.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 12.

Marosvásárhely

Repülővel Marosvásárhelyre! Malév-gép, a szokásos ácsorgás, várakozás, a hangosbemondó érthetetlen éneklése, levegőtlenség. Aki légi úton utazik, az levegőtlenséggel számoljon. Pali megjegyzi: repülőtéren dolgozni a legunalmasabb lehet a világon. Folyton várnak ezek is, egymásra, a gépekre, a jeladásra. Hozzáteszem, hogy akkor talán nem is a legunalmasabb, inkább a legőrjítőbb. Nem tudod, mikor kell mozdulnod. Nem lehet egy önálló cselekedeted. Nemcsak munka- és embertásaidnak, de a légköri viszonyok és a gépek szeszélyének is ki vagy szolgáltatva. Én szeretek repülni. A várakozás idejét ki lehet tölteni olvasással, álmatag bámészkodással. Van valami kávéházi jellege a dolognak.

Mindenesetre egyszer csak megérkezünk, szinte pillanatok alatt. Ó, kilencórás zötykölődés a román országutakon! A kusettkocsik szaga! Ehelyett a marosvásárhelyi repülőtér, amelyet azonnal a szívembe zárok. A leszállópályán négy munkás ácsorog, ők vontatják oda a lépcsőt a géphez. Mi pedig gyalog sétálhatunk végig az érkezési kapuhoz, emiatt már megérte. Rózsabokor! Terméskőből kirakott kút! Bájos vidéki vasútállomás.

Taxi vár a repülőtér előtt, meg András, aki a következő két napban a kalauzunk lesz. Sem ő, sem a sofőr nem kapcsolják be a biztonsági övet. Én a hátsó ülésen egy darabig kaparászom, keresem, hová dughatom az övet. Nincs hová. Alkalmazkodom.

A reptéri út lehangoló, főleg a vegyiművek kéményei és szaga miatt. A belváros újra rózsákkal köszönt, a főtérre vasárnap még visszatérünk. Délután elmegyünk a G-pontba, az itteni bölcsészhallgatók, színinövendékek, meg a Látó folyóirat tanyájára. Egy forgalmas utcán próbálunk átkelni, de zebra (itt úgy mondják: gyalogátjáró) nincs. Andris mondja, volt itt régen egy felfestés, talán lámpa is volt, de megszüntették. Megszüntették!

Az autósok még egy fokkal gyorsabban hajtanak a kis utcákon, mint nálunk, és még egy fokkal kevésbé veszik figyelembe a gyalogosokat. Szombat este a Látó szerkesztőségében beszélgetünk. Lovacska és Vida Gábor kerékpároznak ugyan, de szigorún (!) a járdán, mert kedves az életük. (Habár, ahogy elnézem, nem minden vonatkozásban ilyen kíméletesek önmagukkal.) Robiék arra figyelmeztetnek, hogy ha gyalogátjárót látok, nehogy azt higgyem, csak úgy ráléphetek. De hát a romániai autókon is van fék, vélekedem. Úgy néznek rám, nagyon kedvesen, mint akik azt mondják: majd rádöbbensz!... Mindenesetre egész hétvégén, mindig következetesen lelépek a járdáról a zebrára, úgy, ahogyan itthon is szoktam, persze nem féktávon belül. Kiderül, hogy nekem van igazam, legalábbis ami a féket illeti.

Vasárnap reggel a főtéren: ciclovia! A főteret teljes hosszában lezárták, hirtelen rengeteg a kerékpár. A gyerekek önfeledten bicikliznek, párok sétálgatnak. És persze almapiac, mint mostanában mindennap.

Később fölsétálunk a Bolyai utcán, hogy megnézzük a Teleki-tékát, és üldögéljünk kicsit a délelőtti fényben a Bolyaiak szobra előtt, a padon. A lejtős utcán, az első emeletek magasságában tábla. Olyan, mint egy közlekedési tábla. Csak a felirata különös. Lentről ezt látom: „scuzi”, és arra gondolok: noha a román is latin nyelv, biztosan nem azt írták ide, hogy „elnézést”. Fentről nézve, a tábla másik oldalán viszont vitathatatlanul ez áll: „elnézést”. Andrásnak mutatom, aki nevet, és azt mondja: a ház, amely elé a tábla rögzítve lett, régen a táblabíróság épülete volt, ma viszont műteremház és a rendszeres szombati kiállításmegnyitók helyszíne. Szóval street art, ahogy gondoltam.

A Laci csárda női WC-jében mobiltelefonján beszél valakivel a pincérlány: „A bébiszittert kint úgy keresik, mint a kenyeret… Megyek ki, nincs jövő… Ha van perced, hívjál, nekem most kevés percem van.”

Visszafelé, visszafelé. Ki mondta, hogy vissza is akarunk jönni? A Malév-gépről kiderül, hogy másfél órával a tervezett indulás előtt még el sem indult Pestről. Húsz percet várunk a csekkolásra. Amikor bejutunk a tranzitba, a kijelzőn csak egy gép (a vásárhelyi reptéren naponta 2-3 járat fordul meg): a budapesti. A kijelző szerint „on time”, tehát minden rendben, sőt, ha jobban megnézzük, már el is mentünk. Később változik a kiírás, csak a késés ideje nem fér ki teljesen. Egy óra és… húsz perc, vagy ötven?

A gép végül leszáll, dicséretes tempóban hajtanak bennünket az érkezők helyére. Semmi vacakolás. Igen ám, de amikor már húsz perce várjuk csöndben, hogy induljunk, kiderül, hogy most meg az elektromos berendezésekben keletkezett hiba. Le kell kapcsolni minden elektromosságot. Az első-hátsó ajtókat kinyitják, hogy jusson valami levegő. Mi az utastér végében ülünk. A fiatal steward átható hangon beszélget valakivel (hogy kivel, azt nem hallani). Ilyeneket, hogy: soha ne utazz Malévvel! Ezt a szart! Mindegyik gép ócska! Alig hiszek a fülemnek. Hátranézek, tényleg a Malév alkalmazottja. Kapunk egy narancslét, aztán a vártnál hamarabb elindulunk. Kicsit szorongok, mi jöhet még. Nem jön semmi, csak anyuék haza.

Peti és Réka várnak a repülőtéren, otthon meg a gyerekek Lacival. Két órával később érkezünk. Pali újra megfogadja, hogy soha többé nem repül. Igaz, amikor vele utazom, szinte mindig történik valami. Ha egyedül repülök, megy minden, mint a karikacsapás. Úgy látszik, szeretni kell ezt is.

Végül egy idézet, Apollinaire képe mellett találtam András lakásában, a falon: „Il est grand temps de ralluminer les ètoiles.” Legfőbb ideje újragyújtani a csillagokat.

Nádori Lídia, Budapest-Marosvásárhely-Budapest
2009. október 11.

EtnoMobil a Design Héten

Szombat este hét. Az utcán kerekező bringások már lámpát kapcsolnak, a Néprajzi Múzeum aulájában is kigyúlnak a fények: indul a flúgos futam, a Recikli-bicikli ruhademonstráció (Kreativitás, környezet és városi kultúra, Design Hét Budapest). Az esti demonstráció az EtnoMobil kampány első nagyszabású nyilvános rendezvénye, úgyhogy aznap nem a tekerésben, hanem a szervezésben és az előadásban fáradt ki a városi közlekedők kicsiny, de lelkes csapata.


Utcai harcosok, trollok, gonosz törpék, az emberek életére törő kerékpárok, melyeket hiába szedünk szét, csak jönnek és jönnek megállíthatatlanul. Aztán kis lélegzetvételnyi idő: búvárnak és sikkesnek öltözött kerékpárosok, operába igyekvő biciklisek, sportos szettek, urbánus és népi kollekciók – a tervezők álmai szerint. A kreatív jelmezeket és a hordható öltözeteket csinos modellek és még csinosabb TÁP Színházas színészek (Bánki Gergő, Spilák Klára, Kovács Ákos, Csík Gábor és Dióssy Gábor) töltik fel testtel és lélekkel.


Bánki Gergő lázálma megelevenedik a színen, fokról fokra, lépcsőről lépcsőre, megállíthatatlanul: „meg kell szabadulnunk a bicikliktől, mert az életünkre törnek, rabszolgává akarnak tenni minket, mint a Mátrixban. Meg kell szabadulnunk tőlük. És nem elég csak eldobni őket, mert a biciklik élnek, és lesnek ránk! Szét kell szedni őket darabokra, mint a Terminátort. Szét kell őket szedni! Élnek és lesnek ránk! Szét kell darabolnunk őket! Bundát kell csinálnunk belőlük, mint a leopárdokból! Táskát, mint a krokodilokból! Csizmát, mint a kafferbivalyból! Meg kell őket semmisítenünk!”


Recikli-bicikli ruhademonstráció (az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet és a Néprajzi Múzeum közös szervezésében)
rendező és produkció: Kulcsár Viktória (segédek: Czékmány Anna és Frazon Zsófia - ha párbajra is sor kerülne, álljuk a sarat!)
fotó: Sarnyai Krisztina

Néprajzi Múzeum, 2009. október 10.
(újrakevert show-változat: 2009. október 30.)

Lófarok

Lassú ébredés, metróval irány Montreuil. Az ócskapiacon persze kincseket találunk: egy cirill betűs peresztrojka feliratú karórát és egy, a hollywoodi férfiideálok portréiból készített karperecet. Különösen együtt szépek.

Oldott semmittevés aztán a délután az ittapirosholapiros helyi változatát játszó bőrkabátosok és a román akcentussal („egy euró darabjáért”) kínálgató férfiak-nők között.

Koraeste kultúrára váltok – bár bevallom, Pierre Keller: Lovak című kiállítása, melyen hatalmas lófarok sora látható premier plánból, először azt váltja ki belőlem: anyád. Pedig a lószőr simasága, a bőr fakó-kesely-pej-hóka árnyalatai, az erek klasszikus ágacskái mind a test, a lóerő szépségét dicsérik.

Nem bírom ki, hogy ne kezdjek játszani. Az esti város kikötött drótszamaraira célzok. A nyolcasokban rángó kerekekre, a sarat pergető, meglazult pedálokra, a küllőkre, a vizes nyergek íveire. Sötét van, esik, állvány híján a falakhoz feszülök. Idővel rájövök: a mozdulatlan bicikli árnyéka beszédesebb.



Fisli Éva, Párizs
2009. október 11.

Kis karcolással

Ma bringával mentem. Amióta elindult a kampány (ez itt), most először. Amúgy furcsa: azt hittem, tele lesz a blog bringás történettel, majd alig bírom kordában tartani a kerékpáros kommandót, de tévedtem. Úgyhogy akkor itt az első.

A bringát a második emeleten, az erkélyen tartom, úgyhogy az indulás bringaemeléssel kezdődik: gyalog le a másodikról. (A liftbe nem tudom betuszkolni, kicsi a hely, és túl erős (túlerős) az ajtó visszacsapó karja. Egyszer azért bepróbálkoztam, le is nyúztam a bőrt a sípcsontomról.) Néhány pumpálás a kerekekbe, bringalámpák táskába, fényvisszaverő csík nadrágszárra, napszemüveg és start.

A táv egy részén a 105-ös busz vonalán tekerek (pontosabban: gurulok), de az alagútnál kerülök. A reggeli dugó minden egyes alkalommal meglep. Nem azért, mert van, hanem azért, mert nyilvánvaló és tudható, hogy van, az emberek mégis elindulnak, majd idegesen várakoznak benne. Teljesen reménytelen. Két dugóba ragadt 105-ös buszt is elhagyok. Ahol nincs buszsáv, a busz – fedélzetére rekedt utasokkal – csak pöfög a sorban. (Egyszer már én is próbáltam, milyen 40 perc leérni egy távon, ami gyalog is csak 20 perc. Őrjítő! Nem is értem. Tényleg nem.) Az autósor mellett gurulok lassan, az autók és a padka között. De nem minden autó mellett férek el, ott meg kell állnom. (Nekem különben nincs túl sok rossz élményem az autósokkal. Vagyis több jó van, mint rossz. Ha elég határozottan és körültekintően megyek kerékpárral, szinte mindig elengednek, villognak, be tudok sorolni, kanyarodni. De érdekes, hogy a férfi sofőrökkel mégis jobb tapasztalatom van, mint a nőkkel. Macsó világ!) Amikor az egyik beragadt buszt hagyom el jobbról, majdnem megszívom, mert a türelmét vesztett sofőr járdázásra adja a fejét: szerencsére lassan történik minden, még én is fel tudok ugrani mellette a járdára, de azért egy szigorú visszapillantást megengedek magamnak. Az alagút előtt jobbra fordulok a Tabán felé. Soha nem tekerek át az alagúton. Eleget szívok anélkül is. Ráadásul ez a kerülő az út legjobb része. Egy rövid szakaszon járdázom, de nagyon lassan. Pontosan tudom, hogy a járda a gyalogosoké, csak ott hajtok fel, ahol nagyon nagy az autóforgalom, nem érzem magam biztonságban, viszont elég széles a járda, és tapasztalataim szerint kevés a gyalogos. És nem csengetek, megvárom, míg a kerekek kattogását meghallják a gyalogosok, és elengednek. És ezt hangosan megköszönöm. Ápolom a jó kapcsolatot bringások és gyalogosok között. Elszántan.

A kedvenc részem: a Tabán alatti bringaút. Reggel bódító! (Este nyugodt.) Jól lehet haladni, sokan kerekeznek erre. Ez a rövid szuper szakasz (pláne, ha süt a nap, és ma süt) az egész reggelnek lendületet ad. Itt mindig eszembe jut, hogy mennyire szeretek bringázni! És milyen jó lenne még sok ilyen út! Az ábrándozás után felkanyarodok a rakpartra, ott megyek a Lánchídig. Ezen a szakaszon van egy nagyon vicces tábla, ma meg is álltam lefotózni. Nyilván azt próbálják üzenni a kreatívok, hogy ez a lépcső nem a várba vezet, de a kompozíció annyira ügyetlen, hogy leginkább a „lépcsőn gyalog felmenni tilos” fordulat olvasható le róla. (De akkor mivel lehet?)


A Lánchídon is járdázom. Reggel jól lehet haladni, leginkább bringások vannak. A Duna fölött látszik, milyen kosz van: süt a nap, mégis minden szürke. Eszembe jut kamaszkorom futóedzője, akitől megtanultam mozgás közben ritmusosan levegőt venni. Tág orrlukon kellett beszívni, és vékony résre nyitott szájon ki. Látva a koszt, ez a reflex lép életbe. A híd pilléreinél lassítok, nagyon halkan megpendítem a csengőm, hogy a szembejövő kerékpáros lassítson. (Nem lehet belátni a pillér túloldalára.) Ezt sokan csinálják, én is másoktól lestem el. Az első pillérnél a Pesten már több helyen látható pisifolt körbefestős street art alkotásba ütközöm. Ez itt a múlt héten került fel.


A belvárosban már sok helyen van ilyen, és mindig kiválóan szórakozom rajta – bár, ha belegondolok, fájdalmas. A hídról lefelé teszek egy kört az autókkal – kicsit nehézen tudok a jobboldali buszsávba sorolni, de aztán egy bringás beenged. Innen már csak pár szusszanás a múzeum. Az egész út nem több 20 percnél. Inkább kevesebb.

Öt után a Millenárisra kell mennem egy megbeszélésre. Most először megyek át a Margit hídon, amióta lezárták. Én is tolom. Rengeteg gyalogos és bringás tömörül a kis sávban, ami maradt nekünk, és egyáltalán nem kényelmes az átjutás. Kis feszültség érezhető is a levegőben, aki menet közben feledné, abban a híd túlsó végén unatkozó rendőr látványa újra tudatosítja. A síneken lassú sorokba fejlődve siklanak a Combinók. Meleg van, hihetetlenül. Októberi nyár.

A rakpart felé kanyarodom a hídról, és a Kacsa utca felöli bringaúton kaptatok fel a Széna térig. Gyalogosokkal tarkított szakasz, mert felfelé a járdára van festve az út, de mégis kedvelem.


A Millenárisnál nagyon béna bringatárolók vannak, egyszerűen nem lehet hozzázárni a járgányt, úgyhogy egy kukához parkolok. Rég voltam a fogadó kávézóban, amikor a teraszra érek, meglátom, hogy az egész régi vonatülésekből van összerakva. Már láttam, de elfeledtem. Akartam egy képet kattintani, de a megbeszélés kiverte a fejemből. Nem baj, talán túl direkt is lenne.


Hét óra után tekerek haza, hatalmas a forgalom, úgyhogy úgy döntök, nem a Kékgolyó-Böszörményi kaptatót választom, mert nem szeretek hegymenetben beragadni a keskeny utcában egy kocsisor elé. Inkább végigmegyek a Vérmezőn, egészen a Mészáros utcáig, és haza kisutcázom.

De még nincs vége a napnak, ugyanis este kilencre vissza kell érnem a Rádió Q stúdiójába, egy József Attila úti autószalonba. Vicces hely: a stúdió üveg falán kilátni a forgalomra, a járdán haladók pedig kíváncsian nézegetnek befelé, mi történik a „kirakatban”. A NetSzemle című műsorban kell beszélnem az EtnoMobil kampányról, a kortárs városi kultúra és a néprajztudomány kapcsolatáról, végül a blogolásról. Jól érzem magam, de egyre fáradtabban.


Tíz után tekerek haza, nagyon kellemes az idő, lassan, kényelmesen megyek. Át a hídon, el a Tabán felé, ahol annyira sötét van, hogy a bringaúton szinte semmit nem látok. Emlékezetből veszem be a kanyarokat, egy alkalommal tükörbe fordul az emlék, és jobb helyett balra kezdek kanyarodni. Érzem, ahogy az első kerék lemegy az útról és talajt fog, szinte semmit nem látok (este nem vagyok egy nagy sasszem), de a reflexeim már nem működnek, nem fékezek, csak lassan oldalra dőlök a fűben, mint a klasszikus viccben a kerékpározó kígyó. Esni elég jól tudok, gyerekkorom óta frankón begyakoroltam, úgyhogy kis karcolással megúszom, megrázom magam, és hősiesen teljesítem a hátralévő hegymenetet: ma már másodszor.

Frazon Zsófia, Budapest
2009. október 8.

1NAP - 1KÉP: reggeli

Sarnyai Krisztina, Budapest, Árpád híd, reggel 7 óra
2009. október 9.

Kezdjük ott, hogy még nincs biciklim

Megúszhatnám könnyen a nagybevásárlást, ha felszállnék a gyorsvasútra, egyenesen a központok központjába, ám pénztárcakímélésből inkább a város széle felé veszem az utam. De ehhez is a központba kell mennem. Ott átszállás – rosszul emlékeztem és sajnos igen, igénybe kell venni a futószőnyeget, hogy az 1-es vonalra szálljak. Majd a felszínen kis gyaloglás után célt érek.

Dolgomvégeztével rossz irányba indulok el – következő állomásomig a metróhoz nem a város irányába, hanem kifelé vezetett volna az út – mire rájövök, már mindegy, bízom benne, hogy megtalálom a sikeres kombinációt így is. Nézem a metrólejáratnál a térképet és pár perc alatt össze is rakom: ám a fent még praktikus átszállást kínáló keresztező vonalak becsapnak. Alászállok, és jönnek a végeláthatatlan folyosók, és megintcsak futószőnyeg gyorsítja a haladást.

Mindegy – a szerelvény kárpótol- a legújabb vonal, folyamatosan bővülő állomásokkal, vezető nélkül, a peronon záródó-nyitódó üvegajtókkal a balesetek védelmében. Átszállás- kis séta, lépcső, és máris a 6-oson. Egy kisfiú hellyel kínál – úgy meglepődöm, hogy már ülök is.

Szeretem ezt a vonalat; magasan megy, a házak felső emeleteinek szintjén, van nézegetnivaló bőven, főleg este, de most be a föld alá, kiszállás: majd a második bevásárlás is kipipálva.
A metróból elég volt mára, mindenképpen buszra fogok szállni, csak megy innen is valami a nagy csomópontba, a szörnyeteg Chatelet - Les Hallesba, ahonnan minimum 10 perc mire kikeveredsz a felszínre. Körbejárom a nagy Place d’Italie-t, megvan a megfelelő busz – el fog vinni engem a Pompidou központba, de a digitális kijelző 14 perc várakozási időt jelez. Addig elfogyasztom a padon a hidegebédemet, meleget majd eszem este. Most már irány a könyvtár.
Kiürül a busz és Les Halles forgatagában mindenki útra talál. A „pomp” előtt fogócskáznak, én leülök a 2. emeleten a nagy üvegablak mellé.

Napsütés, zápor, és tömegek fordulnak meg közben lent. Mennyi az esélye, hogy épp elkapok egy gyereküléses biciklivel közlekedő férfit a házából kijövet majd hazaérkezésben is? Pörög az óra, ideje moziba menni.

Gyalog… „miért nincs biciklim”- átsietek az egyik (folyó)oldalról a másikra, kis Szajna, utcaitérkép csekkolás, hogy hova is megyek, forgatom-forgatom a térképet a fejemben, és meg is lesz a mozi. És még Luis Garrelt is látom az utcán, kár hogy nem abba a moziba áll sorba, ahova én megyek. A Tűz van babámra félutcányi sor kíváncsi?

Tóth Laura, Párizs
2009. október 8.

Rosszkedvű délután

Fő útvonalunkon, a Ráday – Nagykörút – Mester utca – Liliom utca szakaszon ma reggel végre gyalog mehettünk, mit mehettünk: andaloghattunk Jancsival, nem hajtott bennünket semmiféle fejlesztőpedagógus. Szép reggel volt. Semmi különös, sőt: a szokásos por, piszok, zaj, csupa olyasmi, amiből kis mennyiség csupán rettentően fárasztó, mindennapi adagolásban, attól tartok, rosszabb ennél. Hogy mennyivel rosszabb, illetve hogyan lehet ellensúlyozni, azt csak sejtem, és a sejtéseimet követve próbálom orvosolni – főleg hétvégeken. Gondolom, mindenki ezt csinálja.

Reggel talán az Emberiség egy fokkal jobb passzban van, mint fájrontkor. Persze ilyenkor is van ingerültség, de nem csúcsra járatva, mint a délutáni csúcsban. Az álmosság zsongít.
Na, majd délután, gondolom néha magamban. Délután kell mozgósítani minden derűt, ami bennünk lakik. Ettől a zaj és a tömeg okozta fáradtság is enyhül valamelyest? Nem tudom. Mindenesetre mért legyek én rosszkedvű?..., satöbbi. Erre felnőtt fejjel kezdtem nevelni magam.

Kora délután a Rádióban van röptalálkozóm, Misi is elkísér. Visszafelé az Ötpacsirta utcán betérünk a Magyar Építőművészek Szövetségének csodás, vadszőlővel befuttatott udvarára. Misi megjegyzi, hogy imád az Ötpacsirta utca járdáján biciklizni, a meglazult kövek klasszul klaffognak a kerék alatt. A MÉSZ-székházzal szemben a Rádiózenekar zenekari próbája, kicsit megállunk, fülelünk.

Délután a cucc is több, ez fontos tényező. Ma iskolatáskát nem kellett cipelni, volt viszont velünk két szatyor ruha a Tompa utcai turkálóból, meg Jancsi táskája, kabátja. A turkálósok – anya és lánya – az utca hírmondói, mint kiderül. A lány szakképzett óvónő (tipikus pályamódosítás), ismeri a közeli óvoda egész publikumát. Bent az üzletben kommentálja, amit odakint, az utcán lát. Ki jön, ki megy. Ki kinek a kije. Talán zaftosabb pletykákat is mondana, ha nem lennénk bent. Viszont klassz nadrágokat veszünk.

Így teszünk szert két nehéz szatyorra, ezekkel kell – a játszótér után – hazamenni gyalog, a már sötétedő, csúcsra járatott fájront-időben. A legnagyobb tumultus nekünk, gyalogosoknak mindig a Nagykörút és a Mester utca sarkán, az OTP előtt van. Rengetegen igyekeznek a 6-os villamos megállójából a 30-aséba, vagy fordítva, közben két lámpánál is kell várakozni, feltorlódik a tömeg. Ezen a zsúfolt sarkon vertek tanyát ma délutánra az új erő paramilitánsai, fitogtatva egyenruhájukat, a piros-fehér sávokat, amiknek a látványától összerándul a gyomrom, meg a zászlójukat. Asztaluk is volt, talán aláírásgyűjtő ívekkel. A gyerekekre való tekintettel nem álltam meg. Semmi keresnivalójuk a mi utunkon. Rendőr néni, mondta Jancsi a szórólapot osztogató gárdistanőről. Ha megkérdezték volna, elmondom, kik ezek, de nem voltak kíváncsiak rájuk. Hallgattam a tömeget – már amennyire lehetett az autózajban. Van-e megjegyzés pro vagy kontra? Egyetlen hangos szó sem hallatszott. Egyetértünk, vagy lapítunk? Vagy ennyire fásultak vagyunk? És mit tehetek én? Nyilván szabályos területfoglalási engedélyük van, erre vigyáznak. Különben is, ez a szervezet nem az, amit betiltottak. Fő mentoruk pedig már a Parlamentbe tart. Azért, azt hiszem, ma este még utánanézek ennek a dolognak. Mindenesetre a derűmet nem sikerült megőriznem.

Nádori Lídia, Budapest,
2009. október 8.

Össze-szét

Az időről fogok írni. – írtam le tegnap éjjel. A nem egyidejű egyidejűségről, a tudat mozgásairól, ahogy a dolgok közlekednek bennünk, a váltók uralmáról, voltaképpen a párhuzamosokról.

A közlekedés erőszakos – írom ma reggel. Átvágni a tömegen, haladni a saját menetrend szerint, vagy másokéhoz igazodva, lekésni, lemaradni, tekintettel lenni és tekintetbe venni, közben mindegyre kiiktatni azt, ami nem én: mozogni és elhatárolódni – mindegyre emlékezni, merre is tartanék és megfeledkezni mindarról, ami eltérítene.


Ha Párizs a sétálók városa, a Pompidou Központ piazzája ezerszeresen az. A hetvenes évek e rút katedrálisa, ahogy a kis tér siet beléje, a sokféleség manifesztuma. Használják is mindenre, galambok, emberek.



Falon belül most épp szürrealista kiállítás látható, kint pedig a hatvanéves párizsi közlekedési vállalat (RATP) 22x5 méteres installációja: hatvanévnyi közös történelem.


A metró a város része. Kulissza, inspiráció, életünk tere — mondják a képek. Mozogsz vele, elhagysz és megérkezel. Ha szerencséd van, a felszínen meg is pihensz.


Aztán mozogsz tovább. Belesel ablakokon, jobbra vagy balra fordulsz, eresz alá húzódsz a hirtelen zápor elől, retinádon ezernyi kép – nem is biztos, hogy észreveszed.



A nap végén, a ráérős születésnapi vacsora után átszállunk a Gare du Nord-on. A pályaudvari csarnok egyik látványossága a nagy képernyő, mely 3 másodpercnyi spéttel mutatja a közlekedőket. (Csak az kerül elém, amit már elhagyok.) Ezért tudom lefényképezni magam – arcomon először még a ráismerés gyermeki örömével (1). Barátaimat is hívom, ekkor már röhögő diszparát halmaz vagyunk (2). Végül körém gyűlnek mind mozdulatlanul (3). Egy ismeretlen férfi megáll középen. Így leszünk csoportkép, összetartozók és ismeretlenek, egyetlen kitartott pillanatig.


Fisli Éva, Párizs
2009. október 7.

Reggeli taxizás

Számomra a városi autózás egyenlő a mások autójában utazással. Van jogosítványom, 19 éves korom óta, nagyon gyorsan megtanultam vezetni (Polski Fiaton kezdtem és Skodán fejeztem be), tetszett is, nem voltam ügyetlen, de azért elég figyelmetlen. Még egyetemista koromban volt egy kis csotrogány Fiat500-as, amit hébehóba vezettem. Sőt, toltam is. Az autózás mint közlekedési lehetőség, nincs ellenemre, de az autó mint tárgy teljesen hidegen hagy. Az egyetlen dolog, amit képes vagyok megjegyezni egy autón, az a színe (A Fiat500-as piros volt.). De miután nálunk a szürke autó a divatos, már ezt is keverem. Nem cifrázom: soha nem érdekelt, hogy milyen a fényezés, a lámpa formája, van-e karcolás a karosszérián, milyen a rugózás, a műszerfal és az üléshuzat. Nekem csak az számít, hogy aki mellett ülök, nyugodtan és figyelmesen vezessen, és odaérjek, ahova indultam. (Viszont nagyon szeretek autózás közben zenét hallgatni. Olyankor azt gondolom, hogy nyitott tetejű járgányban ülök, és hajamba kap a szél.)

Ma korán reggel autóztam. Oda és vissza. A „mások autója” ezen a barátságtalanul korai reggelen egy taxi volt. Be kellett mennem az RTL Klub reggeli műsorába az EtnoMobil kampány Közlekedő tárgytörténetek felhívásáról beszélni. A stúdió a Camponában van (ki se találnék egyedül), műtárgyakat és könyveket vittem magammal, ezért szerintük kiérdemeltem egy taxit. Oda és vissza.

Reggel fél hétre jött a taxi, amikor leértem a ház elé, már várt. Kinyitottam az ajtót, mondtam a nevem, mint egy jelszót, a taxis bólintott, beszállás és indulás. Ma különösen szürke reggelt volt, még valami esőszerűség is rátett egy lapáttal. Hátul ültem. Mindig ott ülök, ha taxival megyek. Így általában megúszom a társalgást. A sofőr csendes, nyugodt ember volt, élére vasalt kék ingben, nemrég kezdhette a műszakot. Még az elején megkérdezte, hogy hozhat-e visszafelé is, válaszoltam, hogy természetesen igen, és köszönöm, mert akkor megvár, mondta. Nagyon flottul hangzott. Úgyhogy nyugodtan hátradőltem, kényelmesen besüppedtem. Így utaztunk kettecskén.

A BAH-csomóponttól – amiről már tudom, hogy micsoda: a Budaörsi, az Alkotás és a Hegyalja út kereszteződésének kreatívan összevont rövidítése – nem messze lekanyarodtunk jobbra. Ezután jött egy rész, ahol még életemben nem jártam. Persze, miért is jártam volna? Kanyarogtunk erre, arra, közben halkan szólt a cébé rádió a háttérben. (Erről mindjárt eszembe is jutott Jim Jarmusch Éjszaka a földön című filmjének híres római jelenete, amiben Roberto Benigni észbontóan karattyol hosszú perceken keresztül a központtal, de a cébé kapcsoláshangját szájjal csinálja. MC Benigni. Az én sofőröm sokkal csendesebb volt ezen a reggelen.) Gyorsan haladtunk, szinte sehol sem vártunk, lámpa is csak egy-kettő volt. Pikkpakk kiértünk. A stúdió bejáratánál álmosan kikászálódtam, kezemben egy papírszatyorral, benne egy 1981-es NDK habverő, egy bringaalkatrészből készített mécsestartó (Recycling Mission Hungary), két kis kínai bringalámpa, egy nadrágra kattintható fényvisszaverő csík és egy küllőprizma. Ezek voltak otthon, a múzeumba beközlekedő tárgyakat ugyanis még most várjuk. (Azt most ne kérdezze senki, miért vittem habverőt!)

Az előkészületeket (sminkes: ezt most eltűntetem. én: engem?) és a műsort (másik vendég: Karda Beáta. Milyen Beáta?) kihagynám. Legyen annyi elég, hogy megértően mosolyogtam. És a habverőnek sikere volt.

Amikor végre kiléptem a stúdió bejáratán, lassan elindult a parkolóból egy nagy szürke taxi. Az én taxim. Alig vártam, hogy odaérjen, sietősen beszálltam. (Hálám jeléül megjegyeztem a márkáját: Volkswagen.) Kérdezte az én sofőröm, milyen volt? Mondtam, hogy kiváló, mehetünk, köszönöm. És alig vártam, hogy újra belesüppedjek a hátsó ülésbe, és csendbe suhanjunk. Lassan kikanyarodott a parkolóból, egy hasonlóan kanyargós, de már a reggeli csúcsforgalomtól telített úton hazavitt. A cébé rádión bemondták, hogy a BAH-csomópontnál két autó ütközött, már kint van a mentő és a tűzoltó. Ennek megfeleően araszoltunk. Ami kifelé negyed óra volt, az visszafelé háromnegyed. Annyit még mondott, hogyha Pestre mennénk, az legalább másfél lenne. Vagy több. Fél kilencre otthon voltam. Kezdődhetett a nap.

Frazon Zsófia, Budapest
2009. október 7.

Vértanúk napja

Vértanúk napja, szorongok. Lipócia-külsőre kell mennem a könyvelőhöz, nem merek biciklivel nekivágni. Tényleg nem tudom, miért. Balesettől félek, vagy túlságosan tűz a nap, vagy csak lusta vagyok. Vagy mindez együtt. Szóval metró.

A Dráva utcát tereprendezték. Itt van az a bizonyos, sokat vitatott bicikliút, amely legalább háromszor helyet cserél a járdával. Melyik biciklis forgatja majd a fejét, mielőtt „sávot vált”? Vagy melyik gyalogos? Így, hogy alig van bringás forgalom, látszólag nehezen elfogadható kekeckedés a bringás aktivisták részéről, hogy kifogásolták. Hiszen olyan szép, pirossal ki van kövezve, még szintkülönbség is van. Majd ha lesz is rajta forgalom, akkor meglátjuk. Gondolom, ők is erre gondoltak. Az a helyzet, hogy amíg ilyen nyúlfarknyi, sehonnan sehová nem vezető bicikliutak és -sávok készülnek, számottevően nem fog növekedni a bringás forgalom, és a városvezetés elégedetten hátradőlhet, tessék, itt van nektek, balesetmentes, mért nem használjátok.

Most elkezdtem naplózni egy fontos telefonbeszélgetésemet, aztán kihúztam, mondván: ez egy közlekedési napló. Aztán eszembe jutott, hogy hiszen a kommunikáció is „közlekedés”, közlünk egymással valamit; sőt, ha mára elavult is a közlekedés szónak ez a jelentése, de régebben mégiscsak használták. Mikor régebben? A németben is mondják, ott is kissé elavult: mit jemandem verkehren – érintkezni valakivel. De inkább szexuális értelemben használják. Na jó, akkor hagyjuk.

Délután futás a Kopaszi-gátra. Misi bringán kísér. A gát déli csücskében pihenőzünk, olyan jót, hogy Misi végül majdnem lekési az úszást. Visszafelé a Soroksári úton megyünk, és itt válik nyilvánvalóvá, hogy léptékváltáskor mennyire meg tud zavarodni az ember. Nem gyalogolok, hanem futok, amitől a távolságok összeakadnak: mégiscsak gyalogszerrel vagyok, így mérem fel a távolságokat is. Futni viszont nem az utcákon szoktam, hanem nyílt térben. A Boráros tér és a Lágymányosi-híd távolsága, ha a rakparton fut az ember, kisebbnek tűnik, mint ha ugyanazt az útszakaszt mellékutcák tagolják. Ettől van, hogy a Vágóhíd utcánál azt hiszem, már a Hallernél járunk. Ellátom a gyereket jótanáccsal és útjára engedem, le ne késse az óra eleji játékot.

Én pedig még éppen beérek az óvodába, már öltöztethetem is Jancsit az úszás után. Gyalogszerrel megyünk, Jancsi megzenésíti a „mikor érünk már haza” mondatot.

Nádori Lídia, Budapest
2009. október 6.

Költözés, séta, eső, metró, múzeum, Red Cauch – New York

A történet East Villageben ér véget és East Harlemben indul. Ma költözöm. Ma költözünk. Nemcsak én, hanem az a nagyon kedves nő is, akitől két hónapon át béreltem a lakását. Most ő is lakást vált, és feladva az East Harlem-i lakást, az East Village-i lakásába költözik.

Alkotói ösztöndíjat kaptam abba a városba, ahova már régóta vágytam, visszavágytam, és kívántam, hogy belekóstolhassak az itteni, New York-i életbe hosszabb időre. Szinte senkit nem ismerek ebben a városban. A szállás megtalálásakor a segítségkérés, a keresés véletlene hozott össze Nórával. Ő gyönyörű kislányával, Izabellel él, utazik, vándorol. Közben én lelkesen locsoltam a virágait a tőle bérelt lakásban, East Harlemben. 182E 111th St, Manhattan, New York.

De induljon a nap.

Korán kelek, elkészítem a csomagjaimat, segítem előkészíteni a terepet a bútorok szállításához. Megérkezik Nóra, együtt búcsúzunk a lakástól, hisz az utóbbi hónapokban én laktam itt, már nekem is közöm lett hozzá. Kevés bútor kerül át a másik lakásba, az egyik legféltettebb ezek közül egy RED COUCH, amihez én is ragaszkodom. Végül annyit dicsértem a küllemét, hogy Nóra nem adta el, megtartotta. Így most a dívány is költözik.

Megérkeznek a kínai szállítómunkások, igyekeznek megérteni és megjegyezni mit, hova kell szállítaniuk. Míg ők pakolnak, én áttaxizom a városon, végig a folyó mentén Brooklyn irányába, ahol megőrzik majd a nagybőröndömet, míg én is érkezem a bőröndöt követve. Nyolcadikától béreltem ki itt egy másik lakásban másfél kis szobát, egy kicsit és egy még kisebbet. 559 39th St, Brooklyn. Már ehhez a lakáshoz is van kulcsom. Csak tíz percet vagyok itt, behúzom a nehéz bőröndöt az egyik kis szobába és indulok vissza Manhattanbe segíteni Nórának, immár az East Village-i lakásában, pakolni. A következő két napban nála alszom.
Megérkeznek a szállítók, velük a piros dívány is. Szürreális, ahogyan az utcán üldögélünk benne, őrült és kaotikus minden. De a derű nem hagyja el a mindig egyszerre sokfelé figyelő Nórát, fotózzuk a díványt és az őrületet (ő operatőrnő), már tudjuk, ez lesz az a nap, amit megosztok másokkal is.

Az autója hátsó ülésén összepakolom azt a minimál csomagot, amit fölviszek a lakásba. Mindenki fáradt, mégis vidám de minimum udvarias, errefelé nem szeretnek idegeskedni az emberek. A munkások végül mindent fölvonszolnak, így most nincs rám szükség.
Elindulok a városba, besétálom a környéket, szeretek tét nélkül járkálni, nézelődni. Bolyongok, míg a lábam ismerős tereken visz át, sokszor nem is értem, hol vagyok. Itt minden a fent-lent, Kelet-Nyugat bármikor-bárhol felismerésén alapul, én azonban gyakran tévesztek irányt. Annál nagyobb a felfedező kalandja. Nem vagyok időhöz kötve, senki nem vár sehova ebben a városban, ezekben a hónapokban. A szabadság szomorú íze ez. Általában nekem az a legnagyobb öröm, ha az utamat egyedül járhatom, de van hova hazatérnem. Most az a minimális biztonságérzetem is szertefoszlott, amely a két hónap alatt a bérelt lakásban megvolt.

Kibukkanok a Union Squareen betérek összeállítani egy jó kis ebédet magamnak a Whole Foods üzletbe. Olcsón és sokféle alapanyagból, hidegből-melegből tudok válogatni és Take Away, mert parkban a legjobb ebédelni, ha egyedül vagyok. A mókusok nagy-nagy örömére, akik mindenütt jönnek eleséget kéregetni. Sajnos közben elered az eső, finoman szemerkél, így langyos esőben ebédelek. Aztán nem a Broadway irányába indulok el, hanem a park másik oldalán.

Sétám a Washington Parkba vezet, ezt sem tudtam előre, a lábaim döntenek, de mivel ők szállítják a testem, alázatosan beletörődök. A park szép, reménykedem, hogy nyilvános wc-t is találok, megállok egy jazz zenekart hallgatni, akik teljes dobfelszereléssel (!) zenélnek a parkban. Beszélgetést kezdeményez velem egy férfi, minden magányos sétám alatt kapok néhány telefonszámot (itt így közelednek, illetlenség elkérni a nő számát), én mindig megköszönöm a számot, de még senkit nem hívtam föl. De ekkor a férfi még nem tudja, hogy nem fogom felhívni. Mindenesetre az eső szakadni kezd, hirtelen, erősen. Azonnal csurom vizes leszek. Alkalmi kísérőmtől megérdeklődöm, merre van a Restroom, ő a szakadó esőben esernyő és zokszó nélkül kísér oda és megvár. Mivel nem adtam meg a számom (ő elkérte, rossz pont), de határozottan és kedvesen elkértem az övét, elment.

Én tovább áztam a fák, majd egy szökési kísérlet után egy tető alatt. Kétszer indultam el a szakadó esőben, hogy megtaláljam a metrót, mire sikerült. Az első metróra felszálltam, persze tévedtem, nem állt meg a Prospect Parknál. Sajnos mindig hétvégén végzik az éjjel-nappal szünnap nélkül járó Subway karbantartási munkálatait, a szombat és a vasárnap csupa titok és meglepetés, ha ilyenkor tömegközlekedni kíván valaki. Más irányba mennek a járatok, nem ott állnak meg, ahol a hét többi napján.
Ennek a Q járatnak Coney Island a végállomása, gyors döntést hozok, bár merő egy víz vagyok és továbbra is szakad az eső, a metróban maradok és utazom a végállomás felé. Eszembe jutnak a hajléktalanok, amikor a járatokon maradnak, sehonnan sehova nem indulnak el és nem érkeznek meg, vagy ezek csak buta sztereotípiák? Az út hosszú volt, de nem bántam meg. Időm pedig volt bőven. Magával ragadott a tét nélküli utazás élménye.
Coney Island-re érve még mindig a szakadó eső várt, és mivel az esernyőm a bőröndömmel együtt elköltözött, beszaladtam a metrómegállóban egy kínai butikba, és vettem egy 3 dolláros ernyőt. Elindultam, szokásomhoz híven, találomra. (Többnyire ilyenkor rossz irányba megyek.) Most azonban nem volt célom, így nem is tévedhettem. Egyet tudtam, illetve kettőt, hogy az óceán és az óriáskerék itt van valahol, ezeket már ismertem képekről. A víz még mindig ömlött a felhőkből. Eddig nem értettem, hogy az első felhőket látva miért bújnak a New York-i nők élénk színű, vidám gumicsizmákba. Már értem. Itt az eső gyorsan érkezik és rengeteg. Esélye sincs a száraz lábat kedvelőnek a gumicsizmán kívül másra. Az én szürke bőrcsizmám azonnal átázott, a harisnyám térdig vizes lett. Nem volt hideg, a finom, langyos eső a mennyisége ellenére nem volt elviselhetetlen. Az új esernyőm már elég volt ahhoz, hogy némi komfortérzésem maradjon, és ne illanjon el a kalandvágyam.
Megleltem a partot is, az óriáskereket is. Rajtam kívül is kóválygott arrafelé néhány turista. Nyitva voltak a céllövöldék, a szerencsejáték-bárok. Zuhogó esőben, önmagában is erős hangulatú az óceánpart, de mindez hullámvasúttal, vidámparkkal olyan, mint egy furcsa álom, egy különös hangulatú látomás.
Bepróbálkoztam száraz zokni vásárlási szándékkal az esernyős kínainál, sikertelenül.

Visszafelé még mindig nem ért véget a tévesztéseim sora, kétszer szálltam fel és le a metróról mire a Prospect Parkhoz értem. De ez a metró nem a múzeum előtt áll meg, így az egész botanikus kerten végigmentem, illetve mellette, így élvezhettem az újra meleg napsütésbe forduló időjárást.

A Brooklyn Múzeumban nyitott szombat volt, és az Extremely Hungary rendezvényei. Rengeteg ember a múzeumban, ezrek, akik mind-mind imádták a Magyar Intézet programjait. Koncerteket, Opera performancet, Cell Phone koncertet és végül Yonderboit. Zseniális parti volt, megőrültek érte a new yorkiak. Én büszke voltam, minden magyarnak külön gratuláltam. (Lányok, Yonderboi tényleg gyönyörű és még kedves is.) 11 óra tájt kisöpörték a tömeget és én egy átszállással (ahol majdnem magszakadt a szívem, mert már nem a 6-os metróra szálltam át), végül újra East Villageben voltam. Nórával még üldögéltünk egy kicsit a lakással szemben lévő bárban, aztán álmosan rávettem magam a nekem frissen megvetett RED COUCH-ra.

Csoszó Gabriella, New York
2009. október 3.